ONE.

「 .... THE ONE WITH ENCHANTING EYES .... 」

Kiskorom óta sokszor éreztem úgy, hogy a testemen kívül vagyok, és felülről szemlélem az tájat, a világomat. Csak lebegek, teljesen nyugodtan és mozdulatlanul. Azt hiszem, hogy az életemet nézem lepörögni alattam. Tudom, hogy valami nincs rendben vele. Nem tetszik, amit látok. És félek, hogy soha nem fogom tudni megváltoztatni, és valahogyan mindig, mindenhogyan, minden ugyanúgy ér véget minden alkalommal.

Álom?

Valóság?

Emlék?

Sosem tudom eldönteni. De már évek óta vannak ilyen álmaim.

Talán igen, tényleg álmok. Hiszen látok színeket. A való világban nincs is ilyen kiváltságom.

Egy tanyaház verandáján állok, minden oldalról hegyek és gyapotföldek vesznek körbe. Belegázolok a térdig érő növénytengerbe, hogy elérjek a kifeszített ruhaszárító kötélhez, ahová ki vannak függesztve a hófehér lepedők, amiket szinte leszakít a helyükről a szél.

Csak az álmaimban látom, hogy milyen színű is igazából a hajam vagy a bőröm. Bár a ruhám, amelyet az álmomban hordok, biztosan nem az én szekrényemből van, tudom, hogy magamat látom. Látom, hogy itt hosszabb a hajam, mint a valóságban, és égővörösen lebeg utánam. Csak innen tudom, hogy igazából vörös a hajszínem.

Az első lepedőt lekapom a kötélről, és összehajtva a lábamnál lévő fonott kosárba dobom. Amikor felegyenesedem, egy alakot veszek észre, úgy száz méternyire tőlem. Túl távol van, hogy az arcvonásait tudnám tanulmányozni, csak azt tudom, hogy unionista egyenruha van rajta, az amerikai polgárháborús időkből.

De felismerem. Érzem a csontjaimban, hogy ismerem, vagy legalábbis az álombeli énem pontosan tudja, hogy ki is az az ember.

Az egész lényem megborzong, amikor átbújok a ruháskötél alatt, bizonytalanul, szinte remegve. Aztán ész nélkül kezdek el rohanni. A fehér ruhám és a hajam lobog mögöttem, és az sem érdekel, hogy a fűző majdnem megfojt, hogy majdnem hanyatt esek. Csak rohanok, szaladok, átgázolok mindenen.

Felé.

Mert tudom, hogy amint a karjai között vagyok, semmi baj nem történhet. Az élet összes apró kis mozaikdarabja rendeződik, nincs több kérdés, nincs több kétség. Minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Minden alkalommal csak a szemét tudom látni, megjegyezni.

A szemét nem tudom elengedni. Futás közben érzem, hogy zuhanok, és tudom, hogy csak azok a szemek tudnak a talpamon tartani. Ha elengedném, valami szörnyűség történne. Vele vagy velem, mindkettőnkkel. És sosem tudom elengedni a szemet. Ahogyan őt sem, aki a szemhez tartozik.

Mintha szerelmes lennék belé, de nem is ismerem.

Csak egy álombeli fiú volt. Őrültségnek tűnt az egész.

De tovább rohantam, egészen addig, amíg már egészen közel van hozzám.

Minden alkalommal felriadok, mielőtt elérhetném a kezét.

.・。.・゜✭・.・✫・゜・。.

Tágra nyílt szemmel néztem az én saját kis világomra. A szobámra.

Mint általában, az ébresztőórám előtt ébredtem. Gondolkodás nélkül, még félálmomban, pislogva, hogy a szemem minél hamarabb megszokja a színes álom utáni fekete-fehér világot, előkotortam az éjjeliszekrényemről a vázlatfüzetemet. Vaskos egy darab, több lap félig kiszakadt, valamelyik már egészen, és már alig volt benne üres lap. De találtam egyet, miután gyorsan fellapoztam.

Mire Apa bejött a szobámba, hogy az ágyamra dobja a Monterey Herald napi számát, én már az íróasztalomnál ültem, tökéletesítettem a két, igéző szemről készült rajzomat, félig kézzel pedig a neten szörföltem.

