Kirishima

Tettetni. Ennek vagyok a mestere, talán emiatt sem merek a tükörbe nézni. Tudom jól, hogy nem érdemlek semmi jót az életben, hiszen semmi jót nem tettem soha. Evidens, hogy ha jót teszel, vissza száll, ha rosszat akkor pedig az. Mindig csak tettetni... anyám tökéletes kisfiát eljátszani.. szegény a mai napig azt gondolja, hogy benne vagyok a foci csapatban és hogy a jegyeim is tökéletesek, ami koránt sincs így. Sosem voltam az a nagy bulis arc. Az általánosban is azt éreztem folyton, hogy fulladozok, nem mertem felvállalni miért rajongok, mit szeretek, féltem, hogy adok még egy okot arra, hogy megkeserítsék az így is elcseszett életemet. Anya előtt sosem mutogattam a sebeim, ne gondold egy rossz embernek, azért, mert nem mondok el neki dolgokat. Ellenkezőleg, nagyon, de nagyon szeretem őt, felnézek rá, hiszen mentősként dolgozik, életeket ment, olyan, akár egy angyal és nem akarom, hogy pluszban aggódnia kelljen értem. Nem akarom, hogy egy ilyen embernek szégyenkeznie kelljen miattam, vagy kicsit is rosszul érezze magát. Igen, de mi lehet az apámmal? Ha tudod, kérlek, válaszolj. Csupán egy gyáva alak volt, aki lelépett és magára hagyott egy nőt a gyerekével, egyes egyedül. Nem ismerem, nem mintha hibáztatnám, én sem akarnám magamat a helyében. Egyedül akkor éreztem, hogy élek amikor fociztam... akkor levezethettem minden haragomat, fájdalmamat, amit átváltott egy csodás, felszabadító érzés. Imádtam. Mint ahogy említettem, nem sok barátom akadt, viszont egy igazán mérgező kapcsolatot kifogtam magamnak, aki nem más volt, mint Dabi. Természetesen nem nyíltam meg előtte túlságosan, ahogy őt sem érdekelte, velem mi van, csupán szerettünk betépni és videójátékokkal játszani. Ez volt a közös titkunk, mivel egy focicsapatban voltunk. Persze a felszínes dolgokról mindig jókat dumáltunk, az ő esetében a lányokról, kibeszéltük azokat a személyeket akiket annyira nem bírtunk, satöbbi. Gimire eléggé népszerű lett és már durvábbakat tolt, mint a gyilkos hó, másnéven kokain, vagy heroin. Házibulikat jártunk, én pedig mindig csak hazudtam anyának.. "Denkinél vagyok, jól vagyok", ez volt a folytonos hazugság, amit bevetettem, anya pedig elhitte, hiszen Denkit már ovis korom óta ismertem, aki próbált engem ebből az életvitelből kirángatni. Az edzőm is észre vette, hogy nem vagyok önmagam, nem vagyok olyan energikus, amilyen voltam. Szóvá tette, tagadtam, ahogyan illik. Kiléptem, mielőtt tesztet csináltattak volna rajtam, de mindenki csak úgy pletykált erről, hogy kirúgtak.. magamba zuhantam ezután. Dabival megszakadt a kapcsolatom, legalábbis, ő tett úgy, mintha nem is élnék.. A bulikat is elkerültem, legtöbbször otthon szívtam fel az örömöthozó fehér havat és olvastam, manhwákat csináltam és Bakugou történeteit olvastam.

Néha jó olvasni, tudni, hogy nem csak te vagy ennyire elcseszett ebben a világban.

A szívem óriásiakat dobbant, ha az irományai megjelentek. Kaptam egy új dolgot, amitől úgy éreztem, élhetek.

Sejtelmem sem volt, hogy ezeket a sztorikat Kacchan írja, de megörültem, hogy így lett. Reménykedtem, hogy ő is a fiúkat is szereti, hiszen... nem sokat tudtam arról, milyen szeretni valakit, de ő megértette velem.

Kacchan vált a gyengepontommá, ezért viselkedtem sokszor úgy a közelébe, mint valami picsogós tini kislány.. de tudtam, hogy erősebbnek kell magam mutatnom neki, mint ami vagyok. Talán úgy kedvel meg. Ha elviselem, hogy bánt, akár a szavaival, s visszafojtom a könnyeimet, velem marad és azt gondolja : "ő el tud viselni engem, tud kezelni engem."

Szóval, még az előtt sem merem önmagamat adni, akit szeretek? Ezek a gonolatok cikáztak a fejemben, plusz a története... olyan erősnek gondolom, akkor miért akarom megjátszani, hogy én jobb vagyok nála? Közel sem éltem át, azt amit ő.. nem lettem volna képes kibírni, s ha erre gondolok, görcsbe rándul a gyomrom...

Így hát, a bűntudatommal együtt szüneteltettem pár napig a sulit és gondoltam jó lenne némi boldogság hormonhoz jutni, szóval ecstasyt toltam, elmentem egy buliba ahova Denki rángatott el, de miután ki józanodtam, nem volt kedvem a dübörgő zenéhez, így inkább hazamentem és játszottam egészen hajnalig, aztán az ablakomba ülve néztem, ahogy a nap kel fel, némi alkohol társaságában. Gondolatban minden szarnak elmondtam magam, ahogyan azt mindig is... mikor lesz már ennek vége? Egyszer érezhetem magam felhőtlenül boldognak? Mi a szart csinálnak az emberek, hogy józanul kibírják ezt az undorító világot?

Kínomban nevettem ezen, aztán megtörte meghitt kesergésemet a csengő. Anya extra műszakot vállalt, szóval magam voltam. Lekullogtam a lépcsőn, majd ajtót nyitottam.

"Nos, nem túl szerencsés ignorálni engem" közölte velem az ajtóban Kacchan, ingerülten.

Mivel benyomtam, nem igazán tudtam értelmes választ adni erre. Sőt, inkább bátrabb lettem.

"Miért is?" kérdeztem vissza.

"Szeretni akartál engem, nem igaz?" tette fel a kérdést. "Sajnos megkedveltelek, szóval nem ér elfutnod.." közölte velem immáron komoly hangnemben.

"Próbálkozni még lehet, nem?"

"Azt gondolod érdemes?"