Az a forgalmas út

A ház bézs árnyalatai, és pompás kristálycsillárja az én szobámban is kiemelt szerepet kaptak. A franciaágyammal szemben egy óriási tükörből bámult vissza a tükörképem. Az ágyam jobb oldalán egy fiókos éjjeli szekrény van, rajta egy lámpával. A szekrény mellett egy kisebb kanapé szolgálja a kényelmemet, ha még nem szeretnék ágyba bújni, és a földön sem szívesen ücsörögnék.
Vagyis gondolom emiatt van ott.

 Az ajtómmal szembe az ágyamon túl két hófehérfotel, és egy sminkes részleg díszíti a szobám. Mögöttük egy függönnyel elzárt részben bal oldalt van az óriási gardróbom. Telis-tele ruhákkal, cipőkkel és táskával. Jobb oldalt pedig az erkélyem található. Innen rá lehet látni az egész udvarra, és a kocsifelhajtóra is.

Szívmelengető látvány éjszaka lehet innen kémlelni a csillagokat, reggel a napfelkeltét, délután pedig a naplementét. Az egész szoba magával ragadó, káprázatos színeivel és bútoraival. Párszor körbe járok, mert alig akarom elhinni, hogy mindez az enyém. Végig húzom kezemet az ágyamon, megszagolom az asztalon található parfümöket hátha eszembe jut valami, és nem érzem majd úgy magam, mint ha egy idegen szobájában lennék.

Semmi. Semmi emlék. Mégis mikor fogom visszakapni őket?

-Na, hogy tetszik a szobád? -szakítja félbe gondolataimat a fura nő, aki mindvégig az ajtófélfának támaszkodva állt.
-Imádom...-fordulok felé.
-Csak? -folytatja, mintha a fejembe látna.
-Ühmm nem fontos-mosolygok hamiskásan.
-Rendben, akkor pihenj egy kicsit, vagy olvass, néz filmet, és ne aggódj mi mindent bepakolunk neked a holnapi útra.
Bólogatok, ő pedig elindul az ajtó felé.
-Várj, ... köszönöm! -állítom meg.
-De mégis mit?
-Hát..ezt az egészet-széttárt karokkal körbe mutatok.
-Nincs mit-mosolyog rám, majd kimegy és óvatosan becsukja maga mögött az ajtót.
Olyan szomorúnak látszik. Vagy lehet én látom rosszul?

Uhhh dőlök az ágyamra. Nem semmi ez a nap. És ezek az emberek. Ez a ház, szoba, csillár, gardrób. Tényleg a gardrób! Láttam ott az előbb egy hatalmas dobozt, az egyik szekrény tetején, Mona felirattal.

A villámnál is gyorsabban felpattanok az ágyamról, és megkeresem ezt a titkos kincset. Rövid nyújtózkodás után végre elérem és elkezdem magam felé húzni.

Mi lehet abban a dobozban? Húú de magas ez a szekrény!

A következő pillanatban a doboz leeset, tartalma pedig hatalmas zajjal a földre hullt.

-Jaj de ügyetlen vagyok! – kapok a fejemhez.

Remélem nem tört el semmi, ami benne volt! Jaj! Bár meg se néztem volna!

Felemelem a doboz fedelét, ami utoljára eset le, így addig eltakarta az okozott kárt.
Néhány ecset, tempera, festőpaletta, vázlatrajzok és pár bekeretezett kép van benne.

-Mi volt ez a zaj? -ront be apám ajtóstól.
-Csak levertem valamit-ordítom irányába.
Követi a hangom, és mikor meglát a gardróbban gubbasztani, el fogja minden félelem.
-Nagyon sajnálom! –mondom lebigyesztett ajkakkal.
-Ugye nem esett bajod? -kérdezi aggódó hanggal, közbe szemügyre veszi a földön heverő dolgokat.
-Nem nekem semmi bajom, de a képek keretei eltörtek.

