Reggel Roland mellkasán ébredtem, ami meg-meg emelkedett egy-egy levegővételnél.
Óvatosan felnéztem a szuszogó focistára, kinek lila volt az arccsontja és az orra is megviselt volt. Szorongató érzés fogott el, hiszen én tehetek az egészről.
Nem kellett volna Danihoz mennem. Viszont akkor nem jutok el Roland szüleihez. De az se biztos, hogy jól tettem ezt. Már semmit sem tudok. Nem tudom, hogy mivel használok vagy éppen ártok Rolandnak...

El kell neki mondanom az igazat a szüleivel kapcsolatban. Egyébként sem menekülhet előlük mindig. Egyszer szembe kell néznie a múlttal.

-Hé- hallom kómás hangját, majd ásít egy nagyot- Jó reggelt!- húz magához egy forró csókra.

-Szia- bújok vissza hozzá, fejemet pedig nyakhajlatába helyezem.

-Régóta fenn vagy màr?- simogatja fejemet csukott szemmel, hiszen még álmos.

-Csak pár perce- válaszolok, majd feltápászkodok, hogy ránézhessek.

-Mi az?- néz nagyokat pislogva.

-Ígérd meg, hogy nem fogsz többet Danival foglalkozni- jelentem ki határozottan, hiszen senkinek nem hiányzik a baj.

-Viki, ez nem ilyen egyszerű- sóhajt, miközben megfogja kézfejemet.

-De igen Roland!- vágok szavába- Ez igenis egyszerű! Kerüld vele a konfliktust!

-Ez nem így működik!- rúgja le magáról a takarót mérgesen- Egyszerűen nem tudom elviselni, ha már szóban bántanak téged!

-Ezzel akkor sem oldasz meg semmit!- értetlenkedek én is kikelve az ágyból.

-Tudom!- vágja rá, mint egy hisztis kisgyerek.

Lassan odalépek elé és végigsimítom kezem tetovált mellkasán, majd szemeibe nézek, amik csillogva tekintenek le rám.

-Gyere, lekezelem az arcod utána meg csinálok reggelit- nyomok csókot puha és kívánatos ajkaira.

-Még csúnya?- megy a tükör elé, de amint belenéz inkább hátrahőköl- Inkább ne válaszolj...

-Nem vészes- nevetek halkan- Na gyere- nyújtom felé kezem, amit megfog és lesétálunk a lépcsőn.
Mackó a kanapén nyújtózik, érkezésünkre felénk rohan és körbeugrál minket.

Lekezelem Roland arcát, ami már nem olyan vészes, mint tegnap este volt. Pár napig azonban magán kell viselnie tettének következményeit. Miattam...
Ha nem vagyok ilyen hülye és keresem fel Danit, akkor nem provokálja Rolandot és mindez nem történik meg.

-Le fog égni- zökkent ki gondolatmenetemből Roland hangja, majd gyorsan ki is veszem a bundás kenyeret, meg ne égjen.

-Kicsit elbambultam- ismerem be, majd a serpenyőbe teszek egy újabb adagot.

-Ki vele- támaszkodik a konyha pultnak, miközben engem vizslat szemeivel.

-Pontosan miért mentetek Danival egymásnak?- nézek rá komolyan.

-Mondtam már- von vállat.

-A részleteket szeretném hallani!- utasítom higgadtan.

-Azt mondta, hogy te felkerested, ami nyilván nem igaz- néz rám félve, de a tekintetem nem lehetett túl meggyőző- Ugye nem igaz?

-Roland én...- hebegek.

-A fenébe Viki!- csattan fel- Te komolyan megkerested ezt a rohadékot?

-Sajnálom- sütöm le szemeimet.

-De minek?- nyúl állam alá, hogy szemeibe nézzek.

-Azért, hogy véget vessünk ennek a nevetséges cirkusznak!- jelentem ki hisztérikusan. Félig igaz, amit mondtam, hiszen részben ezt is el akartam érni. A válaszom indokának további része még várhat.

