- Basszus. – szisszenek fel halkan, és egy egyszerű mozdulattal felemelem a lábamat és arrébb rugdosom magamtól Jungkookot, aki legalább olyan döbbenten reagál, mint én. Leugrom gyorsan az asztalról és bár különösebben nem érdekel anyám véleménye az életemről, mégsem akarom, hogy lássa, mire is készültünk éppen Jungkookal. Lehajolok a földre és villámsebességgel nyomom a fiú kezébe a felsőjét, aki nem habozik azonnal fel is venni azt.

Az ajkamat rágcsálva megyek ki a konyhából, ahol már szinte egyből szembe is találom magam édesanyámmal.

- Anya, szia. – erőltetek magamra egy kamu mosolyt, mire a nő viszonozza azt. Kényelemesen leveszi magáról csinos kabátját és egy elegáns mozdulattal felakasztja az egyik fogasra, ami az előszoba és nappalihelyiség találkozásánál található. – Hogy kerülsz ide?

- Na, de Hwami-ya, így kell köszönnöd az édesanyádnak? – rázza meg a fejét szigorúan, mire felvont szemöldökkel nézek rá, ezzel is kimutatva, hogy nem tervezek sokáig kedves lenni vele.

- Csókolom Syejae néni! – lép ki utánam a konyhából Jungkook, most már teljesen felöltözve. Azonban a haja teljesen kócos és tökéletesen árulkodik, arról, hogy valami történt köztünk az imént. Erről jut eszembe, hogy én meg se néztem magam, úgyhogy gyorsan lepillantok a ruházatomra és nem ér csalódás. A felsőm gyűrötten felcsúszva pihen a fekete rövidnadrágomban, ami szintén el van mászva a helyéről. Hát, még egy hülye is megállapítja, hogy nem beszélgettünk percekkel ezelőtt Jungkookal... - Hogy van mostanság?

- Jungkook-ah, szervusz. – köhint anyám elkapva rólam a tekintetét és vagy nem vesz tudomást, arról, hogy lerí rólunk minden, vagy nem is vette észre. – Régen láttalak...

- Anya – szakítom félbe a nőt, mert félek, hogy túlságosan belemerülne a társalgásba a fiúval. – Miért jöttél? – teszem fel újból első kérdésemet, most kicsit kedvesebben, hátha így hamarabb választ kaphatok.

Az igazság az, hogy a szüleim kilenc éves korom körül elváltak, egy meglehetősen rövid és sikertelen házasság után. Mindenki tudta, hogy nekik nincs jövőjük és csak miattam próbáltak családot színlelni. Azonban ez egy idő után kudarcba fulladt, így inkább beadták a papírokat, hogy külön mehessenek. Még örültem is, amikor elmondták nekem, hogy szétmennek, mert hiába voltam még kislány tudtam, hogy így legalább nem kell hallgatnom, ahogy a kétszintes lakást berengve veszekednek egymással. Anya az elvesztegetett fiatalságát siratta állandóan és, hogy apa miatt – és miattam – megragadt, abban – a megjegyzem jól kereső – nyomorult mennyasszonyi ruha boltban üzletvezetőként. Apa meg állandóan csitította, hogy én nekem ne kelljen hallgatnom őt, és próbálta őt meggyőzni, hogy miattam megéri az egész.

Azt hitték megóvnak engem egy hercehurcától, ha nem viszik bíróságra az elhelyezési ügyet, így közös megegyezés alapján jött a döntés, hogy két hetet apánál, két hetet anyánál töltök. Ez így egész jó ötletnek tűnt, és valóban néhány évig működött is. Csakhogy, amint kamaszodni kezdtem, rájöttem, hogy nem bírok egyfedél alatt élni a rémes anyámmal, aki annak ellenére is hordta haza a pasikat, hogy én is ott laktam vele. Állandóan veszekedtünk, sosem értettünk egyet semmiben, és egy idő után kijelentettem, hogy többet nem vagyok hajlandó menni hozzá.

Apa bezzeg a szöges ellentéte volt, ennek a sznob, munkamániás szajhának! Annak ellenére, hogy férfi volt, mindent megtett értem és nem akarta, hogy fiús lány legyen belőlem, Fonós videókat nézett, hogy ne kelljen állandóan copfba lennie a hajamnak, együtt tanult főzni és sütni velem, mert állította, hogy ez egy kislány életében igenis fontos. Ő volt a hősöm és mai napig, ő az! Apám, anyám helyett anyám volt. Ő volt mind a két szülőm egyben. Ezért is döntöttem úgy tizennégy évesen, hogy innentől kezdve véglegesen apához költözök, anyához pedig kéthetente hétvégén megyek csak. És ez így is volt évekig, jobban is működött, mint az első verzió.

