Éreztem, ahogy lábaim remegni kezdenek Roland tekintete miatt. irtózatosan dühös lehetett most rám és féltem, mikor küld el a francba, hiszen teljesen jogos lenne részéről, bár ezt el akartam kerülni.

Álltam megsemmisítõ tekintetét, amivel most megilletett.

-Neked teljesen elment az eszed?- higgadtan szólt, de arcizmai megfeszültek pont úgy, mint amikor nagyon ideges szokott lenni valami miatt.

-Roland, én... - kezdtem bele szemlesütve, de belém fojtotta a szót.

-Idehívod a szüleimet a tudtomon kívül holott világosan elmondtam neked, hogy nem akarom őket látni?!- emeli fel hangját. Eddig tartott a higgadtság...

-Csak...- próbálkozom újra belekezdeni egy mondatba, de nem sok értelme, mert megint közbe vág.

-Nem érdekel!- kiabál úgy, ahogy még sosem láttam- Nyugalmat akarok ebben a kibaszott lakásban végre!

-Én nem akartam...- gyűlnek könnyek a szemembe, hiszen még sosem veszekedett velem és ezt a hangszínt sem közelítette meg sosem, ami most megrémísztett.

-Mit nem akartál?- rivallt rám, mire összerezzentem. Már az is megfordult fejemben, hogy megüt- Egy nyugodt estét akartam veled! Erre te se szó se beszéd idehívod a szüleimet!- hagy ott az előtérben hirtelen és a konyhába trappol.

-Én csak azt akartam, hogy kibékülj velük- megyek utána, mint egy hûséges kiskuty a gazdája után.

-Nem érted, hogy ezt csak te akarod?!- fordul vissza és nézünk farkasszemet.

-Ők is ezt szeretnék- mondom ki alig hallhatóan, mert féle. Félek, hogy minden egyes kimondott szó olaj a tűzre.

-Kurvára nem érdekel!- csap a konyhapultra, amire már a két kutya is fülüket, farkukat behúzva szaladnak ki a helyiségből. Legszívesebben én is ezt tenném. . .

Roland teljesen bekattant és ez az én hibám. A pultnak támasztja mindkét kezét és lehajtja fejét, hogy lenyugodjon. Képtelen vagyok bármit is tenni vagy mondani, fogalmam sincs, mit kellene most. Erre a szituációra nem készültem fel és valószínû nem is lehetett volna. Innen látszik, mennyire nem ismerem még Roland minden oldalát.

-Roland- lépek felé, de leint.

-Hagyj most békén kérlek- mondja sokkal halkabban, mint ahogy az imént beszélt velem. Féltem attól is, hogy el fog küldeni és talán az lenne a legbölcsebb, ha nem várnám ezt meg és magamtól távozok.

Egyenesen a hálószobába mentem, ahol a franciaágyra dőlve kitört belõlem a sírás. Sírtam, mert jót szerettem volna tenni, mégsem sikerült és csak egy feszültséget keltettem kettőnk között. A párnába temetve arcomat itattam az egereket, ahogy csak tudtam.

Fogalmam sincs mióta lehettem bent, már szinte a sírától kimerülve szenderedtem el, mikor lépteket hallottam az ajtó felől, de nem fordultam felé. Tudtam, hogy Roland az és nem akarok most szemébe nézni, pláne nem, hogy így lásson. Tényleg azt gondolom, hogy egy kolonc vagyok neki a nyakán. Megéreztem, ahogy egy plédet terít rám, majd elhagyja a szobát. Milyen rendes...

Tisztán hallottam csukódni a bejárati ajtót...

Reagálni rá nem volt erőm, éreztem ahogy szemhéjaim elnehezednek és végül elalszok. Csak akkor nyíltak ki szemeim résnyire, mikor besüppedt mellettem az ágy. Megijedhettem volna, de biztos voltam Roland jelenlétében. Morogva megigazítottam magamon a takarót, hogy tovább aludhassak, de meghiúsult tervem. Roland erős karjával maga felé fordított.

-Mi az?- kérdezem kicsit indulatosan.

