" melyben egy aprót ittas George találkozik Stefivel egy londoni pubban "

2019. február

𝓐 18 éves Soproni Stefi sosem volt az alkoholizálás nagy rajongója. Ha egyszer-egyszer betévedt egy kocsmába (avagy pubba, ahogy itt, Londonban nevezik) vagy szórakozóhelyre, az szimplán azért volt, hogy időt töltsön barátnőivel — meg hogy ekképpen rajtuk tudja tartani a szemét. Hiába járt még tindédzser éveiben, Stefi mindig is nagyon aggódó típus volt, meglehetősen túltengett benne a szorongás, hogy valami baj történik, mindig vigyázni akart másokra — annak ellenére, hogy ő maga is egy nagyra nőtt gyerek volt.

A magyar lány sietősen szedte hosszú lábait London belvárosi utcáinak útvesztőjében, a gyors lépésekkel és az egyik utcából másikba fordulásokkal pedig némi büszkeség töltötte el: alig félévnyi Angliában való tartózkodás alatt olyannyira megjegyezte London térképét, hogy szinte fényképként látta maga előtt, ahogy az utakat rótta.

Ám nem volt sok ideje azon filozofálni, mikor is lett belőle ekkora helyi, mert már csak néhány méterre járt a találkozóponttól, ahonnan a barátnői, Ginger, Marisol és Leonie már vidáman integettek felé. Pár lépéssel átszelte a maradék távolságot — már amennyire ez lehetséges volt a bár előtt egyre hízó embertömegben —, majd nagy ölelésekkel üdvözölte a lányokat. Pár mondattal beszámolt a hogylétéről a legutóbbi találkozás óta (ami azért nem volt olyan rég, tekintve, hogy a naptár szombaton állt, és a lányok mind az egyetemi csoporttársai voltak), aztán Marisol igazán spanyolokhoz méltó kiáltással közölte, hogy "Empiece la fiesta!"*, és a barátnők nagy mosollyal léptek be a pubba.

Első útjukon, mint általában, különváltak: ketten asztalt vadásztak, míg a többiek italért álltak sorba; majd bő negyed óra múlva már együtt ücsörögtek, színes koktélok társaságában pletykálva és hangosan nevetve. Stefi igazából ezt a részt tekintette kedvencének egy kocsmázós estében.

Ugyanis ezután a négy különböző nemzetiségű lány a táncoló tömegbe vetette magát. Félreértés ne essék, Stefi imádott táncolni, és egész jól is mozgott; de barátnőivel ellentétben ő az este végén mindig egyedül távozott a helyről, anélkül, hogy bármelyik vele táncoló srácnak megadta volna a telefonszámát. Tehát inkább barátai miatt aggódott, akik vagy a bárpultnál ülve csavarták el mindenféle srácok fejét, vagy megbűvölt kígyókat megszégyenítve vonaglottak a tánctéren — újonnan megismert partnerrel. (Szerencsére, mostanra Stefi és a lányok kialakítottak egy olyan rendszert, hogy mielőtt bármelyikük is lelép egy fiúval, mindig megkeres a maradék három lányból egyet, és szól neki szándékairól. Ha esetleg barátnője túl részegnek találja az először említettet, egyszerűen nem engedi el a sráccal.)

Stefi a második végigtáncolt óra után elérkezettnek látta az időt egy kólányi szünetre, így nagy nehezen átverekedte magát a táncolókon, és lecsapva az éppen felszabadult helyek egyikére, lehuppant egy bárszékre a magas pult előtt.

-——————-

George Russell már nem volt józannak nevezhető, amikor barátaival betévedt egy számára addig felfedezetlen pubba Londonban. A fiatal sportoló hetek óta most utazott haza először, itthoni barátai pedig egy maratoni ivászattal ünnepelték meg születésnapjával egybeeső hazatértét. Kocsmatúrájuk negyedik állomása volt ez, és feltehetőleg nem utolsó.

