𝐀𝐝𝐞𝐥𝐢𝐧𝐞 𝐅𝐞𝐫𝐥𝐚𝐳𝐳𝐨

❝𝐓𝐡𝐞𝐲 𝐬𝐚𝐢𝐝 𝐭𝐡𝐢𝐧𝐠𝐬 𝐰𝐞𝐫𝐞 𝐠𝐫𝐨𝐰𝐢𝐧𝐠
𝐒𝐨 𝐰𝐡𝐲 𝐝𝐨 𝐈 𝐟𝐞𝐞𝐥 𝐥𝐢𝐤𝐞 𝐧𝐨𝐭𝐡𝐢𝐧𝐠 𝐚𝐭 𝐚𝐥𝐥 𝐢𝐬 𝐥𝐞𝐟𝐭?
   𝐒𝐨 𝐈'𝐥𝐥 𝐤𝐞𝐞𝐩 𝐨𝐧 𝐦𝐨𝐯𝐢𝐧𝐠
𝐈𝐟 𝐈'𝐦 𝐬𝐭𝐚𝐧𝐝𝐢𝐧𝐠 𝐬𝐭𝐢𝐥𝐥 𝐭𝐡𝐞𝐧 𝐈'𝐥𝐥 𝐟𝐞𝐞𝐥 𝐭𝐡𝐞 𝐞𝐦𝐩𝐭𝐢𝐧𝐞𝐬𝐬
   '𝐂𝐚𝐮𝐬𝐞 𝐈 𝐠𝐞𝐭 𝐬𝐨 𝐥𝐨𝐧𝐞𝐥𝐲 𝐚𝐧𝐝 𝐲𝐨𝐮 𝐠𝐞𝐭 𝐬𝐨 𝐥𝐨𝐰
𝐀𝐧𝐝 𝐈 𝐥𝐨𝐨𝐤 𝐬𝐨 𝐬𝐭𝐮𝐩𝐢𝐝 𝐰𝐡𝐞𝐧 𝐈 𝐥𝐨𝐬𝐞 𝐜𝐨𝐧𝐭𝐫𝐨𝐥
    𝐈'𝐦 𝐚𝐥𝐨𝐧𝐞 𝐢𝐧 𝐦𝐲 𝐛𝐞𝐝𝐫𝐨𝐨𝐦 𝐚𝐧𝐝 𝐭𝐡𝐞 𝐰𝐚𝐥𝐥𝐬
    𝐚𝐫𝐞 𝐜𝐚𝐯𝐢𝐧𝐠 𝐢𝐧 𝐀𝐧𝐝 𝐈 𝐭𝐡𝐨𝐮𝐠𝐡𝐭 𝐈'𝐝 𝐛𝐞 𝐡𝐚𝐩𝐩𝐲,
    𝐛𝐮𝐭 𝐈'𝐦 𝐛𝐚𝐫𝐞𝐥𝐲 𝐛𝐫𝐞𝐚𝐭𝐡𝐢𝐧𝐠❞
- 𝐃𝐞𝐚𝐧 𝐋𝐞𝐰𝐢𝐬

𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

❝𝐃𝐨𝐧'𝐭 𝐡𝐨𝐥𝐝 𝐦𝐞,
'𝐜𝐚𝐮𝐬𝐞 𝐈 𝐚𝐦 𝐟𝐚𝐥𝐥𝐢𝐧𝐠 𝐛𝐚𝐜𝐤 𝐝𝐨𝐰𝐧
𝐀𝐧𝐝 𝐈 𝐰𝐨𝐮𝐥𝐝𝐧'𝐭 𝐰𝐚𝐧𝐭 𝐭𝐨 𝐬𝐞𝐞
   𝐲𝐨𝐮 𝐡𝐢𝐭 𝐭𝐡𝐞 𝐠𝐫𝐨𝐮𝐧𝐝
𝐋𝐢𝐭𝐭𝐥𝐞 𝐝𝐚𝐫𝐥𝐢𝐧𝐠, 𝐲𝐨𝐮 𝐟𝐨𝐮𝐧𝐝
𝐦𝐲 𝐡𝐞𝐚𝐫𝐭 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐥𝐨𝐬𝐭 𝐚𝐧𝐝 𝐟𝐨𝐮𝐧𝐝
𝐁𝐮𝐭 𝐭𝐡𝐞 𝐬𝐜𝐚𝐫𝐬, 𝐭𝐡𝐞𝐲 𝐬𝐭𝐢𝐥𝐥 𝐟𝐨𝐥𝐥𝐨𝐰 𝐦𝐞 𝐚𝐫𝐨𝐮𝐧𝐝❞
- 𝐃𝐞𝐚𝐧 𝐋𝐞𝐰𝐢𝐬

𝟐𝟎𝟐𝟏. 𝟎𝟓. 𝟎𝟏.

