Jó olvasást! 😊

___________________________________

Wooyoung pov.

Még, hogy fontos az életem neki. Hogy lehetne az mikor csak ma ismert meg? Gondolkozok a szobámba az ágyamban. Ő most nincs itt anyával beszél a kis akciómról. Képes lettem volna meg ölni magam? Nos valószínűleg igen. Néhány perc alatt olyan pánik roham és sírás tört rám, hogy nem tudtam mi mást tehetnék. Valahogy eljutottam a fürdőszobába arra már nem emlékszem, hogy. Szörnyen fájt szorult a mellkasom nem kaptam levegőt úgy éreztem meg fulladok. Nem bírtam tovább ezért meg tettem csak néhány vágást csináltam. Olyan volt mintha a fájdalom valamennyi része el szállt volna a kis vékony csíkon keresztül. Egyáltalán nem fájt inkább meg könnyebbültem olyan volt mintha egy lufiból lassan ki engedték volna a levegőt. Én voltam a lufi a fájdalom pedig a levegő. Talán, ha nincs ott vagy nem ér oda időben meg haltam volna. Talán jobb is lett volna felemeltem a bekötött kezem majd akaratom ellenére húztam végig ajkaimon ujjaim. Vajon miért tette?

Állj minek gondolkozok ilyesmin nem akarok tőle semmit. De valami furcsa vele kapcsolatban nem tudom mi, de furcsa. Vagy nem ő a furcsa, hanem én? Arcomon könnycseppek folytak végig nem foglalkoztam vele. Lehunytam a szemem magam mellett oldalra kinyújtottam a kezem és hagytam, hogy ki sirjam magam.

Nem érzékeltem az időt azt se tudom mikor jött vissza a szobába. Csak akkor vettem észre mikor meg rázott a vállamnál fogva.
- Jól vagy? - ült le mellém én pedig ki nyitottam a szemem.
- Azt hiszem...nem tudom. - halkult el a hangom.
- Mért sírsz? - törölte le a könnyeim.
- Nem tudom. - szipogok.
- Biztos nehéz. De én itt vagyok és számíthatsz rám. - mosolyog miközben a szemembe néz.
- Mért? Mért csinálod ezt? - csuklik el a hangom ahogy még jobban el kezdek sírni.
- Mert tudom milyen át éltem. - hajtja le a fejét. Felültem az ágyon és úgy néztem rá tovább.

- Még ha reménytelennek is tűnik az élet ígérd meg, hogy nem fogod feladni és soha többé ne csinálj ilyet. - simít a csuklómon lévő kötésre. Nem válaszoltam neki csak néztem az arcát ő pedig az enyémet. Ami amúgy nem tartott sokáig ugyan is elfordította a fejét.
- Elég késő van lassan aludnunk kéne. - pillant telefonja képernyőjére.
- Nem vagyok álmos. - hajtottam le a fejem.
- Azért próbálj meg pihenni. - ál fel.

...

Elmentem le zuhanyozni, amivel elég gyorsan kész is lettem. Visszamentem a szobába így most San ment a fürdőbe. Azt mondta addig próbáljak meg aludni majd, ha végzett be néz aztán ő is megy aludni. De nem ment nem jött sehogy se álom a szememre. Így felálltam és az ablakhoz sétáltam. Régen még az előtt nagyon sokat voltam kint sötétedés után. Szeretem a csillagokat nézni, de azóta csak innen bentről láthattam.

...

Az ajtó nyitódására hátra fordultam San jött be majd sétált mellém.
- Mit csinálsz? - ált meg mellettem.
- Én...csak... - le hajtottam a fejem majd egyből vissza felnéztem az ablakon keresztül az égre.
- Szép. - felé fordultam mosolyogva nézte a csillagokat.
- Nem megyünk ki? - kapta felém a fejét.
- Nem. - vágtam rá egyből.
- Minden rendben lesz csak ide az erkélyre gondoltam. - mosolyog biztatóan én pedig csak elgondolkodva lehajtom a fejem.

Nem mozdultam ki már évek ott őszintén meg ijedtem. Nem akartam ki menni, de a csillagokat látni akartam még tisztában.
- Nem erőltetem tudom, hogy nehéz, de meg kell tenned az első lépést. - teszi vállamra kezét majd fojttatja.
- Nem élhetsz itt bent örökre egyszer vissza kell térj a világba. - felemelem fejem.
- Gyere. - ki nyitotta az ajtót és meg csapta arcom egy kisebb szelő, ami amúgy nagyon jól eset. Sanra pillantottam, aki várta, hogy meg mozduljak.

- Itt leszek melletted. - nyújtja ki felém a kezét. Egy ideig csak a kezét figyeltem egész szépek. Újra a szemébe néztem majd nyeltem egyet és tettem egy lépést felé. Meg fogtam kezét, amit le engedett magunk mellé és így léptünk ki az éjszakai ég alá. 

___________________________________
El kezdtem írni a következő részt szóval az is jön hamarosan.

2020.02.28