-Te ebbe ne keveredj bele. Ez rám és Danira tartozik, érted?- simogatja vállam, hangját már kedvesebbre változtatta.

-Én csak azt akartam... -kezdek bele, de nem hagyja, mert egy csókkal belém fojtja a szót.

-Majd én megoldom- mosolyodik el- De értékelem- tűri fülem mögé szőke hajtincsemet.

-Rendben- bólintok aprót, majd megterítek és csendben megreggelizünk.

Hogy Roland jobb kedvű legyen és, hogy ellensúlyozzam a bajt, amit okoztam, támadt egy fura ötletem, miszerint szerzek neki egy kiskutyát. Olyat, amit régóta szeretne. Igen, egy mopszot.
Az egész délelőttömet a kiskutya keresés vette el. Rátalálva a tökéletes ajándékra, már hívtam is a tulajdonost.

-Elmegyek bevásárolni, neked kell valami?- lépek a nappaliban tévéző focista elé, aki egy pillanatra elgondolkodik, majd megrázza a fejét.

-Mit veszel? Valami finomat csinálsz nekem?- csillan meg mindkét szeme.

-Ha attól hamarabb elmúlik a monoklid, akkor igen- sóhajtok mélyet, majd tekintetemet szemeire vezetem.

-Kössz, hogy emlékeztetsz rá...

-Nem kellene felhívnod Danit és bocsánatot kérni?- ejtem el óvatosan a kérdést.

-Miért kellene bocsánatot kérnem?- neveti el magát hitetlenül.

-Talán mert beverted az orrát- forgatom meg szemeimet s közben összefonom magam előtt karjaimat.

-Szívesen tettem, nincs miért bocsánatot kérnem- von vállat, s közben bekapcsolja a tévét. Mackó mellé kuporodott, hiszen nagyon szeret Roland közelében lenni. Kis áruló!

-Elmentem- fordítok hátat nekik, majd a kocsikulcsot elvéve a polcról lépek ki a hidegbe.

A hűs szellő kellemesen simogatja bőrömet, nem fázok. Ha nem lennék ilyen izgatott, biztosan vacogva futnék vissza a meleg lakásba, de most nem tehetem és nem is akarom.
Szeretném meglepni az én focistámat valamivel, amire már régóta vágyik. Egy kiskutyával.
Talán ezzel kiengesztelhetem, amiért belekontárkodtam az életébe, vagyis inkább a Dani témába és ezért most egy lila folt éktelenkedik az arcán.

Tudtam, hova kell mennem, ha aranyos kiskutyát szeretnék, hiszen Mackót is onnan kaptam. Mentett kutyusok és kölykeik többnyire. Pàr napja beszéltem a tulajjal és van egy 6 hetes mopsz kisfiú még, aki gazdira vágyik.

-Tökéletes választás- jegyzi meg Zoli, amint kezembe veszem a kutyust.

-Remélem, örülni fognak neki, nagyon köszönöm- hálálkodok, majd miután rendeztem a számlát és kaptam egy dobozkát, kivittem a kis cukiságot a kocsihoz.

-Na? Szerintem Rolinak nagyon tetszeni fogsz- simogatom apró fejecskéjét az anyósülésre téve a kapott dobozzal.
Csendben tűrte az utazást, néha felkapaszkodott a doboz szélére és nézelődött, de hamar hazaértünk.
Alig várom Roland reakcióját.

-Megjöttem!- kiáltom el magamat becsukva a bejárati ajtót, kezemben a dobozzal.

-Nem volt nyitva?- hallom a kérdést egyértelműen a nappaliból, tehát ugyanúgy fekszik a kanapén Mackóval, ahogy hagytam őket.