– Kincsem, biztos vagy benne, hogy ez a jó döntés? – lépett be anyukám a szobámba. Rengeteg bőrönd között ültem a földön, és igyekeztem minden fontos, és kevésbé fontos dolgot bepakolni. A hajnali órákban ugyanis indultam Monacóba.

Tudtam, hogy azzal hogy elhagyom az országot, anyának hatalmas fájdalmot okozok, de életemben először muszáj volt a saját érdekeimet előtérbe helyeznem. Az elmúlt években történt sűrű és szörnyű eseménysorozat miatt, úgy éreztem megfulladok itthon, Milánóban.

– Anya, ezt már többször megbeszéltük. Mindössze egy négy órás kocsiútra leszek – sóhajtottam nagyot – Ráadásul te is tudod, hogy Monaco az egyik legbiztonságosabb hely, ahova mehetek – zártam le nagy nehezen az egyik hatalmas bőröndöm.

Anya szemeiben könnyek csillogtak. Szörnyű volt így látni, de elfáradtam. Nem tudom már tovább színlelni azt, hogy boldog vagyok, amikor legszívesebben zokogva üvöltenék. Nem megy. Egyszerűen szükségem van egy kis változásra, egy új otthonra és arra, hogy egyedül legyek, hogy elfoglaljam magam. Erre pedig tökéletes hely Monaco.

– Tudom – nézett maga elé – És, annak ellenére, hogy nem értek egyet a döntéseddel, támogatni foglak mindenben – ült le mellém, miközben megsimította jobb karom. Nem ismerek nála erősebb nőt.

– Köszönöm anya – mostmár nekem is folytak a könnyeim. A búcsú nehéz, ha valaki, akkor ezt én tudom, de nem törhettem meg a célegyenesben. Muszáj végig csinálnom azt, amit kiterveltem.

– Ugyan – legyintett, miközben félig átkarolt – Ne félj haza jönni, ha úgy érzed nem az történik, amit vártál. Apáddal tárt karokkal fogunk fogadni téged itthon, bármit is csinálj, vagy bárhova is mész – mondta, miközben odébb tűrt egy kósza barna tincset fülem mögé.

Bólintottam egy aprót, majd anya egy utolsó öleléssel magamra is hagyott. Miután becsukódott utána az ajtó, kifújtam az eddig bentartott levegőmet, és próbáltam normalizálni a légzésemet.

Az egész mellkasom nyomott, azt hittem megfulladok a fájdalomtól. Teljesen mást diktált az eszem, és súgott a szívem, így még inkább összezavarodtam a szokásosnál is jobban. De mindennek a vége a legnehezebb, és most az egyszer nem szabad hagynom, hogy az érzelmeim irányítsanak vagy vezéreljenek.

– Bejöhetek? – nyitotta ki résnyire az ajtóm apa – Nyugi, békével érkeztem, valamint egy jó hírrel – mosolygott. Válaszul csak bólintottam egyet, mire apa mosollyal az arcán lépett előre egyet.

Míg anya teljesen összetört a hírre két hete, miszerint nem csak elköltözöm otthonról, de még az országot is elhagyom, addig apa volt az aki bíztatott és tartotta bennem a lelket. Ő tudta a leginkább milyen hatalmas nagy szarban lenni, és hogyan kell abból újra építkezni.

21 évvel ezelőtt annyi pénzünk nem volt, hogy haza gyalagoljunk. Adósságok hadát építettük fel az évek során, anyát kitagadták a családjából, ráadásul én is úton voltam, így mindenki csak apára számíthatott, hogy ő tegyen valamit. Rengeteget dolgozott azért, hogy megteremtsen nekünk mindent, volt hogy heti 7 napból, mindössze egyszer láttuk, de a kemény munka meghozta a gyümölcsét. Mára már szinte mindenki ismeri Andrea Ferlazzo nevét Olaszországban.

– Szóval, mi a jó híred? – tértem rá egyből a lényegre.

