A boríték

-Én vagyok az, Olivia! - söpörte ki arcából a tuja ágait.

Közelebb merészkedtem a kerítéshez, hogy jobban lássam, és esetleg fel ismerjem. 
Aggodó pillantást vetett rám. Én is hasonlóképpen nézhettem rá. 

Mi folyik itt? 

-Nem tudom, hogy ki vagy. És nekem nem lenne szabad itt lennem, Mr. ,,ez a szabály" pillanatokon belül itt lehet. 
Felvont szemöldökköl  hallgatott, majd megrázta a fejét. 
-Nézd Ashley tudom, hogy érezhetsz most. Tudom, hogy nem bízol bennem, elvégre egy vadidegen vagyok a kerítésednél. De, amit most mondok arra nagyon figyelj, kérlek. - összekulcsolt kezekkel és esedező szemekkel állt előttem. 

Túlságosan meg voltam rémülve, attól, hogy apám üdvégyje észrevesz minket, ugyan is szerintem egyáltalán nem örülne neki. 
Másfelől nagyon Olivia szavai rémület mellett kíváncsiságot is kiváltottak belőlem. 

Aprót bólintottam, jelezve, hogy készen állok. 
-Pár nappal ezelőtt találkoztunk egy hotelban. - kezdte, én pedig egyre frusztráltabban éreztem magam, mert az emlékezetem, most is cserben hagyott. 

Pont a legjobbkor. 

Olivia előkotort valami boríték szerűséget a táskájából. 
-Valami nincs rendben veled, de ne aggódj mert segíteni fogok. Ebben a borítékban találsz pár képet, illetve egy pendrive-ot, amin adatok, cikkek..
-Nagyon sajnálom, de fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - szakítottam félbe. 
-Ahhgggrr - fújtatott - én komolyan nem tudom mit csinál veled az apád, de ezért még számolok vele. 

Lesokkolottam. Elakartam szaladni, jó távol  a kerítéstől, és egy pillanatig el is néztem a házunk felé, emerre a menekülőútvonalam terveztem. De azután valami megmagyarázhatatlan érzés, rávett, hogy maradjak. 

Mi történik velem? 

Olivia átlógatta kezét a kovácsolt vas kerítés résén, benne a borítékkal. 

-Tudom, hogy félsz. 
-Még is honnan?
-Mert én is félnék, ha ilyen apám lenne. - sóhajtott. 
-Honnan tudod te, hogy milyen az apukám? 

-Mrs. Sims, kérem azonnal jöjjön el a kerítéstől! - hallottam egy erőteljes férfi hangját, nevezetesen Mr. ,,ez a szabály" - ét. 

-Kérlek vedd el, és jó helyre tedd el! Amire holnap is emlékezni fogsz! És, ami még fontosabb ne mutasd meg senki se! - könyörgött suttogva Olivia. 
Várjunk csak, honnan?...

Haboztam egy keveset, de mikor meghallottam a mögöttem lévő férfi lépteit, egy hirtelen mozdulattal kikaptam az ismeretlen lány kezéből a borítékot. 
Ő pedig búcsúzás nélkül, és amiért külön hálás vagyok neki, szinte észrevétlenül eliszkolt. 

Megpördültem, hátam mögé rejtve a borítékot. Éppen időben, mert Mr. ,,ez a szabály" ekkorra ért csak oda. 

Még szerencse, hogy ilyen óriási a kertünk! 

-Minden rendben? - kérdezte, a vállam felett átnézve.
A kezemben szinte éget a boríték, és a torkom is kezdet kiszáradni. 
-Persze. - feleltem és elővettem a legszebb mosolyom. Vagy is azt, ami szerintem a legszebb. 
Úgy látszik sikerült meggyőznöm, mert nem faggatott többet. 

Kezével kisimította enyhén összegyűrödött nyakkendőjét, ami valószínűleg akkor kúszálodott össze, mikor felém igyekezett. 
-Kisasszony, ideje mennük, a vacsora már tálalva. 
-Rendben, én még fel kell, hogy menjek a szobámba. 
Kérdőn nézett rám, és lerít róla, hogy tudja valami rosszban sántikálok. 

Egyre jobban izzadtam és minden erőmmel azon voltam, hogy valami ész érvet találjak, arra, hogy miért kell nekem most rögtön fel mennem a szobámba. 
Az igazság persze az, hogy a borítékot szeretettem volna elrejteni. A fülemben csengtek Olivia szavai. 

Olyan helyre tedd el amire holnap is emlékezni fogsz, és ne mutasd meg senkinek se!

A férfi továbbra is rosszallóan nézett rám, és mikor már azt hittem most mindennek vége, és észreveszi a hátam mögött szorongatott borítékot, megszólalt a telefonja. 
-Rendben, menjen fel a szobájába, én addig elintézem ezt- mutatott a még mindig csörgő telefonjára- a konyhában találkozunk.
Hálás pillantást vettem rá, megvártam még kicsi távolabb sétált tőlem. 

