" melyből kiderül, hogy Milena balesete tulajdonképpen szerencsés eseményként fogható fel "

2020. január

𝓐 hóvihar Milena Todhunter orrtörése után két órával már elcsendesedett olyannyira, hogy a hüttében rostokoló síelők szépen lassan kiszállingózzanak a melegedőből, és sorra megkíséreljék a hegyről való lejutást.
Mallory és a húga ezt az ajtócsapkodó idegennel együtt tették, ugyanis amikor a német fiú észrevette, hogy a lányok is visszaveszik a kabátjaikat, azonnal maga is öltözni kezdett, és a testvérek elé állt, hogy közölje, ragaszkodik ahhoz, lekísérje őket az elsősegélynyújtó-helyre.
Így a vörös (síszemüvegével az orrára fogatott zsebkendőkkel) és a két szőke libasorban lavíroztak a hegy lábáig, majd az idősebbik lány, elájulásának elkerülése érdekében, a folyosón várakozott, amíg az ismeretlen bekísérte Milenát a vörös keresztes irodába. Bent egy röntgenfelvétel készítését követően kiderült, hogy a kislány orra valóban megrepedt, de szerencsére semmi visszafordíthatatlan vagy műtétet igénylő nem történt. Tehát a vérzés elállta után csak kapott egy apró kötést, egy nagy adag fájdalomcsillapítót és egy ítéletet pihenésre, majd mehetett Isten hírével.

- Mamma mia! - hangzott pár perccel később, amikor a Todhunter szülők hosszas, aggódással teli várakozás után végre megpillantották lányaikat. A házaspár addig a hotel előtt ácsorgott, egy kisebb csoport gyűrűjében feszülten beszélgetve (a többi ember is őrlődve várta vissza saját családtagjait a szállásra, ez pedig rövid úton szolidaritást eredményezett). Édesanyjuk már jónéhány méterről kiszúrta Milena feltűnő színű haját, ami hosszan kilógott a sisak alól, így azonnal gyermekeihez futott, de a megkönnyebbült "mamma miát" egy másik, kétségbeesett verzió követte, amikor meglátta a kisebbik fehér tapaszát és az arcán húzódó véraláfutásokat.
A kislány és nővére nyomában még mindig ott sietett a fiú, akihez a tömegből kiválva, az a világos hajú hölgy lépett oda, aki az érkezésük napján megmentette Malloryt egy csúfondáros zakózástól. A nő németül kezdett beszélni a sráchoz, az idősebbik Todhunter lány pedig nem akart hallgatózni, de megmelengették a szívét az elhangzó mondatok, miszerint a nő nagyon aggódott a szőkéért, főként, mikor a fiú társasága nélküle tért vissza a hegyről. De Mallory pontosan ennyit tudott elkapni a beszélgetésből, ugyanis a következő pillanatban édesapja kérdéseinek áldozatává vált, aki azonnal részletes beszámolót kért a lányai eltűnéséről, miközben megpróbálta egész családját beterelni az épület melegébe.

-——————-

- És akkor, én teljesen gyanútlanul készülök visszamenni Malloryhoz, de BUMM! - mesélte Milena hevesen gesztikulálva az étterem egyik vacsoraasztalánál, ahova testvérével úgy, ahogy voltak, polárpulóverben és overallalsóban vonultak be szüleik kíséretében - Nekicsapódik valami a fejemnek, egy pillanatra meg is szédültem, de már éreztem, hogy valami nem okés az orrommal, szóval rohamtempóban indultam volna az asztalhoz, de fiú, aki kivágta az ajtót, még feltétlenül magyarázkodni akart, szóval csak azután értem vissza, miután az ő lelki világát is megnyugtattam, hogy semmi baj...
- De a srác azonnal jött utána, nagyon kedves volt, meg látszott rajta, hogy sajnálja. Tök segítőkészen hozott neki jeget, és amikor le tudtunk jönni, ő ment be Milenával az elsősegélybe is - vágott közbe a nővére, azonnal megvédve a fiút, akinek habár a nevét sem tudta, képtelen volt elfelejteni a Genfi-tó méretű, kék szemeit és határozott kiállását.

