𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟖.𝟏𝟗.

Amikor anyáéknak azt mondtam napokkal ezelőtt, hogy megszeretném ismerni a vérszerinti apámat, azt komolyan is gondoltam. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy Jean-Jaques Gasly egy mindössze tíz perces telefon beszélgetés után, fel fogja ajánlani nekem, hogy tartsak velük egy pár napos családi kiruccanásra a Champagne-ban található Gasly borvidékre.

Mondanom sem kell, hogy ököl méretűre zsugorodott a gyomrom, amikor a férfi felvetette az ötletét, de semmiképpen sem akartam megbántani, éreztem a hangján, hogy mennyire izgatott volt, így hát elfogadtam a meghívását. Nem is csak miatta, hanem magam miatt is. Hiszen annak ellenére, hogy borzasztóan megkönnyebbültem attól, hogy anyáékkal sikerült rendeznünk a dolgainkat, Charles hiánya még mindig mázsás súlyként nehezedett a mellkasomra.

Ha bárki kívülről figyelt engem, biztosan azt vette először észre rajtam, hogy mennyire boldog vagyok. Ami igaz is, hiszen anyáékkal remek a kapcsolatom, a barátaimmal rendszeresen találkozok, nevetek, nem zárkózom be, valamint rendesen étkezem is. De ezek egyike sem tudja pótolni azt a személyt, aki a nap minden egyes pillanatában hiányzik. Nem telik el úgy egy perc sem, hogy ne gondolnék rá, viszont mindezek mellett, még mindig úgy érzem, hogy képtelen lennék újra megbízni benne.

Ismét ilyesfajta gondolatokba burkolózva ültem Pierre mellett az anyósülésen, miközben a családi borvidékhez közeledtünk. Tompán hallottam a mellettem ülő fiú és a rádió hangját, hiszen annak ellenére hogy fizikailag jelen voltam, a lelkem mérföldekkel arrébb járt. Csak remélni tudtam, hogy ez a pár napos kiruccanás telefon és internet nélkül segíteni fog a lelki világom helyrerakásában.

– Haló Addie, figyelsz te rám egyáltalán? – pillantott felém szeme sarkából Pierre, miután már egy jó pár perc után sem szólaltam meg.

– Jaj, bocsi mit is mondtál? Szóval nem érted Eloise-t, hogy a kis véletlenszerű kiruccanásotok után miért lett távolságtartó – ismételtem meg azt az egy mondatot amit utoljára hallottam tisztán a fiú szájából.

Nem azért nem figyeltem Pierre-re, mert nem érdekelt mi van vele, hanem azért mert egyszerűen képtelen voltam tíz percnél tovább összpontosítani egyetlen egy dologra. A figyelmem mindig Charles-hoz tért vissza, és ahhoz hogy éppenséggel mi történik vele.

– Kezdem unni, hogy mindketten egyfolytában ezt csináljatok. Ha szeretitek egymást, akkor miért nem kezditek újra? Nem értem miért jó szenvednetek egymás hiányától – rázta meg nagyot sóhajtva a fejét Pierre, miközben elhaladtunk a Champagne tábla mellett.

– Nagyon megbántott Pierre. Nagyon. – néztem kifelé az ablakon – Ráadásul ahogy láttam nem igen hiányzom neki, megtalálta a tökéletes új álmenyasszonyát.

A hetekben felrobbant az internet attól, hogy Charles Leclerc végre megnyugtatta minden egyes összeszorult gyomorral izguló rajongóját, hogy a menyasszonyával még mindig minden a legnagyobb rendben van, nem váltak külön útjaik. A legbosszantóbb az egészben, hogy a posztolt képeken míg eleinte én voltam, azt mostmár felváltotta egy hátulról tökéletesen rám hasonlító idegen leányzó.

– Tudod jól, hogy csak egy média fogás az egész – szorította rá a kormányra alig feltűnően Pierre mellettem.

– Mi is annak indultunk. – zártam le a beszélgetésünket erről a témáról. – Szóval mi is van Elois-sel? – eveztem át egy számomra könnyebbnek tűnő témára.

– Majd elmesélem este, de most megérkeztünk. Üdv a második otthonomban. Hugi – állította le a motort Pierre, egy hatalmas kőből épült villa előtt.

