-Engedj el!-erőszakoskodtam, miközben a kezeimet hirtelen kitéptem a fogásából. Vérszemet kaptam a látványtól. Hope a szerelmem, az aki mellett leakarom élni az életemet, ott fekszik a földön alig adva életjelet magáról. Ahogy szabadabban éreztem magamat, egy hatalmas öklöset kevertem le Bryannak, a másik kezemmel pedig Diablonak akik előttem álltak. Willnek ideje sem volt felfogni a történéseket, csak azt látta ahogy én a szuperhősöket megszégyenítő gyorsasággal verek be egyet a vezérének és az idióta csicskásának, aki úgy játszott velünk, mintha a bábjai lennénk. Utam azonnal Hope-hoz vezetett aki még lassan, de vette a levegőt. Egy kezet éreztem a vállamon. Felnézve, láttam ahogy Bryan és Diablo felém tartanak. Nem ijedtem meg, de azt láttam, hogy a többiek tanácstalanok. Hatalmas porfelhő vett körül minket, melyet én vertem fel, amikor Hope mellé térdeltem le.

-Végezzétek ki őket!-adta ki közben a parancsot határozottan Diablo, miközben a barátaim felé mutatott. A farkasok azonnal leugrottak az általuk elfoglalt helyeikről és eleget téve a főnöküknek megrohamozták a családomat. Mindenki választott magának egyet, akivel úgy érezte eltud bánni.

-Ne féljetek semmitől! Együtt bármit megtudunk csinálni!-kiabálta Cole, aki azonnal átváltozott majd egy hatalmas barnás szürke folt elsodorta magával, mellyel métereket bukfencezett.

Az idő lelassult megint körülöttem. Cole, Igor és mindenki más harcolt a saját életéért, céljaiért. Az erdő csendjét a mi kis harcunk zavarta meg.

-James!-kiáltotta egy hang. Nem tudtam realizálni a valóságot. Hope arcát figyeltem aki az eget bámulta.-James!-szólított megint. Miért nem hagynak engem békén? A kedvesemmel szeretnék lenni. Itt kell lennem mellette. Nem hagyhatom el. Megígértem neki. -James!-guggolt le elém Viky, majd Hope kezét kivette az én kezemből és erősen megszorította.-Én vigyázok rá! Menj! Segíts nekik! Ide tart Diablo és Bryan! Siess!-kérlelt Viky pánikolva. Szemeiből szintén a félelem tükröződött vissza rám. Mire észbe kaptam megértettem. Nem tudtam semmit sem mondani neki, csak bólogattam hevesen, majd felpattantam és Bryan felé vettem az irányt hatalmas iramban. A szemem égett a dühtől. Nem bírtam tovább magamban tartani azt az állatot, aki már annyi ideje előakart törni, hogy kedve szerint csinálhasson bármit is. Itt volt az ideje, hogy átadhassam neki magamat, hogy beteljesítse az akaratát. Végig érezte amit én nem. Ő tudta és én nem hallgattam rá.

Diabloval már valaki más viaskodott. Logan ahogy érzékelte, hogy én már meg is találtam a saját partnerem a ,,táncra" ő úgy döntött, bosszút áll azon, aki annyi ideje fogva tartotta és a kisérleti nyúlként tekintett rá. A robot farkas jóval nagyobb volt nálam. Minden stimmelt amit Viky egykor mesélt otthon Hope-nak és nekem. Kék szemei úgy világítottak mint egy lámpa, a teste pedig úgy fénylett mintha a világ összes kincsét ő hordta volna. Csillogott és villogott. Szögekhez hasonlítható fogait éppen Diablo nyakába fúrta bele, aki azonnal hárított és ráugrott a hátára.

Nem tudtam sokáig foglalkozni vele, nekem csak egy célpontom volt.

Bryan.

A számat egyre betegebb viceorra húztam, majd amikor éppen elestem volna a fekete énem csak úgy felváltotta emberi alakomat, és céltudatosan futott tovább Bryan fele, aki csak egy helyben állt. Szemeim sárgán ragyogtak rá, de tigris énem máshogyan fogta fel Bry létét. Prédaként.

