Roland pár napja elég furcsán viselkedik. Ha telefonál, mindig elvonul, hogy ne halljam. Nem értem mi titkolni valója van előlem.

-El kell mennem, majd jövök!- lép be a nappaliba, majd indul is az ajtó felé.

-Hová mész?- sietek utána kíváncsian.

-Csak Tomival találkozok- néz rám, miközben felveszi kabátját- Légy jó- nyom egy csókot számra, majd távozik.
Gyanús vagy nekem te Varga!

-Tomival találkozol, hát persze- puffogok magamban.
Nem akarok a féltékeny barátnő lenni, aki követi minden lépését, de érzem, hogy nem őszinte. Valamit nagyon nem mond el nekem.

Hirtelen felindulásból fogtam a kabátom és azzal a lendülettel bezártam az ajtót, majd beültem a fekete autómba. Útközben felhívtam Petrát, hogy otthon van e. Leparkolva pesti lakásuk előtt siettem be házukba, mivel kint elég hideg volt és a hó is elkezdett esni.

-Na mizu?- nyitott ajtót barátnőm.

-Elegem van!- vettem le bokacsizmámat és kabátomat, majd a felém rohanó Liát kaptam fel az ölembe- Szia nagylány- nyomtam arcára egy cuppanós puszit.

-Viki, kifested a körmömet?- néz rám boci szemekkel.

-Milyen színűre szeretnéd?- kérdezem nevetve. Anyja csak a fejét csóválja.

-Kérsz egy teát?- indulunk be a nappaliba, ami egybe nyílik az ebédlővel és konyhával.

-Az jól esne, átfagytam- dörzsölöm kezeim, hiszen hiába vettem fel a fűtést a kocsiban, ennyi idő alatt nem melegedett fel- Tomi nincs itthon?- kérdezem hirtelen felindulásból.

-Nem, elment Rolival, vagy nem tudsz róla?- kérdezi homlokát ráncolva.

-De igen- bólintok, mintha csak elfelejtettem volna, de Petra átlát rajtam.

-Kivele- néz rám ellentmondást nem tűrően- Megint féltékenységi rohamod van?

-Ez nem az!- háborodok fel egyből- Csak furán viselkedik mostanában- nézek magam elé csalódottan, leülve a pulthoz.

-Ezt hogy kell érteni?- vesz elő három bögrét és teafiltert, amíg a víz forr.

-Eddig, ha telefonált sosem vonult el. Van, hogy fél órákra is. Kétlem, hogy Tomival vagy bármelyik haverjával beszélne ennyit- nézek rá kétségbeesetten.

-Mit gondolsz kivel telefonál ennyit, ha nem a barátaival?- néz értetlenül.

-Akkor miért vonul el?- kérdezek vissza, amin elgondolkodik.

-Gondolod hogy...?- megakad, ő se akarja elhinni.

-Nem tudom, de ha igen, akkor ennek nagyon nem lesz jó vége- csóválom fejemet- Forr a víz- bökök háta mögé, mire gyorsan lekapcsolja és kitölti a bögrékben elhelyezett filterekre.

-Nem hinném, hogy megcsalna- teszi elém a bögrét.

-Akkor mégis mi az anyámat titkol?!

-Anya!- szalad be Lia- Rózsaszín vagy piros legyen?- mutatja neki a két körömlakkot.

-Piros semmiképp- veszi el kezéből- Mellesleg ez az enyém- néz rám sóhajtva.

-Tea után megcsináljuk, jó?- mosolygok a szőkeségre.

-Jó- fut be örömködve a szobájába.

-Szóval szerinted Petrával beszélget- ülünk le közben a nappaliban a kanapéra.

-Tudsz jobbat?- kevergetem a forró italt.

-Mielőtt kérdőre vonnád, jobb lenne meggyőződni erről, nem gondolod?

-Nyomozzak utána?- kerekednek ki szemeim.

-Muszáj lesz- von vállatt.

Egész este Petránál voltam egészen addig, amíg Tomi haza nem ért. Ezek szerint Roland is lassan, én pedig nem szóltam neki, hogy hová megyek. Biztos keresni fog, ám egy hívás és üzenet sem érkezett még.
Sötétben indultam haza, és kicsit nyugodtabban, miszerint tényleg Tomival volt. 

