FIVE.

「 ... THEORY OF EVERYTHING ... 」

A péntek esti buli és Tiszta szívből foci hangulat után, egész hétvégén otthon kellett ülnöm, hogy kipihenjem az egész hetet. A remete-lét mindig jól ment.

Legszívesebben a szobámból sem mozdultam volna ki, ha apa nem rángat ki szombat délután a heti bevásárláshoz.

Hétfő reggel apa vitt suliba, és azzal próbált kirángatni a sötét hangulatomból, hogy csokis shake-et vett nekem reggeli, sült krumplival. Na igen, apám a szülők mintapéldája.

A poharam szívószálát húzogattam ki-be a dzsip anyósülésén ülve, a hajamat elsöpörve a számból. A kezem megakadt a mozdulat közben, hogy leolvashassam a mondatot a kézfejemről.

Amor Vincit Omnia. A szeretet mindent legyőz.

Szerettem volna hinni, hogy igaz.

- Milyen napod lesz? - kérdeztem apától, amikor bekanyarodtunk a gimi parkolójába. Még egy kicsit húzni akartam az időt, mielőtt újra kénytelen vagyok bemenni az oroszlán barlangjába.

- Holnap érkezik az egyetemre egy másik lelkitárs tanácsadó. Írországból. Vendég előadó lesz, szóval elő kell készülnöm , hogy össze tudjak vele dolgozni - magyarázta Apa, hunyorogva a napfénytől.

- Na végre, kicsit téged is kilöknek a komfortzónádból - nevettem el magam kárörvendően, mire rám pillantott , jelezve, hogy érti a célzást.

- Ja, alig várom, hogy valami öreg fószer az én egyetememen főnökösködjön fölöttem - dünnyögte. Visszatartottam a nevetésemet.

Apám a Monterrey-i Egyetemen tanított latint, de a fontosabb feladata az volt, hogy a lelkitársak után kutasson. A világ minden egyetemén kellett lennie egy specialistának. És az apám miatt, egész Kaliforniában kiemelkedő volt Monterrey munkája, annak ellenére, hogy a városnak harmincezernél kevesebb lakója volt.

- Hé... - szólt utánam Apa, mikor egy lábbal már kint voltam a kocsiból. - Bocsáss meg Kohának! Csak jót akart neked. Az erőltetés inkább az én saram volt, mint az övé.

- Jó... - motyogtam, majd egyensúlyozva kiszálltam. A meleg szél felkapta a hajam és az arcomba fújta, de mindkét kezem tele volt, így nem tudtam kifésülni a szemem elől. Az egyik kezemben a kinyitott Stephen Hawking könyvet és a zacskót - benne a maradék sültkrumplival - próbáltam tartani, míg a másikban a félig teli csokisshake-es poharat, aminek szívószálát majdnem kivitte a szél. A fél vállamról majdnem lecsúszott a hátizsákom, a farmerom is lefelé csúszott a fenekemen, ahogyan a darázsolt ujjú felsőm is lecsúszott az egyik vállamról - amelyeken nem a táska volt -, így közszemlére tehettem a melltartóm pántját.

Így lavíroztam végig a gimi folyosóján, a zsúfolt előteren, végig a szekrényekig.

jó reggelt - furcsa módon , éppen most talált meg Igéző szemű hangja, miközben kikerültem egy viháncoló tinilány csoportot. - egész hétvégén alig hallottam a hangod.

igen, elég... csöndes volt a hétvége - próbáltam szépíteni a dolgot, hogy nagyon nagy szükségem volt a csendre és a nyugalomra, a négy fal között, mert ha nem... akkor tudtam, hogy beleőrültem volna. Az agyam nem tudott volna lépést tartani.

Így is alig tudott.

tudod, gondolkodtam azon, amiről beszéltünk - kezdett bele, mire tőlem csak egy hümmögésre futotta, mert éppen elértem végre a szekrényemig, amit valahogy ki kellett nyitnom. - tudod, az egész lelkitárs elmélet dolgon.