Ahogy odaértem, ráugrottam a férfira, akit magammal rántottam a dzsindzsásba. Ahogy gurultunk együtt ő is átváltozott fenséges oroszlán énjébe, majd amikor felállt egy hatalmas mancsos pofonnal díjazott meg.

-Mi tettél vele!?-villantottam ki fehér fogaimat, miközben felálltam és megpróbáltam az ütés után megtalálni az egyensúlyomat, mire ő körbe kezdett engem járni. Karmaimat egy fa hatalmas gyökereibe eresztettem bele, melyek előttem futottak végig a földön.

-Tudod, a babával sokkal borzalmasabb dolgokat műveltem!-emelte a magasba a fejét és megtorpant. Elszállt az agyam. Nagyon messzire. Számat hatalmasra nyitottam szét, hogy azzal elnyelhessem azt a hatalmas pofáját. Amikor ez megtörtént, állkapcsommal ráfogtam és úgy szorítottam, ahogy még eddig soha. Az oroszlánunk ellenkezett a cselekmény miatt, melynek eredményeképpen mancsaival próbált eltolni magátol. El is engedtem, de csak azért, hogy a lábába mélyeszthessem a karmaimat, ami azonnal ki is vérzett. Felhasítottam, majd a következő csapást mértem volna rá, de elsötétült előttem minden. Utoljára, még láttam ahogyan a háttérben Madison húzta a nyakánál fogva Diablo krémszínű szukáját. Ám semmi.

-Csak nem megvakultál haver?-nevette el magát, majd a nyakamra fogott és elkezdte azt egyre jobban szorítani. A legrosszabb dolgot választottam, amit egy közelharcban lehet. A pánikot. Ide oda rángattam a fejemet, szabadulni próbálva az ellenség fogai közül, ám ezzel csak az energiát pazaroltam el.

-Fill! Hagyd abba!!!-hallottam Viky hangját a távolból. Ugye nem hagyta egyedül Hope-ot?

-Nem tehetem!-kiáltotta vissza Fill, akinek a hajában felismertem a reszketést.

Úgy döntöttem más érzékszerveimre támaszkodok, így amikor már éppen kezdtem volna feladni, új erőre kaptam és megpróbáltam felállni abból a helyzetből, melybe bele voltam kényszerítve. Tudtam, hogy csak fájdalmak árán fogok tudni szabad utat kapni és én ezt meg is kockáztattam. Egy hirtelen mozdulattal rántottam ki a nyakamat a fogai közül, miközben az egyik mancsommal a hasába kaptam. Ezzel is meglazítottam a fogását. Amikor kiszabadultam a ,,börtönömből" lihegve, nyitott szájjal kaptam a levegő után. Szagra éreztem, hogy közvetlen előttem áll, míg hallásra csak a lépteit tudtam kivenni.

Bryan nekem rontott hatalmas súlyával és határozottságával, melyet megpróbáltam a legjobb módon kijátszani. Hatalmas karmaival belekapott az oldalamba, mellyel a földre parancsolt, de én felálltam és egy fának lökve mélyesztettem fogaimat a szemgödreibe.

-Fill kérlek! Te nem ilyen ember vagy!-hallottam a lány hangját megint. Egy ideig még tartani tudtam az állásomat, de nem voltam abban biztos, hogy ez sokáig képes vagyok rá. Újra láttam. Láttam ahogy az erdő zöldell, ahogy egy fiú elszalad messzire, majd a távolban farkas énjeként rohan tovább. És ne feledkezzünk meg a panoráma képről, melyet Bry vérző arca biztosított nekem. Karmai a lapockámba fúródtak és a közelből pedig hallatszódott a vonyítás, morgás és az egyéb hangok melyeket a harc váltott ki.

-Azt hittem, hogy..-nyöszörögte Bry a fogaim közül.-Nem vagy annyira ostoba... Hope most miattad szenved, a kicsi pedig már..-nem tudta befejezni, mert elengedtem és karmaimat kieresztve a mancsomat a pofájába eresztettem. Rávetettem magamat megint, és a nyakánál megfogva az egyik fának dobtam. A fa meg is hajlott az egyik irányba, Bryan pedig a tövéből próbált felkászálódni. Úgy lopakodtam felé, mint egy ninja, vagy egy bérgyilkos aki a következő áldozatát akarja begyűjteni.

