Roland

Petra a folyosón várt rám, amíg aláírtam a papírjait, hiszen a mûtéthez az én beleegyezésem kellett, mivel az én nevem volt megadva még mindig ilyen esetekre. Érthetõ, hiszen bennem megbízott. Ennyivel tartoztam neki, nem hagyhattam cserben azt a nõt, akivel hosszú évekig együtt éltem és most szüksége volt rám.

Tudom, hogy Vikit ezzel megbántom, de nem mondhattam nemet Petrának, akkor az életét kockáztatnám és ezt Vikinek is meg kell értenie. Felnõtt emberek vagyunk...

-Félsz?- kérdezem ösztönösen a tolószékben ülõ nõtõl. Rossz így látni.

-Egy kicsit- bólogat és kezemért nyúl, amit odaadok neki. Örülök, hogy tudtam neki segíteni és hamarosan újra teljes életet élhet egészségesként.

-Ne félj, minden rendben lesz- bíztatom mosolyogva.

-Köszönöm, hogy itt vagy!- néz rám könnyes szemekkel, aminek láttán összeszorul a torkom.

-Ez természetes Petra- válaszolom komoly hangon, hiszen tényleg így gondolom. Szerintem õ is megtette volna a helyemben.

-A barátnõd nem volt mérges, hogy idejöttél?- kérdezi félve, én pedig nagyot sóhajtok, mivel tudom, hogy a tegnapinál hosszabb beszélgetés vár ránk, ha hazamegyek.

-Nem lényeg- rázom fejemet, de kit akarok átverni? Pont Petrát, aki jobban ismer mindenkinél?

-Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek- néz fel rám szomorúan.

-Ezzel te ne foglalkozz. Majd megoldom- mosolyodok el és egy puszit nyomok homlokára, mert megjelent mellettünk egy nõvér, aki Petráért jött.

Petra szorosan ölelt magához, majd némán néztünk egymás szemében. Némi félelmet véltem felfedezni tekintetében, de biztos voltam benne, hogy erõs nõ és le tudja gyõzni ezt a betegséget a mûtétnek hála. Nem számoltam azzal, hogy képes leszek hagyni, hogy lassan megcsókoljon. Ez volt a kegyelemdöfés... Nem gondolkodtam, csak hagytam. Engedtem a kísértésnek. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de képtelen voltam nemet parancsolni.

-Itt leszel, mikor felébredek?- kérdezi halkan elválva ajkaimtól.

-Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne- egyenesedek fel kezeimet zsebre téve.

-Igazad van- sóhajt nagyot, majd a nõvérre néz, aki más mövé is áll, hogy eltolhassa- Minden jót Roland!

-Minden jót Petra!- intek a távolodó nõ után, akit így látva megszakad a szívem...

Egyre csak az járt a fejemben, hogy beszélnem kell Vikivel. Minél elõbb haza kell utaznom. Zsebre tett kezekkel fordultam meg gondolataimba mélyedve, mikor tekintetem megakadt egy jól ismert szempáron, amikben megannyi érzés kavargott. Ledöbbenve torpantam meg, hiszen nem voltam benne biztos, hogy mindez a valóság.

-Viki- szólaltam meg erõtlen hangon- Te meg mit keresel itt?- nyögtem ki a kérdést, hiszen szerettem volna tudni a választ, de nem csak erre. Tudni akartam azt is, hogy látott e Petrával, amire, ha igen a válasz akkor nagy szarban vagyok. Megindultam felé, de csak hátralépett a nyílódó liftajtóhoz.

-Már semmit- válasza tõrként fúródott belém, hiszen tudtam, hogy eljátszottam azt a bizonyos lapomat. Látott mindent és nekem most meg kell magyaráznom a történteket.

Kétségbeesetten nyomkodtam a bezáródó lift gombját, majd idegesen rohantam a lépcsõ irányába, hogy meg utól érhessem barátnõmet, aki most iszonyat dühös lehet rám. Jobban mondva csalódott lehet. Bennem csalódott. A felfelé sétáló emberek furán néztek rám, amint fejvesztve rohanok lefelé a lépcsõfokon és imádkoztam, pofára ne essek.

