THREE. 

「 ...  MEDUSAS  ...  」

Tíz éves voltam, amikor meghoztuk a szabályokat. Vagyis inkább, amikor én meghoztam a szabályokat. A lelkitárs szabályokat.

Köze lehetett ahhoz, hogy az anyám akkoriban hagyott el minket, és ennek a mentális következményeként gyakrabban hallottam a fejemben az Igéző Szemű hangját. Muszáj volt biztosítanom... különböző dolgokat. Amikor beszélünk, sosem mondunk neveket, se a sajátunkat, se a barátainkét, nem mondunk helyszíneket, se túl specifikus adatokat.

Egyesek rögtön bemutatkoznak a másiknak, és gyakran a tizennyolcadik születésnapjuk környékén találkoznak is egymással, a minél hamarabb elkezdődő közös jövő értelmében.

Mi nem. Mi semmiképpen sem.

Ahogyan belegondoltam, már az elejétől fogva látnom kellett volna, hogy ez csak... így ésszerű. Már az elejétől fogva nem volt valami rendben, valami mindig belecsúszott a számításba. Mintha minden azt ordította volna, hogy ez nem helyes.

A végén, mindig felkelsz az álomból, mielőtt megragadnád a kezét.

.・。.・゜✭・.・✫・゜・。.

Miután felvettem Apát az egyetemnél, valóban elmentünk a Tengeri Rezervátumba. A medúzák akváriumával szemben ültünk le, ahogyan szoktunk, minden egyes szülinapomon.

– Mr. Noseby megint arról akart beszélni velem, hogy miért nem próbálkozok meg az Oxforddal vagy a Cambridge-dzsel. Vagy legalább a Harvarddal – ültem le a kézfejemre, amikor megint előhoztam a kényes témát.

– Tudom. Felhívott az órám előtt – és ez nem is lepett meg. – Azt gondolja, hogy bármi lehetnél. Tudós, orvos, kutató, csillagász, asztronauta. Én ebben nem is kételkedek, hogy így van. Mindenben, amit felsorolt, kiváló lennél. Mindebben van tehetséged. És azt gondolja, hogy a Stanford kevés neked. Nem lenne semmi... kihívás.

– Hát... csak nem tudom elképzelni magam, hogy... az ország vagy az óceán másik felén éljek. Távol...

– Tőlem? – fejezte be Apa a mondatot, és szinte szánó pillantással fordult felém. – Nem a te reszortod aggódni miattam.

– Senki más nem tud – vágtam rögtön vissza. Nem tagadtam, hogy azért akartam az államban maradni, hogy Apa mellett lehessek. Neki és nekem is az lesz a legjobb.

Csak mi voltunk egymásnak. Nem szakíthattam el magunkat az egyetlen embertől, aki megértett minket.

– Nem lehetek én az az ember, aki visszatart – rázta meg a fejét Apa helytelenítően.

– Nem vagy az! – ellenkeztem.

És ezután nem boncolgattuk tovább a témát, inkább átváltottunk tudományos üzemmódba, tovább bámulva a medúzákat.

– A turritopsis nutricula medúzafajta képes regenerálni saját sejtjeit, amivel szinte halhatatlannak mondható – avatott be a titokba Apa, míg én továbbra is elmélyülten figyeltem a különös kis csalánozókat.

– Akkor biztosan hasonlóak vagyunk hozzájuk – nevettem el magam. Mint már mondtam, tizennyolc éves korunk után nem öregszünk, amíg nem találkozunk a lelkitársunkkal. Viszont, egyesek – mint például a pletykák szerint Lena Hutchins – nem olyan szerencsések, hogy valaha is találkozzanak a lelkitársukkal. Ők majdhogynem örökké fognak élni.

Nem volt erre különösebb tudományos magyarázat. Senki nem folyt bele a témába annyira, hogy kiderítse. Senki nem volt kíváncsi rá. Hiszen ilyen eset egy volt a millióból.

Úgy gondoltam, hogy nem sok olyan téma van, amiből létezik az egy a millióból. Lena Hutchins viszont létezett.

Egész nap nem tudtam másra gondolni, csak arra a mérhetetlen fájdalomra, amit érezhetett. Senkinek nem szabadna azt a fájdalmat éreznie.

Még, amikor sötétedéskor hazaértünk, akkor is csak erre tudtam gondolni.

– Lesz maradék a hűtőben! – kiáltott utánam Apa, mielőtt felmentem volna a lépcsőn a szobámba.

Egy órát ülhettem a tetőn, a kicipelt székemen, a teleszkópomat piszkálva, amikor megéreztem. Országszinten péntek este voltak a gimnáziumi amerikai focimeccsek. Így ezzel nem szűkítette le a kört a lelkitársam. Ahogyan múlt az idő, egyre több hasogató fájdalmat éreztem a vállamban, a hasamban és a térdemben. Mintha folyamatosan ütéseknek és terhelésnek lett volna kitéve. Az agyamban lévő srác valószínűleg ki is volt.