Nem válaszoltam, csak kivettem a kiskutyát a dobozból és letettem a kőre. Felakasztottam kabátomat, majd csizmámból is kibújtam. A kölyök mindezt farok csóválva kísérte figyelemmel. Vigyorom fülig ért, olyan izgatott voltam.

-Gyere- suttogtam neki, mire futni kezdett a nappali irányába mini lábaival.

-Nem vettél semm....- kezdett bele Roland, majd kikerekedtek a szemei- Te jó ég!!- meredt a mopszra, akárcsak Mackó- Viki, ez meg mit jelentsen?- néz rám döbbenten, miközben feláll és egy kézzel ölébe kapja a kutyust.

-Gazdira vágyott és szerintem illik hozzád- adok puszit borostás arcára mosolyogva.

-Ez most komoly?- ölel át félig és látom, amint könnyek gyűlnek szemébe, majd elneveti magát. Sosem mutatja a sírást.

-A tiéd- simogatom meg a kiskutya buksiját, aki épp Roland arcát nyalogatja.

-A miénk- néz rám, majd hosszas csókban részesít.
Az egyik legszebb pillanat volt ez. Mint egy kis család.

Telefonom csörgése zavarta meg a meghitt pillanatot.

-Kezdem azt hinni, rejtett kamera van valahol- forgatja szemét a focista arra utalva, hogy mindig megzavar valaki vagy valami. Elhúzódik tőlem a kiskutyával, akivel nem tud betelni és megmutatja Mackónak, aki igencsak kíváncsi.

Mosolyogva a kabátomhoz szaladok, majd megnézem ki hív.
Ismeretlen szám.

-Haló!- szólok a készülékbe bizonytalanul.

-Áhh Szervusz Viki, Kati vagyok!- bizonytalanságom egy szempillantás alatt elszáll, amint felismerem Roland édesanyjának hangját.

-Persze, emlékszem- mosolygok, közben a nappali felé pillantok Rolandra, aki láthatóan el van a kutyákkal.

-Tudom abban egyeztünk, majd te hívsz minket és nem akarok tolakodni, csak... Annyira örültem, hogy megkerestél minket. Hogy van a kisfiam?- hangján jól kivehető, hogy elérzékenyült.

-Jól van ezt-azt leszámítva- válaszolok halkan az előtérben a fal felé fordulva, minél halkabban halljon Roland, ha egyáltalán hall.

-Danika anyukája mesélte, mi történt... nem tudom mikor lesz ennek már vége Vikikém.

-Ezek szerint régóta folyik az ügy...- jegyzem meg.

-Sajnos már gyerekkorukban sem jöttek ki egymással. Dani pedig borzasztóan féltékeny lett, mikor az edző Rolit dicsérte meg.

-Volt már hasonló?- puhatolózom.

-Mióta elment igen... csak nem minden jut el hozzánk. Kérlek vigyázz rá, nagyon makacs...

-Igen ezt tapasztalom- kuncogok fel, majd lépteket hallok, így rövidre kell zárnom a beszélgetést- Egy ebéd mellett ezt megbeszélhetnénk.

-Otthon van igaz?- esik le neki egyből.

-Igen- adok tömör választ.

-Holnap?

-Jó a holnap, találkozzunk az Oktogonnál?- vetem fel.

-Ott leszek, 1 óra megfelel?

-Tökéletes- mosolygok.

-Legyen szép napod!

-Viszont kívánom!- majd bontom a vonalat.

Holnap Roland anyjával ebédelek, akit a fia ki nem állhat egy régi sérelem miatt. Hogy fogom én azt megoldani, hogy a focista erről ne szerezzen tudomást?
Mit vettem a nyakamba...

-Kivel beszéltél?- éles kérdésére összerezzenek, ami hátam mögül jön. A falnak támaszkodik zsebre tett kezekkel és az az ellenállhatatlan mosolya terül el arcán.

-Csak egy régi ismerőssel- találok ki gyorsan valamit.

