A vezérünk kettő hete otthon volt, és nem mozdult sehova. Amikor Igorral és Cole-al azt beszéltük, hogy elmegyünk Vikyért és kihozzuk nem számítottunk arra, hogy Bryan a következő napokban illetve hetekben otthon fog héderelni. Szemmel tartotta Hope-ot amiért legszívesebben pofán vágtam volna. De nem lehet még nem. Ha bármi is kiderül megöli és lehet nem fogom tudni megvédeni. Visszatérve Hope-ra hatalmas lett a hasa. Lassan ott tartunk, hogy bármelyik pillanatban szülhet. Bárcsak itt lenne Viky, és megtudná mondani, hogy miért ilyen gyors a baba fejlődése. Valószínűleg az én hipotézisem teljes mértékben hibás.

-James!-lépett elém mérgesen Cole karba tett kézzel miközben a lábával idegesen a földön trappolt. Kint álltam az erdő közepén, és gondolkodtam. Álmodozásomat mindig meg kell valakinek zavarnia. Ami azt illeti tegnap egyáltalán nem voltam otthon. Elszöktem a városba, hogy abból a pénzből amit magammal hoztam vehessek egy gyűrűt. Megakarom kérni Hope kezét. Biztosítani akarom arról, hogy soha nem hagyom el és mindig megvédem. Annyiszor megígértem neki, de most ezzel meg is bélyegezem. Persze azon gondolkodtam az erdőben egyedül, hogy ezt hol tegyem meg.

-Igen?-tettem fel a kérdést, míg a kezemben tartott gyűrűt gyors a zsebembe vágtam. Az összes pénzemet erre költöttem. Persze ami csak nálam volt. A másik része New York-ban maradt.

-Hülyének nézel te teljesen?-értetlenkedett, és próbálta magára vonni a figyelmemet, ami nem igen sikerült, mert valami más mindig elvonta azt. Gondolok itt az ágakra amelyek meghajlottak a széltől, vagy a mókusokra akik éppen a fa tövében verekedtek. 

-Miért is?-motoszkáltam a zsebeimben, keresve a gyűrűt, hogy legalább azt tudjam fogdosni míg a fejmosást kapom valami hülyeségért. Persze én ezerszer elmagyaráztam neki, hogy miért nem tudunk menni Igorral, de ő olyan mint egy nyolc éves kisgyerek aki nem kapta meg a nyalókáját, és hisztizik.

-Azért mert Viky több mint kettő hete ott van a pokolban! És nem csináltál eddig semmit sem azért, hogy kitudjuk menekíteni!-szorította meg a vállamat és a szemeiben tűz égett. 

-Cole! Mit vársz? Hogy akkor amikor Bryan itthon van akkor menjünk el kimenteni Vikyt? Szerinted nem lenne neki furcsa?-vontam kérdőre.

-Leszarom! Segítenünk kell!-hangja remegett. Féltette a lányt, akivel nagyon közel kerültek egymáshoz.

-Mindent megfogok tenni, hogy Igorral a leghamarabb leléphessünk és haza hozhassuk! Rendben?-hangom nyugtató volt. Nem akartam, hogy az idegeskedésbe betegedjen bele szerencsétlen srác.

-Oké...-sóhajtotta belátva nagy nehezen az igazamat, és abba az irányba fordult, amit én is vizslattam. A fák és a cserjék leveleit megvilágította a délutáni nap sugara, amely ötletet is adott, hogy hol történjen meg az a bizonyos lánykérés.

-Katy kapott enni meg amire szüksége volt?-kérdeztem a mellettem álló fickót, aki egy kopott pólót viselt. Cole-al váltogatjuk egymást, hogy ne legyen feltűnő és abban bízunk, hogy a terror őrült nem fog rájönni.

-Jah. De még lapot nem tudtam neki vinni és tollat, hogy kitudjuk deríteni miért verte meg ennyire őt a ,,sors".