Hazaérve viszont csak a sötét lakás fogadott. Ezek szerint nincs itthon.
De akkor hol a fenében van...
Egyedül Mackó ugrált körülöttem örömében.
Már fél 11 is elmúlt, de még sehol sincs. Lezuhanyoztam, megvacsoráztam, elmosogattam és már a híradót is végig néztem unalmamban.
Már majdnem elaludtam a hálóban, amikor hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Ez a késői hazajövetel még magyarázatra szorul. Szemeimet ki sem nyitottam, már annyira elálmosodtam.

Halkan bejött a szobába, még molyolt valamivel, majd óvatosan bebújt mellém. Szorosan mögém kúszott, egyik kezével átkarolta derekam, majd vállamra egy gyengéd csókot nyomott.
Nem reagáltam, csak engedtem, hogy elnyomjon az álom.

Sokáig lustálkodtam az ágyban, mivel szombat lévén nem dolgozok és úgy érzem megérdemlek egy kis pihenést. Átfordulva másik oldalamra a focista is így gondolhatta, mivel nagy szemekkel nézett rám.

-Jó reggelt- mosolyodik el, majd egy puszit nyom szám sarkába.

-Tegnap későn jöttél haza- kezdek bele azonnal mondómkámba- Hol voltál? Legalább egy üzenetet írhattál volna!

-Igazad van, ne haragudj- sóhajt nagyot- Többet nem fordul elő. De volt egy kis elintézni valóm- bújt közelebb.

-Elintézni való?- húzom fel szemöldököm.

-Igen- mondja nyakamat csókolgatva.

-Csinálok reggelit- húzódok el, majd kikelek az ágyból és az ajtó felé indulok.

-Viki!- szól utánam, de már megyek is le a lépcsőn.

A hűtőből kiveszem a tojásokat, amiket felvetek egy tányérban és egy serpenyőbe teszek olajat, amit felmelegítek.
A csoszogásból ítélve drága Roland is letalált.

-Nézd, tudtommal mindkettőnknek van magánélete- kezd bele, mire konkrétan az arcába nevetek.

-Ezt nevezed te magánéletnek?! Hogy bujkálsz előlem meg titkolózol? Nekem erre nincs szükségem Roland!- csapom le a fakanalat a pultra, amitől még én is meglepődök.
Közelebb lép és kiveszi kezemből az eszközt, majd két keze közé veszi arcomat, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek.

-Mit szólnál, ha ma mindketten kikapcsolnánk a telefonokat és csak élveznénk egymás társaságát?- húzza óvatos mosolyra száját.

-Az ajtót is zárd be, nehogy Szalai kopogtasson!- jegyzem meg viccesen.

-Látod?- mutatja fel készülékét, ami elsötétült- kikapcsoltam.

-Miért titkolózol előttem?- tettem fel a lényegi kérdést.

-Nem titkolózok!- vágta rá egyből- Csak van magánéletem.

-Rendben- bólintottam és a kezébe adtam a fakanalat- akkor éld a magánéletedet egyedül- indultam vissza a szobába, de elkapta a karom.

-Ne csináld ezt Viki, szeretlek- vágott gondterhelt arcot.

-Úgy látszik nem eléggé, én ebből nem kérek. Sajnálom, de most haza megyek- hagytam ott és felmentem öltözni.

Döntésem nem végleges, de most szükségem van egy kis időre. Egyértelmű, hogy titkol előlem valamit.
Kutyámat a kocsiba tettem és Rolandhoz fordultam, aki mögöttem állt és nézett.

-Biztos vagy benne?- kérdezi szomorúan- Maradj itt. Beszéljük meg- de csak megráztam fejemet.

-Egyelőre hazamegyek, szükségem van egy kis gondolkodásra- mire bólint, majd közelebb lép és szorosan megölel. Én is viszonzom, hiszen szeretem. De amíg fenáll ez a helyzet, addig nem tudom őszintén kimutatni érzéseimet.

-Majd hívlak- enged el én pedig beülök a kocsiba és elindulok.

Mit rontottam el?
Olyan jó volt eddig minden, soha nem voltam még ilyen boldog, de nem akarok hazugságban élni. Amíg nem mond igazat, nem megyek vissza. Sérültem már eddig épp eleget.