-Te soha többet nem veheted őket a szádra!-hörögtem, a szemeim pedig még jobban felvillantak.

-Várj ne! Diablo a hibás! Ő ígérte nekem azt a rengeteg dolgot, melyet értetek cserébe kaptam volna! És..és..-undorító, hogy valaki úgy tud hazudni mintha azt könyvből olvasná. Bryan egy helyben ült és ahogy közeledtem úgy ment össze előttem.

-Tudod nem érdekel!-bömböltem rá, mire észbe kapott, hogy rossz emberrel húzott ujjat.-Ezt Katyért kapod!-mordultam rá, majd hatalmas mancsaimmal ismét sorozni kezdtem a lágyabb részeket és a fejét, ugyanis ha az utóbbira nagyobb csapás kerül, jobban elkábul.-Ezt, az összes hazugságodért!.-hasítottam fel megint a karmaimmal a hasát, immár sokkalta jobban. Hatalmasat jajdult fel, az oroszlán hangjával, de engem ez nem érdekel. James csúnyábbik fele mókázni akart. Itt volt az ideje.-Ezt pedig! Hope-ért és az összes többi mocsadék tettedért!-ugrottam rá, majd a nyakát a fogaim közé vettem. Próbált szabadulni minden erejével, de én a mancsommal lenyomtam a földre, majd egy hirtelen mozdulattal elharaptam a légcsövét és kitéptem a helyéről azt, mivel alulról fogtam rá. Ahogy kiköptem a darabkát, megnyugodva léptem előre, lépéseimet egy felé célozva. Hope-hoz és a többiekhez. Amikor oda értem láttam, ahogy Logan már elintézte a fekete barátunkat. Vikynek igaza volt, ugyan is a férfi nem volt egyáltalán erős, csak az szeretett volna lenni. Hatalmasat bömböltem, mely elhallatszódott a szomszédos helyekre is. Mindenki abba hagyott mindent és rám figyelt. Át változtam, majd a kezeimet ökölbe szorítottam. Sikerült. Én irányítom a tigris énemet. Ezt akarta és most, hogy megkapta vissza enged engem a megérdemelt vezetői posztba.

-A vezéretek halott! Ahogy Bryan is!-kezdtem bele.-Nem érdekel, hogy tetszik-e vagy nem, de válasszatok egy megfelelő vezért magatoknak! Most pedig takarodjatok innen, ameddig még szépen mondom, vagy pedig garantálni tudom, hogy a Diablo által beígért vérontás valóra fog válni én általam!-néztem mindenkire rá, mire a farkasok csak egymást vizslatták tanácstalanul. Will lépett felém pár lépést, de amikor egy kicsit komolyabb tekintetemet ráfordítottam, a még mindig sárgán égő szemeimmel, ő megtorpant majd füttyentett egyet és minden egyes kutya eltávolodott tőlünk. Cruze és Blody az ezüst és barna farkas fülét farkát behúzva kullogott utolsóként, Will pedig szemezett velem egy ideig még, de mikor mindenki elhaladt mellette bólintott egyet és ott hagyott minket.

Egyenként, de mindenki felvette az emberi alakját, én pedig vissza estem az aggódó Jamesbe aki nem tudja mit tegyen. Oda rohantam Hope mellé, aki már nem vette a levegőt.

-Nem!-kiáltottam el magamat, majd elkezdtem újra éleszteni. Harminc nyomás és kettő befúvás. Mindent meg kell tennem! Nem hagyhat itt.

-James kérlek..-próbált Viky nyugtatni, aki azonnal a kezemre tette az övét. Madison, Igor, Noah és a családunk többi tagja körbe állt minket, míg volt aki pityergett a fiúk pedig csak lehajtották a fejüket.

-NEM!-ordítottam rá.-Megígértem neki, hogy mindentől megvédem! Hogy semmi bántódása nem esik! -szemeimben könnyek gyűltek össze, de nem engedtem ki őket. Mélyen lenyeltem a sírást és Vikyre néztem. Tudta, ő hogy majdnem elsírtam magamat. Csak engem ez egyáltalán nem érdekelt.-Kérlek csinálj valamit... -kérleltem kétségbe esetten, de ő csak a fejét rázta óvatosan. Ujjait Hope szemeihez emelte és lecsukta neki azokat. Még így is, olyan volt mint egy angyal.-Az én hibám...

