𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟖.𝟎𝟏.

𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

Van az a mértékű fájdalom, amit egyszerűen képtelen körül írni az ember. Az a fajta érzés, ami a nap első percétől kezdve az utolsóig fogva tart, és nem enged el. Ami annyira fáj, hogy a mellkasod egész álló nap folytonosan nyom olyannyira, hogy minden egyes lélegzetvétel egyre jobban fájjon. Ez az a mértékű fájdalom, amiből az ember képtelen kilépni, akármennyire is akar.

Minden egyes porcikámmal próbáltam kizárni Adeline-t a gondolataim közül, de egyszerűen képtelen voltam rá. Bárhová mentem, bárhová néztem, mindenről a lány mosolygós szemei jutottak eszembe, amik elmondhatatlanul hiányoztak a napjaimból. Hangja tisztán csengett füleimben, és nem telt el úgy egy perc sem a napban, hogy ne kívántam volna azt, hogy mellettem legyen.

– Charles, hahó – integetett az asztal túlsó oldalán elhelyezkedő Pierre nekem, ami sikeresen kiszakított bambulásomból – Már vagy öt perce amúgy hozzád beszélek, de amint látom nem nagyon jut el az agyadig az, amit mondok neked.

Valóban, egy szavát sem tudnám visszaidézni abból, amit Pierre az előbb mondott nekem. Annak ellenére, hogy testileg Budapesten voltam, a lelkem több száz mérföldre ragadt Monacóban. Ez a hétvége volt az első olyan Nagydíj a szezonban, ahova úgy érkeztem meg, hogy Line saját akaratából nem volt mellettem. Egy üzenetet, egy telefonhívást sem váltottunk azóta amióta kiléptem a lakásából az eljegyzési gyűrűjével a kezemben. Belepusztultam a tudatlanságba, abba hogy az ég egy adta világon semmit sem tudok róla.

Csak a versenyautómba beülve éreztem egyedül jól magam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a sisak a fejemre került, minden problémám megszűnt egy kis időre. Semmi másra nem koncentráltam csakis magamra és a pályára. Ez volt az egyedüli mentsváram, ahol ki tudtam szakadni a fájdalomból és szomorúságból amit egész álló nap éreztem magamon. És annak ellenére, hogy a rajthelyemen nem is látszik, a tegnapi napon mindent kihajtottam az autómból.

– Bocsi, itt vagyok – ráztam meg a fejem, miközben a szemben ülő barátomra néztem.

– Haver, pocsékul nézel ki – nézett rám Pierre szomorúan. Francia barátom ugyanúgy kialvatlan szemekkel nézett vissza rám. Maradjunk annyiban, hogy amióta fény derült Jean-Jaques egykori egyéjszakás kalandjából született lányára, a Gasly családban sem a legidillibb a hangulat. – Semmit sem hallottál felőle mi?

Csak megráztam a fejem.

A váltás túl hirtelen volt számomra. Adeline amilyen gyorsan vált egy "ismeretlen lány a bárból"-ból a szerelmemmé, olyan gyorsan vált teljesen idegenné ismét. Az, hogy semmit nem hallottam felőle, teljesen megőrjített. Minden egyes apró örömömet és bánatomat megosztottam Line-nel. Mert a lány nem csak a szerelmem volt, hanem egyben a legjobb barátom és a legnagyobb támaszom is. Akkora űrt hagyott maga után, amit semmi és senki nem tud betölteni. Mérhetetlenül hiányzott a mosolygó szemű barátnőm, aki a legnagyobb fájdalomból is ki tudott húzni egyetlen ölelésével.

Fogalmam sincs, hogy a hiánya végett érzett fájdalmamon mi tudna segíteni, ha eddig pontosan ő volt mindenre a megoldásom.

– Ha ez bármennyire is megnyugtat, ő sincs jobban. Sőt. Az, hogy haragszik rád Charles nem azt jelenti, hogy ki is szeretett belőled. Addie még önmagánál is jobban szeret téged, ezért fáj neki annyira. – mondta a francia mit sem sejtve, hogy minden egyes szavával egy újabb kést döfött a szívembe.