évek óta beszélünk erről - ellenkeztem, nem értve, hogy mire akar kilyukadni.

te pedig nem szereted ezt a témát, tudom - szinte láttam magam előtt, hogy bólint. - éppen ezért mindent, amit az évek során átgondoltam, magamban kell tartanom.

Kishíján elnevettem magam. Ezt ő is érezte.

ismerlek, te lány. már amennyire egy srác ismerheti a lányt, aki gyerekkora óta a fejében van és a nevét nem árulta el.

Éreztem a számonkérést a hangjában.

térj a lényegre, igéző szemű! fogytán a türelmem és mindjárt kezdődik az első órám - kértem hadarva, miközben nagy nehezen kinyitottam a szekrényem és megkönnyebbülten dobtam be a táskám.

tudom, hogy kettőnk közül te vagy az okos, aki az élet dolgain gondolkodik. az univerzumon és a csillagokon. szóval ilyen metaforával gondolkodtam - újra hümmögtem , pedig éreztem, hogy felgyülemlik az idegesség az agyamban. Mint minden alkalommal, amikor feljön ez a téma. Ezt ő is tudta, ezért próbált nyugtató hangsúllyal beszélni. De nehezen ment , hogy megtartsam a hidegvérem. - szóval... amikor ez az univerzum megszületett, amikor ebbe a létezésbe robbant, teljes tüzében és ragyogásában, minden ami valaha is létezni fog... megteremtődött. a lelkeink abból a tűzből és ragyogásból születtek. az atomjaiból. a csillagok apeó részeiből. mindenki ebből keletkezett.

Bólintottam, bár ő nem láthatta. És eddig őszintén tetszett a gondolkodása, még akkor is... Ha utáltam ezt a témát.

de én azt hiszem... hogy a tiéd és az enyém... ugyanazon csillag porából született - hevesen dobogott a szívem, mikor tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. - minden egyes darabja a testünknek és lelkünknek... a másikéhoz tartozik.

tényleg így gondolod? - Kérdeztem vissza, megakadó lélegzettel, összeszoruló torokkal.

szóval csak azt akartam, hogy tudd... egy életen át leszünk egymás mellett. ehhez nem kell tudnom a neved vagy hogy hol vagy - igyekeztem egy pontra fókuszálni, hogy ne sírjam el magam. Legszívesebben ordítottam volna. Neki. A nevemet. A pontos lakcímemet. Hogy jöjjön és vigyen el. - itt vagyok veled, kislány. ez minden, amit tudnod kell.

köszönöm - suttogtam. - tudom, hogy azt hiszed... nem érdekel ez engem. de érdekel. csak nehéz nyitottnak maradni, ha...

ha már magára hagytak egyszer.

igen.

gondolkodj ezen. majd délután beszélünk, oké?

oké.

A kapcsolat bontása után furcsa szárazság és keserűség futott végig az agyamon, ami igazán képtelen érzésnek tűnt. Pörögtek a fejemben a mondatai, próbáltam az értelmüket keresni, de nem sikerült. Az meg főleg nem, hogy a helyüket keressem az elmém fiókjaiban.

Igéző Szemű sosem beszélt még ilyen komolyan kettőnkről. Ezért is tűnt olyan hihetetlennek.

Ki vagyok én, hogy ilyeneket gondoljanak rólam? Hiszen nem is ismer.

Ez persze nem volt pontosan így. A gondolataimat ismerte, a belső hangomat, a legnagyobb kétségeimet. Nem nyüstölt, amikor nem akartam beszélni.

És osztoztunk az álmainkon.

Végigfuttattam a kezem az egyik rajzon, ami a szekrényem ajtajának belsejére volt ragasztva. A szeméről készült egyik rajzomat, amit még egy szalvétára firkáltam fel.

