A szél feltámadt, amely elkezdett a hajammal játszani. Ha a szél egy személyiség lenne, akkor most a halált hirdetné.  Az bántott a legjobban, hogy nem tudtam mi történt itt. Nem tudtam, hogyan történt, és azt hogy mikor. A levelek csörögtek a fejem felett, ismerős dallamot játszva egy pillanatra becsuktam a szemem, és pont ott ahol álltam elképzeltem a múltat.

-James!-szaladt oda hozzám Bryan, bentről. Éppen a tájat figyeltem és kerestem a hibát, de persze most sem találtam benne semmit, hisz tökéletes volt.
-Mi az?-nem fordultam felé. Előre meredtem, majd lepillantottam a leveleket fürkészve, amik a lábaim alatt voltak.
-Azt mondják, hogy apád elköltözik. Igaz ez?-kérdezte tőlem aggódva. Ez az időszak az volt, amikor még minden új volt. Nem ismertem se Brigittet, se Hope-t, se Cole-t. Csak Logan volt, Sarah, Katy, és sorolhatnám magunkat a végére.
-És?-keserűen vettem elő a szivart, majd egy hatalmasat bele szívtam, mikor sikerült meggyújtanom.
-Nem kéne beszélned vele?-lepődött meg, a válaszomon. Hangja fess volt, és határozott. Amilyennek kell lennie.
-Nem.-hangom nem volt meggyőző, és ő ezt pontosan tudta.
-Nem hiszem, hogy te ilyen vagy! Ismerlek! Ne add a nagy menőt...-olyan arc kifejezése volt a végére, amit nem értettem. Főleg nála nem! Együtt érző volt.
-Egyszer talán.-csak ennyit tudtam hozzáfűzni.
-Cselekedj míg nem késő...-változott át oroszlánná hirtelen, és magam mellé pillantottam. Magasabb volt nálam, a sörénye pedig dúsabb. Zsemle színű test, fekete végű sörény. Már gondolkodtam rajta, hogy levadászom, és szőnyeg lesz, de ez mindig elmaradt. Óvatosan indult el az erdő sűrűjébe, büszke felemelt fejjel, és léptekkel.

Minden újra vissza tért elém, amikor kinyitottam a szememet. A szép világosból, sötét lett. Ez nem az az erdő volt amit én szerettem, vagy ahol töltöttem az életem negyedét. Nem. Ez olyan volt mint, a pokol előtti utolsó kamra ahol tesztelnek, hogy tényleg oda való vagy-e. Letört ágak, a kocsi felrobbantva.

Nagyot nyelve, léptem oda a teraszra és egy kisebb placcsot hallottam. Lenéztem a földre, és a lábamat azonnal kiemeltem, a szétfolyó vértócsából. Kirázta a hideg a hátamat, a szemem meg sárgábban világított  mint amúgy kellett volna.

Fejemet behúzva léptem át az ajtónak a keretét, és beléptem, a már betört ablak résen. Belül fel volt bolygatva az egész. Az asztal felborítva, a fehér függöny szétszakítva a földön, a tartójának az egyik fele meg le van csúszva. Saras, véres, és kormos lábnyomok terítették be, a csodák által épen maradt szőnyeget, amihez leguggoltam, és végigsimítottam apró mozdulattal a kezemmel. Más jelenlétét éreztem ami akármi, vagy akárki lehet, de nem volt ismerős. Inkább ellenszenves. 

-Nem megmondtam, hogy nem jössz be többet a területemre, te kis senki!?-valaki szólalt meg a hátam mögül és egy csattanást hallottam. Oda fordultam és láttam egy néger férfit, fekete raszta hajjal, aki kinyitott késsel közelített felém. Azt hittem máshoz beszélt, de nem, hiszen a szavaimat csak is nekem szánta.-Talán süket vagy!?-kérdezte felemelt hangon. A szemei zölden világítottak akár a smaragd és ahogy közelebb ért egyre feszültebb lettem. 

-Ismerlek?-kérdeztem komolysággal, hogy lássa nem félek tőle. 