­– 'Reggelt! – már nem is lepődött meg, hogy reggel fél hétkor már az asztalnál talált, és odaoldalgott hozzám, hogy adjon egy puszit a fejemre, és belenézzen a laptopomba. – Mi a mai szavunk?

Felemeltem a mutatóujjam, hogy várjon egy pillanatot. Még húznom kellett pár vonalat az egyik szembe. A szobám egyik fele tele volt ilyen szemekkel. A szemekkel, amelyeket az álmomban láttam. Pech, hogy a való világban a színét nem tudtam átadni. Sőt, igazán megnevezni sem tudtam.

Amikor félig elégedett voltam az aznapi rajzommal, félredobtam a füzetet, és belebújtam a laptopomba, hogy egy idegen szót keressek a számunkra.

– Mit szólsz ehhez? Wabi-sabi. Nem összekeverendő a wasabival! – sok év után, már nehéz volt olyan idegen vagy ritka angol szót találnom, amit még nem írtunk fel a kezünkre.

– Oké, ez tetszik – jött az engedély, Apa pedig már keresett is egy árválkodó tollat az asztalon lévő rumliban. – Mit jelent?

– A tökéletlenségben való szépség felfedezése, az élet és halál körforgásának elfogadása – olvastam fel a jelentését magasztosan, majd nyújtottam a jobb kézfejemet, hogy az enyémre is firkantsa fel. A bal kezemre egészen mást szoktam felírni.

– Öltözz fel! Csinálok reggelit.

– Kávét is kérek! – kiabáltam a hátának, de ez igazából teljesen felesleges volt. Mindig csinált kávét.

Előszedtem egy papírt az alsófiókból, ráírtam a dátumot, a szót, amit választottam, alá pedig a jelentését, majd a fal azon részére ragasztottam, ahol a többi fura, idegen szó volt. A fal másik felében ott volt a kisebb milliónyi rajzom az igéző szemekről, és a tájakról, amiket az álmaimban szoktam látni.

Elégedetten konstatáltam a művemet, aztán a szekrényem felé vettem az irányt, miközben megnyitottam az agyamban egy kis járatot, ami egy másik ember felé vezetett.

Jó reggelt! – üzentem neki. Az agyam hátsó részében lévő csiklandozás jelezte, hogy az üzenetem célba ért. A válasz pedig egy morgás volt. Na igen, Igéző Szemű nem igazán volt a reggelek rajongója.

Kegyetlen vagy! – jött a válasz, és ha a gondolatok hangozhattak fáradtnak, akkor az övé határozattan annak hangzott.

Te meg késésben vagy! – vágtam vissza, egy gonosz vigyorral a szám szélében, miközben kirángattam a farmerszoknyámat a ruhakupac aljából. A fele persze kidőlt, de én egy ügyes mozdulattal rájuk csaptam a szekrényt.

Így jár az ember, ha az anyja azelőtt lép le, hogy megtanulna pakolni. Vagy hajtogatni. Vagy egyáltalán bármit is csinálni önállóan.

Sosem értettem, hogy miért kelsz ilyen korán – hála istennek, nem aludt vissza. Pedig szokása volt, amit én egyáltalán nem tudtam megérteni.

A suli nyolckor kezdődik – szólt a válaszom.

Ugye tudod, hogy a végzős évben illik késni? – szinte láttam magam előtt a vigyorgást, a szemöldökfelvonást. Pedig még soha nem is láttam ezt az embert. A nevét sem tudtam. Csak a szemeit ismertem, azt is csak az álmaimból, amikről ő nem tudhatott sehonnan.

Na! Nehogy visszaaludj! Tudom, hogy átfordultál a másik oldaladra! – nagyon reméltem, hogy az ő agyában is visszhangzott a kiabálásom. – Cause the players gonna play, play, play, play, play. And the haters gonna hate, hate, hate, hate, hate. Baby, I'm just gonna shake, shake, shake, shake, shake. I shake it off, I shake it off

Bevetettem az aduászomat, és végigénekeltem a Shake It Off teljes refrénjét. Ő meg tovább morgott. Én pedig végigtáncoltam a szobámon örömömben.