George szinte a belépésük pillanatában vesztette szem elől a fiúkat, azonban — akármennyire is nem volt már élesnek nevezhető a látása — a bárpultot rögtön kiszúrta. Átlavírozott a sokaságon, és ledobta magát a magas székek egyikére. Ugyanazt rendelte, amit az előző három bárban is tömérdekszer, majd fizetés után körbenézett a hely aznap esti vendégein. Ahogy végigjáratta a tekintetét a tömegen, utolsóként tudott a közvetlen mellette ülő lányra nézni. Szép volt, méregzöld áttetsző blúzt és bő fekete nadrágot viselt, de George nem ezért szólította meg:

-——————-

- Hé, bocsi, de te elmúltál már tizennyolc? - hangzott egy kérdés Stefi jobbjáról, amiről a lány először fel sem fogta, hogy hozzá intézték, de aztán hirtelen figyelmes lett arra is, hogy nagy, kék szemek szuggerálják a mondat irányából. Stefi ezen annyira meglepődött, hogy hirtelen még levegőt venni is elfelejtett, ami kólaszürcsölés közben nem éppen kívánatos, ezért a magyar lány csak kisebb köhögőroham után tudott az idegenre nézni.
- Mármint hogy...én? - fuldokolt egy utolsót. A kék szemek tulajdonosa rémülten nézte végig a mellette ülő lány küzdelmét, de ahogy látta, hogy nincs semmi baj, kedvtelve folytatta az éppen elkezdett csevegést.
- Hát, nem nagyon látok mást kólát inni egy szombat estén, egy londoni pubban - ivott bele szórakozottan George a saját, nemkólás poharába. - Ráadásul elég fiatalnak is tűnsz nekem.
- Tizenkilenc leszek, és szeretem a kólát - válaszolta Stefi kicsit sértődötten, elhallgatva, hogy pontosan mikor is lesz tizenkilenc. Amúgy is voltak problémái a túlzott babaarcával, és nem érezte magát különösen vidámnak, ha a korabeli srácok ezt még direkt ki is hangsúlyozták.
- Hát, sokan szeretik. Gondolj bele, hogy annyian szeretik, hogy nagyon-nagyon sok a pénze a Coca-Colának. Annyira sok, hogy szponzorálnak egy F1-es csapatot. Meg az Olimpiát - Stefi nehezen értette, mit próbál közölni vele a fiú (ha egyáltalán vele próbált kommunikálni, és nem saját magához beszélt), mivel borzalmasan erős dialektusban hadart — feltehetőleg az alkohol hatására.
- Ühüm, igaz - azért próbálta lereagálni a srác eszmefuttatását, mivel mégiscsak jobb, ha vele vitatja meg az üdítőmárka anyagi helyzetét, mintha ilyen állapotban szédít valami lányt.

De a magas fiatalember ezután hallgatásba burkolózott, némán meredve Stefire.
- Öhm, van kedved táncolni? - törte meg végül a lány a csendet. Nem szerette az idegeneket, de a kínos szótlanságot jobban utálta; akármennyire is nézett rá meglepődötten a mellette ülő angol, örült, hogy feltette a kérdést. Amúgy meg, soha többé nem fogom látni emlékeztette magát, mind mindig, amikor idegen emberekkel kellett szóba elegyednie.
- Ehhez még nem vagyok elég részeg - közölte aztán a fiú komoly arccal, mélyen Stefi szemébe nézve, mire a lányból egyszerűen kirobbant a nevetés. A srác először értetlenül, majd egyre nagyobb mosollyal figyelte a szűnni nem akaró hahotázását, majd úgy döntött, hogy bemutatkozik, hiszen akármilyen ittas is volt, a jólneveltségét ez sem árnyékolhatta be. - Egyébként George vagyok - nem tudta eldönteni, hogy kezet nyújtson-e, ezért inkább egyszerű tényként hirdette ki a nevét, és újra beleivott a poharába.