Hazaérve beálltam a garázsba, majd bementem a lakásba és fentebb vettem a fűtést.
Csináltam magamnak egy joghurtos műzlit, majd letelepedtem a nappaliba.
Hiába kérem meg Tomit, hogy mondja el mi folyik itt, Roland legjobb barátja. Nem fogja megtenni. Balázsnak bizonyára nem mondd semmit, mivel akkor már tudnék róla.
Borzalmas ilyen bizonytalanságban élni. Lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt voltunk?

~•~

Két napja nem veszem fel Rolandnak a telefont, hiába hív. Nem vagyok rá kíváncsi, milyen dumával áll elő.
Épp a bejárati ajtóhoz indulok, mivel kopognak.

-Te mit keresel itt?- nézek rá az emlegetett szamárra.

-Bemehetek?- kérdezi sokkal kedvesebb és nyugodtabb hangon, mint én.
Odébb állok, hogy be tudjon jönni.

-Épp ebédet csinálok, szóval gyorsan mondd, amit szeretnél- fonom keresztbe karjaimat magam előtt.

-Szeretném, ha visszajönnél hozzám- lépp felém, de én hátrálok- Kérlek Viki, beszéljük meg. Te vagy a legjobb dolog, ami történt velem és nem akarlak elveszíteni. Te vagy az egyetlen az életemben- szavai miatt kicsit megenyhültem.

-Elmondod miért voltál olyan furcsa mostanában? És mik ezek a titkos telefonálgatások?- döntöm oldalra fejem, mire bólint.

-Igen.

-Menj kezet mosni, gondolom még nem ebédeltél- sóhajtottam megenyhült arcvonással, amit látszólag megkönnyebbülve fogadott.

Letette mobilját és kabátját a kanapéra és elment a fürdőbe.
Hirtelen eszembe jutott mit mondott Petra. Tudom is a telefonkódját. Csak épp félek, mit találok ott. Ezzel akár kitörhet egy hatalmas vihar.
Valamiért mégis kezembe vettem a készüléket. Először a hívásnaplót nyitottam meg, ahol elég furcsa dolgokat találtam.
Több hívás és hívás fogadás egy bizonyos Petrától, ami nem az én barátnőm telefonszáma volt. Az üzenetek, pedig találkozásokról árulkodnak. Hol és mikor.
Hirtelen eltört bennem valami, könnyek gyűltek a szemembe. Hallottam, hogy Roland felém igyekszik, de nem próbáltam leplezni tettem. Kiborultam.

-Mi a baj?- kérdezi félve, majd meglátja kezemben telefonját. Ezzel  arcizmai megfeszülnek.

-Mondd meg te, hogy mi a baj- küszködök könnyeimmel.

-Meg tudom magyarázni- kezdte a szokásos mondatot, de félbe szakítottam.

-Mióta tart? -kérdezem idegesen.

-Ez nem az, amire gondolsz- veszi ki kezemből a telefonját.

-Akkor magyarázd meg mégis mi folyik itt!- pirítok rá- Mondd a szemembe a tényt! Végig hazudtál nekem! Gyűlöllek!- kiabáltam rá.

-Viki, Viki, nyugodj meg- lép közelebb, hogy lenyugtasson.

-Hogy voltál erre képes?- kérdezem még mindig kiabálva egyenesen a szemébe nézve- Menj el! Most!

-Megmagyarázom- fogja meg kezem- Kérlek! Szeretlek!

-Ne érj hozzám!- húzódok el- Menj el! Látni se akarlak!

-Ne csináld ezt- lép közelebb, nekem pedig ösztönösen meglendül kezem és arcán csattan tenyerem.

-Azt mondtad én vagyok neked az egyetlen! A szemembe hazudtál!- megyek az ajtóhoz és kinyitom előtte.
Lesokkolódva néz rám a fájó testrészét fogva.

-Kérlek- néz rám könnyes szemekkel- Hallgass meg!

-Menj már el!- sírom el magam, majd szinte kilököm az ajtón cuccaival együtt.