Később beszélünk! – nevettem el magam, és bontottam a kapcsolatot. Az évek során megtanultunk befolyásolni az agyunkban lévő köteléket, szóval, ha úgy tetszik, le tudtam halkítani a gondolatait, bár mindig éreztem, hogy ott van valaki az agyam hátsó felében.

Talán el kéne magyaráznom bővebben a világomat.

Az alapjait egy görög mitológiai elem határozza meg, ami szerint az embereket eredetileg négy karral, négy lábbal és két arccal teremtették meg az istenek. Zeusz, félve az erejüktől, kettészakította őket, két egyedülálló lénnyé, akiket arra kárhoztattak, hogy az egész életüket azzal kell tölteniük, hogy másik felüket keresik.

Addig viszont, ameddig nem érintkezünk fizikailag a lelki társunkkal, a világot fekete-fehérben látjuk, a színek pedig akkor fognak megjelenni, amikor fizikai kontaktusba kerülünk a társunkkal.

Ez a kapcsolat persze sok következménnyel jár.

Például ezzel a bizonyos kapcsolattal, ami szerint halljuk egymás gondolatait. Ugyanígy érezzük egymás fájdalmát. Legyen ez menstruációs görcs (mindketten szenvedünk, egy hónapban egyszer), vagy amerikai focis sérülés (igen, a lelki társam egy amerikai focista, aki pechemre szinte minden pénteken összeütközik valakivel, nagyon keményen, és ebből én mindent érzek). Mindezek mellett, osztozunk a legtöbb álmunkban. Sőt, a legtöbbször a másik sérülései megjelennek a saját bőrünkön is.

Illetve, még egy dolog, ami az én esetemben felettébb aktuális téma volt.

Tizennyolc éves korunkban megállunk az öregedésben. Egészen addig, míg nem találkozunk a lelki társunkkal, hogy egymás mellett öregedhessünk meg.

Így történhet meg, hogy Apa még mindig úgy néz ki, mint egy tizennyolc éves.

– Ave Caesar, morituri te salutant! – üdvözölt Apa, mikor leértem a lépcsőn, és betűrtem a NASA feliratú felsőmet a szoknyámba, és az ujjammal megfésültem a hajam.

– Üdvözlégy Caesar, a halálba indulók köszöntenek! – fordítottam le reflexből a mondatot, két ujjammal tisztelegve. Minden reggel ezzel köszöntöttük egymást, mint a gladiátorok az ókori arénákban. Szóval, azzal állt párhuzamba, hogy köszöntöttünk a halált, minden nap, amikor felkeltünk, hiszen igazából minden nap egy új élet.

– Boldog születésnapot, kölyök! – Apa áthajolt a pulton, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra.

– Mától hivatalosan is felnőtt vagyok. Lehetne, hogy megszabadulunk a kölyöktől? – kezdtem bele a szokásos beszédembe, amiben a független, felnőtt létemet részletezem, ami nem igazán illett össze a kölyök becenévvel.

– Ó, emlékszem erre a beszélgetésre! Akkor még a hercegnőtől akartál megszabadulni, és így tértünk át a kölyökre.

– Akkor most térjünk át egyszerűen arra, hogy... - na, ennyi volt, elakadtam. Semmi más nem jutott eszembe a kölyök helyett. És így fulladt kudarcba a vita, így gyorsan témát váltottam, és rátértem a következő problémámra. – Különben is... a szülinap csak egy egyetemes indok arra, hogy tortát együnk.

– Nem vettem tortát. Ketten vagyunk, ránk romlott volna – ha realista vitába kívántam keveredni valakivel, Apa kiváló ellenfelem volt. – De azért muffint vettem.

Ezzel elém gurított egy habbal és cukorkákkal feldíszített muffint, és a teljesség kedvéért rábiggyesztett egy szál gyertyát.

– Szülinapi kávé? – vetettem be a hamisíthatatlan kiskutya szemeimet.

– Kap egy muffint, és már kávét is akar! Hálátlan kölyök! – hümmögött tovább Apa, majd szó nélkül kivette a szekrényből a szülinapi bögrémet, beletöltötte az eszeveszettül keserű kávét, csöppentett bele egy kevés tejet, aztán teljes beleérzéssel fújt rá tejszínhabot és szórt rá fahéjat.

– Köszönöm! – énekeltem.

