Szendvics és szabályok

A kanapén ébredtem, arra, hogy a nap bevillágítja az egész szobát az üvegen keresztül.

A fejem elképesztő módon fáj, de szerencsére ki volt készítve egy pohár víz és gyógyszer az asztalra.

Bevettem a kapszulát, majd kiittam a pohár tartalmát.

Körbejártam az ismeretlen lakosztályt.

Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. És hogy kivel. Mert azt megállapítottam a zuhanyzó vízcsobbogásából, hogy valaki van még rajtam kívül a szobába.

Eszeveszett módon, elkezdtem a ruháim után kutatni, és miután meglettek villámgyorsan magamra kaptam őket.

Nem akarok találkozni azzal a valakivel. Mi van ha elrabolt? Vagy ki tudja...

Amint kiléptem a folyósóra a víz folyása is abba maradt.

Szívem hevesebben kezdet verni, lábaim pedig megindultak az előtér felé.

Hívnom kell segítséget. Vagy elmondani valakinek mi történt. Pontosabban azt, hogy semmire sem emlékszem. Az utolsó emlékem, hogy valaki kiáltozza a nevem, és az, hogy állítása szerint rajong értem. Vagy valami hasonló.

Ez az emlékkép is egyre halványabban él a fejemben.

Ekkor megérkeztem a Hallba.

Az emberek itt-ott üldögéltek, kezükben a kávéjukkal, szendvicseikkel.

A recepcióshoz siettem, miután arra a következtetésre jutottam, ő az egyetlen aki tud rajtam segíteni.

-Jó reggelt! Hogy aludt? Az apukája már jobban van?- érdeklődött arcán széles mosollyal.

Vajon miről beszél? Az apukám? Várjunk csak...

-Jó reggelt Önnek is. - a meglepettségtől csak ennyit tudtam kipréselni magamból.

Ekkor megjelent mögöttem egy magas, már őszülni kezdő férfi.

Éppen nyílt volna a szám, hogy beszámoljak a recepciósnak mindenről, amikor az előbb említett férfi megszólalt:

-Csak, hogy meg vagy. Már azt hittem el akarsz szökni.

-Jó reggelt Herold. Jól aludt? - kérdezte a recepciós a még mindig mögöttem álló férfitól.
-Remekül, és ez a szoba fantasztikus. Sajnálom, hogy  a másik családnak tegnap haza kellett mennie, így nem tudtam megköszönni nekik, hogy átadták.
-Ohh, azt én is. Viszont örülök, hogy jól érzik magukat.

Magukat? Már mint mi ketten?

A lábam egyre jobban gyengülni kezd, és a körülettem lévő világból egyre kevesebbet értek. A gondolataim ezer másik gondolatot szőnek, és úgy érzem az elmém nem bírja el ezeket. Ahogyan a szívem se.

-Ashley, minden rendben?

Nem! Semmi sincs rendben. Most azonnal magyarázatot kérek mindenre. Hol vagyok, hogy kerültem ide? Ki vagy te? És ki vagyok én?

A férfi beleláthatott gondolataimba, mert miután visszavezetett a szobába, mindent elmagyarázott.

Tisztelem benne, hogy ennyire próbálkozik, és elhozzott ide, hogy emlékeket szerezzen nekem. Pontosabban visszaadja a régieket.

-Mióta vagyok veled? Bármit azt mondta elhoztál a kórházból. Mióta?
-3 napja, ha jól számolom.
-És semmi emlékem nem tért vissza az óta.
-De igen. Például emlékeztél egy zongorai darabra tegnap, de ezek csak egy napig tartanak.
-Miféle darabra?
-Az most lényegtelen, különben sem tudnám megmondani most neked a pontos címét.

Olyan érzésem van, mintha nem mondana el mindent. Az arca egyre jobban izzad, és kezével is idegesen babrál.

De, amint észreveszi, hogy figyelem abba hagyja, és az éhségre fogja.

-Te kérsz valamit enni? - áll fel a kanapéről és a hütőhöz sétál.
-Nem kössz.
-Tudom mi jár most a fejedben-kezdi.

Azt kötve hiszem.

-Az, hogy vajon mikor fogod visszakapni az emlékeid, és most jelenleg arra gondolsz, hogy, amit elmondtam az igaz-e vagy sem.
-Erre ráhibáztál-gondolom magamban, és a nyakláncommal kezdek játszani.
-Hidd el nekem, hogy fogsz és igazat mondtam. Én vagyok az apukád. A tárcámban ott vírit a fotód, tudom mire gondolsz mielőtt bármit is mondanál.
-Ohh valóban? - kérdezem kissé oldotóbban.
-Arra gondolsz még is csak jobban járnál ha reggeliznél, elvégre hosszú út vezet hazáig.
-Igazad van-mondom nevetve.

Én is kiveszek egy szendvicset a hütőből. Van benne szalámi, sajt, saláta és mustár. A kedvencem.