Mondanom sem kell, hogy Pierre szavai egyáltalán nem nyugtattak meg.

– Hidd el, ha tehetném átvenném tőle az összes fájdalmát – sóhajtottam nagyot, miközben beletúrtam a széltől amúgy is kócos hajamba.

A legfájdalmasabb dolog az elválásunkban az volt, hogy ez teljes mértékben az én hibám volt. Egy pillanatig sem Line-é. Pontosan ezért kéne egyedül nekem fájnia. Az, hogy tudom, hogy ő sincs jól, engem még lejjebb húz.

Sikerült megbántanom azt az embert, akit még a széltől is óvni próbáltam. Gratulálok Charles, egy címeres balfasz vagy.

– Egy hét után, végre leültem beszélgetni apával – szólalt meg hirtelen Pierre, amire egyből felkaptam a fejemet.

Tudtam jól, hogy ő sincs jól, hogy ő is szenved. Gaslyék voltak a második családom, és pokoli volt annak a szemtanúja lenni, ahogy a biztos családmodell napok alatt a darabjaira hullott.

– És mit mondott? – kérdeztem félve tőle.

– Azt, hogy sajnálja és hogy nem kifogás, de abban az időben amikor ez megtörtént anyával megingott a házasságuk. Folyton veszekedtek és kiabáltak egymással, mélyponton voltak. Volt egy időszak amikor még külön is éltek, bár hogy őszinte legyek én ebből semmire sem emlékszem. Mindig is abban az álomvilágban éltem, hogy az én szüleim kapcsolata a legtökéletesebb. Végig néztem ahogy a barátaim közül mindenki csonka családban nő fel, és baromi büszke voltam arra, hogy az enyémek még harminc év után is csillogó szemekkel tudnak nézni egymásra. Fáj belátni azt, hogy ez csak egy hamis illúzió volt.

Fájt hallani barátom szavait. Amikor Pierre apukája elém állt két héttel ezelőtt, hogy valamit el kell mondania nekem, még álmomban sem gondoltam volna azt, hogy a mondandója végén közli velem, hogy szerinte a menyasszonyom az ő vérszerinti lánya. Ugyanis annak ellenére, hogy Adeline nem tudja, soha nem olvastam bele abba az átkozott mappába, ami egy gyengébb pillanatomban éppenséggel jó ötletnek tűnt. Mindent amit mondott, tőle tudtam meg. Pontosan aznap este érkezett meg az anyag Adeline-ről a postán, amikor Max hajnalban kétségbeesve hívott fel, hogy baj van, és Line is vele van. Azzal a lendülettel csúsztattam az asztalom jobb oldali fiókjának mélyébe a bontatlan csomagot ahogy ezt meghallottam, és ez azután is változatlan maradt egészen addig, amíg Jean-Jeqaus segítséget nem kért tőlem. Ekkor néztem bele egyedül a lány aktájába, de akkor is csak az első oldalig, ahol a születési anyakönyvkivonatának a másolata volt megtalálható. Amikor megláttam, hogy az apja neve sor üresen maradt, szinte biztos voltam benne, hogy Pierre apukájának több mint valószínű, hogy igaza van a lánnyal kapcsolatban.

És hogy miért nem mondtam el Line-nek ezt? Mert nem akartam, hogy azt higgye csak mentségként mondom. Nem akartam, hogy azt higgye hazudtam neki. Életem egyik legnagyobb hibája volt engedni azt, hogy a még saját magamban is kételkedő egy részem átvegye az irányítást felettem, és nyomoztassak a lány múltja után. Ezt már akkor tudtam, amikor először a kezembe fogtam a barna borítású mappát. De nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat. Most viszont időt kell hagynom a lánynak, hogy feldolgozza a történtetek és meg kell próbálnom a lehetetlent. Azt, hogy türelmes legyek és távol tartsam magam tőle, mielőtt még nagyobb fájdalmat okoznék neki.