Még mindig furcsa belegondolnom abba, hogy Pierre, akivel a sors a legszerencsétlenebb és furcsább módon hozott össze, egészen pontosan a bátyám. Egész életemben szerettem volna testvérekkel felnőni, hiszen annak ellenére, hogy ők azok az emberek, akik a legjobban fel tudják bosszantani az embert, ők is azok akik egész életünkben mellettünk állnak történjen bármi is. És meg kell mondjam Pierre, még úgy is kiválóan megállja a helyét a testvéremként, hogy nincsen éppenséggel a legkönnyebb helyzetben. De tudom azt is, hogy soha nem árulna sem engem el, sem pedig a legjobb barátját. És ezért is csodálom őt ennyire nagyon.

Ugyan a lábaim remegtek miközben kikászálódtam Pierre királykék színű sportautójából, a mosolyt le sem lehetett vakarni az arcomról. Rengeteg gyönyörű helyen jártam már életem során, de ez a borvidék egészen bebiztosította magát az első három helyezett közé. Természetesen gondoltam, hogy nem egy rozoga présház fog fogadni itt Champagne-ban, de a szinte már-már kastélynak mondható villa látványa teljes mértékben lehengerlő volt. A kicsiny kis parkolótól egy egészen keskeny kaviccsal telített út vezetett fel a dombon található kőépítésű házhoz. Különösen tetszett a helyben, hogy megőrizte a régi értékeit, csak egy felújított változatban. Minden rusztikus, hangulatos és gyönyörű volt.

Felérve elsőként egy hatalmas medence fogadott, ami mellett egy nő és egy férfi kávézgatott nyugodtan. Kora délután volt, a nap égetett, így mindketten a hatalmas bézs napernyő árnyékában húzódtak meg. A már-már fehér színű kőről visszatükröződő fény miatt egyikük arcát sem tudtam kivenni, így hunyorítva elkezdtem közeledni feléjük óvatos, halk léptekkel, hogy ha netán alszanak, fel ne ébresszem őket. Természetesen Pierre ezt úgy ahogy volt figyelmen kívül hagyta, és mit sem törődve másokkal szimplán elkiáltotta magát, hogy megérkeztünk.

Csak halkan elnevettem magam a mögöttem sétáló francián és egy pillanatra megálltam, mielőtt beleesek szerencsétlenségemre a mellettem elterülő türkizkék színű medencébe.

– Adeline? – rántott vissza a valóságba egy borzasztóan ismerős női hang.

Lassan emeltem föl a fejem, hogy jobban megvizsgálhassam a tőlem mindössze pár méterre álló nőt. Többször kellett pislognom egyet, hogy eljusson a tudatomig az, hogy valóban Pascale Leclerc áll előttem teljes nagyságban.

– P-Pascale? – dadogtam halovány mosollyal. Teljes pánikkal az arcomon kerestem a bátyám tekintetét, aki ugyanúgy sokkban álldogált mellettem. Csak ő éppenséggel nem az előttem álló nő felé meredt kikerekedett szemekkel, hanem a teraszajtóban támaszkodó Eloise-t kémlelte úgy, mint aki szellemet látott.

– Jaj istenkém, én úgy örülök, hogy végre láthatlak! Úgy hiányoztál! – vont szoros ölelésbe. – Amikor Charles mesélte mi derült ki a családodról, a szívem szakadt meg érted. Minden este imádkoztam azért, hogy jobban legyél. Helyes döntés volt a részetekről az, hogy visszamenj Milánóba anyukádékhoz, hogy helyre hozzátok a dolgokat, még akkor is, ha tudom nagyon nehéz volt távol lennetek egymástól Charles-sal. Pont ezért beszéltük Pascale-al azt, hogy meglepünk titeket! Rátok fér ennyi szomorúság után egy kis feltöltődés – simította meg az arcomat a világ legnagyobb szeretetével Pascale, én pedig igyekeztem, hogy el ne ájuljak a nő szeme láttára.

Igyekeztem minél kevésbé érzékeltetni a körülöttem állókkal azt, hogy pillanatokon belül bármikor megfulladhatok. Mázsás súly helyezkedett a mellkasomra, a levegőt is nehezebben vettem és úgy éreztem bármennyire mélyeket is lélegzek, nem jut elég oxigén a tüdőmbe. Ha valamire még nem voltam készen jelenleg, akkor arra, hogy Charles-t élőben lássam. Azt meg sem említve, hogy Pascale szavaiból kiindulva, nem igazán adta a fia a tudatára azt, hogy elég csúnyán szétmentünk.