-Nem dehogy is a te hibád! Nem te tehetsz róla James, már nem lehetett rajta segíteni!-nézett rám Viky nyugtatóan.

Nem tudtam mit mondani erre. Nem érdekelt semmi. Elvesztettem a gyermekemet és a szerelmemet egy nap leforgása alatt. Megint. Mivel érdemeltem ki ezt?

Egy óráig ott térdeltem még mellette, a többiek pedig nem mozdultam mellőlem. Majd amikor hatalmas levegőt szívtam magamba, így szóltam.

-Menjünk haza...-sóhajtottam, majd vettem fel Hope-ot menyasszonyba. Óvatosan fogtam meg, majd felálltam és elindultam haza felé.

Senki nem szólt hozzám és mostmár azt is tudom, hogy a csend a másik legrosszabb dolog a világon. A legkisebb neszek is hangosabbak voltak az erdőben. Hope arca csak úgy úszott a fényben mellyel a nap utolsó sugarai beterítették.

-Állj!-állított meg minket Cole. Szemeim belilultak alul. Egy csomó sérülésem volt, melyet sürgősen elkell majd látni. Fázis késéssel, de megálltam.-Ti is halljátok?-nézett körbe mindenkin. Kicsit jobban elkezdtem én is fülelni, majd meghallottam. Sírás. Nem is akármilyen sírás. Egy babáé.

Azonnal Cole kezébe adtam Hope testét és elkezdtem futni a hang irányába. A bőgés egyre jobban és jobban erősödött. A többiek is követtek persze, de én sokkalta gyorsabb voltam. Nem jutott eszembe abban a pillanatban átváltozni, mert másutt járt az eszem. Amikor sokat haladtam előre és a hang elcsendesedett megálltam, majd forogtam az erdő közepén. Nem sokkal később újra meghallottam az elkeseredett sírást és annak irányába futottam tovább. Amikor oda értem, nem tudtam több lépést tenni. Minden homályos lett és térdre rogytam. Olyan nehéz volt még ébren maradni is. Ott volt egy fa, melynek hatalmas odújából keserves sírás hallatszódott.

Mindenki megérkezett és Vikyn kívűl, nem mertek egyetlen lépést sem tenni. Ott térdeltem az avarban, mint akit megtörtek. De ez így is volt. Viky oda lépett a fához, belenyúlt az oduba, majd egy apró emberkét vett ki belőle, aki egy nem jó állapotú takaróba volt belebugyolálva. Láttam rajta, hogy szívesen megdajkálná, de amikor meglátott azonnal oda sietett hozzám és a kezembe adta.

Megnyugodott nem sírt tovább. Viszont nekem a könnyeim lefolytak az arcomon. A kisbaba apró kezét az arcomra helyezte és érdeklődve nézett végig rajtam. Hatalmas villanás tárult elém, majd mintha álmodtam volna...

Hope nehezen, de megszülte a csöppséget és amikor a kezébe vette, Bryan tévedt be a szobába. A férfi kezei ökölbe szorultak majd elszánt lépéseket tett a kismama és a babája felé. Hope egy sprayt vett elő a takarója alól, majd Bry szemébe nyomta. Megfogta a takarót és kiviharzott a csöppséggel. Nem érdekelte, hogy most szült megakarta óvni az új szerelmét, aki a hátán sírt és bömbölt, miután a takaró segítségével a hátára erősítette, hogy biztonságban legyen. Gyors iramban mászott le a létrán és futott amerre csak a lába bírta. Előre tekintett folyamatosan, de sokszor hátrapillantott, hogy tudomást vehessen a veszedelemről mely őt követte. Megállt egy fánál, majd levette a kicsit a hátáról. Sírdogált még, de amikor meglátta édesanyját arca felderült, míg a lányé könnyekben úszott.