– Adeline-nel beszélt már? – kérdeztem miközben megköszörültem a torkomat, hogy gondolataimat visszatereljem a franciával történő beszélgetésünkhöz.

– Addie nekem azt mondta, hogy még a saját szüleivel sem képes beszélni, idő kell neki. Először velük kell leülnie, csak utána tudja majd apával tisztázni a dolgokat. Én nem tudom meg tudok-e bocsátani neki, annak ellenére, hogy anyának már sikerült nem is értem, hogy hogyan.. – sóhajtott nagyot a francia, miközben hátra dőlt a kényelmes fotelben amiben ültünk.

– Pierre ő is csak egy ember, aki sok évvel ezelőtt hibázott egyet. Ez még nem azt jelenti, hogy nem bánta meg, vagy nem akarja jóvá tenni. Édesapád nem rossz ember. Nem szabad egy ilyen miatt eltávolodnod tőle, soha nem tudhatod mennyi időt tölthetsz még vele, és amikor már nem lesz köztünk bánni fogod, hogy egy ilyen miatt nem beszéltél vele.

Láttam a francián, hogy elgondolkozik az előbb elhangzott szavaimon. Én csak némán kezembe fogtam az előttem pihenő, már-már jéghidegnek számító kávémat, és mit sem törődve vele belekortyoltam még egyet. Csendben ültünk mindketten a gondolatainkba feledkezve, miközben a kint zuhogó eső megnyugtató hangját hallgattuk. Kívül minden békés volt, a körülöttünk lévőknek talán fel sem tűnt, hogy a lelkünk mélyén mekkora háborút is vívunk valójában.

❀ ❀ ❀

A versenyem közel sem úgy alakult ahogy terveztem, sajnos önhibámon kívül.

Dühösen, de legfőképp csalódottan szálltam ki az összetört autómból, mindössze az első kör után. Az eső a rajtra felerősödött, ezzel pedig több pilóta sem tudott mit kezdeni. Valtteri és Lance is elmérték a féktávot, ezzel tönkretéve sokunk versenyét. A versenyt a pályára került temérdeknyi törmelék, és a sok sérült autó miatt piros zászlóval megszakították, így mindannyian a bokszutca felé vettük az irányt.

A sisakomtól útközben megszabadultam, a már-már feszítő vörös tűzálló versenyoverálomat pedig kicsatoltam és félig lehúztam magamról, hogy levegőt kapjak. Többen az egyik fehér pavilon alatt álltunk meg, hogy az esőtől védve legyünk, és mivel tudtuk, hogy ez egy hosszabb megszakítás lesz, elkezdtük kitárgyalni a mindössze félkörös versenyünk élményét.

– Valaki fogjon le most, vagy esküszöm az életemre, hogy neki ugrok Leclerc-nek – szólt dühösen, ám mégis visszafogott hangerővel Max hozzánk érve hirtelen.

Bármennyire is furcsa, teljesen megértem a holland viselkedését. Legszívesebben én is behúznék egyet magamnak az ő helyében.

Lando és Daniel egy szempillantás alatt teremtek Max mögött, miközben óvatosan kezüket vállaira helyezték, hogyha esetlegesen megindulna felém, meg tudják állítani. Mindannyian tudtuk, hogy senkinek, de főleg nem Max-nek nem hiányzik egy balhé a paddock falai között, vagy azon kívül.

Félve néztem fel holland barátunkra, akinek számomra teljesen sokkoló módon könnyek lepték el arcát. Teljes pánik és félelem uralkodott el felettem. Tudtam, hogyha Max Verstappen sír, annak csakis komoly oka lehet.

– Mi történt vele Max? – léptem hozzá egészen közel kikerülve az én testi épségemet féltő barátainkat.