Most lépett ki az életemből az egyetlen ember, akiért bármit megtettem volna. Elmondhatatlanul szeretem, ő mégis hátha támadott. Minden ami eddig volt, hazugság.
Erőtlenül rogytam a falnak dőlve és kegyetlenül bőgni kezdtem.
Nem értem hogy volt képes erre. Olyan jól meg voltunk, miért kellett ezt tenni. Mindent megadtam neki. Azt hittem vele végre boldog lehetek...
Anyukám mindig azt mondogatta, ha valami miatt sírtam, hogy sírni nem szégyen. Még a legerősebb emberek is sírnak. A sírással ki tudom adni magamból a fájdalmat és már ezzel is enyhítettem rajta. Bárcsak itt lenne velem és most is átölelne, ahogy kiskoromban tette...

Feltápászkodtam a földről, kabátomat magamra kaptam, kocsikulcsom lealasztottam, majd bezárkózva kocsiba ültem. Egy úticélom volt.
Anya és apa.

~•~

Roland

Mekkora egy barom vagyok...
Meg kellett volna mondanom az igazat Vikinek már régóta. Hogy lehettem ekkora idióta?! Igaza volt Tominak, hallgatnom kellett volna rá.
Petrának segíteni nem volt túl jó ötlet. Főleg, ha most rámegy a kapcsolatom.

-Mi van teso?- szól bele a telefonba barátom.

-Viki nincs nálatok?- támadom le idegesen.

-Nincs- válaszolja értetlenül- Miért? Összevesztetek? Ugye nem az miatt?!

-Petra ott van a közelben?- sóhajtom tanácstalanul.

-Adom- hallom, majd beleszól felesége -Igen?

-Petra, óriási segítségre lenne szükségem. Viki nem veszi fel a telefont és otthon sincs. Tudod, hová szokott olyankor menni, ha senkit nem akar látni?

-Mégis mi a picsát csináltál?!- pirít rám egyből- Tudtad, hogy nem lesz jó vége, ha találkozgatsz az exbarátnőddel!

-Petra- szólok közbe idegesen- segíts! Visszamentem a házhoz, de már nincs otthon.

-Jó- sóhajt- Hozzánk nem jött, Nyírlúgosra se megy vissza. Tudom már. Basszus... A temetőbe mehetett.

-Temetőbe?- akadok ki- Mégis miért?

-A szüleihez te nagyon okos!- szavai sokként értek. Én úgy tudtam, Viki szülei nem Magyarországon élnek. Mindig olyan távolian beszélt róluk, ha beszélt. Nem igazán mondott róluk bármit is- Szerinted, miért Dzsudzsákék nevelték?

-Melyik temető?- indítom be az autóm, majd kiteszem az indexet.

-Fiumei.

-Kössz Petra, jövök neked eggyel- nyomom ki meg sem várva válaszát, már indultam is.
Leparkolva megláttam fekete autóját. Magamra húztam kabátomat, majd sietős léptekkel indultam meg a vaskapu felé.
Néhány idős néni, aki még télen is szokásává teszi a temető járatot árgus szemekkel figyelt.
Mintha nem lenne jobb dolguk.

Csak egy dolog hajtott, de az nagyon. Visszaszerezni Vikit.

Fogalmam sem volt, merre keressem, hiszen nem tudom hol lehet. Sosem mesélt a szüleiről, hogy meghaltak volna.
Megmondom őszintén kicsit csodálkoztam, hogy nem akar nekik bemutatni, de most már minden világos...

Minden kis útra bekukkantottam, majd mikor már a temető közepén szaladgáltam, mint egy idióta, megláttam Vikit. Tényleg idióta vagyok...

Ott sírt egy sírkőre ülve. Vállai rázkódtal a sírástól.
Torkom összeszorult, hogy így kellett látnom.
Eltűnt az az életvidám, mosolygós nő, akit megismertem.
Lassan lépkedtem felé, majd megálltam mögötte.
Hallhatta, hogy odaértem. Félig hátra nézett válla felett, majd letörölte arcát.

-Mit keresel itt?

-Szeretném, ha tisztáznánk a dolgokat- ülök le mellé a hideg kőre.

-Nincs mit tisztáznunk- rázza fejét- Egyértelmű, hogy nem velem képzeled tovább- teste minden egyes pillanatban rázkódik.

-Mi lenne, ha most hazamennénk és nyugodtan leülnénk beszélgetni?- nyúlok kezéért, de elhúzza- Meg fogsz fázni.

-Téged csak ne érdekeljen, hogy mi van velem!- pattan fel dühösen.

-Hé hé hé- teszek én is így- Nyugodj meg.

