Sziasztok! Ez a történet a most futó Adventi kihívásba írt novellám,KeyJKeyMinxx kérése és ajándéka is egyben.
Jó szórakozást hozzá.

Amíg a világ több részén havat sem látnak az emberek, csak abban a bizonyos hógömbben, vagy esetleg a tévében, addig, háromezer méter magasan már novemberben is vakító a hó fehérsége. Így van ez az Alpokban is, pontosabban Tirolban, ahol már nemcsak a havat csodálhatják meg az odautazó turisták, hanem a gyönyörűen kivilágított várost is. Ugyanis elkezdődött az adventi időszak, így a szállók, magánházak már hetek óta tömve vannak.
A turisták reggel a hóágyú jellegzetes hangjára ébrednek, azonban mielőtt szentségelnének, a látvány, ami a szemük elé tárul, mindent elfeledtet! A Bernard családot azonban a hang sem zavarja, ugyanis boldogok, hogy hosszú évek után végre eljutottak ide! Elio is várta már ezt az üdülést, pedig a lábán sohasem volt még síléc! Azonban ez az apróság nem törte le őt, elszántan várta a kihívásokat, hogy a tanulópálya felé indulhasson!
Míg Elio pezsgett az izgalomtól, addig Ethan kispárnát a fejére nyomva átkozódott! Ő éjjel a klubban dolgozik, nem szórakozni jött a hegyekbe! Két külön világ: más hátterű, és eltérő természetű emberek ők, valahogy mégis összetalálkoznak majd, és eljutnak... Igen! A zord, szótlan Ethan is, szóval eljutnak arra a pontra, hogy a másik nélkül már nem megy!

Elio sietve kapta magára sífelszerelését, talán kicsit még túlzásba is esett vele, ugyanis amint apja meglátta őt felöltözve, nevetve rogyott térdre előtte a szőnyegen.
– Mi vagy te, fiam!? – hahotázott a férfi, amire természetesen már az anyja is felfigyelt. – Michelin ember?
Elio csak állt a meleg szobában beöltözve, és nézte, hogy mi ütött a szüleibe.
– Sok a ruha, kisfiam! Nem tudsz mozogni majd! – lépett elé anyja, és elkezdte a harmadik pulóvert lehámozni róla.
– De hideg van! Ha kint ragadok, akkor megfagyok! – kötötte az ebet a karóhoz Elio, ugyanis a legnagyobb félelme az volt, hogy valahol a hegyekben egyedül tölti az éjszakát magányosan.
– A tanulópályára mész fiam, így nem tűnhetsz el, vagyis nagyon remélem!
A karma nem üldöz téged tán ide is! – motyogja az apja, majd a fürdőszobába ment feleségére hagyva a fia levetkőztetését.
Elio tűrte, hogy anyja a második pulóvert is lehámozza róla, majd a fogas felé nyúlva egy vastagabb sídzsekit adott rá. Ha meg is fordult a fejében az, hogy így meg fog fagyni, már nem tette szóvá.
– Nem jössz inkább velünk a vásárba? Majd utána elmész, és megtanulsz síelni is! – próbálta puhítani az anyja, mert hiába is tizennyolcéves a fiú, nagyon is féltette. – Iszunk forralt bort, eszünk forró almáslepényt...
Újabb stratégia: a gyomrán át próbálja meggyőzni!
– Arra még lesz időm! – makacskodott Elio, majd magához véve telefonját, kártyáját a kijárat, majd a tanulópálya felé indult.
Amíg egyre nagyobb lett az izgalom Elioban, hogy végre sílécet csatolhat a lábára, és úgy száguldhat a havon, ahogy a filmekben is látta, addig Ethan mérgesen tápászkodott ki az ágyból, ha már a hóágyúnak sikerült újra felzavarnia. Felült, kócos haját még jobban összeborzolta, majd rutinszerűen nyúlt a telefonja után, mintha akárki is kereshette volna. Tudta jól, hogy egy ember van csak, akinek számít, és az a nagynénje, meg talán még az ő családja. Azonban ők még húzzák a lóbőrt, ráadásul jobb dolguk is van, mint ő, ezért nem is várta el tőlük, hogy naponta keressék! Attól függetlenül, hogy üzenete nem jött, az időt megnézte a fiú, és nyomdafestéket nem tűrő szitok hagyta el a száját, hogy még tíz óra sincs, pedig ő hajnali ötkor került csak ágyba! Visszafeküdni nem akart, mert tudta, hogy az egyenlő lenne a fejgörccsel, így inkább kimászott, és elment reggeliért a kantinba. Az alkalmazottak és a vendégek, a turisták teljesen el vannak egymástól különítve, mégis van egy szakasz, ahogy halad, ahol az üvegátjárón át látja a vendégeket, és azt is, hogy mennyire önfeledten szórakoznak.
Akkor kiszúrt egy fiút a távolban, aki szinte szökdécselve szaladt a tanulópálya felé. Le is állt egy pillanatra, és nézte, hogy vajon a nagy hóban mikor fog a fiú orra esni! Nem szuggerálni akarta, vagy kinevetni, egyszerűen csak szimpatikus volt neki. Onnan, több méter távlatából is őzikének tűnt, ahogy szökellt az emberek között. Teljesen elfeledkezve arról, hogy miért is indult, tovább figyelte, ahogy a síléckölcsönző felé megy, majd eltűnik a hatalmas ajtó mögött, és hiába pár percbe beletelt, míg kijött onnan a két óriási síléccel a kezében, ő nem mozdult, tovább leste a távolból. Mosolyt csalt az arcára a látvány, ahogy hadakozott a léccel, és az jutott eszébe, hogy ezt a fiút neki meg kell ismernie! Bár Ethan meleg, nem arra gondolt, hogy lefeküdjön vele, – bár a szex sem lenne hátrány számára itt a világ végén – egyszerűen szeretne végre egy vele egykorúval beszélgetni. Elszántan vette hát az irányt a kantinba, hogy gyártson magának pár szendvicset, majd amíg azokat befalta, menet közben elkészült, és eldöntötte, hogy a fiú után ő is a tanulópályára megy.
Elio amint meglátta a két sílécet, amire neki rá kéne állnia, és a hóban siklania úgy, mint a filmekben, először megijedt, azonban biztosították róla, hogy a tanulópályán lesz erre kiképzett személyzet, aki odafigyel majd rá!