-Ismerem?- kíváncsiskodik, miközben farzsebembe teszem a telefonom és követ a konyhába.

-Elképzelhető, nem tudom- még jó, hogy neki háttal tevékenykedek, így nem szűri le tekintetemből, hogy hazudok. Pont neki.

-Azt hittem holnap velem leszel- ül le a pult előtti magas székre és figyeli ahogy elkezdem készíteni az ebédet.

-Nem leszek sokáig, pár órát kibírsz nélkülem- pillantok rá miközben felütök két tojást a panírozáshoz.

-Talán- nyúl kezemért, amik remegnek. Az idegességtől. Képtelen vagyok sokáig színészkedni, lassan el kell mondanom neki mindent, hiszen mégis csak róla van szó- Állandóan főzöl rám vagy épp mosol, takarítasz. Mi lenne, ha este elmennénk valahova? Kettesben. Mit szólsz?- vigyorog.

-Na és hova menjünk?- támaszkodok meg előtte a pulton mindkét kezemmel.

-Tudok még olyan helyeket, ahol nem jártál- von vállat somolyogva.

-Legyen, de mi legyen a kutyákkal? Most nem hagyhatjuk magukra őket- nézek el válla felett a kutyákat ellenőrizve.

-Kutyabarát helyek is vannak Budapesten- tárja szét kezeit. Szóval mindenre van ötlete.

-Na jó, legyen- egyezek bele ötletébe, ami megmondom őszintén tetszik. Imádok vele lenni csak épp nem a nagy nyilvánosság előtt.

Roland a pult elé ül és nézi ahogy tevékenykedek a konyhájában az ebéd érdekében.

-Honnan tudtad, hogy szeretnék kiskutyát?- szólal meg hirtelen, mire összerezzenek. Nem azért, mert rossz a lelkiismeretem, áá dehogy... Pusztán meglepett a nagy csend után.

-Mopszos videókat nézel és imádod a kutyákat. Mackóval is megtaláltad a közös hangot egyből- nézek rá a húst panírozva.

-El se tudom mondani, mennyire örülök neki. Frankó meglepi- nyúl át a pult felett és arcomat nagy tenyerei közé fogva húz magához egy hatalmas csókra.

-Na és hogy nevezzük el?- kíváncsiskodom egy serpenyőt elő véve és olajat öntve bele, hogy melegedjen.

-Frankó- mondja egy kis gondolkodás után.

-Frankó?!- nézek rá amolyan ez most komoly? nézéssel.

-Aha, csak c-vel nem k-val- von vállat. Nézz rá, illik hozzá. Olyan kis gengszter- fordul meg a két kutyát nézve, ahogy játszanak.

-Valóban- mosolygok, majd folytatom az ebéd elkészítését.

~•~

-Ne haragudj, hogy késtem, de nagy volt a forgalom- mondom Katalinnak, ahogy leülök vele szemben a megbeszélt étteremben.

-Semmi baj kedvesem- mosolyog rám. Anyát idézi bennem....

-Öhm- térek észhez- Választottál már?- veszem kezembe az étlapot, hogy gyorsan átfussam a kínálatot.

-Csak egy kávét rendeltem. Gondoltam megvárlak- nyitja ki ő is a bőrkötéses könyvet.

Miután kihozták az ebédünket feljött Roland témának, hiszen egyrészt miatta találkoztam ma Katalinnal. Ideje rendbe tenni a múltat.

-Arra gondoltam, átjöhetnétek ma vacsorára- nyelem le ízletes falatomat.

-Gondolod jó ötlet ez?- kérdezi félve, de látom szemében, mennyire örül neki.

-Egyszer muszáj találkoznotok- vonok vállat.

-Vikikém én csak attól félek, hogy Roland meg fog rád haragudni... és ezt nem akarjuk. Te vagy neki a mindene. Láttam a sajtóban hogy néz rád.