-Semmi baj!-dajkálta gyorsan meg, majd bugyolálta bele a takaróba.-Nagyon szeretlek kincsem és ezt soha ne feledd el.-húzta apró mosolyra a száját, mire nesz hallatszódott a távolból. Elhelyezte a babát az oduba, úgy hogy semmi ne látszódjon ki belőle majd elrohant onnan vissza sem nézve. Az odúból látszódott ahogy a távolban egy hatalmas oroszlán vetődik rá a lányra, aki közben átváltozott de semmit nem tehetett ellene. Gyenge volt és frissen szült. Teste eldőlt az oldalára és vissza változott, mire az oroszlán felvette a nyakánál fogva és elkezdte vinni valamely irányba, mintha a vacsorája lett volna.

-Szeretlek!-leheltem rá az ajkaira, majd a homlokomat az övéhez érintettem. Nem tudtam mire vélni e látomást, de még nagyobb nyomást éreztem a szívem tájékán. Hope megmentette. Nem hiába halt meg. Megmentette. De én nekem ott kellett volna lennem.

-Ha jól láttam kislány James..-guggolt mellém apró mosollyal Viky, mire a kezét a karomra helyezte.-Mi a neve?

-Lexi.....-csengett a név továbbra is a fejemben. Lexi Ford. James Ford lánya.

Három hónap telt el azóta, hogy fény derült az igazságokra. Diablo és Bryan testét senki nem temetette, el így azt a varjak és a többi állat hordta szét. Nem is érdemeltek mást. Én felhívtam a cégemet és megkértem a titkárnőt, hogy minden személyes tárgyamat szállítasson Londonba. A vagyonom egy részéből persze nem mást tettem, mint eltakarítottam a régi ház maradványait és a helyére egy újat építettem. A legjobb munkásokat és tervezőket rendeltem meg, illetve egy kis pluszt is kaptak, ha minél hamarabb fejezik be. Ha nagyjából kész is van az új otthonunk és lakható azért néhol még mindig dolgoznak munkások. Persze nem mondtam fel, de már nem vállalok élőben dolgokat, csak is szigorúan online, illetve azt is csak akkor ha nagyon sürgős. Volt néhány kikötésem, de felvettem magam mellé egy tanoncot is, aki New York-ból navigál és elintézi azokat a dolgokat, amiket személyesen kell. Így tanul is valamit és én is jól járok.

Gondolom nem emlékeztek már Miltonra aki Hope kiscicája volt. Sokáig tűnődtem rajta, hogy hova lehetett, de miután itt lecsendesült minden, egy nap az ajtónk előtt ült várva, hogy beengedjük. Elmenekülhetett a veszély elől, mert ő tudta azt amit mi nem. Most pedig Lexit őrzi a nap minden órájában, és neki dorombol csak. Igyekszünk vissza táplálni eredeti formájába, mivel sikerült leadnia pár kilót. 

A csapatunk megválasztotta az új vezérét, aki én lettem. Elméletileg így is úgy is én lettem volna, mivel legyőztem a múltbeli vezért, de azért megkértem a többieket, hogy élőben is beszéljék át. Mindenki éli az életét persze, csak az erdőn kívül, ám nem vagyok annyira szigorú. Néha ellehet menni a városába kiruccani. Viky nagyon sokat segít nekem. Nem csak a posztokban, amelyeket a csapat tagjaira osztottunk ki, hanem a gyereknevelésben is. Persze, itt vagyok én apának és csodálatos! De egy gyereknek szüksége van egy anyára is. Így Viky olyan pótmama féle. Beszámoltam neki alaposan az élményemről, melyet Lexi érintésekor szereztem. Azt válaszolta, hogy valószínűleg megosztotta velem az első emlékeit és, hogy nyugodjak meg, mert ez az ilyen különleges gyerekeknél normális. Ahogy elmeséltem amit láttam, nem tudtam magamban tartani egyetlen könnycseppet sem. Viky se tudott ellenállni a szomorú múltnak, de nagynehezen megembereltük magunkat. Cole engem szokott helyettesíteni, így ő a másik vezér, ha én nem vagyok. Hálával tartozok neki, ezt többféle képpen is kifejeztem. Megtudtam, hogy ő adta a gáz sprayt Hope-nak vészhelyzet esetére. Ha ő nem tette volna meg ezt a lépést, a szerelmem nem tudott volna elmenekülni és elbújtatni Lexit. Ő is magát hibáztatja a történtek miatt, de jobban belegondolva nincsen itt hunyó. Egyedül Bryantól kellett tartanunk. Azért én még hibáztatom magamat, mert úgy érzem nekem kell a bűnbaknak lennem, de tudom az igazságot. Hope önként választotta ezt az utat. Elmenekülhetett volna onnan, de inkább elterelte az ellenség figyelmét, hogy biztos lehessen abban, hogy túléli a babája. Azért tette oda, hogy majd én megtaláljam és felneveljem. A kislányom emlékeiben a szeretlek szó nem csak neki szólt, hanem nekem is. Cole fantasztikus ember. Igen lehet, hogy néha gyerekes meg bolondos, de inkább legyen ilyen mint egy besavanyodott idióta. Jól is ismer mindent ès mindenkit, ahogy már én is.

