Bokuto a temetésen csak ivott, ivott és ivott. Egyáltalán nem tudta felfogni, hogy ez a keserű valóság. Könnyei nem szűntek és borzasztó bűntudat mardosta lelkét. A fájdalomtól erősebben lüktetett a szíve, főleg, ahogyan visszagondolt az előző estére.. Akaashi könnyes arca bukkant fel folyton elméjében. Ajkai megremegtek, feje őrülten fájt, testét és lelkét zsibbasztotta Akaashi halálának elsöprő fájdalma. Az alkohol még így sem segített sokat rajta. Kihívták, hogy mondjon pár jó szót Akaashiról, de egyáltalán nem ment neki. 

A szülei viszont megtalálták a fiú végrendeletét, hiszen ő előre megírta magának, hogy ha bármi történne vele, tudják a hozzátartozói mik is az akaratai. Mindenkinek hagyott egy levelet, aki fontos volt számára, beleértve Bokutót is, valamint rá hagyta a motorját, amibe teljesen bele volt esve a srác és amivel balesetet szenvedett. A szülei átadták Bokutónak, aki otthon egyből a garázsba vitte azt és igyekezett helyre tenni. Egyik este is azt bütykölte. A motor előtt guggolt és épp a hibás részeken gondolkozott, hogyan is hozza helyre.

"Hé, kicsim.. jól vagy?" kérdezte aggódva anyukája Bokutótól.

"Jól vagyok anya.. csak hagyj magamra" válaszolta halkan.

"Nem akarsz róla beszélni? Segíteni szeretnék... a te lelkednek is jobb lenne" próbálkozott az anyukája jobb belátásra bírni, de teljesen haszontalannak bizonyult.

"K-Kérlek... oké? Megígértem.. hogy.. hogy" csuklott el Bokuto hangja, s végül sírva fakadt. Kezét arcára tapasztotta, annak reményében, hátha megszűnnek, de egyre inkább eluralkodott rajta a bánat. "Megígértem, hogy beszélek a dili dokival, csak kérlek most hagyj magamra, oké?"

Az anyukája biccentett egyet beleegyezésképp, de ahogy elhagyta a garázst ő is elsírta magát, hogy így kell látnia szeretett fiát. Bokutóban tényleg egy világ omlott össze.

Bokuto úgy hajnali kettőre rendbe tudta hozni annyira Akaashi motorját, hogy az beinduljon, így megfogta táskáját, magára vette és a temetőbe ment, hogy meglátogathassa.

Akaashi sírja elé ült, elővette méreg erős szakéját és iszogatásba kezdett. Ezalatt meggyújtott egy cigit, hogy levezethesse a benne lévő feszültséget. Elővette a levelet, amit Akaashi írt neki. Remegő kezekkel nyitotta fel azt, majd a sírkőre bámult.

"Lássuk mit szántál nekem, Akaashi.." motyogta szomorkásan.

Kou!

Ha ezt a levelet tartod a kezedben valószínűleg már nem leszek, de nagyon remélem ám, hogy majd valamikor hetven éves korodra fogod megtalálni. Bár, lehet fiatalon menőbb lenne meghalni, na jó, csak vicceltem, hiszen megbeszéltük, hogy majd az öregek otthonában is együtt fogunk röpizni, még akkor is, kificamodik a csípőnk vagy beáll a derekunk. Most nagyon nevetek, el nem tudod képzelni mennyire, tudod jól, mennyi hülye gondolatom van, jó, oké a lényegre térek. Nagyon remélem, hogy úgy olvasod ezt a levelet, hogy tisztában vagy az érzéseimmel irántad. Ha gyáva lettem volna és megfutamodtam volna - talán ez jellemzőbb - akkor le írom, mit is gondolok. Négy éves korom óta ismerlek, minden egyes mozdulatodat ismerem, tudom mikor vagy szomorú, mikor esel kétségbe, mikor nem hiszel magadban vagy azt, hogy mikor hagy el az erőd. Megérzem, ha baj van veled, nem tudom hogyan, de valami csodálatos hetedik érzékkel, talán azért, mert annyira kötődöm hozzád. Igaz, sosem mondtam neked semmi erre utalót, de amióta kiderült, hogy vonzódunk is egymáshoz... felettébb boldog voltam. Tudod mikor lettem beléd szerelmes? Amikor először megcsókoltál. Pisztáciás fagyit ettünk és mindenképp gyakorolni akartad, hogyan kell csókolózni. Furcsának tartottam, hogy engem kértél meg rá, de már akkor világos volt, hogy hozzám hasonlóan te is a fiúkat szereted. Lehet neked nem jelentett semmit, de te voltál az első csókom, ami a legédesebb volt. Sosem szerettem a pisztáciát a te kedvenced volt, de miután megízleltem az ajkaidon, nekem is azzá vált. Habár nekem nem volt annyi érzelmi kiborulásom mint neked, de ha előfordult is, tudtam, hogy te ott leszel nekem. Titkon legbelül olyan akartam lenni mint te, aki szeret élni, szereti az embereket, szót ért velük.. ne érts félre, nem utáltam élni, csak.. nem szerettem annyira az embereket vagy köztük lenni... még is, megértettem a fájdalmukat.. Te egy olyan ember vagy aki bárkinek színt visz az életébe. Az én életem színei fakóak voltak, de te kiszínezted őket és új értelmet adtál nekik. Igaz, mindig mindenről te voltál az első gondolatom, még is.. szerettem veled lenni, felemeltél engem és én csak megszeretném neked köszönni, hogy az életem legfontosabb részévé váltál. Szeretlek, tiszta szívemből és ez az érzés soha nem fog változni, akármi is történjék.

U.I: Kérlek, ne hagyd el magad, ha már nem vagyok veled. Tudd, hogy figyellek és ugye nem akarod, hogy borzasztóan mérges legyek rád? Ha kell találok módot arra istennél vagy aki rám vár majd, hogy egy villámot szórjon a seggedbe, ha ilyet mersz tenni. Képes vagyok rá, hisz tudod. Éld az életedet ahogyan eddig. Tégy büszkévé engem. 

Bokuto fájdalmasan nyögött fel, miután elolvasta ezt a levelet. Kihullott kezeiből és egyből fel állt. Mint egy őrült úgy kezdett őrjöngeni, kiáltozni, teljesen reménytelenül. Mintha ez visszahozná Akaashit...

Belefáradt az egészbe, így a földre terült és a sötét eget bámulta.

"Figyelsz? Akkor gyere vissza basszameg! Szükségem van rád!" ordította Bokuto, de semmi. Felült és próbálta össze szedni magát, mind hiába. Az üres szakés üvegre pillantott. Belevágta az üveget az egyik sírkőbe, felszedte az egyik nagyobb szilánkot, kinyújtotta kezét és kész volt magába vájni azt. 

Akaashi után akart menni és vele lenni.

"Mondtam, hogy figyellek" szólt Akaashi.

Bokuto lefagyott. Akaashi hangja?

Akaashi hangja?

Lassan emelte fel fejét és rá nézett. A sírján ült fekete pólóban és farmerban. 

"Ak..akashi?"

*well, szerelmes vagyok ebbe a sztorimba*