– Szereztem neked munkát – mondta mosolyogva. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér.

– Apa – kezdtem bele – Imádlak, szeretlek, de mondtam már neked, hogy nem akarok a monacói leányvállalatodban dolgozni a te vezetékneveddel – mondtam neki teljes komolysággal.

Egész kicsi korom óta mindig megkaptam azt, hogy 'Neki könnyű egy milliárdos apával a háta mögött'. Nem hitték el soha sem, hogy valamit önerőből vagy bármiféle hátszél nélkül értem volna el, pedig apa nem rakott alám soha semmit sem. Természetesen mindent megtett, hogy nekem ne legyen olyan nehéz életem, mint neki, de semmi sem hullott csak úgy az ölembe az évek során.

– Tudom Kincsem – mondta, miközben arcáról csak úgy áradt a nyugodottság – Nem is az egyik cégemben kapsz munkát. Ahogy bele is egyeztél, hogy legalább ennyiben had segítsek, szereztem neked egy csodaszép kicsike lakást a városközponttól nem messze, és mit ad Isten, a közelében van Antoine jó barátom klubja – értetlenül hallgattam történetét, még mindig nem értettem hova akar kilyukadni. Apa látva arcomat tovább vitte gondolatmenetét – Mielőtt még elkezdesz aggódni, nem, nem tudja, hogy oda költözöl, viszont beszélni beszéltem vele, és kérdezgettem, hogy mennek nála a dolgok. Elmesélte, hogy új klubbot nyitott Monte-Carloban, ahova bartendereket, pultosokat keres. Hétfőn van az állásinterjú.

– Édes vagy apa, de szerinted, ha meglátná a vezetéknevem nem jönne rá egyből, hogy a lányod vagyok? – kérdeztem tőle, az inkább költői, mintsem komoly kérdést.

– Pont ez a lényeg, hogy nem az én vezetéknevemmel fogsz jelentkezni, hanem a nagyiéval – mondta apa, mire nekem leesett az állam.

– Apa, na várjunk csak. Te azt akarod, hogy okiratot hamisítsak? – nevettem fel bután, hiszen nem igazán értettem miért akarja azt, hogy büntényt kövessek el.

– Jaj kislányom, dehogyis! Csináltam pár hülyeséget fiatalkoromban, de soha nem kérnélek ilyenre. Ajánlottam Antoinenak egy remek aszisztenst, az unokanővéredet egészen pontosan, aki az állásinterjúkat fogja szervezni – mondta, aminek hallatára már nekem is összeállt a kép.

Rettentő hálás voltam apának azért, hogy ezt megtette értem, és úgymond engedi, hogy lemondjak a nevéről. Mindig is büszke leszek a Ferlazzo névre, viszont így, hogy senkinek nem az fog beugrani a bemutatkozásom során, hogy "Na ő Andrea Ferlazzo lánya", tényleg teljesen tiszta lappal tudok indulni.

– Köszönöm apa, ti vagytok a legjobbak – újabb könnycseppek gördültek ki szemem sarkából.

Apa karjaiba zárt és egy hosszantartó ölelés után, lágy csókot adott fejem búbjára. Óvatosan felnéztem és láttam, ahogy hatalmas barna szemei neki is könnytől csillogtak. Most, ő sem tudott erős maradni.

– Remélem tudod, hogy bármikor visszajöhetsz hozzánk, kedves Adeline Luna Rossi – mondta ki újdonsült nevemet, amitől minden nagyon valósságossá vált.

Holnap új életet kezdek, távol otthontól. Kaptam az élettől egy második lehetőséget, ezt nem baszhatom el úgy, mint az elsőt.

❀ ❀ ❀

Halihó Kedveseim!

Tyűha, nem is tudom nagyon, hogy honnan kezdjem. Nagyjából fél éve írom ezt a történetet és rengeteget dolgoztam vele, remélem nektek is annyira a szívetekhez nőnek a szereplőim, mint nekem.

Őszintén megmondom, hogy nagyjából 6 éve írok, de még soha nem publikáltam olyan könyvet, amit be is fejeztem. Mindig csak 10-11 részig jutottam el, utána megállt nálam a tudomány. Pontosan ezért várok már május óta, hogy közzé tegyem az irományom. Hogy végre ne egy félkész művet adjak ki a kezeim közül.

Tartsatok velem, ha megfog a történetet titeket!

Millió puszi,
Windee