Csakhogy anya mióta elköltöztem apától és egyetemista lettem – szóval lassan három éve – valami megszállott módon próbált velem jóban lenni. Sosem jöttem rá miért, mert én már eltemettem azt a tündibündi anya-lánya viszonyt a föld alá. De ezek szerint ő meg akarja menteni...

- Miért ne látogathatnám meg a lányomat csak úgy? – tárja szét anya a karját és bár arcán a szépségklinikáknak köszönhetően nincsenek ráncok, én így is látom rajta a rosszindulatot és hazugságot. – Főleg azért, mert egy hete nem veszed fel a telefont és nem is hívsz vissza...

- Bocsi, elfoglalt vagyok. – morgok a szememet forgatva. – Mint, egyébként most is szóval, jobb lenne, ha nem kényelmesednél el nagyon...

- Mert mi dolgod van? – köhint egyet anya gúnyosan és undorodva pillant Jungkook irányába. – Megint kurválkodni akarsz, miközben egy olyan fiú után futsz, aki soha nem fog téged viszont szeretni?

Anyám jól ismerte Jungkookot. Sőt, ami azt illeti hamarabb ismerte a srácot, mint én. Tizenhét éves voltam, amikor anya egy Jeon Rayeon nevű férfivel kezdett járni, aki történetesen Jungkook nagybátyja. Mivel a férfinak nem voltak gyerekei, mondhatni Jungkookot tekintette a fiának, mivel Rayeon bátyja – Kook apukája – annyira a munkának élt, hogy állandóan elhanyagolta a családját. Így történt, hogy egy anyás hétvégémen, anya végig főzőcskézett – ahogyan sosem szokott – és pattogott, hogy öltözzek ki szépen, mert Rayeon átjön vacsorára és hozza magával az unokaöccsét. Akkoriban még eléggé leszartam a fiúkat és úgy a társadalmat, ami körülöttem volt. Egyedül a drámáim érdekeltek, amit a két legjobb barátommal Soojinnal és Markkal néztem mindennap, mivel mind a hárman antiszociálisak voltunk. A legkevésbé sem mozgatta meg a fantáziámat Rayeon se és az unokaöccse sem. Ha rajtam múlt volna, a vacsorát a szobámban töltöm Park Seojoon valamelyik drámáját nézve, egy nagy adag nutellát zabálva. De szerencsére anya elég temperamentumos – amit feltehetőleg tőle örököltem – így kirángatott az ágyamból, rám erőszakolt egy csinos farmert és blúzt. Besütötte a hajamat és kisminkelte az arcomat, hogy tökéletes megjelenésem legyen. És ezt nem is bántam, amikor az ajtóban állva életemben először megpillantottam Jeon Jungkookot.

Idősebb volt nálam, elképesztően helyes és sármos volt, már húsz évesen is, én meg szerintem csoda, hogy nem ugrottam rá azonnal.

- Hwami-ya, ő itt Jeon Rayeon, a párom és az unokaöccse Jeon Jungkook. – mutatott be minket egymásnak anya. Nyeltem egy hatalmasat és nagy nehezen rávettem magam, hogy a fiúra nézzek, aki egy pimasz mosollyal rám kacsintott. Én meg szerintem, abban a percben elvesztem és végem volt.

- Örülök. – nyögtem ki nagy nehezen és már azt is csodának tartottam, hogy egy hang is kijött a torkomon.

- Hát, még én. – szólalt meg Jungkook, szexi mély orgánummal és ekkor már nem volt visszaút.

Ó, egyébként érdekes tény, hogy anya és Rayeon nem sokkal ezután össze is házasodtak és az óta is együtt vannak. Pontosan ezért köszön az anyámnak Jungkook ilyen lazán hiszen valamilyen szinten a nő a nagynénje vagy mi. De én hallani sem akartam róla egy pillanatra sem, hogy Jungkookot az unokatesómként emlegessem.

- Menj el, anya. – mondom nyugodtan kizökkentve magamat az elmerengésemből. – Menj el, amíg szépen kérlek!