-Lehet, hogy megharagszik, de majd megbékél a dologgal. Örökké nem haragudhat- fel sem merült bennem, hogy ezért szakíthatna velem.

-Sándor is biztosan beleegyezik, de nem kellene szólni Rolandnak erről?

-Ha megkérdezném, szerinted belemenne?- nevetem el magam.

-Nem hinném- csóválja fejét szomorúan.

Katalin fantasztikus nő. Annyira jó volt vele beszélgetni, olyan volt, mintha anyukámmal töltöttem volna időt.
Roland nagyon szerencsés lehet, hogy ilyen anyukája van. Lehet, hogy voltak nézetletéréseik, de ettől függetlenül szeretik őt. Nem hagyhatom, hogy nélkülük élje az életét. A család nagy érték. Neki legalább van, mégis eldobja őket.

~•~

Miután hazaértem konstatáltam, hogy Roland elvitte a kutyákat sétálni, mivel üres lakás fogadott.
Lehet, jobb is, hogy nincs itthon. Nem tudnék most a szemébe nézni. A háta mögött szervezkedek és minden bizonnyal nem fog örülni a meglepetés vendékeknek vacsorára.

Tökéletes estét akartam, pedig tudat alatt sejtettem, hogy nem lesz az...
Most először főzök Roland szüleinek. Azt akarom, hogy szeressenek, hiszen minden barátnő ezt akarja. Azt viszont nem akarom, hogy a kis tervem miatt fogadjanak el, miszerint teszek egy kísérletet kibékíteni a családot.

Idegességtől remegő kezekkel kezdtem neki a főzésnek. Talán jobb is, hogy most egyedül lehetek a gondolataimmal és élvezhetem a csendet, amit az edényekkel való csörömpölésem szakított meg. Az édesburgonyát meghámoztam, majd miután felszeleteltem a cukkinival együtt a sütőbe helyeztem.
A csirkét befűszereztem, amit olajban megsütöttem.
Négy emberre készítettem a vacsorát, mégis rengeteg adagnak látszott. Sebaj, Roland szereti a hasát...

Gondoltam egy kis desszert se árt majd a savanyú hangulatnak, azért hirtelenjében joghurttortát dobtam össze, ami már a hűtőben dermed.

-Hahó!- nyílik a bejárati ajtó és a két kutya már rohan is hozzám a konyhába.

-Sokáig voltatok- lehelek Roland ajkaira finom csókot mosolyogva.

-Ja, beugrottunk Szalához- bólintott, majd csípett volna a krumpliból, de még idejében csaptam kézfejére.

-Várunk valakiket, hogy ennyit csináltál?- néz a sütőre és a még sülő húsokra.

-Ami azt illeti igen- nyitom ki a szekrényt és leveszem a tányérokat- Megterítenél kérlek?- nyomom kezébe őket.

-Kik jönnek?- megy az asztalhoz és gondosan elkezdi pakolni a vacsorához.

-Az meglepi- rá sem pillantok. Nem merek.

-Nem Tomiék, mert akkor 5 tányért adtál volna- gondolkozik el elég erősen, de hiába.

-Majd meglátod- mosolygok az orrom alatt. Tudat alatt remélem, hogy jól fog sikerülni a találkozás. Legalábbis ezt szeretném.

-Gyere Franco, vacsora- hívja a mopszot a konyhában levő tálhoz, amit vett neki, hiszen még én sem láttam ezt. Fracoval Mackó is megérkezett, így mindkét kutya kapott egy adag vacsorát, utóbbi többet.

Miután kisült a hús, egy fehér tálra tettem őket, majd a krumplit is egy hasonlóra helyeztem és az asztalhoz igyekeztem vele, amikor megszólalt a csengő. nem volt kétségem afelől, hogy Roland szülei állnak az ajtó mögött.

Roland megindult az ajtó irányába és ez volt az, amire nem voltam felkészülve. Jobban mondva erre sem...

Te jó ég, mit tettem...