A földszintre leérve ki kellett fújnom magam, hiszen hirtelen jött ez a sok futás, még edzésen sem szoktam ennyire megerõltetni magamat. Megláttam fekete szövetkabátban távozó barátnõmet a kijáratnál, szóval újra futásnak eredtem az emberek között szlalomozva. Nem érdekelt a hideg és az sem, hogy kabátom szét volt húzva rajtam. Egyetlen célom volt és az pedig ott ment elõttem sietõs léptekkel.

-Viki!- kiáltottam utána, mikor leintett egy taxit. Megfordult, de nem méltatott csak várta a jármûvet- Viki, várj- értem oda hozzá kifulladva- Megmagyarázom- fogtam meg karját és azzal a lendülettel csattant arcomon tenyere. Keze helyén égett arcom, majd lassan ráemeltem tekintetemet. Szemei könnyekkel teltek, én pedig a világ utolsó szemétládájának éreztem magamat. Megérdemeltem, amit kaptam.

-Nincs olyan szó, amivel ezt meg tudod magyarázni!- préselte ki fogai között sírással küzködve. Nem hiszem el, hogy megbántottam azt a nõt, akit mindennél jobban szeretek. Nem is értem, mit gondoltam?! Hogy, ha nem látott volna meg minket nyugodt szívvel tudtam volna szemébe nézni?!

-Kérlek Viki- nyúlok keze után, amit automatikusan elhúz elõlem és odalép az érkezõ taxihoz.

-Ne Roland- fordul felém- Ne fáradj ezzel, mert nem érsz el vele semmit- közli a fájdalmas szavakat, amik most nekem esnek rosszul, de tudom, hogy neki épp úgy fáj kimondani õket. Most már én is könnyeimmel küzdöttem, mert úgy éreztem összeomlik körülöttem minden, amit felépítettem.

-Ne csináld ezt kérlek!- kérlelem keserves hangon, miközben a taxis kinyitja neki az ajtót, õ pedig gondolkodás nélkül ül be. Rám se nézve húzza magára az ajtót, hiába minden próbálkozásom. Most volt az a pillanat, hogy kezdtem kétségbe esni.

Ott álltam teljesen egyedül a kórház elõtt és álltam a bámészkodó emberek tekintetét, akik szemtanúi voltak az imént történteknek, ugyanis ki az, aki nem nézne végig egy ilyen jelenetet, aminek a fõszereplõje egy ekkora balfasz, mint én...

Leintettem egy taxist és a reptér felé vette az irányt, hiszen Viki fejével gondolkodva azonnal szeretném elhagyni az országot. Hiába kérleltem a sofõrt, hogy gyorsítson, nem igazán voltam megnyerõ, ám amikor azt mondtam, hogy a barátnõm épp most készül itt hagyni és szeretném megállítani, kicsit a gázra lépett, de a közlekedési lámpák nem nekem kedveztek. Szinte fel tudtam volna robbanni az idegtõl, ami egész testemet átjárta.

Rengeteg idõt vesztettem és még a reptér bejáratánál is tömeg volt, így lassan haladtam. A hatalmas táblákon szemeimmel megkerestem a Budapest feliratot, majd rohantam - amennyire lehetett - a 14-es kapu felé, ahol már szinte alig álltak utasok, mindenki ment a géphez, ami hamarosan felszáll.

-Üdvözlöm!- mosolyog rám egy légiutaskísérõ, aki a jegyeket ellenõrzi a bejáratnál- Szabad a jegyét?

-Hello!- nézek rá idegesen- Jegyem az nincsen, de a barátnõm azon a gépen ül- mutatok ki a nagy ablakon a repülõgépek irányába- Muszáj  beszélnem vele!- nézek a nõre, aki azt se tudja, mit mondjon erre. Gondolom nem sok idiótával találkozink, mint amilyen én vagyok.

-Sajnálom uram, de jegy nélkül nem engedhetem tovább- közli végül határozottan.