A farkasokról nem sok mindent tudok. Utoljára két hónapja beszéltem az alfájukkal, hogy hogyan is legyen tovább. Ahogy mi, ők is választottak egy tagot a csapatuk élére, aki nem más lett mint egy Zack nevű fickó. Nagyon keménynek néz ki, de normális fazon és hihetetlenül szerény. Ilyen emberekből lesznek a jó vezetők. Megegyeztünk, hogy a fél erdő az övéké, a másik fele pedig a mienk, így hát nem lesz belőle konfliktus. Áthaladni a túloldalra persze az bűntetett, így ha valami történik valakivel, mert nem tartotta be a szabályokat magára vessen. A lányos boxolni járnak be a városba, Igor hihetetlenül jó vadász, Noah pedig mikor van mikor nincsen. Imádja az erdőt és a fiatal magamat ismerem fel benne, aki Bryan szavának ellenére is mindig az erdőbe járt gondolkodni, vagy csak valamit csinálni. Katy pedig egyre jobban néz ki. Látszik rajta, hogy kezdi visszahízni azt amit leadott. A sebei rendbe jöttek és kapott egy üvegszemet is.

Loganról pedig nem tudtunk még dönteni. Egyenlőre nálunk él, de farkas és robot ám közben hozzánk tartozik. Szóval bonyolult. Vele kapcsolatban elég sok mindent kell még megtárgyalni. Azóta olyan nyugodt a lelkiismerete elmondása szerint, hogy semmi nem tudná felidegesíteni. Ez Diablo halálának köszönhető. Azt is elmondta, hogy igazából nem is volt igazi harc, mert folyton hátrált és próbált menekülni. De a végén ő megmutathatta azt, hogy miféle szörnyet kreált belőle.
Az én Hope-om pedig arra a tisztásra lett eltemetve, ahol megkértem a kezét. Vikyvel ültettünk oda még jó néhány virágot mert tudom mennyire sokat jelentett neki az a hely. Na meg a lányunknak kell egy helyszín, ahol meglátogathatja majd az anyját.
Cole, Katy és Viky megbocsátotta a viselkedésemet amiket a múltban követtem el. Visszagondolva akkora barom voltam, hogy nem lett volna hozzám hasonló. Cole szerint sokkal több mindent tettem le az asztalra az alatt a kisidő alatt amíg megérkeztem, mint Bry egész életében. Nem tudtam mit csinálni akkor amikor ezeket mondta csak hallgattam. Illetve hozzáfűzte, hogy nálam jobb vezetőt nem is kívánhatnának. Tudom, hogy nem akkora híva az ölelésnek, de nem tehettem mást. Egyszerűen muszáj volt. Ő pedig tűrte, míg Vily és Katy boldogan bújtak a karjaim közé.

Lehet, hogy sok mindent vesztettem, de nagyon sok mindent kaptam is. Családot. És a családot az ember akár meg is választhatja magának, de akkor őket nem hagyhatja el soha. Megfogattam, hogy Lexi biztonságban fog felnőni és aszerint is fogok eljárni. Mindent megfogok tenni, hogy megvédjem. Megígértem az anyjának és neki is. Csak most, be is fogom váltani az ígéretemet, a kislánynak aki egyre jobban az anyjára hasonlít...