Végülis ezért vagyok itt! – mondta magának a fiú, majd hadakozva a két léccel a többi tanuló közé ment. Az sem vette el a kedvét, hogy a tanulópályán jóval kisebb gyerekek, és a fiatalabbak gyakoroltak, tanultak síelni. Úgy volt vele, hogy nincs a korán mit szégyellnie! Állt a pálya szélén, de a léc még mindig nem jó helyen volt, ugyanis nem csatolta fel a cipőjére, hanem a kezében tartotta, és figyelte az előtte szlalomozó, ugrató gyerekeket, akik nála már jóval ügyesebbek voltak.
– Neked nem mondták, hogy a sílécet fel kell csatolni? – kérdezte tőle egy kellemes, fiatalos hang, amelynek hallatán meg is borzongott kicsit, és talán emiatt nem is tudott rá haragudni.
– Nem! Azt hittem, hogy rá kell hasalnom! – válaszolt neki ő is viccesen, és a kellemes hangú fiú felé fordult.
Ahogy szembekerültek egymással, mind a két fiú fejében ugyanaz a gondolat villant fel, majd ugyanaz a kép játszódott le bennük. Bár Ethan korábban arra gondolt, hogy csak beszélgetni szeretne egy vele egykorúval, amint meglátta Eliotot, már teljesen mást gondolt vele kapcsolatban! Teljesen letaglózta a fiú szőke haja, amely a fejére húzott sapka alól kilátszott, és a szürke szemei, melyekben az apró pontok úgy csillogtak, mintha csillageső lenne a mélyükben! Szemét levezette vékony szájára, és közben arra gondolt, milyen szívesen ízlelné azt... Elio is hasonlóra gondolt, ahogy meglátta a félvér fiút! Kreol bőre, szinte szénfekete haja és szeme teljesen lenyűgözte, mindig is a színesbőrű fiúk volt a gyengéi! Szó nélkül álltak egymást fixírozva talán öt percig is, amíg egy hógolyó fejbe nem találta a szőkét. Az a hógolyó talán egy jelzés, vagy csak a véletlen műve lehetett, de annak köszönheti a két fiú, hogy onnantól kezdve szinte elválaszthatatlanok lettek.
– Elio Bernard vagyok, tizennyolcéves, és Franciaországból érkeztem a családommal. –mutatkozott be a szőke, mintha egy állásinterjún, vagy valamilyen felvételin lenne, főleg azért, mert látta a fiún, hogy a szemeit rajta felejtette, gondolta, ezzel felrázhatja.
– Ethan. – zárta rövidre zavartan a bemutatkozást az idősebb, majd mutatta a szőkének, hogy mit is kezdjen a két léccel.
Míg Elio életvidám, nagydumás fiú volt, addig Ethan a szöges ellentéte, így a szőke biztosította, hogy ne telepedjen rájuk a csönd egy pillanatra sem, ugyanis a szája be nem állt. Ethan megmutatta, hogyan csatolja fel a lécet, fogja a botokat, hogyan induljon el lépésről lépésre. Mindent megtanított neki, majd ugyanúgy mellette haladt, szinte centiről centire, amíg teljesen biztos nem volt abban, hogy amint magára hagyja, nem esik pofára, vagy ami jellemzőbb, a formás fenekére a szőke. Ha Ethan azt mondta, hogy balra fordulj, Elio jobbra ment, persze utána ki is magyarázta, miért, amin jót nevettek együtt.
– Vigyázz, mert komoly bajod eshet! – szidta meg az idősebb a tanulót a sokadik seggreesése után.
– Nyugi! Vigyázok magamra, nem akarok úgy járni, mint Schumacher! – bár Elio kuncogott, igenis jólesett neki a fiú féltése.
– Nem tudom, ki az! Nem vagyok jártas a fociban. – válaszolt Ethan, majd amint Elioból kitört a nevetés, csak nézett rá bambán.
– Mondd már, Elio, hányas voltál te testnevelésből? – kérdezett rá később, amikor már ő sem tudta, hányadik alkalommal esett seggre pártfogoltja.
– Fel vagyok mentve testnevelésből! – válaszolt Elio, majd magára hagyta Ethant, és összeszedve magát újra a síelésnek lendült.
Persze ez túlzás, mert amit ő művelt, azt nem lehetett síelésnek nevezni, de a kitartását, ahogyan próbálkozott, értékelni kellett. Ethannek tetszett is a makacssága, ezért utána siklott, hogy kifaggassa, – ami nem szokása – azonban a szőkét, még maga sem tudta, miért, de szerette hallgatni. Talán azért, mert az ő szöges ellentéte, ugyanis ő csak akkor válaszol, ha kérdezik, amúgy szeret a saját kis világában, egymagában élni.
– Miért vagy felmentve testnevelésből? – kérdezett rá, amint utolérte a szőkét, és közben figyelt, nehogy az megint elessen.
Elio pedig gondolkodott, hogy elmondja-e neki, ami történt vele. Mivel úgy érezte, hogy bízhat benne, ráadásul, ő is többet szeretne tudni a fiúról, akkor miért ne avathatná be!
– Volt egy balesetünk két éve...- kezdett hozzá, bár a folytatáshoz neki is lelkierőre volt szüksége. – Az adventi bálból mentünk haza, amikor karamboloztunk a barátaimmal... Én másfél hónapig mélyaltatásban voltam, és azt mondták az orvosok, hogy talán lábra sem fogok tudni már állni.
Ethan szó szerint kiakadt, hogy olyan dologba tenyerelt bele, amibe egyáltalán nem akart! Sajnálta a fiút, amiért át kellett ezt élnie, de így megértette, hogy ez a kimondottan szép szőke, aki csetlik-botlik mellette, miért ennyire ügyetlen, és mégis ilyen kitartó.
– Akkor viszont vigyázhatnál magadra, nem? – szidta meg már viccesen újdonsült barátját Ethan.
– Közel egy évig feküdtem, és a baleset után rájöttem, hogy meg kell élnem minden pillanatot! Focista már nem lehetek... ahogy terveztem gyerekkorom óta, és úgy látom, hogy snowboardos sem... – Elio ugyan kacagott, de Ethan kihallotta a fájdalmat is a hangjából. – Most mesélj te magadról, mert nekem már fáj a torkom is, nem csak a püspökfalatom!
– Nekem unalmas az életem. Puerto Ricoból telepedett a családom Angliába, majd ott fogantam meg. Apám nem ismertem, anya pedig... Így nincsenek szüleim, a nagynénémmel és a családjával élek Bramptonban. Fősulira járok, és most sem üdülni jöttem ide, hanem azért, mert éjszaka dolgozom a klubban.
