Sokat gondolkodtam. Ezen az egészen. Ami most közöttünk van. Vagyis, amit én érzek. Olyan megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan, néha pedig érezhetetlen. Mert van amikor nem érzem. Mert akkor mást érzek. Akkor azt érzem, hogy te nem vagy senki. Viszont amikor meghallom a reggeli rekedt hangod, vagy meglátom a mosolyod, egyszerűen csak a fellegekben vagyok... és az a baj, hogy ott is maradok. Nem tudok visszaszállni a földre, hogy reálisan lássak. Hogy kívülállóként éljem meg. Annyira szívesen lennék egy kívülálló. Egy olyan kívülálló, aki ismeri mindkét álláspontot. Valaki azt mondja, hogy egymásnak vagyunk teremtve, valaki azt, hogy engedjem el. És a legroszabb, hogy te egyiket sem mondod. Otthasz kétségek között. Én meg mint egy naiv picsa reménykedek. Rohadtul reménykedek. Abban, hogy egyszer... egyszer mi? Mi lesz egyszer? Majd én is boldog lehetek? Bárcsak...