-Öltözz át, így nem kényelmes aludni- mondja kedvesen, de csak vállat rándítva fordulnék vissza, de megint nem hagyja- Beszélnünk kellene- kezd bele újra, mikor visszafordít maga felé. Fehér pólója és alsónadrágja van csak rajta.

-Szerintem mondjuk ki őszintén Roland- ülök fel határozottan és tudom, mi fog következni- Semmi közöm nincs a magánéletedhez a szüleiddel és rosszul tettem, hogy elhívtam õket. Te kiakadtál, jogosan. Megértem, ha elküldesz- mondom ki a szavakat magam elé meredve. Nem tudtam volna szembe nézni vele.

-Meghibbantál?- kerekednek ki szemei azonnal- Ezért küldjelek el? Ez elég gyenge kifogás lenne.

-Akkor- nézek fel rá félve- Nem akarsz szakítani velem?

-Dehogy!- ül közelebb hitetlenkedve- Viki, ne viccelj már!- fogja nagy tenyerei közé arcomat- Szeretlek és éppen ezért szeretném ezt megbeszélni veled.

-Én nem akartam ezt Roland- szakad el a cérna nálam és nyakába borulok sírva- Sajnálom!- szipogom zokogva és remélem, hogy érthetõen mondom ki a szavakat. Már megfájdult a fejem is sok sírástól.

-Hé- simogatja nyugtatóan hátamat nagy tenyerével- Nyugodj meg Viki, nincs semmi baj.

Meg sem érdemlem ezt az embert, de komolyan. Azt hittem majd kitör a világháború közöttünk és elküld a büdös francba, ehelyett itt nyugtat. Pedig fordítva kellett volna, vagy már nem is tudom...

-Nem akarlak elveszíteni- tör fel belőlem most minden, amit ezidáig magamba fojtottam. Nyakába fúrom arcomat, hogy elrejtsem könnyel áztatott fejemet, ami biztos nem volt a legszebb látvány.

-Nem fogsz, hallod?!- ölel szorosabban magához.

Mivel érdemeltem én őt ki? Egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki arra nem képes, hogy engedelmeskedjen neki abban, amit kért tõlem. Nekem ez az egy feladatom volt, mégsem tudtam teljesíteni.

Percekig öleltük egymást, amíg nem rendezõdött légzésem és abba nem hagytam a sírást. Roland kicsit eltolt magától, óvatosan elmosolyodott, majd hosszú ujjaival letörölte arcomról könnyeimet. Érintése áramütésszerűen ért, egész testem belebizsergett. Sose tudom ezt megszokni, hogy egy ilyen férfit tudhatok magam mellett.

-Megyek átöltözök- másztam ki kezei közül, majd egyenesen a fürdőszobába mentem, ahol beálltam a forró zuhany alá és némán magam elé meredve engedtem magamra a vizet, hogy lemossa rólam azt a mocskot, amit én tettem saját magamra. Gyűlöltem magamat, tudtam, hogy fájdalmat okoztam Rolandnak. Feltéptem minden sebet, amit a szülei okozhattak neki gyerekkorában. Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy szerintem mi lenne a jó neki, õt meg se kérdeztem semmirõl. Jogos volt kiborulása, valószínû és is így tettem volna. Csupán azért tettem így, mert nem akartam, hogy õ is azt érezze, amit én, aki elveszítette a szüleit. Örökre. Neki még van lehetősége helyre hozni velük a kapcsolatot, de nekem erre nincs kilátás. Teljesen egyedül éreztem magam.

A zuhany után szárazra töröltem testemet és felvettem pizsamámat, majd leengedtem addig kontyba feltekert szőke hajamat. Fogmosást követően percekig a tükörben néztem farkasszemet magammal és legszívesebben megfejeltem volna, amiért ennyire önző vagyok. Utálom magamat ezért!

Halkan léptem ki az ajtón, azt gondoltam Roland már alszik, hiszen elég sokáig tartózkodtam a fürdőszobában. Lábujjhegyen tipegtem az ágy másik feléhez, majd óvatosan megemeltem a takarót és bemásztam mellé. Izmos karjai automatikusan nyúltak felém és húzott közelebb magához. Borostás arcával nyakamba puszilt, amitõl kirázott a hideg még mindig.

