Ashley Sims

Én mondom nektek, mi vagyunk a világ legfurább családja. Hogy miért is, mert nyáron a tengerpart helyett hegyet, vitorlázás helyett pedig síelést választunk.
Üdv Simseknél!

És bár azt hinnétek, nem lehet nyáron síelni, mert nincs hó. Engedjétek, hogy ezt megcáfoljam. Mert igen is lehet. És itt nem a műhóra gondolok. Az Alpokban a vérfagyasztó hideg mindezt lehetővé teszi. A hegyekre való kilátás pedig bármikor felvenné a harcot bármelyik tengerparttal.

A szemeim kristályként csillognak, amint végig nézek a fagyos ám de szívmelengető tájon. A hegyoldalt mély barazdák borítják, a hó pedig nehéz lepelként simul hozzájuk. A hegyek közt fenyők rengetegje ad otthont minden erdő lakónak, amellett, hogy zöldebbé és így élénkebbé teszi a tájat. Egyszerűen káprázatos. A szívem elárad szeretettel, hálával és csodálattal miközben még mindig a kocsi ablakán át látom, az Alpok természetes szépségét.
Apa lassan egy hotelhez vezet, ami az egyik hegy lábában helyezkedik el, és legalább 10 emeletmagas. Egy része a hegybe nyúlik. Keres egy szabad parkolót, majd miután a kéziféket is behúzta kipattanunk a kocsiból, és egyenes a hotel halljába sietünk, ugyanis még mindig a laza, nyárias öltözetünk van rajtunk, és nem szeretnénk megfázni.

-Whhfázom- didergem, miközben a karom dörzsölöm.
-Mindjárt átöltözhetsz...
-Isten hozta Önöket a Csillag Hotelban!
Szólít meg egy úriember, amint kinyílik a hotel automata ajtaja.
Apa és a hangirányába fordultunk, és úgy üdvözöltük az előttünk álló recepcióst.
-Jó napot, foglaltam egy hétre egy lakosztályt Herold Sims néven.
Miközben apa a recepcióssal tárgyalt, addig lehetőségem nyílt kicsit szétnézni a Hotel csarnokában.

Az előtér északi oldala teljesen üvegből készült, így kilátás engedett a hegyről síelőkre, emellett a beáramló napfény olyannyira betöltötte a helyiséget, hogy egyáltalán nem volt lámpára szükség. Talán csak este, de akkor meg ugye mindenki alszik. Ha a bejárati ajtó felől nézzük a Hallt, akkor jobb oldalt fekete kanapékat, foteleket láthatunk. Az egyik sarokban egy óriási italhűtő kapott helyett, amiből bármikor kivehetsz egy üdítőt, mint ahogy most is teszi pár ember. A kanapék és az üvegfal közt van egy zongora. Egy aranyozott zongora, amin most épp senki sem játszik.
Muszáj leülnöm és játszanom!

Bár sosem játszattam még, és nem is tudok. Vagyis nem rémlik, hogy apa említette volna, hogy tudok. Egyre jobban éreztem azt, hogy muszáj játszanom, ezért körbe néztem lát-e valaki, majd megkerültem a kanapét és leültem a zongorához.
Most furának tűnhetek, de higgyetek nekem nem én irányítottam a testem.

Felnyitottam a tetejét, ami egy kicsit odacsapodott a zongora tetejéhez. Egy pillanatra összerezzentem, mert attól tartottam lebukok.
De várjunk csak, ha elkezdek zongorázni azt úgy is hallani fogják. Na akkor lássunk hozzá!

Nagy levegőt vettem, úgy éreztem így még közelebb kerülők magamhoz és az emlékeimhez, és minden tudás nélkül elkezdtem játszani. Fogalmam sem volt, hogy mit játszok és egy pillanatig sem gondolkoztam el rajta, hogy melyik billentyűt nyomjam le. Egyszerűen hagytam, hogy a szívem és az ujjaim irányítsanak. Az sem zavart, hogy mindenki felém fordult, és videóztak is páran. Én csak játszottam teljes szívemből!
Hmm nem is vagyok olyan béna!