Legalábbis gondolom, hogy ez a kedvencem, mert olyan finom.
Állapítom meg két harapás közt.

-Ma már indulunk haza?
-Igen. Amiket szerettem, azt megmutattam neked. A kedvenc helyeid, a kedvenc boltod és a többit.
-Értem. Biztos mind-mind nagyon klassz hely lehetet. Kár, hogy ezekre sem emlékszem-sóhajtok egyet.
-De majd fogsz-vigasztal apám-most pedig megyek és bepakolok mindent.
-Rendben.

Még az apukám gondosan elrendezett mindent a böröndőmbe, és a sajátjába, addig én elfogyasztottam még 2 két szendvicset.

Most mi van? Egyszerűen isteni.

Közben azon gondolkoztam milyen helyeken járhattunk, és mik lehetnek a kedvenc helyeim. Ahogy lenéztem a síelőkre, és az őket körbe ölelő hegyekre, próbáltam megállapítani milyen is lehet a város.

Bár egy aprócska részét láttam a hegyeken túl, de nem a teljeset, és ez eléggé zavart. De jól elszórakoztattam magam mindenféle képzelgésekkel. Például, hogy a kedvenc helyem tuti valami szendvics bár lehet, vagy esetleg egy szendvics folyó, ahol olyan szendvicsek vannak, mint amit én is ettem.

A szendvics folyó tetszett a legjobban, és elképzeltem, ahogy úszkálok benne.

Oké, lehet, hogy ez túlzás. De mi mást tehetnék ha nincsenek emlékeim csak egy napig. Muszáj segítségül hívnom a képzeletem.

-Kész vagyok! Lassan indulhatunk. -szólt apám mikor minden böröndöt az ajtó mellé tett.
-Rendben, csak még elmegyek a mosdóba és mehetünk.

Gyorsan magamra zártam a WC ajtaját, és amint leültem észrevettem valami aprócska papírfecnit a padlón. A mosdókagyló alatt, alig látható helyen volt, de ha ez ember a WC-n üllt pont rálátott.

Kezembe vettem.
-Kész vagy ? - szólt apám kintről.
Csak annyi időm volt, hogy megállapítsam valamiféle gyorsan lekapart párbeszéd van rajta. Mélyen a nadrágom zsebébe süllyesztettem.

-Igen. - válaszoltam.

A haza fele út csendesen telt. A rádióból halkan áramlott az a dallamos, szövegből álló dolog, tudjátok mi, amit énekelni is lehet...

Otthon a személyzet készségesen kipakolta a cuccaimat, hiába erősködtem, hogy ez nekem egyedül is menni fog. Nem hagyjták, hogy vigyek bármit is.

Mivel még csak délután 5 óra volt, arra gondoltam elmegyek a közelbe sétálni.

-Kis asszony magával kell, hogy menjek. -mondta egy kimért, haját hátrasimítva hordó ember a személyzetből.
-De még is miért?- értetlenkedtem.
-Mert ez a szabály, a betegsége miatt.
-Rendben.

Azzal neki vágtunk a kertnek. Nem engedte, hogy a kapun kívül sétáljunk. Idézem : ,,mert ez a szabály"

Így be kellett érnem a rózsabokrok, és tuják nyújtotta látvánnyal.

Sok fa vette kerül kívülről  a kertet, ami miatt az utcára alig lehetet kilátni.

-Szeresz itt dolgozni? -kezdtem a társalgást Mr. ,,ez a szabállyal".
-Természetesen. Jó fizetést kapok, és szeretem a munkám.
-Pontosan mi a feladatod?
-A legfontosabb feladatom, hogy vigyázzak magára, amikor az apukájának üzleti megbeszélései vannak. Én vagyok a sofőr, és az apja ügyvédje egyben legjobb barátja. Segítenek neki a munkájában.

Elképesztően határozottan, megfontoltan mondott minden egyes szót. És a járása, fhú arról inkább ne is beszéljük.

De tényleg, komolyan ne beszéljük róla!

Kihúzott hát, hátra szeget áll, hátul összekucsolt kéz, és szó szerint dobálta a lábait járás közben.

-És ha megkérhetném, magázzuk egymást kisasszony.
-Dehát az olyan személytelen-kezdtem a lázadozáshoz, mire a férfi megállt-de ha ez a szabály akkor rendben.

Majd tovább sétálgattunk még egy idejig, én kifaggattam a gyerekkoromról, ő pedig végig komoran mesélt arról. Még a vicces részeknél is megmaradt szilárd arckifejezése.

Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
-Üzleti ügy-mondta -ne menjen sehová, mindjárt visszajövök!

Még is hova mennék?

Azzal be ment a házba.

-Phsz, phsz Ashley-hallottam a fák mögül egy vékonyka hangot.
-Gyorsan gyere ide, nincs sok időnk-parancsol rám.
Engem pedig izgalom és aggodalom vezért oda hozzá.
-Ki vagy? És mit csinálsz itt?