-——————-

George azt gondolta, jó ötlet bemutatkozni, és talán ezzel kicsit magasabb szintre emelni a társalgást, de miután a lány a saját neve helyett valami megismételhetetlen imádságot/káromkodást/nyelvtörőt hadart el biztosan nem angolul, már visszakozott volna.
- Jó, de hogy hívnak? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. A lány erre csak újra felnevetett, mint az előbbinél, most is csilingelő kacajt hallatva.
- Ahj, angolok! Képtelenek felfogni bármit is, ami nem ezen a nyelven van - forgatta meg a szemét a lány, hitetlenkedő grimasz kíséretében.
- Hé! - kérte ki magának azonnal George - Egyszerűen csak nem értem, miért neveznének el valakit egy koránbeli idézetnek!
- Aú - biggyesztette le ajkát durcásan a lány, majd mély levegőt vett, és látszott rajta, hogy elhatározta: megtanítja George-nak a nevét. - Szóval figyelj, nem lesz egyszerű. Nálunk amit először mondunk, az a vezetéknév és a második a kereszt. Tehát, engem úgy hívnak, Soproni, mondd utánam: Shop-rhon-nie - kis szünetet tartott, hogy George elismételhesse, majd mivel a fiú jól ejtette ki, folytatta. - Ez amúgy azt jelenti, hogy Sopron városából való ember. Na, és a keresztnevem, tehát amin szólítanak, Stefánia, de elég csak a Stefi. Shte-ffie. A Stephany magyar változata igazából - fejezte be a leckét Stefi, miután a fiú ezt is helyesen ismételte.
- Te magyar vagy? - fogta fel George az imént hallottakat.
- Ha nem lenne egyértelmű, igen - vonta meg a vállát a lány nevetve.
- Értem, wow - tudatosította magában kikerekedett szemekkel a fiú. - Nagyon szépen beszélsz angolul. A legtöbb magyarnak, akivel találkoztam, borzalmas akcentusa van - George-ot még a hideg is kirázta, ha egy-egy szó kelet-európaias kiejtésére gondolt.
- Ó, nagyon köszönöm, kedves tőled! - ajándékozta meg egy meleg mosollyal Stefi. - Hol találkoztál te magyarokkal? - kérdezte érdeklődve.
- Nem olyan rég voltam ott - legyintett George, mintha nem lenne nagy dolog, holott Stefinek igen is annak számított, hogy egy random idegen járt szülőhazájában. - Harmadszorra, asszem' - tette hozzá.
- Mi, komolyan? - lelkesedett Stefi, George-ot pedig mosolyra késztette a lány izgatottsága - És hogyhogy? És hogy tetszett? Csak Pesten voltál vagy máshol is? Balatonnál, mondjuk?
- Tényleg, olyan fél éve. Ott volt verseny, szóval időhiány miatt csak a fővárost láttam, de lenyűgöző egy hely, az biztos.
- Hát igen - bólogatott Stefi, és hirtelen megmagyarázhatatlan honvágyat érzett. - Régen voltam már otthon - sóhajtott, kicsit túlozva, hiszen alig egy hónapja utazott vissza a brit fővárosba.
- Én is - helyeselt George. - Most még két napot, aztán kezdődik a felkészülés, az utazás megint.
- Nem semmi - kerekedett el a lány szitakötőszárny-szín szeme. - Mondjuk emiatt mindig irigyeltem a sportolókat. Mert sportoló vagy, nem? Na, gondoltam, mivel az előbb mondtad, hogy verseny. Szóval, tök jó lehet mindig új országokba meg földrészekre utazni, megismerni az ottani kultúrákat meg ilyenek.
- Hát ez nem egy jó feltételezés - rázta a fejét George. - Minden héten más ország, rengeteg idő odajutni, ha például Európán kívül van, szétszed az időeltolódás, és be van osztva minden perced, tehát nem egy nyaralás a dolog. Persze, nem cserélném el semmiért a versenyzést, de nem egy leányálom. Főleg, hogy ennyi fáradság, néha a zéró eredményért - nevetett fel keserűen, majd tovább magyarázott Stefinek a sportolóélet szépségeiről, cserébe a lány beavatta a londoni egyetemista lét titkaiba. Ahhoz képest, hogy a két fiatal most találkozott életükben először, ráadásul nem is egy túl meghitt helyen, a beszélgetés igencsak hosszúra és valamennyire még személyesre is sikeredett.