– Belenéztél még utoljára a tükörbe, hogy lásd, hogyan fogsz kinézni a következő években? – ült le a pult másik felébe Apa, és kíváncsian csillogó sötét szemeivel (amelyekről csak gondoltam, hogy feketék, hiszen barnának túl sötétnek tűntek) rám bámult a bögréje széle fölött.

– Elfogadom a tényt, hogy úgy fogok kinézni, mint tegnap este. És miből gondolod, hogy nem találkozok még idén a lelki társammal? – bólogattam, pimaszul rápillantottam, miközben kíméletlenül széttrancsíroztam a muffint a villámmal.

– Hidd el, tapasztalat, hogy ez nem megy annyira könnyen! – és előkerült a te vagy a gyerek, én a felnőtt hangnem. Basszus, de rühelltem ezt a hangnemet. – Anyád azt mondta, hogy még reggel hívni fog.

– Most hol van?

– Valahol Indiában – apa közelebb tolta felém a laptopját, amin a Skype volt megnyitva, már előkészítve az anyám hívására.

– Tizenkét és fél órával vannak előttünk – vágtam rá rögtön, gyors fejszámolást végezve.

Hogy miért volt az anyám Indiában, és nem Kaliforniában, velünk?

Nos, a szüleim esete bonyolult és egyedülálló. Tizenkilenc évesek voltak, amikor találkoztak az egyetemen. Szerelmesek voltak, de nem lelkitársak. Sokan úgy gondolják, hogy egy kapcsolatnak nincs sok értelme úgy, hogy nem lelkitársak a felek. Nem kifejezetten illegális, csak majdnem, de semmiképpen sem kedvelt. Tizenöt évig voltak együtt. Közben én is megszülettem, amit a társadalom szintén ferde szemmel nézett. Úgy gondolták, hogy nem lett volna szabad megszületnem.

De mégis.

Tíz éves voltam, amikor anyám – teljesen véletlenül – találkozott az igazi lelkitársával, Seannal. Nem volt kérdés, hogy elhagy minket. Nem volt kérdés, hogy engem, a szinte törvénytelen gyerekét apámmal hagy, hogy új életet kezdjen élete szerelmével. A világ bármelyik felében. Vagy minden felében.

Az anyám egy utazási bloggal kereste a kenyerét – ki tudja hogyan, vagy milyen sikerekkel –és így minden alkalommal, amikor beszéltünk, azaz minden héten, más országból jelentkezett. Egy másik világban volt, egy másik életben, aminek én meg Apa nem voltunk a részesei. Így a kapcsolatunk elég... hogy is mondjam szépen... döcögős.

Egy pillanatra ott maradt a tekintetem az apámon. Végignéztem a hátrasimított, fekete haján, a ránctól mentes bőrén, az arcszőrzetén, amit azért növesztett, hogy idősebbnek nézzen ki. Az emberek hamarosan előbb fogják azt gondolni, hogy egy pár vagyunk, mint azt, hogy apa és lánya.

– Viszont... még mielőtt anyád leelőzne az ajándékátadásban – emelte fel Apa a mutatóujját, én pedig izgatottan kihúztam magam.

– A sütőbe rejtetted az ajándékomat? – néztem utána a szemöldökömet ráncolva.

– Úgysem használjunk – na ja, tényleg. Az anyám előbb lépett le, minthogy megtanítson engem főzni, apa meg alapból inkompetens volt ilyen téren. Csak a tésztafőzésig jutottunk el ketten, annak is különböző fázisait ismertük. Így vagy gyorskaját rendeltünk, vagy valamelyik étteremből hozattuk a „rendes" ételt.

Íme, a modern, huszonegyedik századi csonka család.

A csomag, ami az ajándékomat rejtette, gyanúsan könyv alakú volt. És mivel a vastagsága nagyobb volt, mint az egyetlen könyvnél várható, ezért arra következtettem, hogy több könyvet is rejtett.

– Mielőtt rárepülnék erre a nagyon naaagyon szuper ajándékra... - állt meg a kezem a levegőben a csomagolás felett. – Mi a mai latin mondatunk?

Ez a bizonyos mondat került fel a bal kézfejemre.

