SIX.

「 ... START OF TIME ... 」

Tágra nyílt szemmel néztem a világra. A világra, ami az enyém volt , de mégsem. Vagyis... Még nem.

Hiszen sosem láttam még azelőtt. Teljes pompájában legalábbis még nem.

Ott volt minden a szemem előtt, amiről valaha is olvastam. Kiskorunkban fura technikával tanították meg nekünk a színeket, hogy amikor eljön az idő, meg tudjuk őket különböztetni és nevezni. Egész életemben nehezen tudtam rajzolni, hiszen nem tudtam pontosan, hogy melyik ceruzámat használjam.

De egyszerre... Ott volt minden előttem. Mintha a színező oldalai magától megtöltődtek volna. Mintha művész színezte volna, ezernyi különböző árnyalat mágikus kombinációjával, világosan, ragyogóan és tisztán.

A hajam, ami a számba lógott. Vörös. Mint a tűz. Mint az égő érzés az arcomon, ami a pirulásomat is jelezz. A csokis shake, ami folyott a felsőmön, a nyakamon és belecsurgott a melltartómba. Barna.

Tudtam, hogy az iskola színe a zöld. És amikor megláttam az iskolai focisták dzsekiját, már azt is el tudtam helyezni a fejemben, hogy milyen is valójában a zöld.

Azt is tudtam, hogy a tenger és a sulis szekrények kékek. Mert megtanították nekünk, pedig a fekete-fehér világban ennek nincs jelentősége, hiszen az árnyalatok szinte megkülönböztethetlenek.

Hogy az Igéző Szemek is kékek, pont olyanok, mint a tenger maga.

Lex Hutchins szeme pedig pontosan ugyanolyan volt, mint álmaimban. Annyira kék, hogy szinte belefulladtam.

A levegőm elakadt, és szorosabban szorítottam a dzsekijét. Sokszor pislogtam, hátha akkor jobban megszokom a színeket, amik egyszerre mindent elborítottak, de percről percre egyre jobban szédültem.

Lex tágra nyílt szemmel nézett engem tovább , a pólóink összeragadtak, ahogyan mindkét anyag ázott a csokis shake-ben. A fejem mellett támaszkodott a kezével , próbált nem a hajamra tenyerelni. De éreztem, hogy remeg. Lehet, hogy csak azért, mert én remegtem és csípőtől lefele teljesen össze voltunk ragadva. Mindent érzett, amit én is. 

itt vagy - szólalt meg az agyamban a hangja, mire összerezzentem. Az arcom is megrándult, és nem tudtam elkapni a szemem az övének szorításából.

a fenébe... itt vagy - suttogtam vissza, az ajkaim enyhén elnyíltak.

és gyönyörű vagy - az ő mondata sem volt hangosabb egy kis szellőnél, a gyenge fajtából. Mégis teljesen felzaklatott. Teljesen.

ez a valóság? - kérdeztem, erősebben szorítva a dzsekijét.

Lex pedig bólintott.

- Leszállnál rólam? - meg kellett köszörülnöm a torkomat, mielőtt megszólaltam. És továbbra sem tudtam elvenni a szemem az övéről. 

- Persze... - nem először hallottam Lex Hutchins-t beszélni, mégis olyan volt. Óvatosan lábra állt, percek óta (amiket én óráknak éreztem) először nézett körbe a folyosón, ahol megálltak az emberek, hogy minket bámuljanak. Zavartan fordítottam el a fejem, engedtem, hogy Lex felhúzzon, miközben a kezemben remegett az összetrancsírozott pohár, amiben korábban a shake-em volt. 

Remegve engedtem el a kezét és félrenéztem. Koha Lex mögött állt, összeráncolt szemöldökkel bámult rám és kérdőn megvonta a vállát.

- Hayes... - ezelőtt fogalmam sem volt, hogy a nagy Alexander Hutchins, az iskola menő Hutch-ja... Tudja a nevem. És ahogyan kimondta az aprócska szót, visszhangzott az agyamban, ahogyan magában ízlelgette. - Te vagy az...

- Én... - próbáltam kinyögni magamból. Mi a fenét művelek? A szemét néztem, meg ahogyan hitetlen mosoly terül el az arcán. Ezzel szemben én... Nem tudtam mosolyogni. Komor voltam, remegtem és sosem éreztem még ilyen erős feszültséget. - Én...

- Hayes, jól vagy? - hajolt oldalra Koha, hogy rám tudjon nézni.

