FOUR.

「 ... A LITTLE PARTY NEVER KILLED NOBODY - YET ... 」

Asher Kim két utcányira lakott tőlünk, az egyik tengerparti házban. Már akkor hallottam a zenét, amikor befordultam a bekötőúton. Elmentem pár osztálytársam mellett, akik valószínűleg nem tudták hova kötni az arcomat. Idegesen nagyobb súlyt helyeztem a farmerdzsekim zsebébe dugott kezeimre, miközben nagyot fújtatva felsétáltam a lépcsőn a bejáratiajtóhoz. 

Elővettem a telefonomat, Koha üzenetét keresve, amiben leírta, hogy merre vannak. Éreztem, hogy páran megnéznek, miközben átvágom magam a tömegen. Pár focista dzsekibe öltözött vállról visszapattantam a nappali felé menet.

- Hayes?! - az egyik asztal mellett torpantam meg, amikor meghallottam a nevemet, nem is olyan messziről. Körbeforogtam és megláttam Milát közeledni. Sugárzó mosollyal.

Már ekkor tudtam, hogy valami itt nincs rendjén. A mindig feszült, mindent túlkomplikáló és túlaggódó Mila, mosolyog? Milyen párhuzamos univerzumba kerültem?

Legalább olyan hihetetlen volt, mint... Engem egy buliban látni.

Szóval teljesen lehetséges, úgy látszik.

- Szia, Mils... - köszöntem vissza neki habozva, zavartan beletúrva a hajamba, majd ugyanolyan feszülten visszadugtam a kezem a zsebembe. A fejemben éreztem a zene pumpálását, minden ütem visszhangzott az agyamban, és éreztem, hogy az arcizmaim is beleremegnek.

Mila sötét haja lebegett, amikor odaugrált mellém és szorosan átölelt, miközben belekuncogott a fülembe.

- Olyan csinos a vörös hajad, Hay - kurjantotta a barátnőm. Nyitottam a szám, hogy köszönetet mondjak, aztán... Eszembe ötlött valami.

Vörös? Mégis honnan tudná Mila, hogy vörös a hajam? Én is csak azért tudtam, mert az álmaimban láttam. De Mila nem tudhatja, hacsak...

- Mila! - ragadtam meg a karját meglepődve, elkerekedett szemekkel. Az arca még jobban kivirult, amikor látta az arcomon a felismerést. - MILA!

Mila és az ő bársony hajgumija. Mila és az ő fura, koreai joghurt-italai. Mila és az ő ritka, csillogó mosolya.

Mila mindig a társam volt a keserűségben. Amikor együtt voltunk, megengedhettük magunknak, hogy mélyre süllyedjünk az önsanyargatásban. Akivel lázadásként thrillert néztünk, romantikus filmek helyett. Akivel depis slágerek szövegeit írtuk ki, nehezen megtanult, cifra kézírással.

És most... Mila megtalálta a lelkitársát.  Tudtam jól, hogy így van. Látni lehetett a szemében. A mosolyában. Felszabadult benne valami, ami kifelé is áradt belőle.

- És mégis... Kicsoda? - forgattam a fejem, mintha megláthatnám vagy felismerhetném rögtön azt az embert, aki ezentúl a barátnőm életének szerves része lesz.

- Hát... - kezdett bele Mila bizonytalanul, egy pillanatra az ajkába harapva, kissé talán félve is, hogy meg fogok rendülni azon, hogy ki is az az ember, aki a lelkitársa. - Asher Kim.

- Micsoda?! - szinte hallottam a zsivajban, hogy koppan az állam a földön. Mila egy bűnbánó pillantással megvonta a vállát. - Az az Asher Kim? Akié ez a buli? Aki a focicsapat tagja? Aki...

- Igen, Hayes - nevette el magát Mila, és megszorította a kezem. - Véletlenül hozzáértünk egymás kezéhez körülbelül egy órája az italpultnál, amikor átadott nekem egy poharat. És... Olyan, mintha megfordult volna velem a világ. Minden olyan intenzív és friss. Azt sem tudom, hogy hova nézzek.

- Ez... Tényleg, igazán csodálatos, Mils. Tényleg - sóhajtottam fel, és megpróbáltam olyan őszintén és boldogan örülni neki, amennyire tőlem telt. De nem tudtam leplezni, hogy álmomban sem számítottam volna erre.

Újra és újra el kellett gondolkodnom és meg kellett lepődnöm azon, hogy milyen kacifántos és bonyolult világban élek.

Milyen szürreális is ez. Találkozol száz, ezer emberrel az életedben, sokukat meg is érinted, de aztán... Jön egyetlen egy ember, aki úgy megérint, kívül és belül is, hogy az egész életed örökre megváltozik.

Egyetlen egy érintés. És minden robban.

Sokat gondolkodtam, amikor éppen nem voltam életem hullámvasútjának csúcsán, hogy talán nekem is szükségem lenne erre. Hogy éppen illő lenne, hogy valaki megváltoztassa az életem.

Hiszen akkor éppen kifogytam a csodákból. És akkor... Amikor lent vagyok... Minimum egy csodára van szükségem, hogy újra felálljak.