Az egész terem elhalványult, és egy mezőn találtam magam egy nővel együtt. A dal, amit játszottam egyre jobban csak erősödött. A nő egyszerűen csodaszép volt. Hosszú hullámos barna haja, karcsú test alkata, kedves vidámsággal teli arca csak úgy tündökölt a napfényben. Pár percig csak táncolt előttem a dallamra, amit játszottam majd odajött hozzám kezében pedig valami nyakláncot szorongatott.
Mosolya beárasztotta az egész világot, és azt mondta:
-Ezt azért kapott, mert beragyogod az életem.
Közelebb hajolt hozzám, és az addig kezében szorongatott nyakláncot a nyakamköré fűzte majd hátul óvatosan összekapcsolta a zárt. Bárhogy hunyorogtam az arcát sehogy sem láttam. Csak a homályos mosolyát.
Ekkor vettem észre, hogy a medálnak szív alakja van, ugyanolyan, mint ami mindig rajtam van. Gyorsan kezemmel odakaptam a medálomhoz, hogy jobban szemügyre vegyem de akkor minden eltűnt körülöttem, és újra a Hotel csarnokában találtam magam.

Bambán, és értetlenül néztem magam elé, és közbe csak azon járt a fejem, ami az imént történt. Megérintettem a kismedálom, ami, mint mindig, most is rajtam volt. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de a kis szív most fényesebb volt, mint eddig bármikor.
Ki lehet ez a nő, és miért adta nekem ezt a medált? Mindezt csak képzeltem?
Pedig olyan valóságosnak tűnt.

Egy hatalmas puffanásra lettem figyelmes és fejem rögtön a hang irányába fordítottam.
-Nem érti, hogy az az én szobám? Én foglaltam le! – ordítozott apám a recepcióssal.

Odafutottam a pulthoz, hogy megtudjam mi a probléma, és leginkább azért, hogy a többi ember ne gondolja őrültnek az apámat.

-Hát itt meg mi történt? – érdeklőttem vidáman és közben próbáltam észhez térni.
A recepcióson megkönnyebbült, az gondolta rólam, én lehetek a megmentője.

-Beköltöztek a szobánkba-adott választ az apám, majd nyomatékosításként hozzátette-a legfoglalt szobánkba!
-Mondtam már uram...-kezdte volna a recepciós, de én félbeszakítottam.
-Hát ez tényleg nem túl jó hír, de biztos van még szabad szoba, ugye-gyorsan leolvastam a recepciós nevét a névkártyájáról- David?
-Persze, hogy van, igaz az nem a hegyben van, de garantálom, hogy ugyanolyan jól fogják magukat érezni benne!
-Rendben, akkor probléma megoldva. – elégedetten csaptam össze a tenyerem.
Éppen indultam volna a cuccaimért, amikor apám visszahúzott.
-Nem, nincs megoldva a probléma! – háborodott fel.
Én még továbbra sem értettem miért dühös, hiszen lett szobánk.
Talán elgurult a ... az a tudjátok milye, ami ilyenkor elszokott...

-Nem azért vezettem fel ide, a hegyre, hogy aztán egy ócska szobában szálljunk meg! – magyarázta nekem.
-De nekem tökéletes az a szoba, attól, hogy még nem a hegyben van, ugyanolyan jó.
Kicsit felemeltebb hangom mondtam neki ezeket, és ennek meg is lett az eredménye, mert egyre többen kezdtek el nézni minket.
Na remek!
Nagyon szerettem volna már pontot tenni ennek az ügynek a végére, de apám nem engedett.
A Pultnak támaszkodott, és így folyatta:

-Költöztesse ki őket a szobánkból. – jelentette ki tagadást nem tűrő hangon.
Nem tudtam eldönteni, én vagy recepciós döbbentem meg jobban, apám követelésén. De az biztos másodpercekig szólni se tudtunk. Majd David törte meg a csendet.
-Uram ezt nem tehetjük. – mondta sajnálkozó, de egyben figyelmeztető hangon.
-Apaa, hogy kérhetsz ilyet? – a düh, a sírógörcs és a meglepettség kavargott bennem, egyszerre.
-Most tényleg ezt akarod? Mondtuk már, hogy van másik szoba, az ugyanolyan jó! Nem lenne fair kiköltöztetni azt a másik családot!

Mondhattam én bármit, az apám meg sem hallotta. És mikor David is látta, hogy nem törhet át apám makacsságán, így felelt:
-Rendben, elintézem.
-Köszönöm-vigyorgot büszkén, a férfi, akiben mélységesen csalódtam.

Az járt a fejemben, hogy ez tényleg az az ember, akivel idáig utaztam. Mintha időközben kicserélődött volna. Vagy az is lehet most láthattam meg az igazi arcát. Nem az nem lehet, hogy ilyen legyen az apám

-Ashley, hahó-legyezte előttem a kezét-minden rendben?
-Persze-töröltem meg a szemem-mehetünk?
-Arra várok.
Ahogy felemeltem a cuccaim, hátra fordultam, és ,,ne haragudj" fejjel néztem a recepciósra, aki csak bólintott egyet.