-Azt hittem már alszol- suttogom arcához vészesen közel.

-Én meg, hogy a fürdőben fogsz aludni- jegyzi meg viccesen, majd finom puszit nyom számra. Olyan kellemes érzés járja át tetsemet, mikor hozzám ér. Sosem éreztem még ilyet és semmi pénzért nem cserélném el senkivel. Ahhoz, hogy az enyém is maradjon jobb lesz, ha ezentúl megbeszélek vele mindent. Minden hülye tervemet, hiszen már minden érinti õt is épp úgy, ahogy engem.

-Szeretlek- mondom ki alig hallhatóan, hiszen nem sűrűn használom ezt a szót. Úgy gondolom ennek csak akkor van értelme, ha ki is mutatjok. Akkor sokkal többet ér, ha tetteinkkel is bizonyítjuk, mivel mondani bármit lehet.

-Én is szeretlek. Mindennél jobban- csókol meg újra, ezúttal hosszabban és szenvedélyesebben. kezemmel hajába túrok, tarkóját cirógatom.

Nem tudom, hogy csinálja, de minden egyes csókjába újra meg újra szerelmes leszek. Hirtelen el is felejtem nemrégiben hogy összevesztünk és hogy beszélt velem...

Reggel Roland karjai között ébredtem, amik szorosan derekamra fonódtak, így esélytelen volt kikelnem az ágyból, ezért csak bámultam a redõnyt, amin néhol a gyér napfény szűrődött be. Lassan jön a tavasz és a meleg napsütés, amit már úgy várok. Szeretnék már a napsugarakra kelni és nem a szürke felhőkre, amik olyan nyomasztóak és ezáltal a napom is. A focista olyan békésen szuszogott mellettem, hogy nem volt szívem felébreszteni, szóval inkább nem mozdultam meg.

Akaratlanul is eszembe jutott a tegnap este, amit reméltem, hogy másképpen fog végzõdni. Újra elõttem volt Roland mérges tekintete, ahogy éppen velem kiabál. A pánikom újra elfogott, ezért összerezzentem, mikor egy kéz nyakamat cirógatta. Gondolom ezt õ is észrevette.

-Nem szándékoztalak megijeszteni- hangja igazi reggeli kómás volt, ami nagyon szexin hangzott. Moslyogva fordultam meg, hogy lássam magam előtt sármos arcát- Jó reggelt!- vigyorgott Colgate reklámot megszégyenítő fehér fogsorral.

-Szia- hajolok közelebb és apró csókot nyomok szájára, amit ő mélyít el.

-Mit szólnál, ha ma nem mennénk sehová, csak ágyban maradnánk- veti fel az ötletet hajtincsemmel babrálva. Őszintén szólva imádtam a spontán ötleteit, mert még sosem csalódtam benne és ez az egész napos ágyban lét nos már elég régóta nagy vágyam, hiszen reggelente eddig mindig korán keltem, dolgoztam, aztán az itthoni munkákat csináltam, fõztem, szinte alig pihentem, csupán este, amikor lefeküdtem aludni.

-Ki fõz majd ebédet?- kérdezem nevetve.

-Rendelünk- von vállat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb mondata, amivel mindent el lehet intézni. Ekkor kezdett csörögni telefonja, amin csak szememet forgattam és azt kívántam, ne vegye fel. Ő nem így gondolta, megnézte ki keresi, majd szemöldökét ráncolva kimászott mellőlem és kisétált a szobából fehér pólójában és fekete alsónadrágjában. Ennyit az egész napos ágyban fekvésről.

Gondoltam, hogy ez a hajó már elúszott, szóval én is kikászálódtam és felvettem egy melegítõalsót és egy hozzá való felsőt. Hajamat megigazítottam a fürdőszobai tükörben, majd alaposan megmostam fogaimat, s közben hallgattam, amint a focista valakivel telefonál, amit valószínûleg nem szeretné, ha hallanám. Olyankor szokott elvonulni tõlem...