Apró, halk mozgolódásra lettem figyelmes a pihenő ágyak felől. A bézs színű székek, valamint az élesen világító napsütés nem engedte meg nekem, hogy megfelelően lássam a lassan feltápászkodó ismeretlen arcát. A szívem hevesen dobogott, hangos hangjától semmi mást nem hallottam. A gyomrom ököl méretűre zsugorodott, levert a víz és attól féltem, hogy térdeim bármelyik minutumban feladhatják alattam a szolgálatot. Forgott velem a világ, homályosan láttam, ám még így is azonnal felismertem Charles egyre élesebben kirajzolódó alakját.

Semmit sem változott azóta, amióta legutoljára láttam. Sőt talán még jóképűbbnek is tűnt, mint eddig valaha. Ha ez egyáltalán lehetséges. Az arca kisimultabb és határozottan kipihentebb volt a július végi énjéhez képest. Úgy tűnt Ő jól van, túl tette magát a fájdalmon és az elvesztésemen.

Vajon tényleg csak egy illúzió volt ami köztünk volt? Egy szép kis hazugság, amit a sérült szívem túl könnyedén befogadott?

Charles zöldes szemei felperzselték a bőrömet, féloldalas mosolyába az egész mellkasom beleremegett. Markáns állkapcsát pár napos, erős borosta fedte, napbarnított bőréhez már-már világosnak tűnt sötét, mogyoróbarna haja. Felsőtestét lenge fehér ing fedte, és mivel nem volt egészen a nyakáig begombolva, szinte tökéletest belátást nyertem kidolgozott hasára.

A mosoly az arcáról ha csak egy pillanatra is, de alább maradt amikor tekintete először találkozott rideg kék szemeimmel. Egyikünk sem tudta mit, vagy hogy kéne lépjen. Csak álltam vele szemben némán. Ha akartam sem volna tudtam egyetlen szót sem kiejteni a számon, teljesen megbénultam, a fiú szemeinek a rabjává váltam.

Borzasztóan nagy kettősség kavargott bennem, ugyanis tény és való volt az, hogy semmire nem vágytam jobban, mint Charles érintésére. Minden egyes porcikám sóvárgott a fiúért, és az hogy most itt volt előttem, csak még jobban felerősítette a hiánya okozta hatalmas ürességet a lelkemben. De képtelen voltam egy lépést is felé tenni, vagy éppen neki megengedi azt, hogy közeledjen felém, ugyanis rettegtem egy újabb csalódástól. A legsebezhetőbb állapotomban engedtem közel magamhoz, neki adtam a szívem, a lelkem és még a testem is. Megbíztam benne, de ő ezt elveszítette. Én pedig borzasztóan tartottam attól, hogy tegyen bármit, én képtelen leszek neki újból bizalmat szavazni.

Attól még, hogy szakítottam vele, nem szerettem ki belőle.

Talán még percek sem teltek el, amíg mozdulatlanul meredtünk egymásra, ám nekem mégis órákkal ért fel ez a rövid pillantás. Olyan réginek, és olyan távolinak tűnt  a legutolsó találkozásunk, hogy teljesen magamba akartam szívni minden egyes mozdulatát, rezdülését.

Az elmém fel sem tudta fogni a következő percek gyors történéseit. Charles olyan könnyedén és természetesen húzott magához, mintha csak egy szimpla, berögzült és mindennapos dolog lenne köztünk. A körülöttünk állóknak fel sem tűnhetett az, hogy mennyire csúnyán is váltunk el valójában azon a bizonyos júliusi estén. Ugyan, kit áltatok! Egy pillanatra, egy másodperc töredékéig még velem is képes volt elhitetni az elmém azt, hogy a világon minden rendben van.

Pislogni is elfejtettem, a levegővételről nem is beszélve, amikor először megéreztem hosszú ujjait a derekamra ráöltve. Rosszul kellett volna lennem, el kellett volna löknöm magamtól, de egyszerűen képtelen voltam ellépni mellőle. Az illata teljesen elmámorított, a testem pedig az érintésétől megbénult. Charles óvatosan lehajolt hozzám, olyannyira, hogy dús ajkai szinte súrolták bal fülem hegyét.

– Szia Törpe! – szólt hozzám a fiú suttogva, miután lágy csókot lehelt a homlokomra.

Képtelen voltam szavakat megformálni, mindössze csak egy erőltetett mosolyt tudtam kifacsarni magamból. A pánik erre a két aprócska, és igen rövid szóra szinte teljesen elöntött, szemeimmel akarva-akaratlanul igyekeztem kétségbeesve keresni a kiutat. A kitörőben lévő könnycseppeknek próbáltam nem kiutat engedni, a levegőt fuldokolva nehézkesen vettem, olyan érzésem volt mintha nem jutna elég oxigén a tüdőmbe. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, a látásom homályossá vált, a pánik pedig teljesen úrrá lett rajtam.

