Sosem tetszett az nekem, ha valaki felállt és ott hagyott engem a fenében. De ez most nekem is érdekes volt. Hope-al nem törődtem, hiszen már megszokott számomra, ha esetleg beszólok neki, vagy éppenséggel bele döfök párat... De viselnie kell. Számomra még mindig nem tiszta az, hogy mi a fenének kellek én, vagy Hope a néger bácsinak.
-Sikerült megint szépen alá vágnod James..-nyitott be Viky a konyhából és leült mellém egy bögre teával a kezében. Nagyon csinos volt. Bozontos haját, össze fogta, és farmer mellé a szokásos fehér köpenyét viselte. Nekem bejött.
-Mert?-szóltam hozzá nyersen, majd beletúrtam a hajamba, és elővettem egy másik szivart, de kivette a kezemből.
-Azt akarod, hogy megtaláljanak? Hm?-kérdezte felemelt szemöldökkel.-Inkább mond meg kérsz-e egy kávét?-mosolyodott el azzal a természetes mosolyával a végén. Kicsit ismerős volt a történet, de nem a körülmények miatt, hanem azért, mert Vikyvel beszéltem egy kanapén.

Vissza emlékezve arra amikor utoljára így beszélgettem vele, azt mesélte, mennyire bánja azt, hogy nem tudott semmit sem tenni Brigitteért. Persze én ,,jó" szívemnek köszönhetően, megnyugtattam, hogy ez nem az ő hibája és hogy, a rák ellen nem igen tud mit tenni.

Vissza térve a jelenbe megráztam a fejem neki válaszként, hogy nem kérek teát. Kicsit sértettnek éreztem azért magamat, hogy nem szívhatom el azt a zamatos szivart amit annyira szeretek, de ha farkas törvények uralkodnak, és szó szerint, akkor nincsen mit tenni.
-Jól van akkor....-sóhajtott egyet, bele törődve abba, hogy nem fogok vele teát inni.
-Mindig ilyen ? -kérdeztem Bryanra utalva.
-Mármint? - kérdezett vissza oldalra döntött fejjel, mintha nem értené azt miről van szó. Kicsit komor pillantással jeleztem számára azt, hogy sajnos ez nálam nem fog beválni.
-Jahh, hogy... hát... -sóhajtott egy hatalmasat.- Mostanában csak... hirtelen dolga van.. vagy...
-Nem erre gondoltam! -vágtam közbe.-Mitől lett ilyen dilis, és hatalom éhes?
-Jahh....- bólogatott, mint aki felfogta azt mire is céloztam.-Hát... nem tudom teljesen... leginkább attól fél jelenleg, hogy elveszíti a területet.
-És ahhoz neki mi a fenének kell Hope?-kérdeztem komoran.
-Szerintem inkább kanos, de...-elröhögte magát, ám én ezt nem igen tartottam viccesnek. De miért nem? Hisz Hope szekálásán én is jót tudok nevetni.-Viccet félre téve..-köhintett egyet, arra célozva, hogy felejtsük el előbbi humor sziporkáját.- Kell neki valaki, akivel családot alapíthat, és utódja lesz az aki átveszi a vezetést. Gondolom... Szerintem Kanlázban ég...
-Szerintem meg baromság.. nem igen tudom már, hogy ki a fenének tudok hinni..-morogtam karba tett kézzel, és elvettem róla a tekintetemet.
-James...-szólított meg.-Hazudtam már neked valaha? Viszont, jobban fertőtlenítsd le, mert nem igazán fog úgy begyógyulni, ha a mellette lévő bőr felületet, öntöd csak le szesszel. Szegény James... pedig apád még orvos is volt, és tanultál néhány...
-Viky! Nincsen jobb dolgod? - morogtam rá. Tisztában voltam bénaságommal, de hát felejt az ember, és apámat meg... hagyjuk.

A telefonom csörgése zavarta meg a mély beszélgetésünket, és Viky azzal mozdulattal állt fel, majd hagyott ott engem. Engem, és a telefonomat. Egyedül egy szobában. Mint régen az irodában.

-Haló!?-szóltam bele a telefonba, mivel a szám ismeretlen volt.

-James? Te vagy az?-szólt bele a jól ismert hang. A pillanatban, számomra minden elszűkült. Hogy van képe felhívni ezek után? Hogy képes rá? Nem értettem.
-Számodra senki sem vagyok már Freya.-morogtam bele a telefonba, és éppen leakartam tenni, amikor beleszólt.
-Figyelj.. kérlek... bocsáss meg... - már lassan kifakadt a telefon végén.-Vissza tudnál fogadni?-nah itt megállt bennem az idő. Neki aztán tényleg van pofája! Felálltam és az ablakhoz mentem. Mindenem megfeszült, és mindenem azt az egyet akarta, amit én nem. Átváltozni. Átváltozni, széttépni valamit. De én nem akartam az nem én vagyok. Tigris lelkem helyett a hangom válaszolt neki idegesen, és küldte el melegebb éghajlatra.
-Ide figyelj! Nem akarom még egyszer elmondani. Ne keress, ne zaklass, és tartsd távol magad tőlem. És ha nem sikerült volna, normálisan a szádba rágnom, akkor személyesen megyek el hozzád, ha keresel még és démoni alakommal foglak téged szétszedni a gyerekkel illetve a kis szeretőddel együtt! Remélem világosabb voltam mint a nap! -csak úgy ömlöttek a szavak, a fogaim közül és letettem azzal az indulattal, amivel ezt a papolást elmondtam neki levegő vétel nélkül.