Velük ellentétben, én egy percig sem tartottam attól, hogy a holland nekem ugrik esetleg. Pontosan jól tudtam, hogy nem fog bántani engem. Max hiába volt forrófejű, soha nem ártana szándékosan a barátainak. Csak meg volt rémülve. Pontosan jól tudtam, mennyire fontos ember lett az életének Adeline, és a holland - csak úgy mint én is - rettegett attól, hogy a lánynak bármi baja is esik.

Hálás voltam neki, és Pierre-nek azért, hogy vigyáznak rá, ha már én ebben teljes kudarcot vallottam.

– Kórházba került Charles... – suttogta alig hallhatóan Max, a pánik pedig teljesen eluralkodott felettem a kimondott szavai hallatán.

– Mi.. miért? M-mi történt?

A hangom gyenge volt és élettelen, teljesen lefehéredtem és muszáj volt leülnöm egy pillanatra. Éreztem, hogy nehezebben megy a lélegzetvétel, és hogy a szívem egyre gyorsabb ütemben dobog. A kezeim remegtek, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam mindenki előtt.

– Charles el ne ájulj nekem, igyál egy kortyot. Tessék – guggolt le egyből elém Max a saját kulacsát felém tartva.

Üveges tekintettel meredtem magam elé a távolba. A srácok körém gyűlve próbáltak meg segíteni nekem, de a világ körülöttem megszűnt létezni. Csakis a fájdalom maradt nekem, és az aggodalom, amitől képtelen voltam tisztán gondolkozni. A testem remegett az idegtől, kezeimet szorosan összekulcsoltam magam előtt. A lábam megállás nélkül topogott, a torkom teljesen összeszorult, amitől úgy éreztem meg fogok fulladni. Légszomj, majd a pánik vette át a testem felett az irányítást.A könnyfátyolon keresztül habár érzékeltem a fiúkat körülöttem, de az agyamig nem jutott el a mondandójuk. Forgott velem a világ, ám mégis úgy éreztem, mintha egy pillanatra megállt volna a Föld körülöttem. Csakis egyetlen egy ember számított nekem, Line.

– Max, mi történt vele? – kérdeztem meg újból halkan az előttem guggoló hollandtól.

– Charles én sem tudok sokkal többet, mint te. Csak rápillantottam a telefonomra az előbb, és mivel Addie nem tudhatta, hogy Bottas a hétvégén versenyautózás helyett dodzsemezni jött, azt hitte én is csak a verseny után fogom megkapni azt az  üzenetét, hogy: "Ne ijedj meg Max, de kórházba kerültem. Nyerd meg a versenyt, utána beszélünk." Ennyit tudok mindössze én is – sóhajtott előttem Max.

Nem kellett többet hallanom, gondolkodás nélkül pattantam fel a helyemről, majd óriási lendülettel indultam meg a Ferrari garázsa felé.

– Charles, mégis hová mész? – kapott a karom után aggódva Pierre.

Tudtam jól, hogy a fiúk nagyon megkedvelték Line-t ez alatt a pár hónap alatt, így tisztában voltam azzal, hogy ez a hír nem csak engem sokkolt le. Elvégre is Max-nek az egyik legjobb barátja lett időközben, Pierre-nek meg mint kiderült a rég eltitkolt húga, viszont egyikük sem érezte át azt a mértékű fájdalmat, amit jelenleg a mellkasomban éreztem. Max egyedüli mondata képes volt összedönteni a felépített falakat bennem. Sebezhetőnek, és mérhetetlenül gyengének éreztem magam a lány nélkül. Arról nem is beszélve, hogy régóta nem éreztem ilyen mértékű félelmet.

– A versenyemnek amúgy is annyi. Letudom a kötelező interjúkat, és az első géppel elindulok Monacóba – kezdtem el nagy lendülettel a garázsunk felé sétálni.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kapott utánam Pierre hirtelen.

– Őszintén? – nevettem el keserűen magam, miközben az ég felé meredtem – Nem. De képtelen vagyok tétlenül itt ülni, és megvárni azt, hogy a gondolataim teljesen agyon nyomjanak. Annyira aggódom érte Pierre.