-Kérem! Értse meg, ha most nem enged át a kapun vége mindennek...- mint egy hisztis kisgyerek, úgy könyörögtem a nõnek, hogy engedjen át.

-Sajnálom, nem tehetem- tárja szét kezeit szomorúan, mire hatalmas sóhaj hagyja el számat- Ha gondolja megnézhetem, mikor megy Budapestre legközelebb járat.

-Az már teljesen mindegy- legyintek fájdalmasan- Már minden késõ lesz akkorra...

A hölgy szomorúan néz rám, majd  idegesen megdörzsölve arcomat megyek a jegypénztárhoz, ahol veszek jegyet estére, hogy haza tudjak menni. Tudom, hogy Viki mennyire feldúlt most és valószínûleg, mire hazaérek már a fogkeféje sem lesz a fürdõszobában... Sehova nem tudok menni, hogy elüssem az idõt, így a jegyemmel kezemben ültem le egy székre a sok közül és vártam, hogy délután 5 óra legyen. Nem voltam éhes, egy falat se ment volna le a torkomon, csak egy vizet vettem.

Életem leghosszabb, legidegõrlõbb várakozása után végre felszállt a gépem és bármennyire szerettem volna nem tudott két perc alatt Budapestre érni. Az autóm az õrzött parkolóban várt rám, hogy minél elõbb segítsen átkeveredve a városon hazajutnom.

Épp egy újabb közlekedési határt szegtem meg a sebességkorlátot meghaladva, mikor mobilom csörögni kezdett. Esély sem volt rá, hogy Viki nevét írja ki a készülék.

-Mondjad- szólok bele köszönés nélkül, ezzel is jelezve, hogy Priskin nem a legjobbkor hív.

-Elmondanád, miért akar a feleségem téged kiskanállal kiherélni?- kérdezi minden szemrehányás nélkül, hogy nem méltattam egy köszönésre sem, nekem pedig felszalad a szemöldököm.

-Van egy pár tippem- teszem ki az indexet közben.

-Összevesztetek Vikivel? Petra nem mondott semmit csak dúlt-fúlt és elviharzott. Mint egy gyors tornádó.

-Ez hosszú történet, ami szerintem nem telefon téma- zárom rövidre beszélgetésünket.

-Szólj, ha hazaértél. Átmegyek- közli, majd meg sem várva reakciómat bontja a vonalat.

Hogy lehettem ekkora idióta?! Hallgatnom kellett volna Tomira, mikor figyelmeztetett Petrával kapcsolatban. Tisztában volt vele, hogy érzelmes ember vagyok és, ha nyomás helyezedik rám, könnyen irányíthatóvá válok. Exbarátnõm ma ezt ki is használta. Én vagyok egyedül hibás a történtekért és nem más.

A kocsibejáróra leparkolva õrült módjára ugrottam ki az autóból és szaladtam a bejárati ajtóhoz, ami zárva volt. Két opció fordult meg fejemben és mindkettõ logikusan hangzott. Egy ideig... Vagy azért van zárva, mert megelõztem Vikit, amit nem tartok valószínûnek, hiszen jóval elõbb indult a gépe, mint az enyém. De az is lehet, hogy már járt itt, összepakolt és elment, a lakást pedig bezárta.

Félve és egyrészt izgatottan nyitottam ki a bejárati ajtót, majd csaptam be magam mögött és rohantam a nappaliba. Minden irányba körbe néztem, hogy felmérjem a terepet, változott e valami, de mindenhol ugyanaz a nagy rend volt. Az emeletre szaladtam fel, útközben ledobálva magamról cipõimet, nehogy összesarazzam a fehér szõnyeget, bár most ez volt a legkisebb problémám.

Belépve hálószobánkba áramütésként ért a felismerés, miszerint Vikinek egyetlen ruhája sem volt a szekrényben. Azt a bizonyos tõrt, ami egész nap bennem volt most, mintha valaki jó mélyen megforgatta volna. Hiába megyek a fürdõbe, nem lesznek ott a holmijai. Hiába kutatom a fiókban fehérnemûi után, nem fogok találni semmit. Felesleges lenne az egész.

