TWO.

「 ... THE WONDER TWINS ... 」

A Monterey Gimi parkolójában ültem a kocsiban. A leengedett tető miatt felborzolta az enyhe, meleg szél a hajamat, így a tarkómnál gyorsan összefogtam, ahogyan egyébként is szoktam hordani.

Elindultál a suliba, ugye? - szerettem kétszer ránézni az Igéző Szeműre, hogy biztos legyek benne, nem szúrja el úgy a végzős évét, hogy állandóan késik a suliból.

Ne aggódj, Kislány! A húgom miatt késve indultunk, de be fogunk érni! Nem kell anyáskodnod fölöttem! - nem volt szidó a hangja, csak csipkelődő, ami mosolyt csalt az arcomra.

Értve - vettem tudomásul, amit mondott, aztán éreztem, hogy bontotta a kapcsolatot.

A suli parkolója tele volt emberekkel, bandákba verődve mentek a szekrényük felé. És akármennyire is ódzkodtam az ötlettől, ki kellett szállnom a kocsiból, és el kellett indulnom.

Az egyik vállamra vetettem a hátizsákomat, az egyik kezemben egy papírpoharas kávét egyensúlyoztam, amit a sulihoz vezető úton vettem, a másikban pedig az Idő rövid történetének ronggyá olvasott példányát. Profi vagyok a megosztott figyelemben, csak hetente szoktam magamra borítani a kávémat.

- Úúú, tudóspalánta veszély! - kiáltott utánam valaki, amikor kikerültem a focis dzsekibe öltözött seggfejeket. Fel sem emeltem a fejem a könyvemből, amíg a szekrényemhez nem értem.

Legjobb barátnőm, Kohana Benally már ott várt, a szekrényemnek dőlve. Persze, Koha nem volt egyedül, sosincs egyedül. Barátnője, Katherine „Kitty" Morris mindig a közelben van valahol. Nekem ezzel semmi bajom nem volt, Kitty az én barátom is volt, Kohát meg boldoggá tette, szóval...

Koha és Kitty esete legalább olyan különleges, mint a szüleimé. Mivel a lelki társ köteléket nem érdekli, hogy a hozzád kapcsolt személy ugyanolyan vagy különböző nemű. A köteléket ez nem érdekli, csak az, hogy a tökéletes társad legyen.

Kohát kisgyerekkorom óta ismerem, Kitty-vel viszont csak kilencedikben találkoztunk, a gimiben, mert Kitty a magánsuliba járt a felső tagozatig. Gimnáziumból viszont csak egy volt Monterey-ben. Az első hónapban laborpartnerek lettek kémián, és egy órán egymáshoz értek.

Azóta elválaszthatatlanok.

Őszintén, beletelt pár évembe, hogy meg tudjam szokni, hogy a legjobb barátnőm leszbikus, vagyis inkább, hogy a lelkitársa - akivel kimondatlanul, törvény nélkül is mindenki romantikus kapcsolatba kerül - lány. De ameddig ő boldog, én is az vagyok.

- Szia! - köszönt rám hangosan és vidáman Koha, mire majdnem kiesett a kezemből a kávé. - Kaphatok egy kortyot?

Odaadtam neki a poharat, ameddig bepakoltam a szekrényembe.

- Milyen volt a mai álmod az Igéző Szeművel? - Koha kezdte el a fejemben lévő srácot Igéző Szeműnek hívni, a rajzaim miatt, és azóta ráragadt, én is így hívtam őt magamban, a neve híján.

- Nem szükséges tudnod mindent, ami az álmaimban zajlik - nevettem el magam.

- Igen, Kohana, ne legyél ennyire kíváncsi! - lökte meg a lány vállát Kitty, egy édes mosollyal, végtelen kedvességgel. Ez volt Kitty.

- Évek óta rajzolgatja a srác szemeit, persze, hogy egy kicsit lehetek kíváncsi! - kérte ki magának Koha, teátrálisan a válla felett átdobva sötét - ami annyira sötét volt az én szememben, hogy az csak fekete színű lehet - haját.

- A polgárháborús álmom volt. Tudod, a gyapotmezős, amikor Scarlett O'Hara-ként rohangálok - magyaráztam, megadva magam. Koha addig nyúzott volna, ameddig el nem mondom. Nem értettem, hogy miért van ennyire ráállva a témára, amikor még én sem voltam ennyire ráfüggve.

- Nem is szereted az Elfújta a szelet - kérte ki magának Koha, mire szemforgatva néztem rá, és becsaptam a táskámat is a szekrényembe.

- Néha be kell dobnom a pop kult utálásokat - vágtam vissza csípősen. - Túl könnyű nektek, srácok! Egész nap együtt vagytok, ha nem is egy légtérben együtt, akkor is gondolatban együtt. És még álmaitokban is egymással álmodtok.