Egy hajszál választott el attól, hogy keserves sírásban törjek ki a barátaim előtt. Éreztem, ahogy csak gyűlnek a könnycseppek a szemem sarkában, és minden erőmmel azon voltam, hogy azokat a lehető legkésőbb engedjem szabadjára.

– Menj. – bólintott lassan a francia barátom. – Írj, ha bármit meg tudsz róla, kérlek.

– Köszönöm.

Ennél több szó nem jutott az eszembe. Teljesen leblokkoltam a fájdalomtól, minden egyes szavam, minden egyes mozdulatom mindössze egy ösztön volt. Nem voltam a tudatomnál, gondolatban egészen máshol jártam, mint ahol kellett volna. Pierre szoros ölelésbe vont engem, amitől egy pillanatra kiszakadtam a rám nehezedő súly alól, ám amint megindultam a garázsok felé, minden egyes érzelem újból rám zúdult.

Képtelen voltam ilyen állapotban bármelyik csatornának is interjút adni, így mielőtt még befordultam volna a Ferrari már messziről vöröslő garázsába, megálltam az egyik hatalmas fehér épület mellett. Itt védve voltam, senki sem láthatott engem.

Azt hittem erős vagyok. Hogyha valaki, én mindent kibírok. Most mégis úgy éreztem magam mint egy ártatlan kisgyerek, akinek összedőlt az álomvilága, miszerint a világ csak egy boldog hely lehet. Adeline kórházba kerülésének a híre olyannyira arcon csapott, hogy fogalmam sem volt, hogyan szedjem össze a hiánya miatt szétszórt darabjaimat. Nem voltam egész, éreztem minden egyes porcikámmal, hogy hiányzik belőlem valami. Egészen addig amíg nem találkoztam a lánnyal. Onnantól kezdve, hogy Line belépett az életembe minden értelmet nyert. Sem ő, sem én nem voltam tökéletes. Mégis annyira álomszerű volt vele minden.

És most, hogy közel kerültem ahhoz, hogy végleg elveszíthetem, teljesen pánikba estem.

Az első könnycsepp amikor lassan végig szaladt az arcomon az ajkamon éreztem a sós ízét. A levegővételem egyre inkább szaporább lett, látásom teljesen elhomályosult a megsokszorozódott könnyfátyoltól, ami az egész arcomat beterítette. Temérdeknyi érzelem játszódott le bennem mindössze másodpercek leforgása alatt. Düh, harag, félelem, aggodalom. Úgy éreztem menten megfulladok.

A következő mozdulataimat fel sem fogtam. Csak akkor jöttem rá mit is tettem valójában, amikor lepillantottam a még mindig ökölbe szorított jobb kezemre. Olyan erősen vertem bele a falba a kezem, hogy az egész vérben ázott, és zúzódásokkal volt tele.

Ám még ez sem segített azon, hogy a lelkemben tomboló fájdalmon, akárcsak egy kicsit is segítsen.

❀ ❀ ❀

– F-e-r-l-a-z-z-o – betűztem le már harmadjára a pultnál ülő nővérnek Adeline családnevét.

Lábammal idegesen topogtam, miközben a sima felületnek támaszkodtam. Az előttem ülő, nagyjából ötvenes éveiben járó hölgy a lehető leglassabban végezte a munkáját, ezzel engem az idegösszeroppanás szélére ültetve. Úgy éreztem bármelyik pillanatban robbanhatok. Borzasztóan rossz tulajdonságom ez, hogy a frusztrációmat  az első velem szembejövő emberen is képes vagyok levezetni, viszont most tényleg egy hajszál választott el attól, hogy odacsapjak a pult márványozott felületére, és leordítsam a szoros kontyba fogott hajjal ülő szemüveges hölgyet.

– Sajnálom, csak családtagok látogathatják meg – mondta pár perc eltelte után.