-Hagyj békén!- kezd el csapkodni, amikor közelebb lépek felé- Hazug disznó vagy!- kiabál- Hogy tudtál így a szemembe nézni?!- egyenesen az arcomba.

Az idős nénik örülhetnek a drámának, nagyon lesnek. Térfigyelő kamerák...

Vikit dührohamát sikeresen csillapítottam. Kezeit elkaptam és addig fogtam, míg le nem nyugodott és már csak sírt mellkasomnak dőlve.

-Meg fogsz fázni- dörzsölöm karját, hiszen kabátja nem túl vastag.

-Nem- mondja halkan, majd érzem, ahogy teste elgyengül és összeesik. Ha nem fogom egészen biztos, hogy a földre zuhan.

-Viki!- ijedek meg- Viki! Hallasz engem? Viki!- semmi reakció- Francba!- szitkozódva szedem elő telefonomat és azonnal tárcsázom a mentőket- Haló?- szólok bele, amikor valaki felveszi- Egy nő elájult a Fiumei úti temetőben. Eszméletlen. Küldjön egy mentőt, gyorsan!

Vikit betakartam kabátommal és a fejét az ölembe helyeztem.
Ne csináld ezt most velem!

A sokktól, ami ért én is remegni kezdtem. Mi a fene történik?!

A mentő hamar kiért. Minden olyam gyorsan történt. Vikit egy hordágyra tették, infúziót kötöttek be neki és már úton vagyunk a kórházba.
Sosem éreztem még így magamat. Annyira gyötört a bűntudat. Én tettem ezt vele.
Teljesen elment az eszem.

A kórházba érve vizsgálatokra vitték Vikit, így magamra maradtam a folyosón.
Arcomat dörzsölgettem, hátha ez csak egy rémálom és mindez nem történt meg.
Azonnal hívtam Balázst. Tudnia kell unokatestvéréről, mégha náluk éjfél is van.

-Halo- szól bele a telefonba elég kómásan.

-Bazsi, Roli vagyok- kezdek bele.

-Rolikám, éjjel egy van. Mi a szent szar ilyen fontos?

-Viki kórházban van- sóhajtok, s közben leülök a folyosón kihelyezett székek egyikére.

-Mi?!- kérdezi idegesen- Mi történt?

-Figyelj, ez egy elég hosszú sztori. Ha van valami, jelzek. De úgy gondoltam, tudnod kell róla.

-Te jó ég- dadog- Ugye nem komoly?

-Remélem- gyűlnek könnyek a szenem sarkába, amit azonnal letörlök. Én sosem sírok- Balázs.

-Igen?

-Mi történt Viki szüleivel?- teszem fel a kérdést, ami foglalkoztat, nem is kicsit.

-Nézd, szerintem ezt majd inkább neki kellene elmondania.

-Igazad van.

-Hívj, ha van valami.

-Rendben- nyomom ki.

A fehér folyosó falát bámulom és közben magamat hibáztatom, valószínűleg jogosan. Ha őszinte lettem volna vele, most nem történt volna ez az egész.
Mégis mitől féltem? Vikitől? Aki a megtestesült nyugodtság?

-Ön Kósa Viktória hozzátartozója?- áll meg előttem egy fehér köpenyes orvos.

-Igen- nézek fel rá és felállok.

-Dr. Marócz Zsuzsanna- nyújtja kezét az ötven év körüli nő.

-Varga Roland. Hogy van Viki?- kérdezem egyből.

-Jöjjön- int maga után, majd benyit egy szobába, ahol az én barátnőm fekszik- Kissé kihűlt, még egy ideig infúziót fog kapni. Az EEG vizsgálat negatív, viszont a labor kimutatta, hogy a teste valamilyen gyulladás ellen küzd, így széles körű antibiotikumot adtunk neki. Most egy darabig még alszik.

-De, ugye egészséges lesz?- nyögöm ki félve.

-Természetesen igen, de pár napig kímélnie kell magát. Ha lecsepeg az infúzió, hazamehetnek- mosolyodik el, majd a kezét nyújtja, amit elfogadok- Minden jót.

-Köszönöm Doktornő! -nézek rá hálásan, majd miután kiment, leülök Viki ágya mellé és kezembe veszem apró kézfejét.