Elment...

Nem hiszem el, hogy én vagyok az egyetlen ilyen szerencsétlen, akivel ez történik. Ettõl már csak az lenne rosszabb, ha anyámék beállítanának, mint tegnap este. Bárcsak tegnap este volna... Nem veszekednék Vikivel, amivel akkor egy lavinát indítottam el, most pedig itt állok a katasztrófa bekövetkezte után nem sokkal és nem tudom, mit kezdjek most.

Priskinnek írtam egy üzenetet, hogy jöjjön át, de nem kellett sokat várnom, szerintem már úton volt ide. Negyed óra múlva nyitottam neki ajtót, viszont nem csak õ jött vele, hanem Lia is, aki egybõl nyakamba ugrott, majd Tomi kezembe nyomta Francot. A kiskutyát, akire, ha ránézek Viki és kedvessége jut eszembe. Olyan örömmel adta és én úgy éreztem, most teljes az életem, mert egy olyan nõ van mellettem, aki szeret és törõdik velem. Képes voltam mindezt eldobni emberi gyengeségem miatt.

-Na, mi a helyzet?- akasztja fel kabátját a fogasra, ahol már kislányáé is lógott- Ja amúgy bocs, de nem hagyhattam otthon a gyereket. Petra lelépett Vikihez- tárta szét kezeit.

-Akkor felesleges próbálkozás lenne átmennem igaz? Ketten ölnének meg- hunyom le szemeimet idegesen.

-Amíg nem tudom, mirõl van szó, nem nyilatkozok, de ha rossz fát tettél a tûzre, akkor valószínûleg igen.

A konyhába megyünk, míg Lia Francoval játszik a nappaliban és szemmel tudjuk tartani õket. Elõveszek hûtõmbõl két sört és egy üveg Finlandiát, majd mindkettõnknek töltök. Szükségem van most alkoholra...

Elmesélek mindent Tominak, miközben egy huzamra legurítom italomat, ami csak úgy marja torkomat. Barátom szemei elõször elkerekednek, majd megtelnek sajnálattal, amit irányomba érez. Nem szeretem, amikor így néznek rám az emberek. Egyenesen borsózik tõle a hátam.

-Nem foglak ezért megdicsérni ne haragudj- csóválja fejét rosszallóan.

-Nem hiszem el, hogy ez történik- temetem kezeim közé arcomat.

-Adj egy kis időt Vikinek, amíg lenyugszik- tanácsolja.

-Tomi- nézek rá értetlenül- Te látod itt bármi jelét is annak, hogy Viki visszajönne? Összepakolt mindent, amit nálam volt és elment. Nem fog visszajönni! És erről csakis én tehetek!- csapok az asztalra dühösen, amire a nappaliban játszó Lia is ide kapja a fejét és ijedten pislog rám, hiszen ő nem ért semmit az egészből.

-Figyelj, érthetõ Viki viselkedése, de szerintem nincs minden veszve. Lenyugszik és megbeszélitek. Ahogy eddig mindent.

-Ez most más Tomi, tudom, hogy elbasztam és szeretném kijavítani a hibám, de nem hagyja.

Priskin fájdalmas arccal nézett végig rajtam, miközben újabb italomat lehúztam.

🔸🔸🔸🔸

Viktória

Miután mindenemet összepakoltam Roland lakásában Petra segített hazavinnem a cuccaimat és nálam maradt vígasztalni. Rám fért...

-Nem hiszem el, hogy képes volt erre!- szipogok kezemben egy pohár borral. Petra mellettem ült a kanapén és hallgatta kiborulásom- Hiba volt utána mennem...

-És szerinted akkor nem történt volna ez meg? Jobb lett volna, ha eltitkolja elõled és hazugságban élsz?!- háborodik fel barátnõm.

-Lehet, hogy jobb lett volna- gondolkodok el õszintén és valóban így is gondolom. Akkor nem fájna ennyire. Néha inkább jobb nem tudni bizonyos dolgokról.

-Most mit fogsz csinálni?