Óvatosan, alig láthatóan a pulton támaszkodó jobb kezemet ökölbe szorítottam, teljesen megfeledkezve arról, hogy a bütykeim még mindig teljesen fel vannak duzzadva a jegelés ellenére, így alig hallhatóan, de a hirtelen belém nyilalló fájdalomtól felszisszentem.

– De hiszen a.. – emeltem fel kissé a hangom, ami miatt a körülöttünk lévők egyből felénk kapták a fejüket, így a mondatomat szinte suttogva fejeztem be – a.. khm.. a vőlegénye vagyok.

A kapucnimat még inkább a fejemre húztam, a sérült kezemet pedig a lehető leggyorsabban rejtettem a zsebem mélyére. Már csak az hiányozna, hogy a média valami őrületes hülyeséget a nyakamba varrjon a látottak alapján.

– Elnézést uram, de sajnos nem engedhetem be hozzá. A menyasszonyát jelenleg az intenzíven kezelik, és a szülei külön kérték, hogy csakis ők láthassák. Sajnos az ő beleegyezésük nélkül nem engedhetem be. Sajnálom – nézett rám szomorúan a nővér.

Kezeimet szorosan a tarkómra helyeztem, majd a lehető legerősebben megszorítottam azt. Elfáradtam a harcban a könnyeimmel, és attól tartottam, bármelyik pillanatban összeeshetek. Kábán indultam meg a kórház neoncsöves lámpáitól csillogó fehér márványkövein a bejárati ajtó felé. Tompán hallottam a körülöttem sürgő emberek hangját, és elmosódva láttam az alakjaikat is, de semmi sem jutott el a tudatomig. Teljesen kikapcsoltam. Mindössze látni akartam Line-t, megtudni hogy van.

A tudatlanság teljesen megőrjített, a félelem magába szorított, és nem engedett el.

– Charles?

A nevem hallatán azonnal felkaptam a fejem. Enyhén hátrafordulva, egy megviselt, kialvatlan arcú nőt láttam meg, egy automatás presszó kávét szorongatva a kezében. Estelle teljesen összetörtnek látszott, mégis amint meglátott, halovány mosoly kúszott az arcára. A kezében fogott papírpoharat másodpercek tizedei alatt tette le a mellettünk elhelyezkedő székek egyikére, majd szélesen kitárt karokkal, lassú, bizonytalan léptekkel megindult felém. Elsőre fogalmam sem volt mit kéne tennem. Hogy helyes-e, jobban mondva szabad-e elfogadnom Adeline édesanyjának az ölelését. De annyira szükségem volt rá, hogy a legkevésbé sem érdekelt az, hogy ki mit gondol rólam. Pillanatokon belül Estelle nyakába borultam. Amint megéreztem a nő simogató kezét a hátamon, hangos zokogásban törtem ki.

– Annyira, de annyira sajnálom Essie – motyogtam a nálam bő két fejjel alacsonyabb nő nyakába.

Könnyeimmel eláztattam a nyakát, és a fehér gyapjúpulcsin is ejtettem pár foltot. El akartam engedni, de képtelen voltam. Szükségem volt egy támaszra, hacsak egy kevéske időre is. Képtelen voltam egyedül cipelni a fájdalmam súlyát.

– Charles, drágám – hajolt el tőlem egy pillanatra. Amikor meglátta a könnytől áztatott arcomat, és a vöröslő szemeimet a rengeteg sírástól, láttam rajta a teljes sokkot. Óvatosan arcom felé nyúlt, és aprón megsimította azt – Ez nem a te hibád. Higgy nekem kérlek!

Bármennyire is jól estek a nő kedves szavai, képtelen voltam hinni neki.

– Hogy van? Vagy mi történt? Most értem ide Budapestről, de már mondták a nővérpultnál, hogy csak családtagok látogathatják.. Én tényleg nem akarom tovább bántani, csak beleőrülök abba, hogy nem tudom mi történt vele, vagy hogy van, szóval kérlek Essie, csak ennyit mondj el nekem – szóltam hozzá már-már könyörgő hangon.