-Amikor következőnek mész, az legyen az első. A többi rá ér. Ha nem fér el a kezedben vagy a táskában, ami eléggé valószínűtlen akkor kettőt fordulsz.-adtam ki az utasítást. Katy fontos dolgokat tud, amik az előnyünkre válhatnak.

-Rendben.-bólintott, majd elindult vissza fele.-Jössz?

-Igen.-sétáltam mellé zsebre vágott kézzel.

-Te mi van azzal a dologgal, hogy akár tigris alakban maradhatsz ha átváltozol?-érdeklődött a problémám iránt.

-Elméletileg ha sikerül lebokszolnom a vadmacskával, akkor talán megoldódik. De ha hagyom, hogy ő vezessen akkor úgy is maradok. Többször kellene átváltoznom kis időkre, de nincs annyi időm. Ez a faszság felborított minden rendszert, és Viky nincs itt, hogy felügyelje.

-Ohh..-vakarta meg a tarkóját, és kínos mosoly ült az arcára.-Megfog oldódni.-mindig ugyan az a duma. Semmi baj nem lesz, vagy megfog oldódni. Semmi nem oldódik meg magától, csak ha teszünk érte.

Nem tudtam vele miről beszélgetni, és nem is volt kedvem. Úgy is vissza kanyarodtunk volna a Viky témához, és vita lett volna a vége. Tényleg mindent megteszek azért, hogy Viky épségben haza kerüljön, de egy ilyen idióta férfi mellett akit régebben a barátomnak hittem nagyon nehéz. És nem tudom, hogy mire számíthatok Noahtól és a csajoktól ha ez az akció jobban beindul. Belátják, hogy ez az ember nem normális, vagy mellette fognak állni. Valahogy legbelül még reménykedem, hogy ez a történet egy vicc, és csak egy álomba cseppentem bele, de ez egyre valószínűtlenebb. Ez a bizonyíték arra, hogy mindenki megtud változni, és nem feltétlenül a jó irányba. A mi területünkhöz érve, már láttam is a kis viskót amely a fa tetején volt, nem a legbiztonságosabb állapotban. Ez olyan érzést mintha csövesek lennénk akiknek nincs otthonuk és a házuk maradványaiból építettek valami ahhoz hasonlót, hogy biztonságban lehessenek. Hope persze lent sétálgatott a fa alatt, és a hasát simogatta. Barna haját a szellő lágyan megfújta, és kékszemivel a fények játszottak. Cole azonnal észrevette ahogy felfalom a szemeimmel.

-Ugye tudod, hogy tudom mi van köztetek?-tette fel a kérdést, és azonnal ledöbbentem. Fejemet felé fordítottam, és éppen szóra akartam nyitni a számat, amikor ő folytatta.-Lehet, hogy Bryan elöl rejtegetni tudjátok mert alig van itthon, de én mindig a közeletekben vagyok. Látom, hogy hogy nézel rá és ő is rád.-ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni levettem róla a tekintetem, és megint Hope felé néztem.

-Ennyire látszik?

-Hát nagyon.-mosolyodott el, majd átkarolt.-Lemerem fogadni, hogy akit vár az a te gyereked.-hajolt közel hozzám, és ő is abba az irányba fordította a fejét, amerre én figyeltem.-Ugye tudod, hogy mindenki tudja, hogy Bry impotens? Csak ő van olyan idióta, hogy nem fogadja el. De nyugi nem mondom el neki. Én a te csapatodban vagyok haver!-ütögette meg a hátamat, és megiramodott. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy valaki tudja a titkomat, és az olyan ember, akiben megbízhatok.

-Köszönöm.-feleltem hálásan. Sokat változott Cole azóta, hogy hozzánk került. Mikor még középiskolás volt egy kocka hülye gyereket láttam benne, mostmár felnőtt és olyan mintha egy magazin címlapjáról ugrott volna le. Nem is értem miért nincs csaja. Okos, jóvágású és még becsületes is.