De még nem jött el az én időm. És akkor, azon a bulin... Nem is akartam, hogy eljöjjön. Akkor a hátam közepére nem kívántam senkit, aki változtatna az életemen. Azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén.

Először magamat kellett helyre raknom, ezt tudtam jól.

Megöleltem Milát, szorosan. Majd elváltak az útjaink. Ő Asherhez ment, sok mindent kellett megbeszélniük, olyan dolgokat, amikbe én bele sem tudtam gondolni. Én pedig beljebb mentem, Koha és Kitty után kutatva.

- Kohana! - kiáltottam túl a zenét, amikor megláttam őket a kandalló mellett, lassan táncikálva a tömeg szélén.

- Hayes? - fordult felém, és hüledezve elnevette magát, majd megragadta a karomat és egy heves mozdulattal odarántott maguk mellé, kishíján rám öntve a poharában lévő italt. - Mit csinálsz itt? Apádnak sikerült kidobnia?

- Ne csinálj úgy, mintha nem te vetted volna rá - reagáltam erre, és egy enyhén szúrós pillantást vetettem a legjobb barátnőmre. Kitty helyeselve bólogatott.

- Csak erősen sugalltam neki, amit már amúgy is tenni akart - vonta meg a vállát Koha, egy cseppet sem bűnbánóan. Pislogás nélkül meredtem rá, ami elég hihetetlennek tűnt úgy, hogy a háttérben dübörgött valami sláger , ami konkrétan valakinek a fenékéről szólt. - Ki kell jönnöd a csigaházadból, ezt apukád is tudja. Csak egy kis lökést adtam neki.

- Mindketten nyomást helyeztetek rám, hogy olyan dolgot tegyek, amit nem akarok - fogalmaztam meg a lényeget, kissé ideges és durva hangnemben. Még mindig mérges voltam, amiért kényszerítettek, apa is és Koha is. Mintha egyikük sem gondolt volna bele, hogy én mire vagyok képes. Vagy mire nem.

- Ne már, Hayes! Itt vagy, nem? - szürcsölt bele Koha az üdítőjébe, mire eltátottam a szám.

- Nem azért, mert így döntöttem volna - vágtam rá, és a szememet megforgatva hátat fordítottam. Levegő kellett. És nem tudtam, hogy hol máshol lenne friss levegő egy tengerparti házban, mint a teraszon.

Megköszörültem a torkom, miközben elhúztam a tolóajtót, majd... megakadtam a mozdulatban, amikor megláttam, hogy vannak az erkélyen.

A Hold világította meg a körvonalukat, így nem olvadtak bele a csillagos éjszakába. A hullámok morajlottak a hátuk mögött és csapódtak a szikláknak.

Lex Hutchins és Camille Bailey álltak ott a korlátnál, heves érzelmekkel nézve egymás szemébe. Olyan intenzitással, hogy még én is majdnem visszahőköltem és elakadt a lélegzetem, mintha rám néznének ugyanúgy.

Lex és Camille azóta voltak együtt, mióta a Hutchins család Monterrey-be költözött pár éve.  De elég tudott volt mindenki számára, hogy nem voltak lelkitársak. Tavaly nyáron pedig végleg szétmentek, miután a tizenegyediket azzal töltötték, hogy minden szünetben összebalhéztak a folyosón. Minden létező folyosón. Még akkor is tudtál róla, ha nem akartál.

Én sosem akartam. Mégsem tudtam volna megszámolni két kezemen, hogy hallottam és láttam őket veszekedni. Ezért is volt olyan fura, hogy így össze voltak bújva. 

Camille rövid szoknyát viselt, így a hosszú lábai és a feneke is jól kiemelkedett. Rá kellett markolnom a kilincsre, annyira meglepődtem a gondolataimon. Camille csinos volt, mitöbb nagyon dögös. Meg akartam érinteni, mintha arra vágytam volna, hogy kiderüljön, lelkitársak vagyunk. Meg... Más okokból is vonzott.

Lex beletúrt a hajába, miközben Camille hátranézett, hogy ki szakította őket félbe, én pedig nyeltem egyet, ahogyan kapkodtam a tekintetem közöttük.

- Nagyszerű időzítés, Hawking - prüszkölte felém Camille, mire Lex megforgatta a szemét. Camille kilépett a fiú térdei közül, és hátralva kezdett el felém, az ajtó felé haladni. - Még nem végeztünk, Hutch.

- Azt te csak hiszed - nem voltam benne biztos, hogy ezt a megjegyzést a lány már hallotta, hiszen a mellét kinyomva tolakodott be a házba mellettem. Egy újabbat nyeltem, aztán összeszoruló torokkal néztem, ahogyan Lex megrázza a fejét és a lépcsőt használva lesétál a tengerpartra, majd arra kezd haladni amerre a házukat sejtettem.

Végre magam maradtam. És a magány annyira édes volt, hogy majdnem elsírtam magam.

itt vagy? - a gondolatom olyan volt, mint egy halk suttogás, egy kis szél a sötét éjszakában. Felnéztem az égre, miközben vártam, hogy válaszoljon. Tudtam, hogy a csillagok látványa megnyugvást hoz a háborgó gondolataim tengerében.

itt - hallottam meg a választ, az agyam hátsó részéről jövő csikidézessel együtt, amitől egy szenvedő mosoly terült szét az arcomon. - baj van? fura a hangod. és ilyenkor már aludni szoktál.