-Nem tudom...- túrok szõke hajamba, ami mostanra már elég kócos lehetett- Azt érzem, kár volt hazaköltöznöm. Visszamegyek Németországba- nézek Petrára, akinek kijelentésemre nagyra nyílnak szemei és félek kiesnek helyükrõl.

-Elment az eszed?- ocssúdik fel- Gondolkozz már! Azért jöttél haza Budapestre, mert honvágyad volt. Lett egy táncsdúdiód, visszakaptad a családodat, a barátaidat és most komolyan Rolnad miatt mindezt eldobnád?

-Nem szeretnék a közelében lenni Petra- sírom el magam újra- Egy baráti társaságba tartozunk! Nem mondhatom Balázsnak, hogy nem hívhatja el, ahová szeretné csak mert én utálom!

-Nem utálod te. Nagyon is szereted, azért sírsz már két órája folyamatosan- állapítja meg a szomorú igazságot.

-Szeretném nem szeretni- suttogom magam elé, majd kissé összerezzenek telefonom csörgésére. Roland...

-Talán beszélned kellene vele- olvassa le a nevet Petra.

-Nem- majd nemes egyszerûséggel megnyomtam a piros ikont- Nem akarok vele beszélni. Csak nyugalmat akarok végre.

-Akkor hozok még piát- kel fel és elveszi tõlem az üres pohaat, majd sajátjával a konyhába megy és újat tölt, mellé egy üveg vodkával és narancslével tér vissza.

-Jó ötlet ez?- célzok arra, hogy a vörösbor és a vodka keveredése nem biztos, hogy jó hatással lesz rám.

-Lazíts egy kicsit!- tölti ki pohárba az italt, majd kezembe nyomja- Most pedig rendelünk egy hatalmas pizzát, mert állítom, reggel óta te semmit nem ettél!- néz rám szúrósan.

-Honnan veszed, hogy ettem reggel?- kérdezek vissza viccesen, mire megforgatja szemeit. Egyszer kiesnek az tuti.

A telefonomat Roland hatodik hívása után inkább kikapcsoltam, nem voltam rá kíváncsi. Nincs az az értelmes magyarázat, amivel ki tudna engesztelni. Szerintem jogos a felháborodásom és a döntésem is, miszerint visszaköltöztem Balázs lakásába.

A Petra által rendelt pizzát vártuk, mikor csengettek. Nagyon reméltem, hogy nem Roland áll az ajtó másik felén. Petra nyitott ajtót és Dia viharzott be rajta, majd ledobva kabátját ölelt magához jó szorosan. Erre volt most leginkább szükségem. A barátnõim társaságára, akik mellettem állnak és támogatnak mindenben, akárhogy is döntök. Vaéószínûleg Petra tájékoztatta a történtekrõl.

-Most akkor szakítottatok?- veszi el közben Petrától a boros poharat és közben neki is tölt vodka narancsot.

-Azt hiszem igen- bólintok poharamat szorongatva.

-Ez nekem nagyon durva Rolandtól- képed el- Nem fér a fejembe, hogy tehette ezt, hiszen odáig van érted. Álompár voltatok mindenki szemében. Elég volt csak Rolandot figyelni, ahogy rád néz vagy ahogy beszél rólad.

-Hiába mindez- vágok közbe- Ha máshova húz vissza a szíve...

-Petrát nem úgy szerette sose, ahogy téged. Ezt a vak is látta, hidd el nekem- simogatja karomat Dia, Petra pedig egyetértõen bólogat.

-A tette elfogadhatatlan, de kétség sem fér hozzá, mennyire szeret téged és biztos bánja, amit tett.

-Most már bánhatja- meredek magam elé és közben megérkezik késõi vacsoránk.