Ethan még magát is meglepte a fecsegésével. Neki ez nem volt szokása! Legalábbis az Elioval való találkozása előtt nem...
– Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte meg hirtelen a semmiből Elio, ezzel felrázva a fiút és a hangulatot, hiszen elég komoly témára kanyarodtak.
Ethan csak nevetett rajta, majd bár válaszolt neki, hogy még ő maga sem tudja, a délelőtt folyamán már csak Elio beszélt hozzá. Észre sem vették, hogy elszállt az idő, ahogyan azt sem érezték, hogy mennyire hideg van. Ha Elio szülei nem kezdenek el neki csápolva integetni a pálya széléről, talán még most is ott gyakorolnak a pályán kettesben! Oké, ez túlzás, mert Elio nem igazán békélt még meg a léccel!
– Ott vannak a szüleim! – mondta ki meggondolatlanul azt, amit lehet, nem kellett volna, ugyanis nem tudta, hogy a kijelentése milyen érzéseket indíthat el a fiúban. – Ne haragudj! –szabadkozott Elio, mert egyáltalán nem akarta megbántani a másikat.
– Most miért kérsz bocsánatot? – kérdezett rá Ethan, hiszen nem értette a dolgot. – Ha azért, mert a léceddel vagy hússzor átmentél a lábamon, majd sikerült magaddal rántanod a hóba is párszor, akkor el van nézve, hiszen most volt először síléc a lábadon! De ha azért, mert megemlítetted a szüleidet, azért nem kell! Tizenkilenc évesen már tudom: attól, hogy nekem nincsenek szüleim, másnak még vannak! Szóval, ne szabadkozz! Ne is törődj velem!
Ethan mosolygott ugyan, de Elio kihallotta a keserűséget a fiú hangjából, ezért is találta ki, hogy onnantól fogva rátapad, és amíg itt vannak, biztos nem hagyja nyugton!
– Te meddig maradsz itt? Vagyis meddig dolgozol? – kérdezett rá, miközben már haladtak a szülei felé.
– Egészen szilveszterig. – vágta rá azonnal a másik, de Elio válaszától félt, mert valamiért már nem akarta a fiút elengedni.
– Mi tegnap érkeztünk, és két hétig maradunk.
Két hét...? – gondolta Ethan. – Mi lesz utána velem, ha megkedvelem?
Ethan nem beszari, egyszerűen túl sok embertől kellett már véglegesen búcsút vennie, ezért is futott át a gondolat az agyán, hogy talán neki erre most nincs is szüksége. Ezért döntött úgy, hogy inkább visszavonulót fúj, és kerülni fogja a szőkét, még úgy is, hogy nagyon tetszett neki... Azonban Ethan tervez, Elio végez... épp megszületett benne a terv, a döntés, és készült inkább a csendes szobájába visszamenni, de Elio elkapta a karját, és maga után húzta, hogy bemutassa neki a szüleit, akik nyitott, elfogadó emberek voltak. Azt is jól viselték, amikor a fiúk eléjük állt azzal a hírrel, hogy meleg. Így amikor meglátták a kreol bőrű fiút, akit húzott maga után, nem mérgesek lettek, hanem fellélegeztek, ugyanis Elio a balesete óta nem engedett közel magához senkit sem!
A szülőknek való bemutatás még csak a kezdet volt, mert onnantól kezdve Ethan le sem tudta vakarni magáról Eliotot. Persze, nem is bánta, mert élvezte a társaságát, és minden percet, amit vele tölthetett! Eszébe sem jutott, hogy hamarosan őt is el kell engednie! Elio délelőtt síelni tanult tőle, közben persze mindig faggatta, hogy többet tudjon meg róla. Majd együtt ebédeltek, és ahelyett, hogy elvonultak volna pihenni, inkább mindig a vásárba, vagy szánkózni, hógolyózni mentek. Jól érezték magukat egymás társaságában, és ahogy a mondás tartja: jó társaságban gyorsan száll az idő... Ethan azt vette észre, hogy újdonsült barátja, akiből lassan a szerelme lett, három nap múlva elutazik, és ő még csak meg sem csókolta őt! Eleve frusztrált volt a helyzettől, hogy valakit ennyire közel engedett magához, de a szőkével ez valahogy könnyen ment, így ezzel már nem is foglalkozott. Az a gondolat, hogy hamarosan eljön a búcsú ideje, letargiába taszította őt!

Az Alpok egy festői kis falujában, ahol a hegyek hóval borítottak, és a karácsonyi fények mindenhol ragyognak, ahol már kora reggel karácsonyi dalok szólnak a hangszórókból, mindenki készült, hiszen szenteste volt másnap. Azonban Eliora ez nem volt igaz, és aznapra nem is beszélt meg semmilyen találkozót az újdonsült barátjával sem, mert hiába is nyakukon az ünnep, az a nap neki emlékezetes, és egyáltalán nem kellemes! Elio, a mindig vidám, cserfes fiú aznap szótlanul járkált fel s alá, és nem viselte el maga körül senki társaságát sem. Apja hiába próbált viccelni vele, a szokásos favicceit is bevetve, anyja pedig még kedvenc süteményével, és egy bevásárlással is kecsegtette a fiút, de ő aznap nem volt vevő semmire.
Elio ugyanúgy felöltözött vastag ruhába, és el is indult otthonról a szokásos időben, azonban nem a sípálya felé ment, hogy a síelést gyakorolja, hanem a fülét bedugva, közös dalukat hallgatva a barátaira emlékezett. Ugyanis ez volt az a nap, amikor a bálból hazafelé balesetet szenvedtek, és a legjobb barátnője életét vesztette. Ezért Emily kedvenc dala szólt folyamatosan a fülébe: "Stuck with you" (Veled ragadtam). A refrént az előadóval együtt énekelte, és megkönnyezte, amint eszébe jutott, hogy a lány reménytelenül szerelmes volt bele, pedig tudta, hogy Elio meleg. Céltalanul sétált, amerre a lába vitte, nem figyelte, hogy hova is tart éppen, és nem zavarta körülötte semmi sem. A fejében újra lejátszódott a bál, a hangulat, majd a hirtelen történt baleset, ahogyan utána felébredt, és azt sem tudta, hogy hol van, és mi történt vele. Az érzés, amikor megtudta, hogy többet nem léphet pályára, nem veheti fel azt a mezt, amit annyira imádott! Amikor magától ráébredt arra, hogy Emilyvel történt valami, hiszen tudta, hogy a makacs lány biztos nem hagyott volna ki egy percet sem, hogy lássa plátói szerelmét! Szülei támogatása, kitartása, amiért ma ott tarthat, ahol van! Végül eszébe jutott Ethan...