A szüleiknek még pont volt ideje egyetérteni abban, hogy ez valóban egy nagyon rendes dolog volt az ismeretlen fiatalembertől, aztán hirtelen egy szőke páros jelent meg Todhunterék asztala mellett. Mallory mindkét arcot azonnal felismerte: egyrészt az ajtócsapkodó idegent — már említettem, — aligha tudta kiverni a fejéből, és a mellette rendíthetetlenül megálló asszonyt is harmadjára látta ezen alkalommal.
A nő a neveiken szólította a házaspárt, és a szülők is barátságosan elegyedtek beszédbe németül a hölggyel. Milena és a nővére szemöldöküket ráncolva néztek egymásra, és szavak nélkül beszélték meg, hogy egyikőjük sem nagyon érti, mi folyik itt. Aztán Mallory, az összezavarodottságát jelző homlokbarázdákat továbbra is képviseltetve az arcán, elszakította a tekintetét a húgáétól, és visszavezette a szemeit a mellettük ülő, illetve álló kvartettre. Pillantása azonban szinte rögtön a fiúéba ütközött, aki egészen addig a vörös lányt stírölte bűnbánóan, és éppen akkor hagyott fel ezzel, amikor a másik szőke bámulni kezdte. A srác barátságos, meleg mosolyt varázsolt az arcára, ahogy íriszei megtalálták Malloryéit, amitől az angol-svájcinak hirtelen még a lélegzete is elakadt, de amint magához tért, egy hasonló 32 fogassal viszonozta az arckifejezést. Az egymásra bazsalygásuk azonban nem tarthatott túl sokáig, ugyanis a fiú feltehetően anyukája egyszer csak elköszönt a Todhunter családtól, a fia pedig — pár másodperces fáziskéséssel ugyan, de — még egyszer elnézést kért, azután szintén további szép estét kívánt, majd a szülője után sietett.
- Ki volt ez? - kérdezte Milena azonnal, amikor a nő és a srác hallótávolságon kívülre értek, hangjában azzal a tipikus gyerekes kíváncsisággal.
- Egy nagyon szimpatikus hölgy, a túrán ismertük meg - mesélte édesanyjuk - Aztán miután visszaértünk, ő sem találta sehol a hozzátartozói egy részét, szóval együtt vártunk titeket. És mint kiderült, olyan kicsi a világ, hogy pont a fia volt, akivel Milena kis incidense történt ma - igen, a kezdeti ijedtség után a családanya már nem akarta a lányát azonnal plasztikai sebészetre vinni.
- És ők barlangban laknak vagy mi, hogy a gyerek nem tud normálisan lenyomni egy kilincset, és szép nyugodtan kisétálni az ajtón? - dünnyögte a vörös, mire az édesapjuk halkan elnevette magát, majd átvette a szót:
- Svájcban élnek ők is, és miután említette a nő a vezetéknevet, az is kiderült, hogy valószínűleg nem is akárhogyan - osztotta meg a férfi.
- Merthogy?
- Schumacherről ti egyáltalán hallottatok már, lányok? - kérdezte a férfi, kicsit lejjebb véve a hangerőt, mire mindkét gyermeke elég értetlenül nézett rá. - Sebaj, na az a lényeg, hogy ő egy híres autóversenyző, és 2017-ben például a világ második legjobban kereső sportolója volt - habár a pilóta karrierjéről a pénzügyi szektorban dolgozó apa nem tudott volna túl sokat mondani, a bankszámlájáról (mint a legtöbb hírességéről) tökéletesen tudott nyilatkozni.