Teljesen kétségbe voltam esve. Idegességemben a jobb kezemen lévő fekete gyűrűmet birizgáltam, miközben egész végig a földet kémleltem.

– Bejöhetsz hozzá, ha szeretnél. Most alszik – mosolyodott el halványan – A kórteremben elmesélek mindent. Tudod, itt még a falnak is füle van. Dolgoztam Addie születése után egy kis ideig ápolóként, és hogy őszinte legyek, a nővéreknél pletykásabb emberek maximum már csak a férfiak lehetnek – Estelle megpróbálta könnyebb vizekre evezni a beszélgetéssel, ám én még mindig a hatalmas hullámok között hánykolódva éreztem magam.

A vihar körülöttem egy pillanatra sem akart lecsillapodni.

A kórterem ajtaja előtt állva ökölméretűre zsugorodott a gyomrom a félelemtől. Estelle előttem ment, lassan nyomta le a barna borítású faajtó fényes kilincsét.

A szoba üres, egyhangú és nyomasztó volt a fehérre festett falak miatt. A csönd súlyosan telepedett a kórteremre, csak a szívmonitor csipogás hallatszódott bent. A középen elhelyezkedő ágyon, kórházi ruhába burkolózva feküdt Line. A látványa keserédes volt, a szívem szabályosan sajgott a fájdalomtól.

Óvatosan ereszkedtem bele a békésen alvó lány ágya melletti, roppant nem kényelmesnek tűnő székébe. Az infúzióhoz kötött apró, gyenge kezéhez nyúltam, majd gyengéden megfogtam azt. Amint a bőre a végtelennek tűnt idő után ismételten az enyémhez ért, az a szokásos szikra, ami hónapokon keresztül végig szaladt a testemen minden egyes érintésünknél, most is ugyanúgy megtörtént. A már-már felszáradó könnyeim helyére egy újabb adagnyi érkezett, némán zokogva szorongottam a lány vékony kezét.

– Mi történt vele? – kérdeztem teljesen megsemmisülve.

Estelle eddig az ajtókeretben álldogálva figyelte a történéseket, ám a kérdésemre az ágy másik oldalán található székhez lépett, majd velem szemben foglalt helyet.

– Tudod jól Charles, hogy Addie beteg. Az anorexia, vagy bármelyik étkezési zavar, egy undorítóan alattomos dolog. Talán picit durva lesz az amit most mondani fogok, de ez is egy egyfajta függőség. Hiszen nem elég egyszer kigyógyulni belőle, a csábítás folyamatosan ott van az életedben, hogy ismételten visszaess. A kisördög mindig ott ül a bal válladon, és arra vár, hogy elbukj benne. Addie démonja, bármennyire is furán hangzik, de az evés. A boldog pillanatokban is ott volt vele ez, de olyankor csak sunyin meglapul a háttérben. Ez volt a párkapcsolata veled. A legjobb, és valaha látott legboldogabb énjét hoztad ki belőle. Aztán jött a hidegzuhany, és bocsáss meg a megfogalmazásomért, a sok szar ami a nyakába zúdult egyszerre, így nagyobb lett a csábítás arra, hogy visszaessen. Nehéz ezt megérteni azoknak, akik nincsenek ebben benne, az elején én magam sem értettem azt, hogy Adeline miért nem evett, amikor rosszabb hullámban volt éppen. De mára már sikerült megértenem azt, hogy ő a fájdalmát így alakította át. Ha nem is tudatosan, de azért "bántotta" a testét, hogy a lelkében dúló háborút valamilyen szinten eltompítsa – mesélte Estelle könnybe lábadt szemekkel.

– Tehát, ha jól értelmezem, akkor Line nem evett több napig? – Essie egy lassú bólintással válaszolt mindössze nekem. – Istenem...