Nem készültem fel Roland reakciójára. Mi van, ha jelenetet rendez? Most már igazából mindegy a dolog, mert nincs időm és módom visszacsinálni a dolgokat. Elkövettem egy hibát és most inni fogom a levét.

Azt mondtam hiba? Nos, a családegyesítés nem feltétlen számít annak.

-Roland várj!!- rohantam utána kiabálva, de már mindegy volt. Mire odaértem, Roland éppen nyitotta az ajtót és értetlenül pillantott hátra, mi bajom lehet. Hatalmasat nyeltem. Volna. De akkora volt a gombóc a torkomban, hogy nem akart lentebb csúszni onnan.

Az ajtó kitárult és Katalin, valamint Sándor mosolyogtak ránk halványan. Én ocsúdtam fel előbb Roland helyett, így feléjük lépve köszöntem.

-Sziasztok! -mosolyodtam el kedvesen. Roland ekkor tért magához.

-Mit kerestek itt?- kérdése inkább volt számon kérő, mint kedves.

-Roland...-kezdtem bele, de ahogy rám nézett, belém fagyott a szó- Én hívtam meg őket- nyeltem nagyot, hátha most már lemegy az az átkozott gombóc.

-Te?!- szaladt fel a szemöldöke, homlokán a ráncok is összefutottak a döbbenettől- Mégis miért?

Roland szülei megszeppenve figyelték apró civakodásunkat az ajtóban. Talán ezt nem előttük kellene. Hogy lehet Roland ennyire tapintatlan, hogy a szülei előtt fejezi ki nem tetszését, miszerint nem örül, hogy látja őket... Hiszen a történetek alapján jó néhány éve nem találkoztak.

-Mi lenne, ha bent megbeszélnénk, itt kint olyan hideg van- néztem rá kicsit csúnyán, hogy vegye már észre magát. Vette a lapot, így elállt az ajtóból, hogy szülei ne kint fagyoskodjanak.

-Szia kisfiam!- lépett be elsőként az anyja mosolyogva, de Roland rezzenéstelen arccal vizslatta. Segítettem neki levenni kabátját, majd a fogasra akasztottam.

-De jó látni- ölelt magához, amit viszonoztam. Első találkozásunk alkalmával belopta magát a szívembe. Imádnivaló nő.

-Szervusz fiam!- lépett be közben Sándor is Rolandot üdvözölve, akinek állkapcsa most megfeszült. Visszafojtott lélegzettel szuggeráltam a focistát, nehogy meggondolatlanul tegyen vagy mondjon bármit is.
Katalin a kezembe ad egy ajándékszatyrot, amiben pár apróság volt. Megköszönöm neki a kedvességet, majd felakasztottam Sándor kabátját is.

Roland látszólag feszülten csukja be az ajtót, majd lassan fordul felénk. Talán átgondolja, hogy ez most valóban megtörtént e vagy csak álmodja. Ez a valóság...

Mackó és Franco felfigyelnek a vendégek érkezésére és szaladnak elénk, hogy megnézzék kik is jöttek. Francot Katalin kapja fel elsőként ölébe, hogy megsimogassa.

-Gyertek bentebb, foglaljatok helyet- mutatok az étkező irányába, mire megindulnak mindketten. Én is indulnék utánuk.

-Várj csak!- ragad meg Roland karomnál fogva a kelleténél erősebben. Ijedten nézek az engem szorító kezére, mire észbe kap, hogy túl szorosan fog, így azonnal el is engedett. Értetlenül pislogtam rá, pedig jól tudtam, miért akar beszélni velem.

-Mi az?- kérdeztem rá.

-Ezt muszáj volt?!- feszült meg állkapcsa és megmondom őszintén kezdett megijeszteni. Ezt az oldalát nem ismertem, egyáltalán azt se tudtam, van ilyenje.

-Mit?- játszottam a tudatlant, nagyot nyelve. Az az átkozott gombóc...