-Ne most intézzük el a bájcsevejt! Esetleg teát ne hozzak?-mordult rám, én meg csak felemelt szemöldökkel, és ráncolt homlokkal ajándékoztam a modorát, bár volt időszak, amikor én is ilyen voltam. Mondjuk most is ilyen vagyok, de belőlem elég egy is. Nem kell még egy.
-Mit akarsz?-sóhajtottam egy vigyorral.
-Azt, hogy takarodj el a területemről!-megfeszült izmai azt sugallták, hogy valami terve van, persze én is így szoktam jelezni, ha azt akarom, hogy teljesítsék amit mondok. Nahh meg nem várok sokáig, rögtön beverem a képét az illetőnek, de ő még nem érdemelte ki. Még nem. De már a határán van.
-Aha.. aha figyu! Ez itt, Bryan háza és itt éltem! Hol vannak a többiek?-kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon. Az az inkább hazugságot nem tűrő hangon.
-Na ide figyelj! Öt másodperced van arra, hogy elhagyd ezt a helyet, vagy a fejed a kandallóm felett fog lógni.-vajon milyen fogkrémet használhat? Nagyon csillog attól a beteg vigyortól a foga.
-Nahh jól van! Te akartad!-váltott a szemem sárgára majd, amikor át akartam változni nem történt semmi.-Mi a fasz?-szemem még sárga volt. Csak kuncogást hallottam.-Szóval közölük való vagy?-hirtelen szaporábban vette a lépteit.-Akkor végképp meghalsz!-húzta össze a szemét vicsorral és mérgesen nekem rontott.
-A faszomat!-fordultam meg hirtelen és az utolsó ablakot ami még épp ép volt, vállal kitörtem én meg kiugrottam.-Te beteg vagy ember!

Olyan volt a házban az árnyéka mintha egy sorozatgyilkos lett volna. Komolyan mondom, utoljára ezt az 1978-as Haloween rémes éjszakája című filmben láttam, amiben a férfi tíz évesen kezdte az ölést és mikor bevitték a diliházba, akkor utána már nem is beszélt. Hm ha úgy vesszük, huszonöt éves koráig nem szólt senkihez. Szép teljesítmény. Aztán Haloweenkor kiszabadul és mindenkit legyilkol az utcán. Megkellene kérdeznem, hogy nem ő játszotta-e esetleg. 

-Dehogy vagyok őrült!-nevetett, majd valami morgó hangot hallottam és magam mögé néztem.
-Komolyan?-kérdeztem tőle kicsit hátrálva a fehér farkastól, aki kijött az erdőből a területre.-Jó kis kutyuli kutyuli!-óvatosan lehajoltam és eldobtam a botot.- Ez még a múltkor bevált. Hm akkor viszont..-becsuktam a szemem.-Gyerünk már! Változz már át!-mondtam morogva, és felháborodva amikor a farkasra néztem, majd a férfira aki felém tartott.-Oké erről ennyit.-adtam fel az átváltozást és elkezdtem gondolkodni egy jobb ötleten.-Akkor viszont ha megengeditek..-tettem egy mosolyt, majd hirtelen olyan iramba kezdtem el futni az egyik irányba, hogy fel se tudtam fogni, egyáltalán mit is csinálok.-Szégyen a futás, de hasznos!

-Mire vársz!? Kapd már el!-hallottam a hangot mögülem, valószínűleg, a nagyméretű farkasára, ordított rá, de engem ez sem zavart. Futottam, ahogy a lábam csak bírta, majd megcsapta egy ág az arcomat.
-Baszódj meg!-álltam meg egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanat volt az egész, ugyan is, egy fehér kecses vadkutya szaladt felém a távolból, mancsai alatt felverve az avart, ami a levegőbe repült és szemei kéken csillogtak, meredtek prédájára, aki jelen esetben én voltam.

Észre vettem az ágat ami arcon baszott, majd vártam és vártam, kihúztam hirtelen és elengedtem.-Ú... ez fájhatott!-ugrottam fel a fára, majd nyugalomba helyeztem magamat.-Nahh mi van?-vigyorogtam karba tett kézzel, keresztbe tett lábbal.-Nem tudsz feljönni?

A farkas nehezen kelt fel a csapás miatt amit az arcára mértem, majd vicsorogva felugrott, hogy elérje a lábamat, én meg cukkoltam, meg néha fütyültem neki.
-Naaaaa...-cuppogtam. Még sem volt annyira hülye, mert felállt kettő lábra, neki támaszkodott a fára, és elkezdte lökni.-Nehogy kidöntsd!-mondtam morogva. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek, hogy egy beteg könnyen kidönthető fára menekülök.

A fa mozgott a hatalmas lendülettel való ,,ütésektől" és a recsegések, illetve ropogások nem voltak valami biztatóak. Olyanok voltak, mint a csont, amikor szilánkosra van törve.
Leugrottam, a hátán végig csúsztam majd tovább futottam. Éreztem a lihegést a nyakamban a halállal társulva. 
Egyet előre léptem, és hirtelen megnyílt alattam a föld. Egy kiáltással zuhantam a mély gödörbe, majd mikor a földre érkeztem felszisszentem. Össze szorítottam a fogaimat a fájdalomtól. Rejtett csapda, avarral, hálóval letakarva, és kurva mélyre leásva. A szuka megállt a szélén, és lenézett, olyan pofával, mintha ez dicsőség lett volna számára. Ennyi, itt a vége, meghalok, és ráadásként a combom vérzik is a bottól, ami belém állt a zuhanáskor.