Talán Emily őt küldte maga helyett, hogy a legjobb barátom, és a társam legyen?
Eliot, amint a felismerés elérte, megtorpant, lekapcsolta a zenét, és akkor nézett először körbe. Idegen helyen volt, arra nem is jártak még a másfélhét alatt. Így a boldog felismerés kétségbeesésbe csapott át pillanatok alatt! Egyből forgolódni kezdett a saját tengelye körül, hogy hol lehet, de nem látott semmit maga előtt, csak fát és fát, rengeteg, égig nyúló fát!
Úristen, hogy kerültem én ide? – motyogta maga elé, majd a telefonját kezdte keresni a zsebében, mielőtt teljesen kétségbeesne.
A készülék meg is lett, azonban a térerő igencsak gyenge volt, ráadásul, ahogy a telefon próbált a hálózatra kapcsolódni, és a zenelejátszó használata, le is szívta a készülék aksiját rendesen! Elmúlt már dél, a szülei biztos keresik majd, amiért nem jelentkezett az ebédnél, még akkor is, ha tudják, hogy milyen nap van ma, és miért vonult el magányosan... Reményt adott neki ez a gondolat! Majd gyorsan írt még két üzenetet: egyet a szüleinek, egy másikat pedig Ethannek. Leírta, hogy eltévedt, de ne izguljanak miatta, mert rossz pénz nem vész el! Elküldte a helyzetét is, gondolván, ha valahol lesz térerő, – persze, ha addig nem merül le teljesen a telefonja – azt azért még továbbíthatja. Keresett egy védett helyet telefonjával a kezében, és maga sem tudta miért, de nem esett kétségbe. A gondolat, hogy Ethan úgyis rátalál, derűlátóvá tette...
Mind a két fiú elveszített már egy számukra fontos személyt, így ismerték a pótolhatatlan veszteség keserű érzését. Azonban a találkozásuk első pillanatában érezték, hogy van egy láthatatlan erő, amely kettőjüket húzza egymás felé, talán emiatt is ragaszkodtak egymáshoz annyira! Persze, ebből ők még nem sokat értettek, csak azt, hogy egymás nélkül már nem akarnak élni!
Így van ezzel Ethan is, aki amíg Elio az erdőben ragadt, addig otthon kesergett. Előre félt attól, hogy mi lesz vele, ha a fiú elmegy. Sok gondolat járt a fejében: a távkapcsolat, egy esetleges költözés reményképe... A gondolataiba merülve fel sem tűnt neki, hogy a fiú, gondolatainak főszereplője, aznap nem is kereste, majd a sűrű hét, az éjszakai munka fáradalmai miatt elszunnyadt. Kivételesen nem a hóágyú, és nem a telefonja idegesítő zaja ébresztette fel, hanem dörömbölés, amit az ajtója felől hallott. Eleinte azt hitte, csak egy rossz álom megint, de amint tisztult a feje, rájött, hogy amit hall, az nem álom, hanem abban pillanatban történik! Épp abbamaradt a dörömbölés, amikor kimászott az ágyából, és az ajtóhoz csoszogott.
– Ethan... Elio eltűnt! – rontott be a szobába Alice, az említett fiú anyja, aki azonnal körülnézett, majd amint rájött, hogy egyszem fia nincs ott, leroskadt a vetetlen heverőre. –Abban bíztam, hogy itt van veled!
– Hogyhogy eltűnt? – kérdezett rá Ethan, amint teljesen észhez tért. – Ma nem is beszéltem vele... – motyogta, de csak magának, és közben érezte, hogy baja eshetett, ha egyedül síelni ment.
Kérdezni akarta, hogy mennyi az idő, de nem tette, helyette inkább az ablak felé emelte a fejét, és a kilátást nézte. A nap épp lemenni készült, a hatalmas fenyők tetején megpihent egy pillanatra, mielőtt még nyugovóra térne. Hiába is volt gyönyörű a látvány, Ethant ez a kép akkor nem lelkesítette! Pár pillanatig nézelődött csak, miközben a nő tovább zokogott az ágyon, majd a fürdőszobába rohant felöltözni, hogy megkeresse Eliot. Pillanatok alatt kapta magára a meleg göncöt, a hótaposót, amit csak azóta hord, amióta a szőkével találkozott. Majd hiába is faggatta Alice, hogy mi a terve, nem válaszolt, csak a pálya felé indult. Szinte szlalomozott a síelők, bámészkodók és andalgó emberek között egész addig, amíg a garázshoz nem ért. Egy motorosszánt készült kibérelni. A műszakban lévő férfi meg is lepődött, ahogy meglátta őt. Ismerte, hiszen kollegák voltak, de szóba még sohasem állt vele.
– Hiába itt dolgozol, Ethan, szükségem van a belépődre! – zavarta meg a fiú gondolatait a férfi, amire ő kutakodni kezdett a zsebébe.
Persze, hogy a kártyája nem volt nála, talán az éjjeli szekrényen hagyhatta a kapkodás miatt. Utoljára akkor került a kezébe, mikor felébredt a telefonja.
– A telefon is jó, mert te is megkaptad az emailt a kódoddal. – szólalt meg újra a szemfüles férfi a készülék láttán.
Azonban Ethan ezt nem hallotta, mert azt az üzenetet olvasta, amit Elio küldött neki. Bár megnyugodott egy pillanatra, hogy jól van, csak eltévedt, na, meg a humorérzéke sem hagyta cserben, mellé a koordinátáit is elküldte! Azonban a telefon jelezte, hogy minimum egy óra, mire elér hozzá, és ez zavarta egy cseppet! Így nem volt ideje szarakodni, intézte, amit kellett, majd két termoszba meleg teát öntött, pár szendvicset is pakolt a hátizsákjába mellé, és egy takarót is, mert biztos volt benne, hogy a szőke fázik. Alicéknak szólt, hogy ne aggódjanak, és máris a fiú felé tartott a motoros szánnal.