- De a legjobb rész, hogy a barátnőd a fejedhez tudja vágni, hogy "sosincs időd rá, mert feleslegesen cseszed az idődet a pályán hétvégenként, ahelyett, hogy vele lennél", amikor szakít veled - fejezte be George, csukott szemmel a halántékát dörzsölgetve, majd kért még egy italt. Stefi keze automatikusan, maga számára észrevétlenül vándorolt George vállára, és együttérzőn megszorította a fiút. George a lány érintésére azonnal megrezzent, mire Stefi visszahúzta a balját.
- Bocsi, én csak - szabadkozott - sajnálom, hogy ez történt veled - George szomorú mosollyal fordította el a fejét. - De emiatt nem kéne leinnod magad a sárga földig, - tette hozzá némileg kioktató stílusban, maga sem értve, honnan a hirtelen bátorság - mert most figyelj, ha egy lány amiatt képes otthagyni, mert a karriered miatt nem tudtatok minden este együtt bealudni valami netflixes gagyi sorozaton, akkor nem éri meg - Stefi a mondandója alatt végig kereste a szemkontaktust, ám a fiú csak a monológ után nézett rá.
- Ja, lehet igazad van - George sóhajtott egy igazán mélyet, majd kiitta pohara maradék tartalmát. - Talán most haza kéne mennem - sandított Stefire, mire a lány apró mosolyra húzva a száját bólintott. Előtúrta a telefonját, és írt a haverjainak, hogy ne keressék (a mondatból legalább 3 karaktert jól ütött be), majd a pénztárcájáért nyúlt.
- A ma estére a vendégem vagy, még mielőtt bármit is mondanál - közölte Stefivel, és gondolkodás, valamint visszajáróvárás nélkül nyomott a pultos kezébe egy nagyobb címletet.
- Mi a...? - Stefi mérgesen meredt az újonnan megismert fiúra. - Ezt most marhára nem tehetted meg!
- Megtettem, szóval egészségedre - vont vállat George csintalan félmosollyal, de arckifejezése hamar komolyra váltott. - Tényleg, körülbelül egy órán keresztül hallgattad a hülyeségemet, ismeretlenül, ez alatt egy ilyen csinos lány már bármennyi pasit összeszedhetett volna - Stefi tudta, hogy George nem igazán gondolja végig, mit mond, illetve azt is, hogy maximum 40 percet töltöttek egymás társaságában, mégis elpirult szavai hallatára. - Szóval nagyon köszönöm - meredt az angol fiú hálásan a magyar lányra.
- Fhú - fújt egyet idegességet színlelve Stefi, mert igazából végtelenül aranyosnak tartotta, hogy a srác csak ennyiért képes volt kifizetni az egész esti kólázását. - Igazán nincs mit, de ezt tényleg nem kellett volna.
- Persze, persze - mondta George a feltehetőleg méregdrága órájára nézve, majd lekászálódott a bárszékről, az egyensúlyát nehezen megtartva a földetérés után. Stefi egy pillanatra azt hitte, a fiú hatalmasat fog zakózni, így reflexszerűen utánakapott. Ugyanannak a másodpercnek az erejéig George is arra számított, hogy a padlón köt ki, ennek elkerülése érdekében pedig azonnal megragadta a hozzá legközelebb eső bármit - esetünkben a magyar lányt. Ez azt eredményezte, hogy George ujjai a lány alkarját fogták körbe, Stefi pedig ügyetlenül a fiú szövetkabátjába kapaszkodott, megmentve őt az eséstől. Egy pár pillanatig némán meredtek egymásra, aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
- Asszem' lepergett előttem az életem - engedte el Stefit George, és hátrébb lépett a kis híján balesetet okozó széktől. - Te még maradsz vagy...?
- Igen, de te tényleg menj, mielőtt összetöröd magad - kuncogott a lány.
- Ez esetben - húzta össze a kabátját George - további szép estét, Stefi - köszönt el egy nagy mosollyal a fiú, majd öles léptekkel indult...volna meg a kijárat felé. A lány tekintete értetlenséget tükrözött, de George még részegen is tudta, hogy muszáj megkérdeznie egy utolsó dolgot Stefitől.

- Hé, ugye, öhm - habogott - szóval ez kissé kellemetlen, de ugye számíthatok a diszkréciódra? - túrt szőkésbarna hajába a fiú, idegesen, mint aki most jött rá, hogy valamit nagyon elrontott.
- Tessék? - hökkent meg Stefi, mire George kénytelen volt magyarázkodásba bocsátkozni:
- Amint mondtam, sportoló vagyok, és...érted.
- Hú, bocs, nem esett le, hogy ekkora sztárral ültem itt - Stefiben egy aprót felment a pumpa: csak azért, mert a fiú NBIII-ban focizik, máris ekkora hírességnek titulálja magát, hogy mindenki az ő magánügyeire kíváncsi?
- Nem úgy értem, csak...Szeretnek a pilóták magánéletén csámcsogni a lapok mostanság, és... - George hevesen gesztikulálva próbálta kimagyarázni magát. Azonnal észrevette Stefin, hogy a róla alkotott véleménye megváltozott az ez előtti mondataival. De hiába, George-é igenis nagy névnek számított - még akkor is, ha a lány ezt nem tudta.
- Jól van, megnyugodhatsz, egyik újságírónak sem fogok semmit mondani. Pedig tuti idejön legalább négy, miután kimész innen, és marha nagy összegeket fognak ajánlani a belsős infóidért - Stefi tényleg nem hitte el, hogy George valaki, de ha a fiú jobban érzi magát az ígérettől, akkor nem fog soha senkinek sem semmit szólni - úgysem kérdeznék meg.
- Oké, köszönöm - nyugtázta George, és őszintén remélte, hogy holnap egy sportblogban sem látja viszont magát. - Akkor még egyszer, jó éjt - egy utolsó, 32 fogas mosollyal ajándékozta meg a lányt, aki egy "szia" elmormogása után leugrott a magas székről, és újra a táncolók közé vetette magát.

*Kezdődjön a parti!