Életem legjobb napját is képes elrontani egy személy. Egy személy aki annyira nagyon fontos volt nekem. Nekem, akinek senki nem fontos, nekem aki senkit sem szeret, nekem aki semmit sem érez. És ma neki mégis sikerült érzéseket kiváltani belőlem. Neki sikerült. Akkor másoknak is vajon fog sikerülni? bizonyára. Nem is tudom elképzelni, hogy ő most mit gondol rólam... Nem jót, az szent. Pedig nem csináltam semmit! Most nem. És, hogy mi történt? Összetörte apró darabokra az eddig is haldokló szívem. És én végig megbíztam benne. Ez fáj a legjobban. Hogy én megbíztam egy olyan személyben aki már sok szívet tört össze. Nagyon sokat. És én, naiv kislány megbíztam benne. Aztán megbántott, lealázott, megölt belülről. Ezt tette velem. Már csak egy halom szerencsétlenség vagyok. Belül. Mert kívül csak szimplán félelmetes. Ha egyetlen pillantásom képes lenne megölni valakit, ő már rég halott lenne.
És most ahogy kinézek az ablakon, a tavaszi lágy napsugár simogatja az arcom, és a madarak csiripelnek... Igazából nem történik semmi, csak ezt tapasztaltam, ebből nem is lett volna semmi... De hát van aki már csak ilyen marad. Ilyen... Hogy is mondjam? Fura? Külső szemlélő? Sötét? Igazából rám mondhattok akármit egyik sem igaz. Mert nekem olyan egyéni a személyiségem, hogy még neve sincs... De addig jó amíg nincs. És ez mindenben így van. Főleg pasikban. De én már semmiben sem vagyok biztos...