- Szerintem ez csak nálatok ennyire erős, Hayes - rázta meg a fejét Kitty, összeráncolt szemöldökkel. Kitty azok közé a szerencsés génekkel rendelkezők közé tartozott, aki még összeráncolt szemöldökkel is cukin nézett ki. - Mi nem álmodunk minden éjjel egymással. És nem is tudunk bármikor gondolati kapcsolatba kerülni.

- Öröm csodának lenni! - reagáltam le egy pillanat alatt. Tisztában voltam vele, hogy minden egyes páros más és más, valaki kevésbé veszi észre a tüneteket, valaki jobban. Ez nem jelentett sokat, legalábbis a szakértők szerint nem. Minden egyetemen találhatott az ember lelki társ specialistákat. Mint amilyen a monterey-i egyetemen az apukám volt.

- Ú, a Csoda Ikrek érkeznek! - füttyentett halkan Koha, mire Kitty és én is a bejárat felé kaptuk a fejünket.

Koha Csoda Ikreknek hívta Alexander „Lex" és Lena Hutchins-t, a város egyetlen ikerpárját, akik a mi évfolyamunkra jártak. Sötét hajú, komoly és komor arcú páros voltak, akik egyáltalán nem a mi baráti körünkben mozogtak. Mint minden más amerikai gimnáziumban, nálunk is volt egyfajta hierarchia, ami persze nem rabszolgamunkából vagy korbácsolásból állt, csak egy bizonyos vonallal, ami elválasztotta a klikkeket egymástól. Lex, focistaként nyilván ahhoz a klikkhez tartott, így húzta magával a húgát is.

- Ne hívd őket Csoda Ikreknek! - sziszegtem Kohának, miközben a társaság elhaladt mellettük, én pedig igyekeztem hátat fordítani nekik.

- Akkor hívjam őket Főgonosz Ikreknek? - csipkelődött tovább Koha.

- Attól, hogy Lex és Lena a nevük, még nem jelenti azt, hogy gonoszak is - hívta fel a csípős nyelvű figyelmét Kitty, miközben átkarolta a derekát.

- Jelentheti azt, hogy a szüleik túl sok képregényt olvastak - utaltam arra, hogy az ikreket a Luthor testvérek után nevezték el, a Superman képregényekből. - És inkább ne hívd őket sehogy!

- Hallottátok, hogy mi történt Lenával? - tért át más témára Koha.

- Nem akarunk pletykákat hallani! - kértem ki magamnak, és bár nem tudtam Kitty álláspontját az esetről, őt is belevettem a kalapba.

- Ezt akarjátok! - emelte fel a mutatóujját Koha, a félig felkontyozott haja pedig vidáman ugrándozott a feje búbján minden mozdulatára. - Lena elvesztette a lelkitársát.

- Elég kegyetlen ilyen pletykákat terjeszteni - borzongott meg Kitty, és az ikrek után nézett, akiknek a szekrénye a folyosó végén volt.

- Attól még igaz - vonta meg a vállát Koha. - A srác meghalt, és Lena az egész folyamatot érezte. Vagy földrengés volt, vagy bandaháborús lövöldözés, mindenki mást mond.

- Ez szörnyű - Kitty-hez hasonlóan én is megborzongtam, és elkezdtem Lenát bámulni. Sosem tartozott a vihogó, hajdobáló lányok közé, de most, ahogyan a sötét, enyhén göndör haja belelógott a szemébe, és az arca nyúzott, festéknélküli volt, a ruhái pedig csak lógtak rajta, a róla alkotott depressziós, kissé alvilági kép fokozódott.

- Viszont a bátyja még mindig jól néz ki!

- Kohana! - Kitty-vel egyszerre kiáltottunk fel, két oldalról ütve meg Koha karját. Egyrészt, a mellettünk elsétáló emberkék rögtön furán kezdtek el ránk nézni. Másrészt, az ember nem mond ilyet a barátnője közvetlen közelében.

- Csak eltűnődtem! - emelte fel a két kezét a lány védekezően. - Hogy milyen lehet az a lány, akinek Hutch a lelki társa.

Valamiért csak nagyon kevés ember szólította Lex-nek a fiút, pedig az már úgy is a neve rövidítése volt. Talán a Hutch becenévvel menőbb volt, tudom is én.

- Biztosan tudjuk, hogy nem Camille a lelki társa? - támasztotta neki Kitty az állát Koha vállának, hogy jobban lássa a folyosó végén az ikreket. Camille Morgan volt Lex barátnője. Legalábbis, a gimi legnagyobb részében az volt. Senkinek nem tudta, hogy milyen a kapcsolatuk azután, hogy mindketten betöltötték a tizennyolcat.

- Egészen biztos - bólintott Koha, és valamiért egyikőnk sem kérdőjelezte meg. De Camille még mindig ott legyeskedett Lex közelében, körberajongta, és a folyosó közepén nyomta le a nyelvét a torkát.

- Ez a barátság extrákkal fogalma? - mutatott rájuk diszkréten Kitty.

- Kétlem, hogy barátok lennének - szúrtam közbe, és furán kirázott a hideg. - Asszem felfordult a gyomrom.