-A 127-es a mi szobánk.
-Ja, amiből kidobsz egy családot, csak mert neked az a szoba jobban tetszik-mormogtam alig halható hangon.
-Mondtál valamit?
-Nem-hú szerencsére nem hallotta meg, gondoltam magamban.

Még mindig a történteken rágódtam, de ahogy láttam apámat egyáltalán nem érdekelte. De végül is arra jutottam, a másik családnak is lesz szobája, ha nem is olyan jó, mint a miénk. Így lassancskán kezdtem visszanyerni a jó kedvem, ami az utazás előtt velem volt.

-125, 126, 127, apa ez lesz az.
A portán kapott kulccsal kinyitottunk az ajtót, és bepakoltuk a csomagjainkat. Ekkor már, a nap is lenyugvóban volt, így úgy döntöttünk majd csak holnap kezdjük el felfedezni a helyet. Most pedig kipihenjük a nap okozta fáradalmait.

-Klassz kis szoba-mondtam apámnak, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget.
-Tényleg az! Félig hegyből van, félig pedig üvegből.
Apám levetette magát az óriási fekete kanapéra, ami előtt egy üvegasztal volt, az előtt pedig a falon kapott helyet a tv. Nagyon tetszett, hogy a falba volt építve, így nem látszódtak a vezetékek. Én egy kicsit elidőztem az üveg előtt, innen ugyanis kilátás nyílt a hófödte hegyekre, és a síelőkre is. Pár csak néhányan voltak a pályán, de ahogy elnéztem, ők is az utolsó körüket menték.

A nappaliból nyílt két szoba és mivel apa nem választott még magának, így egyből lecsaptam a kisebb szobára. Apa jobban megérdemli a nagyobb szobát, elvégre ő az, aki elhozott ide, csak azért, hogy visszakapjam az emlékeim.

Hiába vagyok rá mérges, ami igaz az igaz.

Végig néztem, ahogy elterül a kanapén, és szívemből mérhetetlen hála áradt szét egész testembe. Ha bár a recepciós incidenst kihagyhatta volna a napomból, láttam rajta, hogy próbálkozik. És tudtam, hogy nem lehet neki se könnyű ez az egész.

-Megyek és bepakolok a szobámba és átöltözőm – jelentettem ki az óriásnak.
-Oké, én is és aztán elmehetnénk valahová.
-Még is hová? – érdeklődtem kíváncsian, miközben bevittem a cuccaim a szobámba, és az ágyra tettem.
-Tudod, mondtam, hogy régen sokat jártunk ide, és gondoltam elvihetlek a kedvenc helyedre.
-Uhh az szuper lenne! – lelkendeztem, majd kihoztam az a valamit, amit az ágyon találtam-ez meg, hogy kerül ide? És mi ez?

Apám kicsit nevetett a kérdésemen, de csak később értettem meg miért.
-Ez egy hajszárító. – mondta, majd megmutatta, hogy használják az emberek, főleg a lányok.
Szóval arra sem emlékszem mi az a hajszárító.
-Aha, most már értem- és én is nevettem.
Majd megszólalt a csengő.

Apám és én egyszerre néztünk egymásra, mindketten arra vártunk, hogy a másik nyissa ki az ajtót. De miután ő se indult, és már harmadjára csengettek beadtam a derekam. És hajszárítóval a kezemben mentem az ajtó felé.

-Jó akkor majd én nyitom- nyújtottam ki a nyelvem, majd eljátszottam, hogy szárítom a hajam.
Az ajtó elé érve kicsit megkomolyodtam, nehogy hülyének nézzen az, aki, az ajtó mögött áll. Bárki is legyen az.
-Igen tessék-nyitottam ajtót.
Az előttem álló lány körülbelül 13 éves volt, és ahogy meglátott tátva maradt a szája.
-Ttteee vaaagy Ash-shhh-leeey Ssssiii-mmm-ss? – kérdezte bátortalanul.
-Öhmm igen, én vagyok Ashley Sims. – közöltem nemes egyszerűséggel.
Aztán a lány szinte sikítozva beszélt.
-OHH ANYÁM, EZT NEM HISZEM EL! TE VAGY AZ, ASHLEY SIMS, A PÉLDAKÉPEM! ASHLEY SIMSSEL VAGYOK EGY HOTELBAN. EZ ÉTELEM LEGSZEBB NAPJA.
A kislány csak ugrált, körbe-körbe és sikítozott.