Gábor

Lehet, a mostani kijelentésem nagyképűen fog hangzani, de én akkor is kimondom azt, amit gondolok! Mindig is tudtam, hogy amikor az észt osztották, a sor elején álltam, mert a legutóbbi ötletemmel életem egyik legjobb döntését hoztam!

Azóta, hogy elmondtam Andrisomnak, miszerint szenteste Mátéékhoz is elmegyünk vacsorázni, ahol Peter és Líviusz is ott lesznek, azóta szerelmemnek nincs ideje letargiába esni, mert egyfolytában csak tervez. Jó, esténként azért még rájön időnként, hogy szomorú, amikor eszébe jut az anyukája, de már korántsem annyiszor van magába fordulva, mint a hónap elején volt! Délelőttönként ír, mert valami újabb kihívásban vesz részt, valami Anna és Mara társaságában, na, meg Mamzi sem maradhat ki ebből a felsorolásból, amit valamiért most el is hiszek neki. Nem vagyok kritikus, ami a két új írót illeti!

Takarítja, csinosítgatja a lakást, amiben segítek, amint időm engedi. Egyedül csak az égősor várat még magára, mert tudom, hogy szerelmem ki fog majd engem nevetni! Persze, nem emiatt húzom még az időt, hanem szenteste előtt akarom megcsinálni, hogy Andrisom felvidítsam kicsit, ugyanis azok a napok a legnehezebbek neki. Az ünnepi menüt is tervezi, ugyanis eldöntötte, hogy olyan ételt fogunk főzni, – kettesben persze – amit majd Margit nénihez is, és Mátéékhoz is el tudunk vinni. Hát, ezzel az is együtt jár, hogy szerelmemmel a hónap eleje óta már háromszor ettünk vacsorára kacsát!

Az is biztos, hogy én az asztalon arra a szárnyasra rá sem fogok nézni!

Annyira hálás, és boldog, ezért is gondoltam arra, hogy ezért nekem valahogy meg kell jutalmaznom.

Mármint nem magamat, amiért ilyen jó ötleteim vannak, hanem őt magát, amiért ilyen ügyesen helytáll!

Azért is akartam, hogy lazítson is kicsit.

Még a hét elején összefutottam Félixel a lépcsőházban, ahol váltottunk is pár szót, és akkor kérdezte meg tőlem, hogy nem lenne-e kedvünk elmenni velük négyesben vidékre, a nagymamája tanyájára. Először összehúztam a szemöldököm, és elképzeltem Andrist hosszú gumicsizmában, beöltözve, és bár tetszett volna a látvány, már nem arra gondoltam, hogy mi lenne rajta, inkább arra, hogy ott lesz Peti is, akit nagyon megkedvelt, és szerelmem velük biztosan jól érezné magát! Újra csak dicsérni tudom magamat! Amint felvetettem szerelmemnek az ötleltet, boldogan ugrott a nyakamba, és igent mondott! Nagyon örül annak, hogy végre én is kimozdulok vele otthonról, és programot szervezek magunknak! Jó, volt nekünk előtte is programunk, mert közösen jártunk moziba, voltunk Thaiföldön is, ahova többet biztos nem viszem el... mégis most jöttem rá arra, amit évek óta mond nekem: attól még, hogy a szerelmünket zárt ajtók mögött éljük meg, szükségünk van barátokra is, és élnünk kell!

Reggel arra keltem, hogy már hideg mellettem az ágy. Hirtelen azt se tudtam, hogy milyen nap van, és Andrisom hova tűnhetett el mellőlem! Bevallom, meg is ijedtem, hogy elvonult a nappaliba, és újra letargiába esett. Én, marha pedig úgy, ahogy voltam: meztelenül, csupasz ágyékkal szaladtam ki a nappaliba, keresve Andrisomat! Azonban őt nem találtam meg, csak egy hűtőtáskát az asztalon, és egy kisebb bőröndöt.

– Végre már, te mafla, csakhogy felébredtél! Húsz perc múlva itt vannak értünk Félixék! – korholt szerelmem, és akkor jöttem rá, hogy szombat reggel van, és mi ma megyünk vidékre.

– Te mióta vagy már fent? – kérdeztem tőle, ezzel megzavarva őt, ugyanis a szeme már csupasz farkamon időzött.