- Minden nap a lelátón tanulsz, ahonnan premier plánból láthatod őket! - biccentett megint arrafelé Koha.

- De, csak mert ott csönd van, de nem néma csönd, hazamenni meg nem mehetek, mert el kell mennem apáért az egyetemre, és jobb ott ülni, mint a kocsimban! A könyvtárból meg kinéznek a könyvmolyok - védtem magam.

- Te is könyvmoly vagy!

- De nem irodalmi könyvmoly! - persze, senki nem értette a különbséget.

Megszólalt az első csengő.

- Mennem kell! Milával kell beszélnem óra előtt! - igazítottam meg a biosz könyvemet a kezemben, és léptem egy lépést el tőlük.

- Hé! Nem jössz ma este a meccsre? - kiáltott utánam Koha.

- Mikor mentem én utoljára meccsre? - tártam szét a karjaim kérdően.

- Akkor az utána lévő bulira?

- Majd beszélünk!

Ahogyan távolodtam Kohától és Kitty-től, gyorsan megnyitottam a kapcsolatot a fejemben lévő emberkével.

Kérlek, mondd, hogy nem vagy lány! - kezdtem el könyörögni rögtön. Nem, semmi bajom nem volt a leszbikusokkal, támogattam őket, de én nem voltam az. Biztosan tudnom kellett, hogy, aki a fejemben van, fiú, még ha ez az információ az évek során többször is tisztázódott.

Már megint az indián barátnőddel meg a csajával találkoztál? - őt sem kellett félteni, ismert engem. Már amennyire én megengedtem neki.

Apacs törzsből való bennszülött amerikai felmenőkkel rendelkezik - helyesbítettem gyorsan a Koha származását firtató adatokat. - Semmi bajom velük! Csak... remélem, hogy a lelki társam hímnemű.

Amikor utoljára utána néztem, még az voltam - vágott vissza. - És ahogyan következtetek, lány vagy.

Hagyj békén! - kezdtem el duzzogni, és inkább bontottam a kapcsolatot, úgyis elértem a biosz teremig, ahol már Mila várt.

Mila Lung volt a másik legjobb barátnőm. Vietnámi gyökerei miatt ázsiai vonásokkal rendelkezett, mandulavágású szemekkel, egyenes, sötét - gondolom, fekete - hajjal, babaarccal.

Mila mindig aggodalmaskodott valami miatt, és gondoltam, most is ez történt, ezért hívott hamarabb a terembe, hogy beszéljünk.

- Mi újság, Mils? - érintettem meg a vállát, amikor becsúsztam mellé a padba. Mila összerezzent, majd lenyugodott, kisimult arccal nézett rám.

- Kiakadok, Hayes! - nem lepődtem meg, Mila meg elkezdett hadarni. - Koha el akar vinni a meccs utáni buliba, de van ez a fura érzésem, hogy nem kéne elmennem, mert közben a lelki társam is morcos kedvében van, ami miatt én is morcos kedvemben vagyok, és egyébként is, próbál rávenni, hogy találkozzunk, de mi van, ha egy baltás gyilkos, nem akarom szét baltázva végezni egy sötét erdőben, vagy az óceánban, ahol csak napok múlva találják meg a rothadó testemet...

- Mila, állj! - leállítottam, mielőtt még az agyam teljesen összeomlott volna, és kiírta volna a kékhalált. - Ma csak két pohár kávét ittam, erre még nem voltam felkészülve. Van valódi probléma, vagy csak arra utazol, hogy reggel nyolc előtt lefárassz?

- Gonosz vagy! - kezdett el duzzogni Mila rögtön.

- Bocs, nem tehetek róla! Engem így kotyvasztottak. Egy kis csiribí-csiribá, egy kis gúny... és az egész beleesett egy nagy adag sárkányporba - szemléltettem a lelkem sötét bugyrait, egy gonosz vigyorral. - Szóval... van baj?

- Csak... annyira össze vagyok zavarodva. Ez a szerelem téma nem megy nekem! Talán ti csináljátok jól, hogy teljesen elszigetelitek magatokat egymástól - sopánkodott tovább Mila.

- Ti sem tudjátok egymás nevét, nem?

- Nem, tényleg nem.

És ennyi volt, Mila ezután lenyugodott, és elkezdett egy más témán pörögni.

Bárcsak én is el tudtam volna terelni ilyen könnyen a figyelmem.

.............

A / N.

nagyon örültem amikor láttam, hogy milyen nagy lelkesedéssel voltatok az új történeteim iránt, nagyon nagyon jól esik, és rengeteg erőt ad, hogy ne hanyagoljam el ezeket az új történeteket. szóval köszönöm nektek ❤❤❤❤

a héten valószínűleg elkészülök az ode of the shadows első részével is, valamint felkerül a nightcall első fejezete is, egy kis kedvcsinálónak, ha esetleg kíváncsiak lennétek azokra is ❤❤❤❤❤