Apa latint tanított az helyi egyetemen, és amióta az eszemet tudom, minden napra talált egy latin mondatot, amit az órái elején is megemlít.

Talán fura szokás, de hagyománnyá vált.

– In omnia paratus! – apa rákönyökölt a pultra, és közelebb hajolt hozzám, mintha egy titkot akarna megosztani velem. – Azt jelenti: készen állok mindenre.

– Burkolt célzás arra, hogy legyek nyitott, és tárt karokkal fogadjam a lehetőségeket, amiket az élet nyújt? – húztam össze a szemem, és ittam egy kortyot a kávémból.

– Nem is annyira burkolt.

– Ugye tudod, hogy egy ilyen élet után ki kellett volna ábrándulnod a szerelemből? – kezdtem el vele csipkelődve, mire vetett rám egy csípős pillantást. – Tudom, hogy a lelkitársakról beszéltél az előbb.

– Jaj, kölyök! – sóhajtott fel Apa, és megkerülte a pultot, hogy mellém jöhessen. – Figyelj ide, Hayes! Egy nap, valaki olyan fénnyel és csillogással a szemében fog rád nézni, amilyet még soha nem láttál. Úgy fog rád nézni, mintha minden lennél, amire egész életében várt. Jó dolgok jönnek! Várj rájuk!

– Nos, Mayweather professzor... - fordultam én is felé, hogy bele tudjon nézni a szemembe. Hogy lássa, minden szavamat komolyan gondolom. – Ha ez bárkinek is bejött a világon, értesíts!

– Hayes! – eltűnt a kölyök, és előjött a kemény Hayes. A szája belső felét rágva, megfogta pár hajtincsemet és a fülem mögé tűrte. Mintha éppen arra készült volna, hogy megszelídít egy dühöngő bikát.

– Tudósok vagyunk, mi a tudományban hiszünk. És a szerelem is csak tudomány, színtiszta kémia – kezdtem bele a litániámba. Ugyanolyan napirendi pontja volt a reggelünknek, mint a kézfejünkre irkálás.

– Igen? Akkor miért rajzolgatsz minden reggel ismeretlen szemeket? – erre nem tudtam mit mondani. És Apa nem is várt semmit. Visszafordultam a kávém felé, és idegességemben elkezdtem a bögrén lévő párára rajzolgatni. Apa továbbra sem engedte el az arcomat. – Normális, ha félsz. A szerelem félelmetes dolog. De csak egy életed van.

Összerezzentem, amikor a Skype elkezdett csörögni, és anyám profilképe jelent meg a képernyőn.

– Talán beszélhetnél vele erről – biccentett a laptop felé Apa, mire rákaptam a fejem.

– Nem tud semmit rólam – ráztam meg a fejem rögtön és hevesen, és már az enyém megemlítésére is összeszorult a torkom. Nem sírtam. Már régen nem. Nem csak miatta nem, hanem... semmi miatt. Nem ment. Az anyám kiölte belőlem. – Neked kellett az elmúlt nyolc évben mindennel egyedül megbirkóznod. Az összes lányos dolgommal. Nem szállingózhat vissza, amint fiúügyekre kerül a sor.

Ő is tudta, hogy igazam van, de nem mondhatta ki, nem akarta kimondani. Nem akart beleszólni az anyámmal kapcsolatos érzelmeimbe vagy gondolataimba, azt akarta, hogy mindenről magamtól döntsek.

Anyám a Barbie korszakom után lépett le, és az volt az egyetlen lányos korszak, amivel meg kellett birkóznia. Nem sokkal később jött az első menstruáció, a pizsibulik és a gonosz lányok korszakjai. Az apám pedig kérdés, panasz és szemöldökráncolás nélkül tűrt el mindent. Megoldotta minden létező problémámat. Egyedül, segítség nélkül.

– Vedd fel! Még a végén azt hiszi, hogy baj van – az volt a kötelessége, hogy ezt mondja. De mindketten tudtuk, hogy anyám nem gondolta volna ezt. Csak hagyta volna a dolgot, és majd este újrapróbálta volna a hívást.

Megráztam a fejem, és inkább fogadtam a videótelefont.

