Andris



Mitől család egy család? Na, ez hasonló kérdés, mint a lenni vagy nem lenni... Mindegy, ezen kezdtem el kattogni. Elsősorban a vér az, ami azzá teszi, mégis van olyan család, ahol nincs vérszerinti kötelék. Az árván maradt gyerekek befogadásában, vagy az olyanok esetében, akiket magukra hagytak. Vagy lásd a férjem, akit kitagadtak a mássága miatt! jött az a gondolat, amivel nem biztos, hogy egyetért mindenki! Szerintem van olyan gyerek, aki jól jár azzal, ha nem a vérszerinti szülei nevelik! A vér nem minden! Családot alapítani szívvel kell! Nekem, ugyan csak anyám volt, mert apám a születésem után pár hónapra meghalt egy balesetben. Ezért mondták nekem a barátaim tizenkilenc évesen, hogy apakomplexusban szenvedek, amiért egy nyolc évvel korábbi férfi lett a szerelmem.

Eddig még nem meséltem erről, de nekem Gábor az első mindenben! Az első igazi férfi, az első szerelem, és én teljesen átadtam magam neki! Nem hittem egy percig sem azt, hogy ez apakomplexus lenne, mert anya mellett nem szenvedtem semmiben sem hiányt, és nem éreztem apa hiányát sem. Talán, ha ismertem volna... Anya mindig azt mondta: Tiszta apád vagy, Andriska! Ebből tudom, hogy jó ember volt, és ha életben lenne, biztos másképp alakultak volna a dolgok! Hiába gondoltam rá gyerekként, hogy mi lett volna, ha.... Mára már nem foglalkoztat a dolog, mert ott vagyok, és azzal az emberrel, ahol lenni akarok! Azonban mégis foglalkoztatott valami! Nem is én lennék, ha nem kattognék valamin!

Vajon ennyi év után mit gondolhat a családjáról a maflám? Hiányoznak neki? Tudtam, ha otthon kérdezem meg, akkor nem is válaszolt volna, csak eltereli a gondolataim, ahogy szokta. Ezért amint összeszedtem magam, hiszen ez egy komoly téma – azt az alkalmat választottam, amikor ajándékot vásárolni mentünk a szerintem már új családunknak.

Én vezettem a saját tündibündi autómmal indultunk el, ahogy megszoktuk már, mindig mindig én vezetek. Kivéve, ha anyához megyünk a temetőbe... Advent utolsó hétvégéje van, így mindenhol beindult – ahogy a férjem mondja – a „világvége projekt"! Araszoló kocsisor, tömött parkoló, szinte fejvesztve kapkodó emberek mindenfelé. Én ekkor éreztem, hogy fel kellett tennem a nagy szerelmemnek

– Gábor – azonnal felnézett Imádom, hogy nincs semmi, ami! eltérítené, ha kérdezem, vagy rólam szó – Neked mi jut eszedbe, ha azt mondom, hogy család – szerelmem arca eltorzult, és én már bántam, hogy megkérdeztem!

– Korábban nem volt kellemes beszélnem a családomról... – hanyagul felém féloldalasan az ülésben, és úgy válaszol nekem, amikor összeszedte a gondolatait, pedig én már épp terelni akartam, mert meg is érkeztünk közben. – Majd jött Máté és Péter... ők a család szerepét töltötték be az életemben. Együtt nevettünk, vita és ócsárlás nélkül, ki, ha nem tetszett a másik parfümje. Egy szobában laktunk, és sohasem veszekedtünk! Őszinték voltunk mindig... majd berohantál, mint egy szélvész az életembe... – ellágyultak a vonásai, és tudtam, hogy az első találkozásunkra gondol. – Akkor tudtam meg, mi is az igazi család! – elcsuklott a hangja egy pillanatra, én pedig már terelni akartam a témát.

Leparkoltam, majd a kézifeket behúzva teljes testtel felé fordultam.

– Anyukáddal megmutattátok, mi a harmónia és az önzetlen szeretet, amitől az emberek egy család lesznek! Azóta is a család...

– Szeretlek, Nemes Gábor! – azonnal hozzábújtam belefojtva a szót, mert tudtam, ha így folytatja, én sírni fogok.

Ajkamra lehelt ő is egy őrülten szerteleket, és az sem érdekelt, hogy ki lát meg minket. Szükségem volt arra az apró puszira, és szerelmem mellkasára, hogy jól legyek, és persze ő is jól legyen.

Közösen ötleteltünk, hogy kinek, mit adjunk a már elkészített ajándékok mellé, ami úgy nézett ki, hogy én rohangáltam a sorok és az emberek között, mint egy mérgezett egérrel. Ha nekem eszembe jut valami, azonnal meg akarom csinálni vagy szerezni. Gábor pedig szlalomozott utánam a hatalmas bevásárlókocsival, és végig viccelődött velem. Saját bevallása szerint, – ami igaz is, mert látom mindig rajta – szereti, amikor ilyen vagyok! Imádja, amikor pezsgek!

– Úgy érzem, hogy bővült a családunk, – kijelentésére lefagytam hirtelen – mert már van egy nagyink, és testvéreink is vele... – kacagott, gondolom, a riadt képem miatt.

Én meg azt hittem, hogy már nem foglalkoztatja a dolgot, ezért is lepett meg, hogy egy óra múlva előállt ezzel.

– Hát, igen, – helyeseltem azonnal, hiszen én is úgy nézek rájuk, na, meg nekem is tetszik a téma - és a te barátaid is azok lesznek! – lelkesültem fel a gondolatra, mert azt akartam mindig is, hogy szerelmem barátai és párjaik az életünk része legyen!

– Ha szeretnéd! – kuncogott, nyoma sem volt a korábbi rossz hangulatának, majd a hajamba csókolt, és folytattuk a bevásárlást, amiből állt, hogy én tovább rohangáltam.

– Képzeld el! – megálltam hirtelen a sorok közt, mert az én agyam egyfolytában kattogott, nem hagyott nyugodni a témát. – Egy vacsora, ahol mindenki, aki fontos nekünk egy asztalnál ülne! – álmodoztam.

Ébredj, András! Előbb ismerd meg őket!

– Mint egy nagy, olasz család! – nevetett hangosan, jóízűen a maflám. – Mindenki beszél, a zsivaj, nevetésünk harsány hangja, Margit néni, mindenki nagymamája, ahogy rendre int... – egyre jobban tetszett a kép, amit felvázolt szerelmem.

És még azt meri mondani, hogy nem hiányzik neki a család?

– Összehozzuk, szívem! – bújtam hozzá újra, és nem érdekelt, ki lát meg.

– De még nem is ismered őket, Andris!
– De a te barátaid, és akkor én is szeretni fogom őket! Azon leszek, hogy egy szép, nagy család legyünk! – csillogó szemeibe mondom azt, amit én is szeretnék tiszta szívből! – Mégis van egy dolog! Ugye, nem fogsz Andrisnak szólítani előttük!

Valami azt súgta nekem, hogy e kérésemmel már el is késtem...