Nem akartam hallgatózni, így a konyhába mentem, ahol a két kiskutya már ugrálva várták a reggelijüket. Mackó a szokásos vitaminokkal teli tápot kapta, Franco pedig tejet kapott kenyér darabkákkal, hiszen még picik a fogai.

Reggelire kenyeret pirítottam, majd mindkettõnk adagját megkentem avokádókrémmel, amit még tegnap csináltam. Roland már felöltözve ült le az asztalhoz, mikorra megterítettem. Kíváncsian pislogtam rá, hátha beavat kivel beszélt, de nem tervezte. Csendben leültem én is és ropogtattam pirítósomat, miközben a két kutya az asztal mellett kunyerált.

Feszülten figyeltem a reggelizõ focistát, aki látszólag semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy érdemes lenne szólnia bármit is. Ezek szerint nem rám tartozott.

Éppen mosogattam, mikor Roland lesétált a lépcsõn utcai öltözetben telefonját nyomkodva. Idegesen dobtam le a szivacsot és szárazra töröltem kezeimet.

-Hová mész?- szaladok utána értetlenül az elõtérbe.

-Svájcba kell repülnöm, Petrának szüksége van rám- veszi magára kabátját én meg ott állok elõtte ledöbbent arccal és várnám a hosszabb magyarázatot, de arra aztán várhatok.

-Ugye most csak szórakozol velem... - röhögöm el magam kínosan, de komoly arckifejezésébõl látom, hogy nem viccel.

-Szerinted miért poénkodnék ilyennel?- kérdezi flegmán, ami nagyon cseszi a csõrömet- Petrát holnap műtik, oda kell utaznom- veszi fel cipõjét.

-Azt elmagyaráznád nekem, hogy miért te mész a családja helyett?- kérdezem eréjesen, mivel kezd egyre jobban felmenni bennem a pumpa.

-Azt hiszed csak te mentél végig kemény dolgokon?! Mással is foglalkozhatnál néha nem csak magaddal!- szavai tőrként hatolnak testembe, amit még meg is forgat, hogy biztosra menjen. Látja rajtam, hogy milyen fájdalmat okozott most, hiszen könnyek gyűlnek a szemembe.

-Viki- lép felém és kezem után nyúl, amit elhúzok elõle- Nem úgy értettem...- alig bírom sírásomat visszafogni- Ne csináld már ezt- kereste tekintetem, de egy pillanatra sem méltattam.

-Pontosan tudom, hogy értetted- küzdöttem előbukó könnyeimmel és homályosodó látásommal. Roland arca igazán meggyötört volt. Nem mondta volna ki, ha egyszer nem úgy gondolja.

-Na jó, nézd- veszi magához iratait, majd az ajtó kilincshez nyúl, nekem pedig összeszorul a szívem- Ezt megbeszéljük, ha hazjövök!

-Döntsd el mit akarsz Roland- mondom ki kereken, hiszen úgy gondolom, még mindig szereti Petrát, ezért is megy most utána Svájcba. Szólásra nyitja ajkait, de azzal a lendülettel be is csukja és inkább nem reagál mondatomra semmit. Vagy igazam van Petrával kapcsolatban vagy pedig nem akart leállni most velem vitázni. Vagy épp mindkettõ.

-Majd jövök- néz szemeimbe, majd kilép az ajtón és becsukja maga után.

Ekkor kitör belőlem a keserves sírás, amit nem tudok abbahagyni. Az elõtér falának aljjában ülök és zokogok, mint egy idióta, a kutyák meg csak furcsán forgatják fejüket folyamatosan engem figyelve.

Ösztönösen halászom elõ zsebembõl telefonomat, hogy üzenetet írjak Petrának.

Viki: Át tudsz jönni?

Azonnal érkezett is a válasz, pedig azt hittem még alszik. Petra mindig meglep.

Petra: Máris megyek!

Úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ, de ripityára. Nem csak a világ, de én magam is összetörtem legbelül. Roland viselkedése teljesen kikészített, hiszen azt hittem a tegnapi után már nem jöhet semmi, de tévedtem, mint mindig. Nem hiszem el, hogy képes szó nélkül lelépni a volt barátnője miatt, akit én is sajnálok, amiért beteg, de nem jogosítja fel arra, hogy a barátomat csak úgy egyik pillanaról a másikra leakaszthatja, amikor csak kedve tartja. Rossz elõérzetem volt és ezt szerettem volna elhesegetni, de ehhez kellett az én barátnõm, aki épp most tépte fel konkrétan a bejárati ajtót, majd ijedten guggolt le hozzám, mikor meglátott a földön.