Az anyám, Lorelai Mayweather (bár nem hinném, hogy még mindig az apám vezetéknevét használná) mögött éppen ment le Mumbaiban a nap, ő maga pedig gondolom az ablakpárkányon ült, félhosszú sötét haja (ami vagy barna, vagy sötétszőke lehetett) keretbe foglalta vékony arcát. A világban vándorlás tökéletes kardió edzés.

– Hayes Lyra! – na ja, amikor anyám jókedvében van, vagy nyalizni akar valamivel, akkor általában mindkét nevemmel köszönt engem. Ezzel meg valahogy Apa agyára is próbál menni, mert ez a két név jelzi, hogy anyámnak is volt köze hozzám.

– Szia, anya – intettem bénán, mintha a fogamat húznák.

– Apád ott van? – jött az első kérdés. Naná, hogy ezt kérdezi meg először.

– Szia, Lori – előzött meg Apa a válaszadással, még mielőtt én rávágtam volna erre a kérdésre valami csípőset, és közelebb lépett hozzám, hogy az anyám is láthassa.

– Szervusz, Charlie – az a negédes mosol jelent meg az arcán, amiben anyám profi. Éppen elég ideig nézett apa szemébe, hogy valami rejtett üzenetet közvetítsen neki, aminek a megoldásába sosem akartam belemenni, majd visszapillantott rám. – Csak boldog születésnapot akartam kívánni, drágám! Hogy telik a tizennyolcadik születésnapod?

Mielőtt válaszolhattam volna, apa a fülembe súgta, hogy kimegy megnézni a postát, mire bólintottam. Ennyi az össz' párbeszéd, amire a szüleim képesek, és ezért igazából nem tudom hibáztatni őket. Fel sem tudom fogni, hogy mit érezhetnek, és felesleges is megpróbálni.

– Hát... még fiatal a reggel. Semmi szokatlan nem történt. De ha az utcába csapódna egy meteor, akkor te leszel az első, akit értesíteni fogok – úgy vigyorogtam, mint egy eszelős. Az anyám pedig kényszeredetten kezdett el vihogni.

– Jaj, drágám, a humorodat biztos apádtól örökölted – ahogyan minden mást is, de ezt neki nem kellett tudnia. – És a suli hogy megy?

– A suli az... suli. Semmi különleges. Plusz órákat veszek bioszból és kémiából, próbálok megfelelően teljesíti történelmen, ami nem megy könnyen – magyaráztam annyira bőbeszédűen, amennyire csak tudjam, hogy az időt húzzam.

– És az egyetem? Megjött már az értesítő a Stanfordról? Mert ugye, a Stanford volt az első, jól emlékszem? – halmozott el megint kérdésekkel az anyám, mintha legalábbis tudna bármit a továbbtanulásomról. Vagy az életemről, egyáltalán. 

– Igen, a Stanford az első, de ott van még a Berkeley, a UCLA, a USC – soroltam kedvetlenül, kissé idegesen. – Még nem jöttek meg az értesítők, de most már bármelyik héten itt lehetnek.

– Mi van a Harvarddal, a Yale-lel? Azokra nem jelentkeztél? – beleittam a kávémba, hogy húzzam az időt, hogy ne kelljen rögtön válaszolnom. És, hogy lehiggadjak, mielőtt elkezdek ordítani. 

– Öhm... nem, csak a nyugati partra jelentkeztem – ráztam meg a fejem végül, legyűrve magamban, minden más érzelmet. – Nem akarok olyan messzire menni.

Az anyám vagy értette, vagy nem, hogy miért.

De ahogyan felvillant a szeme, azt hiszem, hogy leesett neki. Hogy Apa miatt nem akarok az ország másik felébe menni. Hogy őt nem akarom elhagyni. Éppen elég ember hagyta már őt magára, nem akarok én lenni a következő.

Az apámnak szüksége van rám. Neked nem volt szükséged rá. Nekem szükségem van az apámra. Rád viszont nincs szükségem - ezt üzenhette a tekintetem, mert pontosan ezt gondoltam. Évek óta.

– Úgy látom, Anya küldött neked valamit! – hallottam Apa kiáltását az ajtó felől, mire hátrafordultam. Egy négyzet alakú dobozt lengetett a levegőben, ami egyszerű, barna csomagolóba volt bugyolálva.