Szemeimmel a plafont kémleltem, és minden bennem maradt erővel azon voltam, hogy az ismételten feltörő könnyeimet valahogy visszatartsam. Az egész mellkasom fájt, szabályosan sajgott és úgy éreztem mintha egy mázsás súly helyezkedne el rajta. A levegő mintha elfogyott volna a szobából, olyan volt mintha nem jutna elég oxigén a tüdőmbe. Tekintetem az ágyban fekvő lányra tévedt, aki az elhangzottak után, törékenyebbnek tűnt mint valaha. Arca sápadt és beesett volt, szemei alatt óriási, fekete karikák ültek. Gyanítom, hogy az elmúlt két hétben talán most alszik először rendesen.

– Az alultápláltság miatt elvesztette az eszméletét ma reggel, és elég csúnyán beverte a fejét. Ezért van most jelenleg az intenzíven. A CT nem mutatott ki semmiféle nagyobb dolgot, gondolok itt törésre, vagy bevérzésre, "csak" agyrázkódást szerencsére, de szeretnék megfigyelni, és benntartani pár napig, hogy biztosan minden rendben legyen vele. Azután valószínüleg ismét a pszichiátriára akarják majd befektetni, de Andrea és én minden erőnkkel azon leszünk, hogy ez ne következzen be. De ehhez nyilvánvalóan Adeline is kell, hogy elfogadja tőlünk a segítséget. És mindketten tudjuk mennyire makacs – mosolyodott el halványan Estelle, miközben megsimította a lány sötétbarna haját.

– Annyira jó lenne, ha engedné, hogy segítsek neki. Annyira szeretnék segíteni neki. – mondataimat egymás után többször is elismételtem, mintha egy mantra lett volna az egész. – És azt hiszem, tudom hogy tudnék most segíteni neki. – álltam fel nagyot sóhajtva, miközben arcomon pár könnycsepp észrevétlenül legördült.

Estelle, mielőtt folytathattam volna mondandómat az ágy fölött átnyúlva megfogta a kezemet:

– Kérlek Charles ne add fel a küzdelmet. Ha szereted, márpedig látom rajtad, hogy teljes szívedből szereted, akkor ki kell tartanod még egy kicsit. Kérlek Charles. Hosszú idő óta te vagy a legjobb dolog ami történhetett vele.

– Essie, – szorítottam meg fájó kezemmel óvatosan a kezét – Mindennél jobban szeretem őt. Pont ezért érzem azt, hogy úgy ártok a legkevesebbet neki, ha kilépek az életéből. Piszkosul fáj, ezt tagadni sem tudom, de most nem azt kell néznem nekem mi a jó, hanem azt, hogy neki mi. Miattam került ebbe a helyzetbe, és belepusztulok ebbe a tudatba.

Habár szavaim Estelle-hez szóltak, tekintetemet le sem vettem a lány gyönyörű, békés arcáról. Óvatosan megsimítottam haját, majd ajkaimat a homlokához emeltem, és lágy csókot leheltem rá. Könnycseppjeim már nem csak engem, de a lányt is beterítették teljesen.

Egy részem meghalt, mikor végleg elengedtem annak a lánynak a kezét, aki megmentett engem.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Megérkeztem a legújabb, ismételten fájdalmas résszel. Jaj, de nem szeretem amikor a szereplőim szenvednek!

Hogy tetszett a legújabb rész? Írjátok le nekem a véleményeteket!

Az anorexia, vagy bármilyen étkezési zavar, egy súlyos betegség. Olykor észre sem lehet venni egy emberen, hogy ebben szenved. Nem csak annak lehet étkezési zavara, aki csont és bőr. Kérlek figyeljetek oda magatokra és egymásra, ne hagyjátok hogy a betegség felül kerekedjen rajtatok!

Vigyázzatok magatokra Kedveseim, és jó szurkolást az utolsó 2022-es Nagydíjra!

Bármi kéréseteket, vagy kérdésetek van bátran írjatok nekem.

Millió puszi,
Windee