Milyen jól ismert! És ettől csak még rosszabbul éreztem magam.

egy buliban vagyok - ismertem be, és szinte láttam magam előtt, ahogyan Igéző Szemű elfojt egy nevetést. - nem saját akaratból, jegyzem meg. és csak... nem tudom, fáradt vagyok.

legalább nyertetek? - Igéző Szemű természetesen hamar kilogikázta, hogy mint minden amerikai iskolában, a házibulik a péntek esti focimeccsek után szoktak zajlani.

azt hiszem - ekkor már őszinte volt a mosolyom. - remélem, hogy ti is. olyan fájdalmas ütéseket kaptam, hogy remélem.

talán sorsszerű volt , hogy el kellett menned abba a buliba - folytatta az előző témát, mire nekem rögtön Camille teste és pillantása ugrott be, és rögtön melegség öntötte el a testem.

nem létezik olyan , hogy sors - ellenkeztem, a fejemet megrázva.

ahogyan olyan sem létezik, hogy lelkitárs - kontrázott erre rá az Igéző Szemű. Talán igaza volt. Hiszen hosszú évekig, sőt még most is olyan volt, mintha egy természetfeletti, nem valóságos elméletben élnénk. - akkor miben hiszel, ha nem a sorsban?

fel tudsz nézni az égre?

igen... miért?

akkor csak nézd - kértem őt, és én is hátrahajtottam a fejem, hogy teljes egészében láthassam az égboltot. - annyi minden van ott kint. a végtelen sötétség és felfedezetlen sarkok. gyönyörű, de mégis halálra rémít.

szóval abban hiszel, hogy jelentenek valamit? - kérdezett vissza szkeptikusan.

persze, hogy jelentenek - nevettem el magam. - apukám mindig azt mondta, hogy mindenkinek meg kell tanulni szeretnie a csillagokat, amik alatt él.

jó metafora.

szerintem is - bólintottam, csak magamnak. - az egész ég és a csillagok annyi de annyi titkot rejtenek. talán ezért is gondolták azt az őseink, hogy valamivel magyarázni kell a létezésüket. meg tudod keresni a Medvéket?

a Medvéket?

a kis és nagy medvét. az égen.

azt hiszem, igen - vártam egy kicsit, hogy megtalálja őket. - megvannak.

oké, szóval... az ursa major és az ursa minor -  kezdtem bele magasztosan, tekintetemet a csillagképekre irányítva. - zeusz, a görög főisten, beleszeretett egy gyönyörű nimfába, callistóba, akivel lert egy fia, arcas. héra, a házasság istennője, zeusz felesége féktelen haragra gerjedt emiatt. dühében medvévé változtatta callistót, mintegy büntetésképpen. callisto vadul futott az erdőkben, mígnem , egy nap, meglátta a fiát, arcast, ahogyan a fák között járkál. az anyjaként, próbálta megközelíteni, de gyengéd szavak helyett csak morgás jött ki a száján. a fiatal férfi megrémült a fenevad láttán és előrántotta a lándzsáját, a medvére célozva. zeusz, hogy megvédje callistót a fiától, arcast is medvévé változtatta, majd a farkuknál megragadta őket és az északi égboltra helyezte őket, ahol biztonságban lehetnek héra elől.

és téged ez sem győzött meg a szeretet erejéről? - Igéző Szemű mindenkinél jobban tudta, hogy mennyire szkeptikus vagyok ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

ez csak egy mítosz - ellenkeztem. - a szülői védelem fontosságáról jobban meggyőzött, mint a szeretetről.

végülis, van hasonlóság.

igaz.

A mítosz talán egy kis nyugadalmat is adott nekem. Hogy van egy nagyobb akarat, aki eléggé törődik velem, ahhoz, hogy megvédjen mielőtt valami végzetesen rossz történne velem.

Ahogyan apukám szavai. Meg kell tanulnod szeretni a csillagokat, amelyek alatt létezel. Egész életemben próbáltam szeretni a csillagaimat.

De apukám valami mást is tanított nekem, ami egyre relevánsabb lett az életemben, de ezt még akkor, ott, Asher Kimék erkélyen állva, nem tudtam. Mégpedig azt, hogy az élet legnagyobb tragédiája az, amikor a lelkitársak, melyek egy lenyűgöző köteléken osztoznak, akkor találkoznak, amikor nem állnak készen egymásra.

.・。.・゜✭・.・✫・゜・。.

A. / N.

hei hei , alle sammen!!!

itt vagyok egy újabb kis résszel, bár kicsit később, mint terveztem. de itt van, nagy szeretettel ❤❤❤

lassan kezdenek beindulni az események, a következő rész pedig határozottan... nagy előrelépés lesz, mondhatni 😁😁😁

addig is, ha hiányzok, olvassátok a  Vér és Arany-t!!! 😂😂❤❤❤❤