Elio nem esett kétségbe, maga sem értette, hogy miért nem, ugyanis ő az a fajta, aki hajlamos minden apró dolog miatt pánikba esni! Pánikolt, amikor az anyja nem volt otthon, és az apja mosott helyette, aminek az lett az eredménye, hogy rózsaszín lett a kedvenc fehér meze. Persze, apja jót derült ezen, majd elrángatta magával a fiát, és vett neki egy másikat. Az a mez azóta is mosókonyhában díszeleg elrettentő pédaként, ha az idősebb Bernard mosásra adná a fejét! Pánikolt akkor is, amikor barátja egy idegen sofőrt hívott azon az estén, amikor a katasztrófa történt, de végül Emily és a többiek meggyőzték. Erre a gondolatra Elio, bár nem fázott, mégis remegni kezdett, majd ahogy feltört benne az éjszaka emléke, elővette a zokogás! Addig a napig nem sírt egyszer sem... mégis ott a semmi közepén, talán mégiscsak a pánik dolgozott benne!
Nem sírt már a szőke, amikor egy motor hangját hallotta meg. Először el is vetette az abszurd gondolatot, hogy valaki a térdig érő hóban motorozni menne... Azonban ahogy egyre közelebb hallotta a hangját, már tudta, hogy nem bolond, és nem is a képzelete játszik vele, bizony, épp felé tart valaki! Próbált felállni a rönkről, amire letelepedett, amint rájött, hogy eltévedt, azonban úgy elzsibbadt, elgémberedett a lába, hogy a szegény fiú épp az előtte megálló motorosszán elé esett. A sofőr leállította a motort, majd lepattant róla, és talán mondott is valamit, de Elio a kitörő nevetésétől nem hallotta.
– Jól vagy, Elio? – kérdezte a beöltözött idegen, akit az arcát takaró sáltól be sem tudott azonosítani hirtelen, azonban amint leesett neki, hogy a nevén szólította, tudta, hogy csak egy valaki lehet...
– Ethan? – kérdezte reménykedve, majd feltápászkodott, és visszaült korábbi helyére, a rönkre.
– Másra vártál? – válaszolt a fiú, majd lehámozta magáról a sálat, amit még Alice tekert indulás előtt a nyakába.
– Nem ismertelek meg! Ha a farkas megenne, egy hétig rongyot szarna! – kacagott Elio felszabadultan, majd a másikat magához rántva megcsókolta.
Nem gondolkodott, mit is csinál, csak azt tette, amire napok óta vágyott már! Ethan meglepődött, és hirtelen érte a dolog, de nem ellenkezett egy pillanatig sem, azonnal fogadta, majd viszonozta is a csókot. Azt hinnénk, egy szolid kis csókocskát váltott a két fiú, akik amúgy már százszor álmodtak erről... de nem! Úgy tusakodtak egymással, mintha nem lenne holnap vagy legközelebb! Amint sikerült elválniuk egymástól, – ami azért jó pár percig tartott – mielőtt visszaindultak volna, Ethan megetette és itatta a fiút. Nem beszéltek a csókról, így az érzéseikről sem, mintha azt gondolták volna, hogy nekik ez lehetetlen! Elio a visszaúton szorosan ölelte Ethant, szinte kapaszkodott belé, mert nehezére esett elengedni. Ethan pedig örült a két karnak a csípője körül, és tudta, hogy beleszeretett a szőkébe!
– Ne kószálj egyedül, vagy szólj nekem! – törte meg a hosszú csendet Ethan amint a szállóhoz, konkrétan Elioék ajtaja elé értek, majd egy elég furcsa mozdulattal, mintha integetne, elköszönt, és a saját lakrésze felé vette az irányt.
– Hova mész? – állította meg Elio, majd elé is állt. – Nem vacsorázol velünk? Vagy menjünk el ketten a...
– Fáradt vagyok, te is kimerültél... és nem akarok zavarni! – mondta az ellenkezőjét annak, amit szíve szerint csinálni szeretett volna.
– Nem zavarsz! – vágta rá a szőke azonnal, majd Ethan kezét megragadva szinte berángatta magával a szobájukba.
Elio tudta, mi mehet végbe a másikban, de a csók, és a motoros szános kalandjuk elszánttá tette őt. Márpedig nem hagyja veszni ezt a fiút, és megtesz mindent, hogy működjön köztük!
Ethan nem sok időt töltött még el a szőke szüleivel, azonban a vacsora alatt rájött, hogy igazán remek emberek. Na, meg arra is, kire hasonlít Elio, miért ennyire szeleburdi, de csupaszív ember! Meglepő módon jól érezte magát, és amikor az étterembe mentek, nyíltan... nem is, inkább boldogan vállalta fel a másságát, ugyanis Elio egy percre sem engedte el kezét, és végig rá figyelt! Talán emiatt is, az iránta érzett szerelem okozta eufórikus érzés mellé társult egy jóval kellemetlenebb érzés is a szívében: a rettegés! Kerülni akarta, távol tartani magától, mert az első pillanatban érezte, hogy a végzete lehet a fiú! Bár esze tudta, hogy nem kéne, a szíve minden pumpálásával mégis felé lökte! Mi lesz vele két nap múlva, amikor hazautaztak? Ez a keserű gondolat, és a vele járó fájdalmas érzés foglalkoztatta Ethant egész vacsora alatt! Ezt Elio is észrevette, de a rossz gondolatokat elvetve, inkább arra gondolt, hogy szégyenlős a másik, és feszélyezve érzi magát a családja körében.
– Ne haragudj, hogy rád erőltettem magam és a családom! – kért elnézést, amint végre kettesben maradtak.
– Szó sincs erről! Jól éreztem magam! Remek emberek a szüleid! – válaszolt azonnal, és a szőkét a karjaiba vonta.
Nem hazudott, mert jó lehetett volna az este, ha ő nem azon gondolkodik, hogy mi lesz az ünnepek után...
– Akkor miért voltál olyan szótlan? Én csináltam valamit? – faggatta tovább Elio, azonban Ethan nem válaszolt, csak nézett a várakozó, kék szempárba, és azon gondolkodott, mennyire fog nevetségesnek tűnni, ha elmondja az aggályait.
Végül nem mondott semmit, magához vonta Eliot, és egy lágy, mégis szenvedélyes csókkal hallgattatta el a fiút. Nem kapkodott, ki akart élvezni minden nyelvcsapást, érzést, amit az a fürge, apró nyelv kivált belőle! Egyszerre szusszantak fel, ahogy ajkuk és nyelvük összeért, majd egyszerre simult egymáshoz a két test egymásba kapaszkodva.
Bár még csak ismerkedtek egymással, egy külső szemlélőnek a látványuk nem ezt mutatta, aki ez esetben Elio apja volt. Türelmetlen lett, amiért a két fiú csak a közeli cukrászdába indult, hogy rétest vegyenek, amit elvileg ő nem is ehetne, de a rétes még sült talán, mert a két fiú mással volt elfoglalva, és el is felejtették, hova indultak.