Tetszett, ahogy mustrált, ezért magamhoz rántottam, és a reggeli csókomat követeltem. Gondolom, hiányozhatott a csók neki... na, meg én magam is, mert azonnal a nyakamba csimpaszkodott, és az ölembe ugorva kaptam meg tőle azt, amivel az adósom volt. Mint említettem, én még mindig meztelenül álltam a nappaliban, így fantasztikus csókja igencsak beindított engem lent délen! De nem vagyok telhetetlen, mint ezt már ecseteltem egy párszor, így nehezen, de elengedtem, és én is öltözni mentem.

Nem igazán felhőtlenül indult a kapcsolatunk Félixel, mert sosem felejtem el, amikor megláttam a fürdőszobában szerelőoverálban, és arra is, hogy mennyire féltékeny lettem! Akkor az jutott eszembe, hogy Andris újabb történetet ír farsangi témában, csak abban már nem én leszek a főszereplő. Azóta szánom- bánom az akkori viselkedésem, és rá kellett jönnöm, hogy a Félix-Péter páros igenis remek emberek!

Végignevettük az utat, amíg Szentgotthárd felé tartottunk, és boldogsággal töltött el látnom szerelmem gyermeki arcát is. Ahogy megláttam elhagyva a várost, hogy a kisebb falvakban igenis megmaradt a hó, már előttem volt, ahogy a hóban szaladgálnak Péterrel, hógolyóznak majd, és minket is bevonnak a játékba, persze. Majd már azt is elképzeltem, ahogy Félix és én – mivel mi magasabbak vagyunk kettejüknél – a répát és a lábast feltesszük a hatalmas hóember fejére és arcára! Már csak azért imádkoztam, hogy ahova megyünk, ott is megmaradjon a hó, mert ezek olyan emlékek lennének számunkra, melyek semmi mással sem pótolhatóak!

Ahogy megérkeztünk a ház elé, Félix kipattant nyitni a kaput, Andrisom pedig szinte az üvegre tapadva nézte a ház falait.

– Tiszta udvar, rendes ház! – olvasta fel a szöveget a kis tábláról, amit én azonnal szemmel kerestem, mivel én városi vagyok, és nem találkoztam még ilyennel. – Emlékszem, nagymamámnak a házán is volt ilyen tábla! – motyogta boldogan, majd kipattant az autóból, amint Félix beállt az udvarra.

Elmesélhetném nektek lépésről-lépésre a napunkat, de nem teszem, talán majd egy másik történetben. Itt most csak annyit mondok el, hogy jól éreztük magunkat, egy csodálatos helyen, csodálatos emberek társaságában! A másik legfontosabb dolog, amit megemlítek nektek, hogy az imánk meghallgattatott, és sikerült hóembert is építenünk, amely másnap reggelre szerencsére nem olvadt el! Mind a kettőnk telefonja – na, meg a Félix-Péter párosé is – tele van szebbnél szebb képekkel, hisz próbáltuk elkapni a legjobb pillanatokat! Volt, amit azonnal küldünk Margit néninek, ő pedig máris posztolta, azzal a szöveggel, hogy – Unokáim – amit meglátva meghatódtunk mind a négyen. Eszti néni mondása volt, hogy „Jó társaságban, gyorsan száll az idő!", ezért amikor elhagytuk a csodaszép város határát hazafelé menet, fájdalmasan dobbant meg a szívünk.

Sikeres, felszabadult, boldog hétvégét tudhattunk magunk mögött, és mivel illendően tartottuk magunkat, megtisztelve a vendéglátó otthonát, egy csókon kívül egymáshoz sem értünk, nem mókáztunk. Így alig vártuk, hogy a lakásunkba lépve meggyújthassuk a harmadik szál gyertyát, és végre önfeledten mókázhassunk!

– A harmadik gyertya az örömöt és a boldogságot jelképezi. – mondta el újra szerelmem a megszokott szöveget, de bevallom töredelmesen, hogy én már csak a száját figyeltem, és alig vártam, hogy letegye a gyújtót, és szembeforduljon velem!

Amint ez megtörtént, le sem írom, hogy rohantam le, és cipeltem be a szobánkba! Ezt rábízom most a piszkos fantáziádra! Egy a lényeg: a harmadik gyertya – amely amúgy rózsaszín kellett volna, hogy legyen – az öröm és a boldogság fénye!

Mi pedig boldogok voltunk egész éjjel! Na, meg azóta is, persze! Gondolom, hogy a hóember is az, amely amúgy a Jancsika nevet kapta, mert fagyott az éjjel...