-Te jó ég Viki! Mi történt?- kérdezi átkarolva vállamat és elővesz egy csomag papír zsebkendőt, amibõl kivéve egyet törölgetni kezdi arcomat, de mind hiába, hiszen azonnal jön az utánpótlás.

-Roland...- kapkodom a levegőt, mire elég furán néz, nem tudja mit hozok ki ebből- Elment...- tör fel belőlem  jobban a sírás, aminek nem tudok megálljt parancsolni.

-Hová ment?- kérdezi értetlenül az órára nézve, amin még csak 8 óra múlott.

-Petrához- mondom elcsukló hangon, mire összeszaladnak szemöldökei.

-Hogy mi van?!- háborodik fel szerintem jogosan.

-Tegnap este nagyon összevesztünk- szipogom továbbra is.

-Na jó, gyere- ragad meg karomnál fogva és felhúz- Fõzök egy teát, te pedig elmesélsz mindent, mert ebbõl egy szót sem értek!- vezet határozottan a nappaliba, ahol leültet a kanapéra és kezembe nyomja a papírzsebkendõket, õ pedig a konyhába megy és a vízforralóba önt két adagot. Pár perc múlva két bögre teávol tér vissza, addig én viszonylag rendezni tudtam légzésemet és sírásom is alább hagyott.

-Tegnap este nagyon összevesztünk- kezdek bele, hiszen kíváncsian néz rám, magyarán kezdjek el mesélni.

-Min vesztetek össze?- kérdezi, csak hogy tisztában legyen minden elõzménnyel.

-Meghívtam a szüleit vacsorára- nyögöm ki szemlesütve.

-Mit csináltál?- hangja egész vékony volt.

-Tudom, hogy hülyeség volt, de azt szerettem volna, ha kibékülnek. Tudom milyen elveszíteni a családot és nem akartam, hogy Roland eldobja magától õket- vázolom fel az ötletem okát, mire bólint.

-De gondolom, vele errõl nem beszéltél...

-Nem- nyelek nagyot- És miután elmentek elkezdett velem kiabálni- gyûlnek újabb könnyek szemeimbe, ahogy eszembe jutnak a történtek- Sose láttam még ilyennek- nézek barátnõmre, aki fájdalmas arckifejezéssel hallgatta beszámolómat.

-Roland nagyon nyugodt ember Viki, de ha valami felcseszi az agyát, akkor nem tud határt szabni magának- sóhajt nagyot- Ugye nem bántott?- kérdezi félve.

-Dehogy!- ráztam fejem azonnal.

-És mi van Petrával?- kérdezi Roland távozásának okát.

-Korán reggel kapott egy telefont, nem tudtam, ki hívja, mert semmit nem mondott csak elvonult. én addig reggelit csináltam, még ekkor se mondott semmit, majd mikor már felöltözve igyekezett a kabátját felvenni ideges lettem. Megkérdeztem, hova megy, azt mondta Svájcba kell utaznia petrához, mert szüksége van rá. Érted? Rolandra van szüksége, akivel már rég szakítottak!- kelek ki magamból.

-Nem tudhatjuk, mi áll a háttérben, de tény és való ez nagyon fura. Roland meg csak úgy lelépett?

-Azt mondta, majd jön. Nem tudom, hogy képes vagyok itt maradni és várni arra, hogy megoldódjon minden...

-Ezt frissiben meg kell beszélnetek, nem ér rá, mikor hazajön! Hívd fel- utasít azonnal.

-Minek?- értetlenkedek- Már biztos a reptéren van és nem fogja felvenni.

-Akkor menj utána- vonja meg vállát, mire magasba ugranak szemöldökeim.

-Tessék?- kérdezek vissza, mintha nem jól hallottam volna, amit mondott.