🔸🔸🔸🔸

Reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem, na meg persze Mackó ugatására. Mellettem Dia és Petra is ébredezni kezdtek és látszólag õk sem örültek a hangzavarnak. Pár mondatos szitkozódást követõen elcsoszogtam a bejári ajtóhoz, amin kopogtattak is a csengõ után. Nem gondolkoztam, csak kinyitottam az ajtót és reméltem, hogy a kopogtató személy nem fog elszaladni kinézetemtõl, ami biztos nem volt túl szép látvány. Egy fekete cicanadrágot és egy fehér kapucnis felsõt viseltem. A tükör elõtt elhaladva láttam, hogy hajam nem a legrendezettebb, sminket nem viseltem, pedig az javított volna az összképen. A látványtól, ami fogadott tágasra nyíltak szemeim. Roland állt az ajtóban elég megviselt arccal és csak a kezében szorongatott vörös rózsák dobták fel az összképét. Egyetlen értelmes szót nem bírtam kinyögni. Fájt a fejem és teljesen össze voltam zavarodva. Legszívesebben nyakába tudtam volna ugrani, de aztán eszmbe jutott hányadán is állunk a dolgoknak.

-Szeretnék beszélni veled- lép közelebb, mire magam elé teszem kezemet, másikkal az ajtónak támaszkodok.

-Én nem szeretnék- nézek szemeibe, amik kijelentésemre megváltoznak. A teljes reménytelenség és csalódottság tükrözõdik bennük.

-Tudom, hogy nagyon haragszol rám és megbocsáthatatlan, ami történt, de szeretném, ha adnál egy esélyt, hogy helyre hozzam a dolgokat kettõnk között- préseli ki magából és lesüti szemeit, hiszen õ is könnyeivel küzdködik.

-Tudod, aki egyszer képes volt valamire, az másodszorra is megtenné- törlöm le arcomról azonnal elõbukó könnyeimet. Roland szemébõl is kiszalad egy kövér könnycsepp és szeme alatti karikákon keresztül végig fut borostás arcán.

-Kérlek Viki, szeretlek- lép megint felém, hogy megfogja kezemet, de ösztönösen elhúzódok tõle. Nem vagyok hajlandó engedni neki, hogy Petra után engem érintsen meg. Még mindig õket látom magam elõtt a kórház folyosóján és magamat kívülrõl, aki azon gondolkozik neki egyáltalán mi keresni valója van ott...

-Roland én elég fájdalmat kaptam már az élettõl. Nem akarom, hogy ezt tegyük egymással. Senkinek nem jó ez így- nézek szemeibe, amik csillognak könnyeitõl.

-Éppen ezért szeretném jóvá tenni- kérlel továbbra is.

-Sajnálom- tûröm fülem mögé egyik kósza hajtincsem.

-Akkor ennyi volt?- kérdezi pár pillanat hallgatást követõen. Magas sem tudom erre a választ. Szeretném azt mondani, hogy felejtsük el az egészet, de nem megy. Szívem hozzá húz, az eszem viszont azt hangoztatja, hogy ne engedjek neki.

-Idõre van szükségem, remélem ezt te is megérted- nézek rá egy kis gondolkodás után. Talán ez volt a legalkalmasabb válasz kérdésére. Aprót bólint, majd a virágokra néz és átnyújtja nekem. Kis hezitálást követõen elfogadom.

-Bármennyit képes vagyok várni rád- néz mélyen szemeimbe és érzem, ha tovább folytatja újra fel fog törni belõlem a sírás. Elõtte pedig ezt nem szeretném, bár szerintem kinézetem alapján õ is láthatta rajtam, milyen állapotban vagyok.

Nem szóltam semmit, csak némán néztünk egymás szemébe, végül hátrálni kezdett és kisétált a kiskapun, én pedig néztem. Fájdalmasan néztem utána, amint zsebre tett kezekkel sétál ki látókörömbõl. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd szembe találtam magam két barátnõmmel, akik biztosan hallottak mindent. Kíváncsian pislogtam rám, hol pedig a kezemben szorongatott csokorra. Sírni támadt kedvem az egésztõl.

Sziasztok Drágáim!

Megérkeztem a legújabb résszel, remélem tetszett. Kommentben várom a véleményeket! Hétfõn indul az idei félévem, nem tudom, milyen gyakran tudom hozni a maradék részeket, de igyekszem majd idõt szakítani az írásra.

Millió puszi & ölelés! ❤