- Igen... Én csak... - bólogattam, mint egy eszelős, és arrébb tűrtem a hajam. Ami vörösen hullott a szemembe. Vörösen. A folyosó neonfénye furán szűrődött át a tincseimen, olyan volt, mintha megvakított volna. Mint ahogyan az összes többi szín.

Émelyítő volt.

Émelyegtem. Remegtem. Kis híján kicsúszott a lábam alól a talaj.

- Nekem... Mennem kell - kapkodtam a fejem.

- Hayes! - szólt utánam Lex, de én akkor már hátat fordítottam és végigrohantam az emeleten. Minél távolabb a bámuló tömegtől.

Nem is néztem körül, hogy van-e más is a mosdóban - csak egy hosszú másodperc múlva tudasodott bennem, hogy egyedül vagyok, hála mindennek, ami szent -, csak lehuppantam a mosdók mellé. Keményen nekiütöttem a fejem a csempéknek, a tenyeremet a hideg padlóra szorítottam. Sóhajtva szívtam magam a hűvöst, remélve, hogy az megnyugtat.

Az egész világ pörgött körülöttem, bele kellett kapaszkodnom a táskám pántjába, hogy valamivel lenyugtassam magam és ne hányjak oda.

mi a fenét csinálok? - magamtól kérdeztem, mintha tudnám a választ. De éreztem, az agyam mélyén jelen van ő is, az Igéző Szemű , akivel kisgyerek korom óta hallottuk egymás hangját... Lex... Lex az, Hayes. Hiába, nem tudtam felfogni.

ez a valóság? - annyira kész voltam, hogy azt képzeltem, Isten vagy valami nagyobb hatalom válaszolni fog. A körmömet belevájtam a tenyerembe, koncentrálnom kellett, hogy az összeszorult torkomon keresztül is kapjak levegőt. A szememet olyan könnyek szúrták, amiknek már évekkel ezelőtt ki kellett volna csordulnia.

Minden olyan intenzív volt. A színek, amik egyik percről a másikra borítottak be mindent és mindenkit, én pedig ha kapkodtam volna a fejem, akkor sem tudtam volna mindent megnézni magamnak.

Utáltam az egészet. Utáltam, hogy megtörtént. Utáltam, ahogyan megtörtént. Utáltam, hogy Lex volt az.

Utáltam, hogy Lex volt az.

miért vagy a fejemben? - ha nem figyelt volna, akkor is hallotta volna, hogy milyen kétségbeesett a mondatom. Háromszor elismételtem ezt a négy szót.

Aztán... Felderengett előttem egy kép. Ami nem az én agyamból származott. Hanem Lex-től. Lex képzelte el, és eléggé koncentrált rá ahhoz, hogy én is lássam.

Az is megijesztett, hogy annyira ismer, hogy tudja, megnyugtatásra szorulok.

emlékszel erre? - halk volt a hangja, ahogyan lehunytam a szemem és teljesen belemerültem a képbe, amit... Álmainkban szoktunk látni. Gyapotmezők mindenhol , kis faház a semmi közepén, a ruhaszárítón lobogott a tiszta, fehér ruhák. - nyugodt. perzselő. finom.

Láttam, ahogyan az álombeli énem meglátja a fiatalember sziluettjét a távolban, majd elkezd rohanni. Évekig álmodtam ezt, de mindig azelőtt egy pillanattal fejeződött be, hogy megérinthettem volna a kezét.

De ezúttal, a füvön fekve is láttam magunkat. Láttam, ahogyan a gyapot és a búza szinte betemet minket, a könnyű meleg szél simogatta az arcunkat. Hosszú , fehér ruhám szoknyáját lobogtatta a szellő, ahogyan Lex álombeli éne, a függetlenségi háborúból való egyenruhájába öltözve magához húz. És ölelt. Ölelt, szinte éreztem.

ez a valóság? - nem tudtam, hogy melyikünk kérdezi ezt.

még egyszer meg akarlak érinteni - a mondata hosszú-hosszú percekig visszhangzott a fejemben.

.・。.・゜✭・.・✫・゜・。.

hello hello , mindenki!!

tudom, elég sokat várattalak titeket, a kis fejezet elejével kicsit megakadtam, és sokáig tartott, míg túllendültem rajta és gyorsan sikerült befejeznem.

szóval igen... VÉGRE TALÁLKOZTAK!!!!

hogy mi fog történni ezután? hamarosan megtudjátok ❤❤❤❤❤