Erre az összes vér elszivárog az arcából. És dadogva kezd beszélni.
-Se..se..semm..mmi baj, ma...aajd.. é..é..n megjav...ítom-és összekapkodja a földön heverő képeket, a keretekkel.
-De kik vannak a képen?-furdal a kíváncsiság.

Talán én vagyok kicsiként. Muszáj látnom.
Apám mélyet sóhajt, nagy levegőt vesz és az öltönye zsebébe rejti a képeket, úgy hogy én még csak véletlenül se lássak belőlük semmit. Majd nagy levegőt vesz, és megszólal.
-Csak..az egyik munkatársam. Nem érdekes.
-Komolyan, akkor mit keresnek a szobámban?-vonom fel a szemöldököm, továbbra is a földön ülve.
-Biztos elkavarták ezeket a kétbalkezes alkalmazottak, és véletlen a te szobádba tették a dolgozószobám helyett.
Ebbe meg mi a fene ütött? Miért lenne a munkatársáról képe az én szobámban?
Na jó, talán van róla kép, de akkor meg miért nem láthatom? Nem értem.

-Értem-válaszolok sóhajtva-és ezek az ecsetek? -mutatok irányukba.
-Ezek pedig-kezdi a habogást, miközben a tarkóját vakarja-ezek pedig az iskoládba kellenek.

Vannak pillanatok, amikor a hozzánk legközelebb álló személyben kezdünk el kételkedni. Kérdőre vonjunk a tetteit, a személyiségét és a szavait. Hogy miért tesszünk? Leginkább azért, mert senkibe sem tudunk bízni. Főleg én, aki a saját nevére sem emlékszik. Ide kerültem egy családba, és semmit sem tudok magamról se a többi emberről. Ezért a legapróbb részleteket is tudni szeretném az életemben. Kérdezek és kérdéseket várok. Talán néha túl sokat kérdezek. Elvégre kitudja hányszor kérdeztem már meg egy dolgot.

-Egyéb kérdés? -szakítja meg a magasröptű filozófiai gondolkodásomat.
-Nincs apa, nincs több kérdésem-rázom meg a fejem, és képzeletben elhessegetem a maradék 17 kérdést.
-Akkor megnyugodtam. Tudom, hogy nem könnyű ez neked, és hidd el nekünk se az. De egy nap mindenre emlékezni fogsz!

De milyen áron, és mikor?

-Rendben, sajnálom, hogy így kérdőre vontalak.
-Semmi baj-legyint a kezével-de most már ideje lepihenned, holnap korán indulunk. – erőltet az arcára egy halvány mosolyt.
-Oké-feltápászkodok a gardróbom padlójáról és elindulok az ágyam felé.
-Jó éjszakát-mondja apukám, aki közben elérte az ajtót.
-Jó éjt.
-Álmodj szépeket!
-Meglesz-mosolygok.
Miután megcsukta maga után az ajtót, belehuppantam az ágyamba, és kis idő múlva, úgy aludtam akár egy medvebocs.

Másnap

Egy totál drapp és bézs színű szobában ébredtem. Felültem és azonnal észrevettem a komás fejű tükörképem, az ággyal szemben elhelyezkedő tükör segítségével.

Ahh hol vagyok? Ennyire berúgtam volna? Húú bárki is volt a szerencsétlen, akinél aludtam kőgazdagok lehetnek, és így már nem is annyira szerencsétlen...

A félelem kezdett úrrá lenni rajtam, mikor egy negyven pluszos pali beállított hozzám kávéval a kezében.

Ugye, nem, nem az kizárt...vagy mégse...te jó égg.... ugye nem.... rántom fel a paplant. Húú jó a ruhám meg van, de ki ez a koma...

...

-Szóval azt mondod beteg vagyok, és ezért az emlékeim csak egy napig élnek, és te vagy az apám? – szürcsöltem a kávét, amit nekem hozott.