– Szóval, ma nem lesz rétes... – jegyzete meg Elio apja, majd visszalépett a szobájukba.
A két fiú szétröppent, majd a saját szobájuk felé tartottak, teljesen elfelejtkezve arról, hogy hova is indultak. Így az idősebb Bernard rétes, Elio pedig válasz nélkül maradt, Ethan pedig, megúszta a választ.
Ethan munka alatt, munka után, alvás közben vagy ahelyett is csak kattogott, hogy oldják meg a kapcsolatukat! Abban biztos volt, hogy akarja a szőkét, még úgy is, hogy nem hitt a távkapcsolatban, ezért megnézte a távolságot kettejük lakhelye között, és azt is, mennyi idő alatt juthatnak el egymáshoz, ha kell, minden hétvégén. Azonban akárhogy is nézte, lehetetlennek tűnt... Már a hóágyúk idegesítő hangját is meghallotta, amikor feladta a keresést és a tervezgetést, majd álomba szenderült. Egy olyan álomba, ahol együtt vannak!
Eljött szenteste napja, a város és az utcák tele voltak olyan vásárlókkal, akik az utolsó pillanatra hagyták az ajándékok beszerzését. Elio is az utcákat rótta, és tanácstalanul nézte a standokat, a villogó kirakatokat, hiszen nem ismerte még annyira Ethant, így nem tudta, mit adhatna neki karácsonyra, esetleg emlékbe. Bögrék, korsók, hógömbök, egyedi feliratú pólók, emléktárgyak sokasága várta a vevőket, azonban Eliot egyik sem győzte meg, mert valami személyes, egyedi dolgot szeretett volna ajándékozni Ethanek. Főleg azért, mert ő is gondolkodott éjjel, hogy mi lesz velük, ha elválnak az útjaik! Tartják vajon a kapcsolatot, vagy nekik csak ennyi adatott meg? Bár ő nem tervezgetett előre, tudta, ha akar valamit, eléri – Ethant pedig mindennél jobban akarta, és érezte, hogy a másik is ugyanezt érzi! A hideg ellenére is rótta az utcákat, és a tökéletes ajándékot kereste, amikor meglátott a kis sikátorban egy zeneboltot.
A zenét mindenki szereti! – gondolta, majd befordult, hogy ajándékot vegyen a fiúnak, azonban az üzlet előtt megtorpant, és az előtte kirakott tábla szövegét kezdte olvasni:
Egyedi ékszerek tűzzománc technikával
Amint felfogta az angol a nyelven is kiírt szöveget, fejében már meg is született a terv, így elégedett mosollyal az arcán indult arra, amerre azt a nyíl jelezte.

Az első alkalom volt, hogy a Bernard család nem a saját otthonában ünnepelt, így furcsa volt Alicenek, hogy nem sütögetéssel, takarítással, és persze stresszeléssel várják az ünnepet. Kényelmesen olvasgatott, míg férje állandóan eltűnt, hogy rétest egyen, a fiáról meg azt gondolta, hogy valahol Ethan társaságában ténfereg. Azonban ahogy visszaért mind a két fiú, és beszámoltak a napjukról, rajta volt a sor, hogy felhagyjon a punnyadással, így szó nélkül magára hagyta családját.
Ethan szépet álmodhatott. Olyannyira, hogy a telefonja, és a dübörgés – ami egyre türelmetlenebbé vált az ajtója felől – sem tudta felébreszteni őt. Álmában valamilyen folyóparton sétáltak a szőkével, és megkönnyebbülésére, nyoma sem volt sílécnek. Boldogok voltak, szerelmesek, ami még álmában is megdobogtatta a szívét. Azonban hirtelen eltűnt a nap, és az addig égető sugarait felváltotta a zord, hűvös idő, majd a hó, amerre a szeme ellátott. Ethan forgolódott, Elio után kiáltott, azonban a szőke már nem volt sehol. Érezni vélte a hideg havat, hogy bőrig ázik, ahogy azt is, hogy felhevült testére ruhája rátapad... Ekkor pattantak ki szemei, és hallotta csak meg a zajt, és akkor vette észre azt is, hogy verejtékben úszik a teste.
Csak álom volt... – motyogta maga elé letörten, majd az ajtóhoz indult megnézni a látogatót.
– Végre már, hogy kinyitod ezt az ajtót! – szidta meg Alice, majd gyorsan végignézett rajta, és a szobába kezdte tolni.
– Megint eltűnt? – kérdezte ijedten a fiú, hiszen legutóbb csak akkor kereste őt Alice, amikor a szőke elkóborolt.
Eszébe is jutott hirtelen, hogy talán az álom egy jelzés volt...
– Dehogyis! Nemrég jött vissza a városból...
– Akkor...? – vakarta kócos tincseit a fiú, de persze megkönnyebbült, hogy nem tűnt el megint.
– Gondolom, egyedül töltenéd a szentestét. Mi lenne, ha átjönnél hozzánk, és együtt mennénk el vacsorázni? – tért rá a lényegre a nő, majd megállt az ablak előtt.
Ethan meglepődött a nő szavain, és szíve szerint azonnal azt mondta volna, hogy igen, szívesen velük tart, ugyanis akkor még egy éjszakát együtt tölthetne a fiúval, azonban a józan esze azt diktálta, hogy ők mégiscsak egy család, nem pofátlankodhat oda hozzájuk. Ezért, mivel ismerte a nő temperamentumát, kegyesen, de hazudott neki:
– Igen! – mondta az ellentétét annak, amit tenni fog. – Akkor én most el is készülök, és majd átmegyek hozzátok! – válaszolta, és a szekrényhez lépett, hogy ruhát keressen.
– Tökéletes, Ethan! Te leszel a karácsonyi meglepetés a fiamnak! – mondta Alice, majd mielőtt még kilépett volna a szobából, a fiú hajába túrt játékosan.
Ethan pár percig a szekrény előtt állt, de nem a ruhát válogatta, hogy mit vehetne fel a különleges alkalomra, hanem a nő utolsó szavain gondolkodott, miszerint ő lesz a meglepetés Elionak. Mint korábban említettem, szívesen menne, és töltené az utolsó estét a fiúval, mégis azt gondolta, hogy nem pofátlankodik be a családjukba, főleg ezen az estén nem! Előkapott hát gyorsan magának egy farmert, hosszú ujjú felsőt, pulóvert, kabátot és sapkát, majd miután felöltözött, bakancsba bújt, és elhagyta a szobáját, már csak azért is, ha keresné később a Bernard család, ne találjanak rá! Hogy hova megy, még nem tudta, csak azt, hogy időre van szüksége, és egy kis gondolkodásra, magányra. Először arra gondolt, hogy elmegy a klubterembe, ahol azok a dolgozók ünnepelnek, akik távol vannak a családjuktól, azonban előtte úgy gondolta, sétál még egyet.