– Ó, igen! De remek, hogy odaért időben! A múlt héten adtam fel Isztambulból! – naná. Kíméletlenül szétszakítottam a csomagolást, nem is nézve a világ másik feléből való bélyegre. Szívtam a fogam, hogy előbb kell felnyitnom anyám ajándékát, mint Apáét, amit sokkal jobban vártam.

A dobozban egy könyv volt az első, amit megláttam. Azokat az épületeket, szobrokat, festményeket sorolta fel, amik egyedülállóak és különlegesek a világon. Alatta egy köteg fénykép volt.

– Azokat az utam során készítettem. Gondoltam, a legszebbeket elküldöm neked is – olyan gyorsan pörgettem végig a képet, ahogyan tudtam, miközben a torkom össze volt szorulva. Az anyám ezekre a helyekre ment el, ahelyett, hogy a családja életében vett volna részt az elmúlt nyolc évben.

Egy fénykép viszont megfogott, így megálltam.

– Ez micsoda? – emeltem a kamera felé, hogy ő mondja meg, mert, bár rengeteg épület kupoláját megnéztem már, puszta kíváncsiságból és műkedvelésből, ezt nem ismertem fel.

– Ó, az friss kép. Isztambulból, Ahmed szultán mecsetje, ismertebb nevén a kék mecset. Gyönyörű, nem igaz? – tényleg az volt. Nem voltam képes levenni a szemem róla. – Emlékeztess majd, hogy ha látsz majd színeket, hogy vigyelek el oda!

És... ennyi, eltűnt a varázs.

– Köszönöm szépen – próbáltam egy mosolyt varázsolni az arcomra. Nem ment. Így jobbnak tartottam elköszönni az anyámtól, minél előbb. – Köszönöm, hogy hívtál, anya! Sietnem kell a suliba!

És már ki is nyomtam a hívást.

– Nem kéne büntetned ennyire az anyádat – ismét, ezt kötelező volt elmondania Apának, miközben én megittam az utolsó korty kávémat.

– Csak a kötelező köröket futja. Mintha egy teljesen idegen ember lenne – magyaráztam erre én – szerintem – jogosan.

Majd magamhoz húztam Apa ajándékát, hogy végre azt is kibonthassam.

A felső könyv egy Monet könyv volt, amiben Claude Monet legtöbb festménye benne volt. Imádtam Monet-t, imádtam a festményeit. Tökéletes ajándék volt.

Az alatta lévő pedig egy asztronómiai könyv volt, telis-tele az ég különböző csillagjaival és csillagrendszereivel.

Olyan ajándékok, amiket azok adnak, akik igazán ismernek.

– Ezek... tökéletesek! Köszönöm! – öleltem meg Apát. Csak mosolygott. Neki ez így volt természetes.

– Viheted a kocsit, ha akarod – jegyezte meg mellékesen.

– Mehetek busszal is – vágtam rá rögtön. Az egyetem messzebb volt, mint a gimi, és csak az egyikőnk mehetett kocsival, hogy mindketten beérjünk időben.

– Nem. Ez a te szülinapod. Viheted a kocsit. Ha megígéred, hogy eljössz értem délután! – én pedig bólogattam, mint egy jó gyerek. – Aztán elmehetünk a Tengeri Rezervátumba, meg a Matthews-ba enni.

– Az remek lenne!

Mintha lenne más programunk a szülinapomon. 

.・。.・゜✭・.・✫・゜・。.

A/N.

Hello hallo, alle sammen!

Az első fejezet még könnyen kerül ki, hiszen ez már régóta meg van írva 😂😂😂

Majd meglátjuk, hogy a továbbiakban hogy fog menni a dolog 😂😂

A lényeg hogy itt az első fejezete a történetnek, ami szerintem egy igazán különleges kis sztori, de majd ti eldöntitek. Hayes egy nagyon eredeti karakter, szerintem az egyik legjobb és legösszetettebb nézőpont és főszereplő, akit valaha is írtam.

Remélem, hogy az első fejezettel sok minden világosabb lett a fejetekben a világról, amelyben vagyunk és annak összetételével.

Szóval írjatok nekem.... Bármit amit gondoltok a történetről, Hayes-ről, bármiről 😁😁😁❤❤❤❤❤

*evanesco, ha det bra*