Ekkor döbbentem rá, hogy... Akarom látni azokat a szemeket. Teljes valójukban. Ahogyan az álmaimban szerepeltek. Hihetetlen színekkel, amik nem is tűntek eviláginak.

- Szia, Hay - lépett oda hozzám hirtelen Koha, habozó mozdulattal. Nem beszéltünk a buli óta, ami nálunk igazán soknak számít.

- Szia - köszöntem vissza, és próbáltam egy bátorító mosolyt magamra erőltetni. Ami mindkettőnket bátorít.

- Sajnálom... Ami pénteken történt - kezdett bele a legjobb barátnőm. - Tudom, hogy neked nehezek az ilyen szituációk, mégis belerángattalak az akaratod ellenére.

- Te csak jót akartál nekem - sóhajtottam fel, és megszorítottam a felkarját. - Ezért igazán nem haragudhatok.

Koha erre végre elnevette magát, és szorosan megöleltük egymást.

Kohana mindent tudott, amit át kellett élnem az évek során. Ismert, amikor lent voltam és amikor fent. Minden részemet ismerte. Egy bizonyos értelemben ő volt az én lelkitársam. Az ember, akiről tudtam, hogy egész életemben mellettem lesz. Ez nem is volt kérdés. Nem tudtam rá sokáig haragudni. Hiszen én is nagyon jó tudtam, hogy szükségem van Kohára. Nélküle... Nem működnék rendesen.

Békejobb gyanánt felé nyújtottam a zacskót, benne a maradék sültkrumplival. Úgy ujjongott fel, mint egy kisgyerek és magához is húzta az olajos zacskót. A shake-emet meg semmi próbálta eltiedelni. Tudta, hogy nem járna vele sikerrel. A csokisshake-em szent, sérthetetlen és csak az enyém.

A poharamat nyomogattam be és ki, és már elég közel volt hozzá, hogy megtörjön, de én akkor sem hagytam abba. Elővettem a szabad kezemmel a törikönyvemet és az Idő rövid története alá csaptam.

Kohára nevettem, aki olyan intenzitással és szeretettel bámult a krumplira, mintha Kitty lenne az, közben grimaszokat is vágott.

Ezzel voltam elfoglalva és nem azzal, hogy a hátam mögé nézzek.

Így anélkül kifordultam és léptem egyet, hogy láttam volna, ki van az útban.

Kohana felkiáltott , hogy vigyázzak. De ez már későn volt. Mert az ütközés már megtörtént.

Egy kemény vállnak mentem neki, olyan hirtelen, hogy elcsúsztam és a hátamra estem. A két könyv kiesett a kezemben, mind amiatt, hogy éppen estem, mind amiatt, hogy megpróbáltam az illetőbe kapaszkodni, hogy ne repüljek a földre. Ez nem sikerült úgy, ahogyan terveztem.

Hiszen az illetőt is húztam magammal, a dzsekije nyakát megragadva. A mellkasa a földön nehezen az enyémnek ütközött, pedig éreztem, hogy próbált tompítani.

A huppanás hatására viszont a pohár is elborult a kezemben, és mindkettőnk felsőjét és nyakát beterítette a csokis shake.

Habozva nyitottam ki a szemem, amit még akkor becsuktam, amikor estem, és ezzel egyidőben újra rászorítottam a dzsekire a markomban. De az ujjaim ekkor már nem csak a focista dzsekihez értek hozzá.

Hanem az illető nyakához is.

A szemébe néztem... És minden robbant.

Minden.

Robbant.

A.

Világ.

Felfordult.

Az Igéző Szemű fiú szeme pedig... Megtelt színekkel.

.・。.・゜✭・.・✫・゜・。.

hello hallo , mindenki!!!!

itt egy újabb rész, bár egy kis kihagyás után.

és hopp hopp, megtörtént a dolog, amire nagyon nagyon vártunk. megjelent az igéző szemű fiúnk, teljes valójában.

jupppi!!!

és hogy ezután mi történik?

hamarosan megtudjátok.