Hátul ment ki a személyzeti kijáratnál, hogy véletlenül se fusson össze a folyosón senkivel sem, majd ahogy kilépett, és a csípős szél az arcába csapott, akkor sem hátrált meg a tervétől, így felhúzta a cipzárját teljesen, és a kilátó felé indult. Hallotta a karácsonyi dallamokat, és ahogy felnézett a szállóra, látta a kivilágított ablakokat, és a családok árnyékait, akik ott tartották az ünnepeket. Bár megfájdult egy picit a szíve a tudattól, hogy megint egyedül van, nem hátrált meg! Mióta anyukája meghalt, hiába a nagynénje családjával élt, neki már nem volt ugyanolyan az ünnep! Kapott ajándékot, szerették őt, de tudta, hogy neki másfajta szeretetre lenne szüksége! És ekkor jutott eszébe Elio! Ő lehetne az, aki sivár életét felpezsdíti, aki kirángatja őt az életbe? Újra és újra átgondolta a lehetőségeket, hogyan találkozhatnának, mert abban biztos volt, hogy neki a távkapcsolat nem jó, mert ő érinteni, érezni akarta a szerelmét! A megoldáson járt az esze, közben észre sem vette, hogy órák óta sétál már, ahogyan azt sem, hogy a bakancsa beázott a bokáig érő hóban. Megtorpant, majd a telefonjára nézett, ami csak az időt mutatta, mert térerő nem volt, aminek az alkalommal örült, mert így nem láthatta, hogy kereste Elio vagy akár az anyja, főleg, mert cserbenhagyta őket.
Már biztos alszanak! – motyogta maga elé, majd megfordult, és visszaindult a szobájába. Azért indult el sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, és hogy gondolkodni tudjon. Azonban a séta után már a szobájába visszafelé tartva sem lett jobban, mert lelkiismeret-furdalása volt, amiért hazudott Alicenak. Már látta a szálloda fényeit, a dallamot is hallani vélte, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiabálja mérgesen. Eleinte azt hitte, hogy csak a szél, és az elméje játszik vele, de amikor meglátta a távolból a vörös kabátot, ami vészesen gyorsan közeledett felé, már tudta, hogy nem képzelte.
– Hol voltál? – kiabált messziről Elio, Ethan pedig már csak a hangját hallva is boldog volt. – Egész este vártunk! – szidta folyamatosan, míg közvetlenül előtte meg nem állt a szőke.
Ha nem olyan helyzetben vannak, amilyenben, talán kuncogott volna a puffogó szőkén, de tudta, hogy ezt ő cseszte el, így inkább visszatartotta a nevetését.
– Sétáltam! – válaszolta, majd a zsebéből kihúzta az amúgy lefagyott kezét, és Elio felé nyúlt, hogy átkarolja, azonban a fiú mérges volt rá, megjegyzem: jogosan, így kitért előle.
– Egy órája szaladgálok, mint egy idióta, és téged kereslek! Anya mondta, hogy te is átjössz, és együtt megyünk vacsorázni! Azt hittem, hogy valami bajod esett! – puffogott tovább, de nem nézett az idősebb szemébe, mert tudta, hogy a sötét szempártól azonnal elgyengülne.
– Ne haragudj! – nyúlt újra a fiú után, és vállánál fogva maga felé fordította. – Nem akartam odapofátlankodni a családodhoz!
– Odapofátlankodni? Anya hívott meg, mert a pasim vagy!
Elio szavai nemcsak őt magát lepték meg, hanem Ethant is, ugyanis hiába csókolóztak már, ezt így még nem mondták ki! Elio arca piros volt, de már nem attól, hogy a hó és a szél kicsípte, hanem attól, amit kikotyogott mérgében.
– Szóval, a pasid lennék? – kérdezett vissza, és már nem foglalkozott Elio hadakozásával sem, magához ölelte őt.
Nem beszéltek arról, hogy hogyan tovább, mi lesz velük, hogy oldják meg, hogy együtt lehessenek, csak átvette az irányítást, a pasijába karolt, és a szálló felé indultak.
Ethan nem is gondolta volna, hogy ennyire fontos lehet az alig két hete megismert családnak, mert ahogy beléptek a meleg szobába, a párja szülei láthatóan idegesen voltak.
– Miért ígérted meg, te fiú, hogy átjössz, ha utána eltűnsz! Ha nem idegeskedek miattad, akkor Elio sem tudja meg, hogy átmentem hozzád, és megkértelek, hogy töltsd velünk ezt az estét, és az ünnepeket!
Alice megszidta, de nem azért, mintha mérges lett volna, ez féltésből fakadó szidás volt, ami Ethannek nagyon is jól esett! Alighogy levették magukról vizes gönceiket, Elio apja megjelent a kezében két bögre teával, majd leültette a kanapéra, Alice pedig betakarta őket. Ahogy a forró nedű lefolyt a fiú torkán, nemcsak a testét, a szívét is megmelengette a tudat, hogy fontos ezeknek az embereknek, és ez melegséggel töltötte el! Elio se szólt egy szót sem, csak hallgatta apja vicceit, anyja morgolódását, és egy pillanatra otthon érezte magát. Hiába is a szenteste a szeretet ünnepe, Alice mindig zsörtölődik valamin! Ezen gondolat miatt kezdett el Elio kuncogni.
– Anya, hogy akárhol vagyunk, te mindig tudsz zsörtölődni valamin! – nevetett, majd már vele tartott az apja is.
– Még szép! Készülünk, várjuk ezt a fiút, erre meg sem jelenik, inkább elszökik! Hogy lehet valaki ilyen buta, felelőtlen! – fújta magáét a nő, Ethan pedig tudta, hogy jogosan mérges. –Ha felmelegedtetek, apátoknak van pár szelet dugi rétese, azt megehetitek, mert vacsora már nincs! Utána pedig jön az ajándékozás!