- Miért nincs igazam? – fonja össze maga előtt a karjait és elég támadó állást vesz fel, ahogyan rám néz. – Nem vagy szerelmes Jungkookba, az első perc óta, amióta megláttad őt?

Jungkook rántja vissza a kezemet, mielőtt neki lódulhatnák a saját anyámnak és kivételesen áldom az eget, amiért a fiú legalább olyan jól ismer már engem, mint Soojin.

- Syejae néni – veszi át a szót Jungkook, így anyám felé fordul. – Ezt már sokszor megbeszéltük, nem? Hwami és én barátok vagyunk, vagy annál egy kicsit többek. De nem vagyunk szerelmesek!

- Lehet, hogy te nem vagy szerelmes a lányomba, de ő igen! – erősködik anya így megmozdulok Jungkook kezei között, de szerencsére elég erősen szorít magához, hogy ne tudjak még véletlenül sem hülyeséget csinálni. – Mondd ki, Hwami-ya! Mondd ki, hogy szerelmes vagy Jungkookba!

- Mi a faszért gondolod te, azt, hogy szerelmes vagyok, ha? – kelek ki magamból mérgesen. – Te is szerelmes voltál az össze pasiba, akivel lefeküdtél?

Anya összehúzott szemekkel néz rám én meg igyekszem tartani vele a szemkontaktust, mert nem bírnám elviselni, ha ő nyerne.

- Gondolkodj el, Hwami, hogy mit művelsz! – sziszegi végül, miközben magára veszi a kabátját. – Gusztustalan életmódot folytatsz, és egyszer tönkre fogsz menni bele! De, akkor már nem leszek itt neked...

- Nem aggódom, ilyenek miatt, mert te sosem voltál ott, amikor szükségem volt rád! – vágok vissza idegesen. Anya sértődötten vágja be maga után a bejárati ajtót, hogy drámai távozását alá támassza. Nagy levegőket próbálok venni, hogy megemésszem a dolgokat, és valamiért most nem idegesít, hogy Jungkook még mindig magához ölel hátulról. Különösen megnyugtatónak találom a helyzetet, ami kissé ijesztően hat rám.

- Jungkook... - szólalok meg néhány perc csendesség után, mire a fiú hümmögve szembe fordít magával. – Megég a süti...

A fiú elkerekedett szemekkel neveti el magát, amitől én is megkönnyebbülten nevetek fel. Együtt visszamegyünk a konyhába és, amíg én kiveszem a sütit a sütőből, ő a pultnak támaszkodva nézi végig a jelenetet.

- Sajnálom. – mondja végül, amíg én egy tálcára teszem az elkészült muffinokat.

- Mit? – ráncolom a szemöldökömet kérdőn.

- Hogy ilyen rossz a viszonyod, anyuddal. – néz a szemembe. Hirtelen nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet. Miért mond nekem ilyeneket? Sosem beszélünk lelki dolgokról, csak általános hülyeségekről. De sosem merek neki megnyílni, ahogy ő sem nekem, mert mindketten félünk tőle, hogy, akkor túl komolyra fordulnának köztünk a dolgok. Azt pedig egyikünk sem akarja.

- Ne foglalkozz vele. – vonom meg a vállamat. – Inkább csak örülj neki, hogy a nagybátyád elviseli, és így megismerhettél! – villantom ki rá a mosolyomat.

- Inkább, akkor te örülj, amiért elmentem, arra a vacsorára! – hajtja hátra a fejét gúnyosan horkantva egyet. – Eredetileg randim lett volna aznap este, de valamiért Rayeon bácsi meggyőzött és lemondtam...

- Most legyek érte hálás? – teszem csípőre a kezemet és teljes testemmel felé fordulok. Jungkook kidugja a nyelvét, benedvesíti az ajkait és bólint egyet. – Oké. Rém hálás vagyok, amiért megismertelek, elvetted a szüzességemet és egy őrült ribanccá tettél!

- Bármikor megismételném azt az éjszakát! – nyújtja ki a kezeit felém, és egy mozdulattal magához ránt, így a mellkasára simulok. Átkulcsolom a nyaka körül a kezemet és érdeklődve várom a folytatást. – Annak ellenére, hogy az volt az első közös éjszakánk, egészen jó voltál.

Megforgatom a szememet és válaszadás helyett inkább az ajkára tapasztom az enyémet, mielőtt elkezdhetné ecsetelni az első aktusunk részleteit...