-Minek hívtad ide őket? A saját házamba! Világosan megmondtam Viki, hogy nem akarom látni őket!- emeli fel mutatóujját, mint amikor az apuka leszidja kisfiát, mert valami rosszat csinált.

-Az persze nem számít, hogy én akarom őket látni? Pár órát kibírsz!- húzom össze szemeimet és remélem, nem hallják a beszélgetésünket. Mondjuk Rolandot nem zavarná.

-Nem vagyok hajlandó egy asztalhoz ülni velük!- jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-Rendben akkor majd teszek egy tányért Franco és Mackó mellé!- hagyom ott mérgesen és a konyhapult mögé megyek, hogy a salátát is az asztalhoz vigyem, hiszen már minden ott van. Katalin és Sándor az asztalnál ülve mosolyognak és arról beszélgetnek halkan, milyen aranyos Franco.

-Nagyon szép házban laktok kisfiam!- néz körül mosolyogva Katalin, hogy oldja a hangulatot, ahogy Roland nagy nehezen helyet foglal az asztalnál velük szemben. Én Sándorral szemben ülök le, Roland mellé, aki csak bólogat anyja megjegyzésére. Katalinnak látszólag kicsit rosszul esik fia viselkedése, de szerintem már megszokta ezt tőle. Az is nagy dolog, hogy beengedte őket.

-Szerintem kezdjünk is neki, mielőtt elhűl. Tessék Kati- nyújtom anyósjelöltem felé a nagy kanalat, aki mosolyogva megköszöni. Szemem sarkából látom, ahogy a mellettem ülő focistának a homlokáig ugranak szemöldökei.

-Ti meg mióta tegeződtök?!- kérdezi inkább tőlem.

-Egy ideje- válaszolok anélkül, hogy tekintetemmel megajándékoznám.

-Mi van?- hüledezik, hozzátenném jogosan. Elvégre mindent a háta mögött csináltam, ami valljuk be nem volt túl szép dolog tőlem, de talán ez most egy lehetőség, hogy rendezzék a kapcsolatot. Bár nem hiszem, hogy 10 év után én leszek a megfelelő személy erre, hogy segítsek.

-Hogy megy a futball?- tereli a témát Sándor, kisegítve engem. Hálásan pillantok felé.

-Mintha nem néznél híreket- morog orra alatt Roland a szalvétáját igazgatva kínjában. Ebben a pillanatban bokán rúgtam, mire megköszörülte torkát- Jól megy, formában vagyok.

A vacsora viszonylag csendben telik, Katalin dicsér meg, milyen finom lett. Sándor pedig bólogat feleségével egyetértően. Miután mindenki elfogyasztotta a vacsorát és senki nem kért repetát, Roland segítségével összeszedtem a tányérokat, míg ő a megmaradt ételt hozta utánam. Elővettem a hűtőből a már megdermedt joghurttortát, majd kistányérokat nyomtam a focista kezébe, magyarán vigye az asztalhoz őket. Én pedig a tortával egyensúlyoztam, nehogy elejtsem a körülöttem ugrándozó kutyák miatt.

-Jajj Vikikém, igazán nem kellett volna ennyi mindennel készülnöd- csodálkozott Katalin, férjének pedig felcsillant a szeme, amint meglátta a desszertet. Rolandnak több sem kellett, robbant.

-Na jó- teszi le evőeszközeit Roland és körülnéz- Elmondaná valaki, hogy mit kerestek itt?- célozza kérdését leginkább szüleinek.

-Roland- kezdeném csillapítani indulatait, de leint.

-Veled később beszélünk!- jelenti ki, nekem pedig újabb gombóc szorul a torkomba. Most először féltem Varga Rolandtól.

-Rolikám- kezd bele anyja- Vikit ne okold, ő nem tehet erről, hagyd ebből ki. A mi hibánk, tényleg nem kellett volna idejönnünk. Megértem, hogy dühös vagy, viszont azért vagyunk most itt, hogy rendezzünk mindent.