Ez még viccnek is rossz!

-Igen, tudom, hogy hihetetlenül hangzik...
-Mert az is!!!-vágok a szavába.
-Nézd tegnap hoztalak haza a kórházból, és ez a te szobád. És én pedig az apukád vagyok.

Kitartó egy ember!

-Mégis miért kéne hinnem neked? -fakadok ki, és a kétség a félelemmel táncot jár a fejemben.
-Ühhmm, -tűnődik egy kicsit-megvan-kiállt fel-tegnap levertél egy festékkel, és ecsetekkel teli doboz a gardróbodban-int a bézs bársony függönyök irányába-menj csak, és nézd meg.

Fogalmam sincs hogyan keltem fel remegő lábakkal, és bizonyosodtam meg a férfi állításáról, de rá 15 percre, már hittem neki.
Tudom mennyire szűrreális, de így volt.
Meg, amúgy is mi más választásom lett volna, a bizonyítékai pedig komolynak tűntek.

-Most, hogy végeztünk ezzel, ideje indulni! -szólalt meg a férfi.
-Még is hová?
-Az meglepetés, de ne aggódj segíteni fog emlékezni.
-De holnapra már úgyis elfelejtem, akkor nem mindegy- csüggedtem el.
-Nem, mert tudom, hogy egy nap emlékezni fogsz, és minél több helyre viszlek el ahol régen jártál, annál hamarabb jön el ez a nap.
-Rendben ha szerinted ez segít legyen. – emeltem fel a kezem védekezve- Bepakolok, és indulhatunk.
-Ohh azzal ne fáradj a személyzet már mindent bepakolt. -legyintett.
-Személyzet? Miféle személyzet?
-Majd a kocsiban mindent elmondok.

20 percre rá már indulásra készek voltunk. 20 percből 19-et az vett el, hogy a ruhákat próbálgattam. Ugyan is egyáltalán nem voltam hajlandó a személyzet által kikészített ruhát felvenni.

Nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak! Meg amúgy is kihord magassarkút, főleg pirosat?? Szóval legvégül egy sötétkék farmer rövidnadrág, egy fehér ujjatlan póló és egy lila Adidas-os sapka mellett döntöttem. A cipőm egy egyszerű, a sapkával azonos színű Vans volt.
Miközben öltöztem, azon gondolkoztam, vajon milyen is a stílusom? Melyik lehet a kedvenc ruhám? Próbáltam ezt a gardróbom alapján megállapítani, de pechemre ott mindenféle stílusból temérdek ruha, cipő és kiegészítő volt. Így elhatároztam nem foglalkozom ezzel, felveszem, ami tetszik és megy a hangulatomhoz és kész.

A maradék egy perc alatt lesprinteltem az ezüst színű kocsihoz, és helyet foglaltam az anyós ülésen. A férfi a kormányon pihentette a két kezét, és látszott rajta, megváltásként éli meg, hogy végre elkészültem.
-Azt hittem már nélkülem indultál el! -gúnyolódott.
-Ehhez a külsőhöz ide kell-mutattam magamra és közben kinyújtottam a nyelvem.
Igazán éret viselkedés!
A férfi a szemét forgatta, majd padlógázt adott. Bő 3 óra múlva megérkeztünk a célunkhoz. Miközben ő vezettet, és az utat szemléltem, és próbáltam elraktározni mindent. Közben mesélt nekem a személyzetről, a múltról, motoromról. Én meg a szavak mellett a tájra is figyeltem: suhanók fák, vasút, épületek, határ, utcai árusok, házak, tanyák, majd újabb fák. És egy óriási tábla: BÉCS

-Bécs! -ujjongok-és mikor is jártam itt? – ráncoltam a szemöldököm.
-Pont a baleseted napján.
-Sajnos, így sem emlékszem.
-Ehhez idő kell. Nem fogsz egyik napról a másikra mindenre emlékezni. De tudod talán erre jobb is nem emlékezni. A baleseted komoly, és súlyos volt, mint azt észleled nap mint nap.
-Igen talán ennyi is elég, hogy baleset. És amúgy is ne szomorkodjunk, gyönyörű ez a város!
-Igen tényleg az! -helyesel, majd leparkol egy pékség előtt.
Egy igen forgalmas utca ez, de valahogy mégis találtunk parkolót.
Mindenhol zsúfolásig tömött kirakatok, utca zenészek, éttermek. Lélegzetelállító.