Alice szavai két emberbe is belefojtották a szót, lelohasztva arcukról a mosolyt is. Az egyikük Elio apja, ugyanis abban a hitben volt végig, hogy felesége nem tud a réteseiről. A másik pedig Ethan, ugyanis ahogy Alice száját elhagyta az ajándék szó, a kezében remegni kezdett a már szinte üres bögre, és majdnem meg is fojtotta az utolsó korty... Ő nem készült semmivel sem!
– Meg ne fulladj nekem! – nevetett Alice, majd felállt, és a férjével közös szobájukba ment.
Az öreg Bernard ezt feszülten figyelte, ugyanis tudta, hogy most van veszélyben az a három szelet, későbbre elrejtett rétese. Ethan pedig már azért szégyellte magát, mert elfelejtett készülni nekik, akár valami aprósággal is.
– Nem várunk tőled ajándékot, Ethan! Meg ne fulladj itt nekem! – súgta oda Elio a zavarban lévő fiúnak, majd lerakta a bögrét, és hozzábújt teljesen.
Azt viszont nem mondta el, hogy ő készült neki valamivel! Mi lett volna, ha ezt tudja a fiú? Talán úgy, ahogy van: mezítláb sprintelve megszökik előlük, és nem áll meg Angliáig sem szégyenében!
A fiúk hálásan fogyasztották el a rétest, amit Elio szülei végig is néztek, majd amint üres volt a műanyag tányér, Alice hanyagul a dohányzóasztalra tette, – bár ezt otthon nem tenné – majd komoly arcot öltött, és a két fiúra nézett, jobban mondva Ethanre, mert a szavait neki intézte:
– Tudjuk, és látjuk is, hogy szeretitek egymást! Azonban arra lennék kíváncsi, Ethan, hogy te mit szeretnél a fiamtól? – kezdeményezte a beszélgetést Alice, és bár nyugodtnak tűnt az arca, mélyen belül mégiscsak nyugtalan volt.
Hiszen látta, hogy a fia a másik fiú jelenlétében mennyire boldog, és mi mást szeretne egy szülő, – főleg egy tragédia és hosszadalmas felépülés után – mint azt, hogy boldognak lássa az egyszem fiát! Elio valahol mélyen mérges volt, amiért ilyet kérdezett az anyja, de mellé rettegett is, hogy talán Ethan nem is azt akarja, amit ő. Így meg sem szólalt, csak felváltva nézte a fiút és az anyját, várva a párja válaszát.
– Én... – szólalt meg végre a színesbőrű fiú, majd Elio csillogó szemeibe nézett. – én szeretem a fiúkat, de.... – mondta ki azt a szót, ami semmi jót nem jelentett, ezért ez a szó, ez a DE a szobában tartózkodóknak nem tetszett.
– Milyen DE? – szólalt meg végre az idősebb Bernard is. – Mondd el, mi jár a fejedben, azért vagyunk, hogy segítsünk!
– Én már megnéztem a kettőnk lakhelye közötti távolságot, mert ha minden hétvégén találkoznánk, nekem az is elég lenne... ugyanis a távkapcsolatban én nem hiszek. De az út repülővel is hosszú, és a nénikémet sem akarom terhelni ezzel...
Ethanből úgy folyt a szó, mintha egy jó csapot nyitottak volna meg, és bár ő zagyvaságnak hitte, amit mond, Elio és a szülei is megnyugodtak a válaszától. Ethan érezte, ahogy párja ujjai az övéihez simulnak, majd ahogy megérezte a meleg bőrét, azonnal rá is szorított.
– Csak ennyi? – kérdezett rá Alice, amire a két fiú azonnal odakapta a fejét. – A mai fiatalok szeretnek mindent túlbonyolítani! – mondta lemondóan, majd hátradőlt a fotelban. – És ha azt mondom neked, kedves Ethan, hogy január közepén Angliába költözünk...

Alice szavai lavinát indítottak el, amibe Ethan és Elio is kapaszkodott két kézzel. Mindenre gondolt a két fiú, – sőt, ahogy az idősebb mondta, túl is bonyolították a dolgot – de arra nem, hogy a Bernard család elhagyja Párizst, és Angliába költöznek, közelebb Ethanhez, ezzel megoldva a dolgot. Ethan akkor azt hitte, hogy újra csak álmodik, és mégsem érezheti, érintheti a fiút, akire vágyott, azonban, amint eljött a január közepe, és a Bernard család az ajtójukban állt, rájött, hogy nem csak álom volt! Ahogy kinyílt az ajtó, a nagynénje is ott termett mellette, majd úgy terelte be szerelme családját az otthonos kis lakásba, mintha ezer éve ismerné már őket. A szülők előrementek, de Ethan nem mozdult, csak kinyújtotta a karját, és magához rántva ölelte át Eliot.
– Egész eddig azt hittem, csak álom volt! – suttogta a fiú, majd még mindig az ajtóban állva megcsókolta végre a pasiját.
Ajkaik istenhozottal üdvözölték egymást, fürge nyelvükkel, erősen egymásba kapaszkodó karjaikkal köszöntötték egymást, és bizonyították, hogy a másik nagyon is hiányzott! Heves csókcsatát folytattak, épphogy nem falták fel a másikat, hiszen messze volt már az, hogy így érintették egymást. Talán még tavasszal is ott álltak volna az ajtóban azzal az istenhozott csókkal, ha nem szakítja meg hirtelen Ethan, és szisszen fel fájdalmasan:
– Ne haragudj, Tani! – kért bocsánatot szerelmétől a szőke, amikor rájött, hogy a síléc medál felsértette a párja nyakát. – Ezt ajándéknak szántam, nem önvédelmi fegyvernek! – kuncogott Elio, majd egy apró csók után belépett ő is a házba, és boldogan emlékezett vissza a szentestére.
– Tudtam én, hogy neked a síléceket messziről kerülnöd kell! – kuncogott már Ethan is boldogan, és mivel nem volt bunkó, a felnőttek után mentek, bár szívesebben ment volna fel a szobájába szerelmével, hogy végre úgy istenigazából kettesben legyenek.
Attól a naptól kezdve, minden szabadidejét együtt töltötte a két fiú, így Ethan már ajándékkal várta a következő karácsonyt. Hogy megtanult-e síelni Elio? Nem, mert Ethan nem engedte többet a lécek közelébe sem! Úgy döntöttek, inkább más testmozgást választanak, amiben együtt lehetnek, figyelhetnek egymásra, és ami a lényeg: élvezik is mind a ketten! És most, kedves olvasó, nem arra gondoltam, amire te, mert a fiúk tollaslabdázni kezdtek!

𝓥𝓮́𝓰𝓮