-——————-

- Schu-ma-cher, írd már! De jézusom, ne sh-val, sch-val! Nem hallottad, hogy németek? - Mallory idegesen toporgott a hotelszobájukban, és techzseniként számontartott húgát figyelte, amint a Google-ba pötyögte be a nevet, több-kevesebb sikerrel. - Na?
- Ne velem veszekedj, szólj a Vodafone-nak, hogy telepítsen a hegyre 5G-s wifit - válaszolta szemét forgatva Milena. - Ó! Itt is van. Igen, visszavonult, igen, hétszeres világbajnok, jó, született...Na, figyelj, azt írja, gyermekei...Gina-Maria és Mick. Á, és nekik is van saját Wikipédia-oldaluk, hoppá.
- Mick - kalandozott el közben teljesen a szőke, nagyot sóhajtva dőlt le a vörös mellé az ágyra, memorizálva a nevet, nem elfelejtve belegondolni, hogy mennyire égi dolog az, hogy alliterál az övével.
- Aha, Mick. Na már most ez a Mick is valami versenyzőnek tűnik nekem, bár nem vágom, mik ezek a helyezések itt. Hát ömm, nem tudom pontosan miben, de valami autózós cuccban tavaly tizenkettedik lett. Az biztos jó - olvasta fel sajátos értelmezésben Milena az információkat.
- Marhára nem érdekel, azt nézzük, hogy hány éves - adta a következő instrukciót a nővére. - Meg keresd ki az Instáját is.
- 21 lesz, és a közösségi médiái, azt mondja...Ó, wow - képedt el kicsit a fiatalabb, a majd egymilliót számláló követőtábor láttán. - Hát Mallory, asszem, hogy ő csak a celebrity crush-od lesz.
- Mi van? Dehogyis, én hozzámegyek - ült fel a szőke eddigi hanyatt fekvő pozíciójából, és ő is a MacBook képernyőjére meredt.
- Hát, maximum autogramért.

-——————-

A következő nap reggelén újfent Mallory volt, aki a családból utolsóként ért le a szálloda éttermébe. Komótosan szedett magának tojásrántottát, aztán választott egy szimpatikus ízű gyümölcsjoghurtot is, amihez egy kis tálba müzlit adagolt. Mindezzel egyensúlyozva indult meg a többi Todhunter keresésére, de hiába jutott el majdnem a célig, meglátva, hogy az asztalnál ülő húga Mickkel diskurál kedélyesen, kis híján kiejtette az egész reggeli menüt a kezéből, olyan hirtelen torpant meg. Csak akkor ocsúdott fel a döbbenetből és kezdett újra Milenáék felé lépkedni, amikor a fiú már otthagyta a vörös lányt.
A szőke szinte emberi kérdőjellé változva, a körülményekhez mérten lehető leggyorsabban vetette le magát a húgáéval szemben lévő székre (a müzlistál olyan nagy lendülettel érkezett az asztal lapjára, hogy egy deciméteres sugarú körében megtalálhatóak voltak a gabona- és aszalt gyümölcsdarabkák).
- Ez meg mi volt?
- Elintéztem neked, hogy biztosan kérhess aláírást - közölte sejtelmesen vigyorogva Milena, mire a nővére még az addiginál is értetlenebbül meresztette rá őzbarna szemeit.
- Egyszer az életben kéne úgy beszélned, hogy én is megértsem, Milena! - válaszolta némileg frusztráltan, mire a kisebbik csak kuncogott egy sort, majd hajlandó volt elmagyarázni a történteket:
- Szóval én halálos nyugalommal tömtem magamba a csokis croissant-omat, amikor egyszer csak megjelent, újra bocsánatot kért, de hozzátette, hogy kiengesztelésül meghív minket valamelyik futamára vagy mi van ebben sportban, ha anyáék is beleegyeznek. Adott egy papírt, valami versenynaptár, tessék, nézd meg. Ja, meg rajta van a telefonszám, amit hívni kell, ha kitaláltuk, mit akarunk.
Mallory a húga sztorijának végére amolyan "se kép, se hang" állapotba került néhány másodpercre: elnyílt ajkakkal, szótlanul meredt a kisebbik Todhunterre, próbálva eljuttatni az agyáig a hallottakat. Aztán amikor ez sikerült, olyat visított, hogy az étteremben tartózkodó összes személy egy emberként kapta a két lányra a tekintetét (a vörös persze abban a pillanatban kezdett el fohászkodni tenyereibe temetett arccal, hogy nyíljon meg a föld), majd felpattant a helyéről, és ezerwattos mosollyal szorította magához az elsüllyedni kívánó testvérét.