Így lementem a konyhába, hogy felügyelet mellett legyek, ha olyan nagy ütést kapna, amitől kifeküdnék. Volt már rá példa.

A vállamat dörzsölve mentem le a lépcsőn. Apa a konyhapultnál ült, valamit nézett a laptopján. Odamentem mögé, és nekidöntöttem a fejem a vállának.

– Péntek esti focimeccs? – kérdezte, jól ismerve a napirendet, és elfordította a fejét, hogy puszit tudjon adni az arcomra.

– Ühüm. Most mindenem fáj – bólintottam nyöszörögve, és szinte éreztem, hogy lila foltok képződnek a testem különböző pontjain. – Mit nézel?

– Igazából... téged – mutatott az ujjával a képernyőre. A megállított videón valóban én voltam, a hanyagul fonott copfomat átvetettem a vállamon, a végét piszkáltam, pimasz tekintettel. A jobb alsó sarokban lévő dátumból gyorsan ki tudtam számolni, hogy abban az évben készült, amikor az anyám elhagyott minket. Az első nyarunk volt nélküle.

Az első nyár, amit végigbeszélgettem a fejemben lévő hanggal.

Az első nyár, amikor felfogtam az álmaimat.

– Nem emlékszem erre – vallottam be halkan. A memóriám nem sokszor szokott cserbenhagyni. De... senki sem hibáztatott, amiért azt a nyarat el akartam felejteni.

– Akkor nézd csak! Ez az egyik kedvenc videóm rólad – lejjebb dőltem, hogy valamivel kényelmesebben legyek, és beledöntöttem a fejem Apa nyakába, miközben ő elindította a felvételt.

A már tizenegy éves énem tovább vigyorgott, szinte jelzésképpen megrázta a copfját, majd felemelte a másik kezét. Amiben egy olló volt.

– Ne, ne, ne! Hayes! – kiáltott fel Apa, de ő a videón nem látszott. Bár a mondat értelmének parancsolónak kellett volna lennie, ő csak nevetett.

Nem volt túl jó stratégia, mert a kislány a videón a copfjához illesztette az ollót, rögtön a hajgumi alá.

– Jaj, ne már! Ez komoly? – kiáltottam fel, tovább nevetve, és nézve, ahogyan a kicsi Hayes levág vagy tíz centit a hajából. És csak nevet. Nem hatja meg, hogy éppen a saját haját vágta le, mint akármelyik másik kislányt.

Arra emlékszem abból a nyárból – az Igéző Szemű hangján kívül -, hogy Apával egyfolytában együtt voltunk. Egymáshoz voltunk láncolva, szabad akaratunkból. Mintha azzal, hogy elengedjük egymást, elvesztettük volna a józan eszünket.

– Péntek este van. Nincs valamilyen buli? – hajtotta le a laptop fedelét Apa, félig felém fordulva. Elengedtem a vállát, és lehuppantam mellé a székre.

– Tudod, hogy kivel beszélsz, ugye? – mutattam magamra az ujjammal. Az ő lánya vagyok, kétlem, hogy ne lenne tisztában azzal, hogy én és a buli szó még nyelvtanilag sem vagyunk helyesek egy mondatban.

– Mintha azt hallottam volna, hogy a mai buli Kiméknél van. Ők itt laknak az utca végében – igen, én is tudtam, hogy hol lakik Asher Kim. De azt határozottan nem tudtam, hogy Apa ismeri Asher Kimet és az iskolai társadalmi helyzetét.

– Beszéltél Kohával? – éreztem, hogy a homlokomról eltűnnek a ráncok, amik a gondolkodás hatására kerültek oda, amikor leesett a dolog. – Csak nem adja fel!

– Miért is nem akarsz menni?

– Mert sosem megyek! – a hangom magasabbra csúszott, mint kellett volna. Amikor ezt észrevettem, rögtön lejjebb halkítottam magam. – Csak... nem az én közegem.

– Sosem tudhatod, hogy mit veszítesz, ha nem mész el a buliba – nem értettem a szituációt. Ez nem az első eset volt, hogy Koha megpróbált rávenni valamilyen péntek esti programra, amin az egész suli részt vett. Apa sosem csinált belőle ügyet, amiért nem akartam menni.

– Ki akarsz rúgni a házból valami miatt? Mert egy gimis buli, tele illegális alkohollal, esetleg droggal, garantáltan részeg és agyalágyult emberekkel, nem éppen a legjobb lehetőség – újra összeráncoltam a szemöldököm. Sosem jártam el a bulikra. Koha ezzel szemben mindegyiknek állandó vendége volt. És bár a suliban össze voltunk kötve, a partikra Kitty-vel járt. Mert engem sosem érdekeltek az efajta események. Túl fáradt és túl okos voltam, hogy élvezzem őket.