-Azt hiszed csak a férfiak lehetnek ilyen drámaiak?! Ezt meg kell beszélnetek, mielõtt Petra tele beszéli valami hülyeséggel a fejét. Minél elõbb rendezzétek.

-Utazzak én is Svájcba?- kérdezem döbbenten.

-Igen, Tomi tudja, hol van a kórház, hisz te is tudod, hogy Roli mindent elmond neki. Biztosan ezt is tudja- veszi telefonját a kezébe, amin pötyögni kezd.

Nem hiszem el, mikre nem képes petra. Ilyen elvetemült ötlete senki másnak nincs, csak neki. Többször átfuttattam agyamon ötletét, és valahogy egyre jobban hajlottam felé.

-Itt a cím- néz fel gyõztes mosollyal. szegény férjét már megint mivel fenyegethette meg.... -Átküldöm. Most pedig veszünk neked jegyet a legközelebbi Svájcba induló járatra.

-Nem jössz velem?- kérdezem félve.

-Neked kell beszélni a barátoddal nem nekem- néz fel egy pillanatra, majd újra telefonját bújja- Nem hagyhatom itthon Liát és Tomit egyedül.

-Biztos jó ötlet ez?- kérdezem pár perc csendet követõen.

-Nem, de tudsz jobbat?- kérdez vissza.

-Félek, hogy hülyét csinálok magamból- sóhajtok nagyot.

-Drágám. Ha nem úgy történik bármi, ahogy annak történnie kellene, akkor tudomásul kell venni, hogy rossz emberbe szerettél...

Fájtak szavai, de nem úgy, mint Rolanddé. Ezek legalább igazak voltak és tudtam, hogy Petra jót akar és csak segíteni próbál, hogy ne legyen naív, ami nálam nem ritka. Szeretem a jót feltételezni az emberekrõl.

-Délben megy a következõ gép- mutatja telefonja kijelzõjét- Van még pár hely. Megvehetem?- várja válaszom, végül aprót bólintva beleegyezek- Rendben, átküldöm a telefonodra. Hozd az irataidat, kiviszlek a reptérre- biccent az emelet felé, majd megindulok, hogy átöltözzek, hiszen nem indulhatok el ilyen ruházatban.

Sötétkék farmeremet rángatom magamra, egy fehér inget, amire egy krém színû kötöt pulóvert veszek és egy fekete övvel kötöm meg. Szeretem ezt a stílust. Szempilláimat gyorsan kifestem a tükörben, szemöldökeimet is picit megerõsítem, majd halvány vörös rúzst kenek ajkaimra. Fekete teáskámba bedobálom az iratokat, ami nélkül nem engednének fel a gépre. Egy fél literes vizes palackot is elteszek, majd leviszem fekete bundás csizmámat, ami majdnem térdemig ér.

Petra elismerõen bólint, mikor meglát, hogy képes voltam rendbe kapni magamat állapotom ellenére.

-A kutyákat elviszem hozzánk, Lia örülni fog- mutat a két szobacirkálóra, akik kék miniatûr hámban ugráltak már.

-Köszönöm Petra- nézek barátnõmre már kocsijában ülve, a reptér felé tartva, mire csak legyint egyet.

Neki ez semmiség, simán megtesz ilyeneket a barátaiért. Hálás vagyok érte, hogy a barátnõmnek mondhatom és mindig számíthatok rá. Bármekkora bajban voltam, mindig ott volt mellettem, hogy kihúzzon belõle bármibe is került ez neki.

A repéri terminál elõtt hosszú ölelést követõen elváltak útjaink, persze megígértette velem, hogy azonnal írjak nkei, ha megérkeztem és akkor is, ha már sikerült beszélnem Rolanddal. A becsekkolás hosszú volt és unalmas. Másfél óra múlva már a gépre sétáltam fel a többi utassal együtt, de szerintem senkinek nem volt olyan búbánatos arca, mint nekem lehetett. Éreztem magmamon. Ezer féle gondolat kavargott fejemben. Hogy mit fog Roland szólni, ha meglát? Örül e majd egyáltalán? Vagy olyan történik, amire egyáltalán nem számítottam....