-Veszek valami reggelit, te mit kérsz?
-Egy szendvics jó lesz, ne inkább, ha van kürtőskalácsot vegyél.
-Kürtőskalács nyáron? -nevet. 
Mi ebben a vicces? 
Elmorcosítom az arcom.
-Igen nyáron!
-Meglátom mit tehetek, te várj meg itt.
-Rendben!

Kb. 2 percig vártam a kocsiban, mikor éreztem, hogy lassan kezdek olvadni, így muszáj kiszállnom. Hatalmas lendülettel kinyitottam az ajtót, egyenesen egy másik kocsinak.

Basszus elfelejtettem, hogy egy autóút szélén parkoltunk, és csak úgy jönnek-mennek a kocsik.
Hát most mindenki megállt.

Másodpercek alatt kipattantam a kocsiból, és óvatosan elkezdtem a másik gépjármű motorházáról leválasztani a mi kocsink ajtaját, majd becsuktam. Közben ontottam magamból a bocsánatkéréseket.

-Istenem, rettentően sajnálom, szörnyen figyelmetlen voltam, ne haragudjanak! Megtérítem a kárt!
Egészen addig zúgolódást hallottam:
-Jaj te lány, nézd meg mit tettél! Ez sokba fog kerülni!
-Tudom, de kifizetem-csak ekkor fordítottam arcom a hangfelé.

A sofőr kiszállt, és alig hitt a szemének. Engem nézet hosszú másodpercekig.
Talán a hajamban van egy óriási pók?
Nem tudtam hova tegyem, de gondoltam, jól megjegyzi a fizimiskám, hogy pontos személyleírást adhasson a rendőrségnek mikor feljelent. Ehelyett csak közelebb lépett hozzám. Két lépés lehet köztünk, mikor remegő hangon azt mondta:
-Hát.. ez.. tényleg.. te ..uhh..hogy..és ..hogyan...? Te...vagy...az?
-Nem tudom kinek kéne lennem-mondtam felvont szemöldökkel, de a hangom tele volt vidámsággal. Még egy kicsit mosolyogtam is.

Viccesnek találtam ezt a szituációt. Ahelyett, hogy a drága kocsijával foglalkozna, amin egy infantilis, figyelmetlen lányka óriási horpadást ejtett, az arcom és a tekintettemet fürkészi. Meg kell hagyni helyes srác, és korombelinek tűnik, de egyáltalán nem ismerjük egymást, és szerintem csak összetéveszt valakivel.
-Te jó ég, tényleg te vagy az! -mondta most már sokkal határozottabban.

És magához rántott, majd perceken keresztül szorosan ölelt.
-Annyira hiányoztál! Nagyon sajnálok mindent! – suttogta.

Nem értem miről beszél!

De viszonoztam az ölelést, és nem csak azért, mert nem akartam bunkó lenni vele, hanem mert ilyet korábban is éreztem már. De fogalmam sincs mi ez. És végre emlékeztem valamire! Hihetetlen! Kiakartam élvezni ezt a pillanatot ameddig csak lehet. Bármennyire is forgalmas volt az út, bármekkora kárt is okoztam a kocsijában, bármennyire is szorította a cipő a lábam, abban a pillanatban ott csak én és ő léteztünk. Vagyis mi, pedig számomra teljesen idegen volt..