-Hé- hajolok fölé és egy puszit nyomok homlokára- Minden rendben lesz.

Egy órája ültem már az ágya felett, mikor magához tért. Lassan rám emelte tekintetét, majd elhúzta kezét.

-Szia- mosolygok megkönnyebbülten.

-Mi történt?- ül fel homlokát ráncolva.

-Minden rendben, kicsit kihűltél- símítom meg óvatosan arcát.

-Ne érj hozzám!- utasít hidegen.

-Amint lecsöpög az infúzió hazamehetünk- hagyom figyelmen kívül viselkedését, ami fáj, de tartom valószínűnek, hogy én sem viselkednék másképpen.

-Most akarok haza menni!

-Jó, elkérem a zárójelentésed, addig lecsöpög az infúzió. Így jó lesz?- állok fel mosolyt erőltetve az arcomra. Válaszként csak bólint.
Megkerestem az osztályvezetőt, aki odaadta a papírt.
-Na, meg is van- nyitok be újra a szobába, de Viki már fel is öltözött, az infúziót kihúzta- Hé! Mit művelsz?

-Hazamegyek- indul meg az ajtó felé, de elé állok- Ne állj az utamba Roland!

-Hazaviszlek- jelentem ki.

-Nem szükséges, hívok taxit- közli flegmán.

-Na idefigyelj!- akadok ki, eddig volt türelmem- Három órája a frászt hoztad rám, mikor eszméletlenül feküdtél a karjaimban! Van fogalmad róla, milyen érzés volt?!

-Sajnálom, de megoldom egyedül is- indul el, de elkapom kezét.

-Kurvára nem érdekel, hogy meg tudod e egyedül oldani vagy sem! Azt mondtam hazaviszlek, mert vigyázok rád!- indulok meg vele a lift irányába. Benyomom a földszint gombját és becsukódik az ajtó. Idegesen nézem a plafont, de közben érzem, ahogy bámul.

-Tényleg megijedtél?- kérdezi halkan, de érzelemmentesen.

-Tényleg!- nézek rá egy pillanatra, majd kilépünk a folyosóra.

A hazaút síri csendben telt, mintha egy vihar előtti csend zajlott volna kettőnk közt. Én az utat figyeltem, ő az ablakon bámult kifelé.
Mivel tudom, hányadán állunk a dolgoknak, vagyis tudom, hogy Viki hogy áll a helyzethez, így jobbnak láttam, ha inkább haza viszem hozzájuk.
Segítettem neki bejutni a lakásba, hiszen még elég gyenge. Felakasztottam kabátját, majd bekísértem szobájába, hogy lefekhessen.

-Csinálok egy teát, jó?- hagyom el a szobát, majd a már jól ismert konyhába megyek.

Minden közös emlékkép beugrik, miközben a teára várok.
Az ebédlőasztal, amikor reggelit csinált nekem, vagy amikor először találkoztunk szemtől szemben. Abban az imádni való köntösében ült velem szemben és nem mert enni, annyira zavarban volt. Egy darabig inkább rám sem nézett.
A kanapé, ahol rengeteget filmeztünk. Ahol először csókoltam meg. Ahol minden elkezdődött.
Dubai. Életem legszebb nyaralása.
Rájöttem, hogy sosem szerettem még senkit ennyire, mint Vikit. Még Petrát sem. Most tényleg szerelmes vagyok.
Nem akarom mindezt elveszíteni.

Megízesítettem neki a forró italt, majd hogy ki ne öntsem, egyensúlyozva mentem be a szobába. Nyakig be volt takarózva, kutyája az ágy másik felén feküdt és figyelt.
Érkezésemre fentebb tornázta magát. Kezébe adtam a bögrét, amit elfogadott, majd lassan rám emelte szemeit. Úgy csillogtak, mint amikor először találkoztunk. Sosem felejtem el azt a napot.
Leültem az ágyra, majd kezéért nyúltam, de mielőtt bármit mondhattam volna, megelőzőtt.

-Beszélnünk kell!

Sziasztok! ❤
Kicsit megkéstem, de most már rendszeres leszek remélhetőleg.
Remélem tetszett ez a rész is, nyugodtan írjátok meg kommentben véleményeiteket, érdekel mit gondoltok róla!
Hétfőn jelentkezem!
Millió puszi & ölelés! ❤❤❤