Akkor, mint az őrült elkezdtem szaladni. Az adrenalin szintem az egekben járt. Mivel az emlékeim csak egy napig élnek, nem vagyok tisztában vele, mennyire vagyok félős, szabályszegő, vagy bármilyen. 
Viszont ez a cselekedett elképesztő módon imponál nekem. Az a tudat, hogy valami olyan van nálam, aminek talán nem lenne szabad, illetve az, hogy bárkivel találkozhatok, aki esetleg megállít, észreveszi a borítékot és elakarja venni tőllem, csak még nagyobb bátorságot ad. 

Gőzerővel rontottam be a szobámba. Szerencsére ezt nem lehet eltéveszteni melyik az én szobám a rengeteg közül, mert egy nagy aranyozott név tábla van jelzi. 
Ashley Sims

Az olvasás és az írás pedig azok a dolgok, amiket nem kell nap, mint nap felidéznem vagy esetleg újratanulnom. Ezekre valamiért minden nap emlékszem. 

Kifulladtan dőlök az ágyamra, és miközben próbálom stabilizálni levegővételem, a plafont fürkészem. 

Olyan szép, színes, alakos dolgok díszitik, amiket keretben is lehet kapni. És tudjátok kiállításokat is rendeznek mellőle. 

Nem tudom, nem emlékszem, hogy hívják az ilyeneket. 

Pár könnycsepp szökik a szemembe, elkeseredésemben. 

Azután a borítékra gondolok, és arra mi lenne neki a legmegfelelőbb hely.

Amire holnap is emlékezni fogsz!

-Már hogyan emlékeznék rá-törlöm meg a szemeim-hogy hová raktam a borítékot, amikor ezeknek a nevére sem emlékszem? -nézek ismét a plafonra hatalmas sóhajom közben. 

És akkor, mintha valaki fényt gyújtana az agyamban. Cetli. Villan be, mintha valaki a fülembe súgta volna. 

Lehet, hogy megőrültem, de ez beválhat. Az író asztalomhoz sietek. Előkeresek  egy tapadós lapot, és egy tollat. Majd a következőt írom  rá: 
 
Boríték a gardróbban. Ajtótól a 2. szekrény, 3. polc. 

Széles mosoly terül szét az arcomon. Büszke vagyok az ötletemre, és arra, amit a cetlire írtam. 

Villám gyorsan elhelyezem a borítékot a gadróbomban. A cetlire még ráfirkantom, hogy Ashleytől Ashley-nek. 
Csak, hogy holnap legyen valami segítség saját magamnak. Majd miután végeztem vele az éjjeli szekrényem egyik fiókjának az ajtára ragasztom. A legalsóra. Az a legkevésbé szembetűnőbb. 

A vacsorám hangtalanul fogyasztam. Illetve csak fogyasztanám ha nem minden gondolatom a boríték körül forogna. 
Elhatározom, hogy még ma este kinyitom, enyhítve ezzel kíváncsiságomat. 

- Nem ízlik a főztöm, kisasszony? - aggodalmaskodik egy kedves idősebb nő. Feltételezem ő a szakács. 
-Jaj, dehogy is nem, csak most nem vagyok éhes- tolom el magamtól a tányért. 

A többi halkan tovább esznek. Senki nem szól egymáshoz egy árva mukkot se. Feszült és rideg közöttük a levegő. Amit én nem igazán értek, miért van így. 
Próbálok már beszédtémát felhozni, hátha megnyílnak előttem, de minden próbálkozásom kudarcba fullad. 

Ők mindig ilyenek? 

-Felmehetek a szobámba? - kérdeztem miután már nem tudok velük mit kezdeni. 
-Majd csak akkor, ha mindenki befejezte az étkezést! - válaszolt a kelleténél ingerültebben apukám. 
Az is igaz, hogy már csak ő evett. 

Gondoltam ez is ilyen ,,ez a szabály" dolog, ezért meg sem szólaltam egészen addig, még be nem fejezte a vacsorát. 

Felsiettem a szobámba. Ügyeltem rá, hogy senki se kövessen. Egy ilyen vacsora után nem is akarom, és nem azért, mert gombás étel volt. 
Egyszerűen csak furán éreztem magamat a közelükben. Olyan volt velük lenni, mintha nem is közéjük tartoznék. 

De végülis ilyen az, ha csak egy napig emlékszel mindenre, nem? Minden egyes új nap idegen, a személyekkel, a helyszínekkel, a nevekkel, és mindennel együtt. Úgy érzed magad, mint egy ufó. 

Az erkélyemre vonultam kezemben a borítékkal. Egy kis fotelba foglaltam helyett. Előttem volt egy asztal mellettem pedig még egy fotel. Ugyanolyan bézs színű, mint amiben én ülltem. A nap még nem ment le teljesen. Vörös sugarai a fák mögül kukucskáltak, elegendő fényt adtak ahhoz, hogy miután kibontottam a borítékot a benne található levelet elolvassam. 

Kedves Ashley Sims!