– Minden miatt ki akarlak rúgni a házból, Hayes – mondta egyszerűen Apa, megsimogatva az ujjaival a kézfejemet. – Szülinapod van.

– Ahogyan minden évben. És még ahogyan lesz évekig – vágtam rá.

– Hayes Lyra Mayweather! – minden egyes szó keményen és határozottan jött ki Apa szájából. Durvábban, mint valaha.

– Nem értem, hogy miért ilyen fontos ez! – tiltakoztam hevesen és kissé kétségbeesve.

– Mert nem ülhetsz egész életedben az én oldalamon, hogy megbizonyosodj róla, jól vagyok – rázta meg a fejét Apa. Erre visszahőköltem. – Én jól vagyok. De neked ez nem élet. És élned kell.

Nem tudtam mit mondani erre. Talán igaza volt. Talán nem.

Sosem akartam egyedül hagyni. De én sem akartam soha egyedül maradni. Mindig megnyugtatott a tudat, hogy mi mindig egymás oldalán fogunk maradni. Amennyire neki szüksége volt rám... neki is rá. Talán jobban.

– Nézz rám... – fogta meg az arcomat, hogy bele tudjak nézni a szemébe. A könnyek, amik már évek óta ki akartak törni belőlem, szúrták a szemem. – Te vagy a legfontosabb nekem a világon. Mindig itt leszünk egymásnak. De találnod kell magadnak egy saját utat is.

– Nem akarok saját utat – ráztam meg a fejem újra, szinte az őrület határán,kényszeresen. Elgyengültem, a fejem Apa vállára esett, nehézkesen nyeltem egyet és a karjába kapaszkodtam. – Nem vagyok rá képes. 

– Az én gyerekem vagy. Ez azt jelenti, hogy bármire képes vagy – simított végig nyugtatóan a hajamon. – Te leszel az első ember a Marson. De csak miután megnézted magadnak a Holdat és kiépítettél magadnak egy saját űrállomást. Új életet fogsz felfedezni az univerzumban és te fogod vezetni a tárgyalásokat az űrlényekkel. Ebben biztos vagyok. És ennek, hiszed vagy sem. az az első lépése, hogy most kimész a házból.

De én veled akarok maradni. Itt akarok maradni veled – akartam mondani, de a szavak megakadtak a torkomon.

– Elég időt töltöttél már itt – mintha olvasott volna a gondolataimban. – Annyi csodás dolog vár téged odakint. És imádni fogod.

Nem sírtam. Évek óta képtelen voltam rá. De a szorító érzés a torkomban nem múlt el. Szorította a tüdőmet, nem tudtam lélegezni rendesen, a tüdőm hevesen emelkedett és süllyedt. Rosszabb volt, mintha sírtam volna. Apa pedig addig simogatta a hátam, ameddig meg nem nyugodtam és fel nem tudtam nézni rá. A szemébe, ami szinte könyörgött, hogy álljak fel és induljak el.

Lorelai Mayweather tönkretettminket. Megtörtek lettünk és életképtelenek.

Ő a boldogsága után ment, a családját elhagyva, azzal sem törődve, hogy hogyan fognak boldogulni nélküle. Hogyan fogják feldolgozni azt, hogy egyik pillanatról a másikra csak egymásnak számíthatnak. Úgy beszélt velünk, mintha nem változott volna semmi. Mintha nem tett volna minket tönkre, nem tört volna minket meg, lelkileg, testileg, agyilag.

Biztos voltam benne, hogy ezt soha nem fogom tudni megbocsájtani az anyámnak. Ha képes lennék rá, akkor sem tudnám.

Félember lettem miatta. Kodependens.

Az apám többet érdemelt ennél. És én is. Egy teljes életet, igazi életet. 

───── ⋆⋅☆⋅⋆ ─────

A. / N.

azt is mondhatnánk hogy "that escalated quickly".

igen, a rész második felének hangulata egészen átlagos lesz a történet hátralévő részében is, szóval készítsétek be a lelketeket ilyen eshetőségekre is.

ha mást is olvastál tőlem, biztosan észrevetted, hogy ebben a könyvben sokkal rövidebb fejezetekkel dolgozok, mint máshol. ez nagyon is tudatos döntés. egyrészt azért mert nem akarok heteket eltölteni egy nagyon hosszú írással, így inkább több kicsire szedem szét a sztorit, talán így élvezhetőbb is az egész.

mindenképpen írjatok, hogy ez után mit gondoltok a történetről 😍😍😍❤❤❤