A fiú ahogy elment a választottam előtt mosolyogva intett neki, és felmászott a ,,házba". Hope észrevett engem, és oldalra biccentett fejjel halványan mosolygott. A kezemmel mutattam neki, hogy jöjjön ide hozzám, majd mikor elém ért kivettem egy sapkát a zsebemből, amit még reggel raktam be mert nagyon ködös és hűvös volt az idő.

-Gyere elviszlek valahova.-tettem fel a sapkát a fejére.

-Mégis hova ilyenkor?-próbálta levenni, de én vissza tettem rá, és lehúztam a szemére.

-Meglepetés. Azt hagyd magadon!-szóltam rá határozottan. Tudom, hogy milyen makacs, de nem engedhetem meg neki, hogy ez a tulajdonsága elrontsa a meglepetést.

-Jó..-nem tudott mondani semmit sem. Ha egy lánynak azt mondjuk, hogy meglepetést, onnantól nem kérdez többet. A nő mindig mindent tudni akar, és mindent meg is tesz azért. Ez egy ösztön. Ahogy a férfiaknál a.. Lehet inkább nem fejtem tovább.

-Látsz valamit?-kérdeztem tőle komolyan. Úgy nézett ki így lehúzott sapkával a fején, mint egy rabló, annyi különbséggel, hogy nem voltak rajta lyukak.

-Nem.-sóhajtotta. Hogy ezt leellenőrizzem megpöcköltem az orrát mire ő felszisszent.-Áu! Ez fájt!

-Nahh mostmár elhiszem!-fogtam meg a kezét, és elkezdtem vezetni óvatosan. Néha lepillantottam a hasára, ami akkor volt mint egy óriás dinnye. Mindennap pillangók repkedtek a gyomromban az izgalomtól. Bármikor megszülethet a kisfiam, akinek mindent megfogok tanítani amit egy Fordnak tudnia kell.

-Nagyon csendben vagy. Kezdek félni tőled James.-lépdelt utánam óvatosan. Ügyeltem arra, hogy ösvényen vezessem, vagy olyan helyen ami sima és nincsenek gyökerek. Nem szeretném ha véletlenül elesne és abból komolyabb baj lenne.

-Nem kell félned tőlem.-kuncogtam, és megszorítottam a kezét éreztetve vele, hogy mellette vagyok. A szemem sarkából észrevettem ahogy elmosolyodik.

Az út következő részében azt próbáltam megértetni vele, hogy kisfiam lesz mert érzem, másrészt a családunkban eddig csak fiú volt az elsőszülött.

-De James!-nevette el magát.-Jó azért kíváncsi leszek az arcodra, ha esetleg lány lesz. Minden nő kislányt szeretne magának előszőr. Biztos vagyok benne, hogy ő is a szíve mélyén arra vágyik. -Az a lényeg, hogy egészséges legyen. Fiú vagy lány az már mindegy.

-Igazad van. De ha fiú lesz az lesz a neve, hogy Erick. -valamiért mindig is tetszett ez a név.-Erick Ford. Még jól is hangzik!-örömködtem, de ő csak szótlanul rázta a fejét.

-Jó de egy lány nevet is találjunk ki a biztonság kedvéért. Nehogy aztán a megérzésed rossz legyen.-igaza volt. Egy lányt nem nevezhetek el Ericknek.

-Akkor Erika.-vágtam rá. Én bizony ezt komolyan gondoltam. Olyan szép nevek. 

-Te hülye vagy.-csapta meg a vállamat kisebb nagyobb sikerrel. Szegény lány alig lát valamit, aztán még verekedni is akar. -Mit szólsz a Lexihez?

-Lexi?-húztam fel a szemöldökömet. Hogy jutott neki eszébe ilyen név. Nem azt mondom, hogy nem tetszik de azért vannak ennél jobb nevek is.-Hát..

-Én se szóltam le a te névötletedet..-szembesített az igazsággal.