Helyet foglaltam az ablak mellett, majd mellém egy fiatal pár ült, akik végig beszélgették az utat. Már idegesített boldogságuk, pedig õk semmirõl nem tehettek. én voltam, aki elcseszte a saját életét és lehet, hogy a kapcsolatát is. Jobb, ha nem kezdek senkivel, mindenkinek csak fájdalmat okozok. Elmarom magam mellõl az embereket. Lehet, hogy Rolandnak igaza volt és tényleg csak magammla foglalkozok. De azt szerettem volna, ha ő is megérti azt az oldalt, amit én képviselek.

A svájci reptérrõl kilépve sokkal hidegebb levegõ csapott meg, ami miatt kirázott a hideg, pedig a legmelegebb kabátom volt rajtam. A sok várakozó taxis közül megkértem egyiket, hogy vigyen el a Petra által megadott címre. A taxis furcsálta, amiért nem volt csomagom, így csak kinyitotta az autó ajtaját, amibe én be is huppantam. Útközben próbált velem diskurálni, de nem voltam túl jó beszélgetõ partner most és ezt õ is látta, így inkább nem kínzott. Csendben figyeltem az elém táruló várost, majd megpillantottam a kórház feliratot, így gondoltam megérkeztünk és ezt a taxis is megerõsítette. A negyvenes éveiben járó férfinek mosoylogva rendeztem fuvaromat, majd elköszöntem tõle.

Nagy levegõt véve besétáltam a hatalmas épület fõbejáratán, majd a recepción elkezdtem érdeklõdni, pontosan hol lehet Petra, mert ahol õ van, ott kell lennie Rolandnak is. Felküldtek a negyedik emeletre, így a liftet választottam. Egyedül léptem be a kabinba, ami hihetetlen lassúsággal vitt fel az általam kiválasztott emeletre. Ujjaimat tördelve vártam, hogy kinyíljon az ajtó és megkereshessem azt az embert, akitõl bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért. Õ és Petra évekig voltak együtt és érthetõ, amiért Roland segíteni szeretne neki, de ez meg nekem esik rosszul, mivel úgy érzem, mintha elhanyagolna.

Mikor meghallottam a pittyegõ hangot, miszerint megérkezett a lift a negyedik emeletre, nagy levegõt véve léptem ki a folyosóra, de bár ne tettem volna. Inkább maradtam volna otthon...

Nem kellett a megerõsítés senkitõl arra vonatkozóan, hogy tényleg azt látom, amit látok.

Roland állt nekem háttal egy tolószékben ülõ nõ kezét fogva, aki mindenbizonnyal Petra lehetett, aminek puszta látványától összeszorult a torkom. Tisztán láttam, ahogy barátom lehajol a lányhoz, hogy megölelje, majd mond még neki valamit. A lány kezdeményezi a csókot, amit Roland nem utasít el... Földbe gyökerezett lábakkal álltam a liftajtó elõtt és éreztem, ahogy forogni kezd velem a világ.

Lassan elváltak egymástól, majd váltotak néhány szót és Petrát egy nõvér eltolta.Roland zsebre tett kézzel fordult meg, majd találkozott tekintete enyémmel. Szemei kikerekedtek a döbbenettõl, ajkai elnyíltak. Gondolkodás nélkül nyomtam meg hátam mögött a lift gombját.

-Viki- szólított meg erõtlenül- Te meg mit keresel itt?- igyekszik felém, de én csak hátrálni tudok.

-Már semmit- fordítok neki hátat és belépek a kabinba, mielõtt odaérhetne. Látom, ahogy fut szinte, hogy még elérjen, de kérésemre az ajtó idõben zárul, így már nem láthatja, amit elõtör belõlem a sírás. Egy világ omlott most össze bennem a szemem láttára...

Miért jöttem én ide?

Sziasztok Drágáim! ☺️

Meghoztam nektek az újabb olvasni valót. Remélem mindenkinek tetszett. Kíváncsian várom véleményeteket és ötleteiteket, mi fog történni a továbbiakban?
Remélem, mindenki jól van! További szép hetet kívánok Nektek!

Millió puszi & ölelés! ❤️