A telefont zsebre csúsztattam, és kikapcsoltam. Nem akartam senkivel beszélni, vagy egyáltalán bárkivel egy légtérben lenni. Felszakadtak bennem a sebek. Azt hittem, itt nem fog bántani ez a fájdalom. De még is. Itt is megtalált. Észre sem vettem azt, hogy kicsit könnyes az arcom mire letöröltem,  hatalmasat szippantva előre meredtem.
-Jól vagy?-állt mellém Hope mire én rá se nézve válaszoltam kérdésére.
-Közöd?- nyers voltam. Úgy éreztem nekem nyersnek kell vele lennem. Távol kell magamtól tartanom, vagy hogy ne kerüljön semmilyen körülmények között közelebb hozzám.
-James. Nem kell bunkónak lenned csak azért, mert érdekelt mi a probléma. - hangja komoly volt. Tényleg sokat változott. Nem az a gyerek volt, akit megismertem az első alkalommal. Komolyan tudni akarta mi a baj, és amit feldobtam neki magas labdát azt vissza csapta egy felnőttes válasszal.

Sóhajtottam egyet, és válaszoltam.
-Csak a friss sebem újra feltépték, ami kezdett begyógyulni..-válaszoltam neki röviden.
-Akarsz beszélni róla? Talán tudok segíteni..-kellemes hangja kisebb nyugodtságot hozott szívembe, és arra késztetett meséljem el. Hallgattam is az ösztönömre, de modorom továbbra is megtartottam.
-Volt egy menyasszonyom, aki terhes volt, és mikor megszületett a gyerek kiderült, hogy nem az enyém, és az is, hogy megcsalt az egyik testőrömmel. Így megfelel? Lelehet akadni rólam...-morogtam mint a bolhás kutya. Meglephette az, hogy elmondtam neki azt ami velem történt és gondolom maga a történet is. Ezt abból szűrtem le, hogy kettő percig állt mellettem, csendben. De azok a percek, akár évek is lehetett volna. Ezt az időt betöltötte a légy zümmögése és az óra kattogásának a hangja. Ám a csendet ő zavarta meg.
-Sajnálom, hogy ilyet kellett átélned. De ezért ne rám, vagy másra haragudj. Ez csak egy jel, mely arra figyelmeztet, hogy neked nem ezt az utat szánta a sors, és keress tovább. De pont az ilyen kezdetű történeteknek szokott lenni egy csodás befejezésük. Higgy nekem.-mosolygott rám, mintha annyira puszi pajtások lennénk. Ránéztem egy komor pillantással, és szemem megvillant kicsit sárgán, mely a dühöt tartalmazta magában.

Most nézve, Hope nem csak belsőre de külsőre is sokat változott. De igaz ezt már, múltkor megmondtam. Az az átgondoltam. De megfigyelni igazán csak most volt időm. Szolid öltözete volt. Szokásos szakadt farmert hordott, egy fehér pólóval, a haját pedig felkontyolta és, kettő tincset előre engedett oldalról. Jól állt neki, de azt nem engedhettem meg neki, hogy szépnek érezze magát. Nem hagyhattam. Sminkje is rendes volt. Halvány rúzs volt felkenve rá, illetve a szemét kihúzta vékonyan. Annyit csinált még talán magával, hogy használt egy kis szempilla spirált, de nem értek én ehhez. De a szája, amin a rúzs volt, azon megakadt a tekintetem. Talán kicsit szét is nyitottam a számat, mintha akarnék valamit. De megigézett.

-Nahh! Mi van? Szellemet láttál? Vagy elvitte a cica a nyelved?-mosolygott ártatlanul, majd oldalra biccentette a fejét. 

-Nem.-tértem vissza a való világba, majd megigazítottam a pólót és oda vágtam egy rövid köszönömöt. Melyre az ő reakciója, annyi volt hogy elmosolyodott, és leült a kanapéra. Egy jó ideig néztem a már csillagos eget az ablakon keresztül, de hát teljesen elvarázsolt.

Este tíz óra volt. Most megkérdezitek, hogy én mi a fenét álltam reggeltől estig az ablaknál. Azt elfelejtettem közölni veletek, hogy nekem annyi energiám nincs reggel, hogy lejöjjek, főleg ehhez a csőcselékhez, ezért hát késő délután jöttem le a ricsajra. Így már remélem minden tiszta. És érezzétek magatokat megtiszteltetve mert köztudott, hogy utálok magyarázkodni.

Térjünk vissza a földre. A csillagok, számomra olyanok, mintha megsúgnák nekem mit hoz a holnap.. csak éppen most nem akartak nekem semmit mondani.

Semmi jelet, vagy bármi apró szösszenetet, hogy a holnapra lelkileg kéne felkészülni vagy inkább fizikailag. Pedig jó lett volna tudni. Így inkább ahelyett, hogy a holnapot keresgélném ki, a csillagokból, elkezdtem a csillagképeket nézegetni, és azt hogy hány csillag oltódik ki, és vált hullócsillaggá. Nem szoktam kívánni semmit. Nem vagyok már kisgyerek, viszont a hang, ami azt jelezte van itt valaki, nem hazudott. Nem sokkal később Bryan lépett be a házba és elkiáltotta magát.

-Héj! Jöjjön ide mindenki! Van egy tervem...-nézett rám és húzta szája egyik szélét vigyorra, mely nekem annyira nem tetszett és szívesebben bevertem volna neki, hogy megnézzem utána mosolyogna-e.