-Jó igazad van, de azért még ezen gondolkozz.-adtam egy puszit a homlokára.-De ehhez a névhez még lesz hozzáfűzni valóm. Ám most..-vettem le óvatosan a sapkát és visszahelyeztem a zsebembe. Arra a helyre vittem, ahol megtanítottam a macskának lenni. Mindennek az alapjait. Előttem van, ahogy rám esett, és ahogy próbált engem becserkészni. A patak csordogált, a madarak énekeltek ezzel is meghitt pillanatot teremtve nekünk.

-Jézusom! De rég voltam itt..-ámult el a hely láttán.

-Pontosabban akkor amikor oktattalak.-húztam ki magamat büszkén és előre mentem. Vártam, hogy utánam jön-e vagy csak állni fog egyhelyben lefagyva. Mikor vissza fordultam láttam, ahogy alaposan megfigyelve a területet lassan utánam jön. Nem hagyott ki egyetlen egy levelet sem. Minden megnézett és memorizált. Nem akarok hülye lenni, de szerintem azt leste mi változott azóta, hogy nem volt itt. Amikor oda ért hozzám, én letérdeltem elé. Éppen mondani akart valamit, ám észrevette a cselekményem, és nem tudott megszólalni.

-Hope..-szólítottam meg, kicsit rekedten mert nem tudtam, hogyan kezdjek neki, aztán elengedtem magamat és hagytam, hogy a szívem beszéljen helyettem.-Életemben nem szerettem senkit jobban mint téged. Senkit nem féltettem ennyire még mint téged. Hatalmas hibákat követtem el és ezeket jóvá akarom tenni. Veled teljes az életem, és hamarosan valaki mással is.-a szívemre és lelkemre bíztam magam. Helyettem mondta ki amit én nem tudtam volna. A nyelvem nem érett még meg arra, hogy kifejezzem azt ami a szívemet nyomja, vagy boldoggá teszi. Most itt a lehetőségem kifejezni ezt. Végig Hope szemébe néztem, és apró könnycseppek potyogtak a fölre, melyek végig csúsztak a fűszálakon, és lecseppentek onnan is mélyebbre.-Annyi mindent szeretnék neked elmondani, és annyi mindent szeretnék veled csinálni..-folytattam.-Nem tudom, hogy megtudok-e neked mindent adni, de miután ennek a balhénak vége csak az lesz nekem a fontos, hogy te és ő boldogok legyetek. Olyan esküvőnk lehet itt, amilyenről mások csak álmodnak. Te a legjobbat érdemled és azt, hogy egy olyan ember legyen melletted aki tisztel, megbecsül mert csodálatos vagy. Szeretnék én lenni az az ember, aki mellett felkelsz mindennap és fekszel le.-vettem elő a zsebemből a gyűrűt, amit egy apró kő díszített. A jövendőbelim a kezeit a szája elé emelte, és még jobban kifakadt. -Hozzám jö..

-Igen!-kiáltotta el magát, félbeszakítva a kérdésemet, és letérdelve hozzám azonnal az ölelésembe fúrta magát, majd egy szenvedélyes csókkal jutalmazott meg. Behunytam a szemeimet, és a hátán végig simítva csókoltam tovább. A csókunk egyre lassult és ami először szenvedélyes volt, úgy vált lággyá, és óvatossá.

-Szeretlek!-mondtam miután elengedtem az arcát fogva.-Ma, holnap és örökké!-fogtam meg a kezét, és húztam a gyűrűt óvatosan a gyűrűs ujjára. Ő csak az arcomat figyelte, miközben a szabad kezével a könnyeket törölte le. Megfogta a kezemet, és a hasára tette. Éreztem, hogy a kis pocaklakó mocorog, ezzel is olyan élménnyel gazdagodtam, amit leírni sem elmesélni nem fogok tudni senkinek.

-Mi is téged James Ford..-az arca úgy ragyogott, ahogy még soha. Magamhoz húztam óvatosan, és azt kívántam, hogy ennek a pillanatnak soha ne legyen vége. Szuszogott a nyakamba, és éreztem ahogy a könnyi benedvesítik a bőrömet. És ez a pillanat mindent felülmúlt.