-Mit akartok ezen rendezni?- tárja szét kezeit a focista mellettem. Némán hallgatok, jobbnak látom nem megszólalni most.

-Te is tudod, hogy nem jól vannak így a dolgok- szól közbe az apja is.

-Szerintem meg tökéletes minden, ahogy van!- jelenti ki Roland szemrebbenés nélkül, ami most már kiveri nálam a biztosítékot.

-Hogy lehetsz ennyire bunkó?!- szidom le, mire kérdőn néz rám.

-Mondtam, hogy maradj ki ebből! Figyelmeztettelek- ugyanolyan semleges arccal néz rám is, mint szüleire, ami rettenetesen rosszul esik. Amilyen jól indult a napunk, most épp annyira érzem pocséknak.

-Fiam, Viki tényleg nem tehet semmiről, csupán segíteni szeretett volna!- próbálja enyhíteni Rolandot édesapja újra, de egyelőre sikertelen minden próbálkozása.

-Ne hívj így! Ez a szó értelmét vesztette, mikor elköltöztem otthonról- ez a mondata jobban fájt még nekem is minden eddiginél.

-Éppen ezért szeretnénk, ha megbeszélnénk a történteket, hogy a szó újra értelmet nyerjen- Sándornak hihetetlen önuralma van, a helyében én már akkora pofont levertem volna Rolandnak, hogy beborul az asztal alá. Megmondom őszintén már nem sok tartott vissza attól, hogy meg is tegyem ezt.

-Rolikám, mi szeretnénk nyitni feléd, vagyis felétek. Szeretnénk rendezni ezt a viszonyt és tudom, hogy tudat alatt téged is zavar, hogy így állnak a dolgok- folytatja Katalin könnyeivel küszködve.

-Nehogy azt higgyétek ez olyan egyszerű- neveti ki pimaszul a fradista.

-Tudjuk, és nem is azt várjuk, hogy borulj a nyakunkba most azonnal úgy, mintha semmi sem történt volna. Nem akarjuk a szőnyeg alá söpörni, hiszen azt csak akkor lehet, ha megbeszéltük.

-Én nem szeretnénk most erről beszélni- jelenti ki Roland.

-Megértjük ezt is- bólint édesanyja tudomásul véve fia válaszát.

-Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy te is hajlandó lennél e nyitni felénk?- kérdezi higgadtan Sándor.

-Majd még átgondolom- válaszol Roland visszavéve hangjából egy rövid kis szünet után. Megkönnyebbülten csukom le szemeimet egy pillanatra, miszerint van esély az újrakezdésre.

Megfogadom, hogy minden igyekezetemmel azon leszek, hogy segítsek Rolandnak újra úgy látni a szüleit, ahogyan kell.

Vendégeink nem sokáig maradtak, hiszen későrre járt és másnap ők is mennek dolgozni. Azt már sikerült elérni, hogy a két Varga kezet fogjon búcsúzásképp.

Félve csuktam be utánuk a bejárati ajtót és amennyire csak lehetett lassan fordultam meg. Tudtam, hogy Roland mögöttem áll és kérdőre fog most vonni. Szemeimet lesütve mentem volna el mellette, de utamat állta. Éreztem, hogy most nagyobbat fog robbanni, mint vacsoránál és nem tudom megakadályozni. Lassan felemelem a fejem és félve nézek szemeibe, amikből semmit sem tudok kiolvasni.

Félek.

Sziasztok Drágáim!

Újra itt vagyok, új résszel. Tudom sokat késtem és nem keresek mentséget, de úgy gondoltam a vizsgaidőszak végén megleplek Benneteket. Köszönöm, ha elolvassátok és nyomtok egy csillagot vagy épp kommentet írtok! Legyen szép napotok!

Millió puszi és & ölelés Mindenkinek! ❤️