– Ki kell mennem a mosdóba.

Mindössze csak ezt az egy mondatot voltam képes kinyögni öt percnyi néma csönd után. Anélkül, hogy bárki bármit is szólhatott volna sarkon fordultam, és a kőépítésű villa felé vettem egyenesen az irányt. Még hallottam ahogy a háttérben Pascale és Charles beszélnek valamit, de annyira arra koncentráltam, hogy egy zárt helyiségbe jussak, hogy a saját szívhangomon és a szapora lélegzetvételemen kívül semmit sem hallottam.

Habár fogalmam sem volt, merre is van igazándiból a mosdó, olyan magabiztosan lépkedtem a mediterrán stílusú ház krémszínű falai között, hogy egy pillanatig még saját magam is elhittem, hogy tudom merre tartok.

De nem csak ebben az idegen házban éreztem ennyire elveszettnek magam, hanem a saját életemben is. Azt hittem túl vagyok rajta. Ha nem is teljesen, de részben igen. Nyilván mindennap az eszembe volt a fiú, nyilván nem szerettem ki belőle négy hét alatt, de a hiányát napról-napra egyre jobban kezeltem. Egészen idáig.

Zihálva estem be egy hozzám legközelebb eső hálószobába. A tölgyfaajtó hangosan csapódott  be mögöttem, ami alapesetben megijesztett volna, de jelenleg egy cseppet sem érdekelt. Csak levegőhöz akartam jutni. Úgy éreztem bármelyik pillanatban megfojthat az a fájdalom, amit az előző hetekben igyekeztem minél inkább elnyomni magamban. Éreztem, hogy a továbbra is makacsul ragaszkodó könnycseppeket már csak egy hajszál választja el, hogy a felszínre törjenek, így hát hetek óta először utat engedtem nekik.

Hagytam, hogy a fájdalom hullámai erőteljesen végigsöpörjenek a testemen, bal kezemet reflexszerűen a mellkasomhoz, a lelkemben tomboló hurrikán gócpontjához helyeztem. Azt éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéről, a szemem előtti könnyfátyoltól semmit sem láttam. Néma zokogásban ültem a gyönyörű szoba közepén, és hagytam, hogy az eddig gondosan felépített, magabiztosabb énem a másodperc töredékei alatt szétessen.

– Line.

Észre sem vettem a zokogásomtól, hogy valaki belépett a szobába. Könnyes, kisírt szemekkel pillantottam fel Charles-ra, akinek arcára ijesztő aggodalom ült ki. Nem tudta mit kéne lépnie, pontosan úgy ahogy én sem. Egyben viszont biztos voltam. Ha még egy percnél is tovább marad velem a szobában biztosan megfulladok a fájdalomtól.

– Menj innen Charles. – szóltam hozzá halkan egy rövid idő után. Még magam is meglepődtem, hogy mennyire elesettnek és vékonynak hangzik a hangom a hatalmas szobában.

Nem néztem rá Charles-ra, de azt éreztem, hogy nem mozdul meg. Teljesen földbe gyökerezett a lába, az én fejemet pedig teljes mértékben elöntötte a düh, kétségbeesés és fájdalom hármassága. Az a rengeteg érzés, amit heteken keresztül igyekeztem minél inkább eltemetni magam, a fiú látványára teljes mértékben a felszínre került. Mindent éreztem, amikor legszívesebben semmit sem akartam.

Öntudatomon kívül pattantam fel hirtelen a kényelmetlen, és meglehetősen hideg tölgyfapadlóról. – Nem hallottad mit mondtam? Menj el Charles! Könyörgöm tűnj el! – üvöltöttem a fiúnak zokogva. De még csak a szeme sem rebbent meg a fejéhez vágott mondatoktól.

Borzasztóan frusztrált és mérges lettem. Megpróbáltam kitolni a szobából, de a fiú túl magabiztosan állt a lábain, így hiába fektettem bele minden megmaradt erőmet abba, hogy kidobjam a hálóból, minden próbálkozásom eredménytelennek bizonyult. Ütöttem, kiabáltam, de semmi sem tántorította el Charles-t. És a legnagyobb meglepetésemre, amikor utoljára erőtlenül belebokszoltam a jobb kezemmel felkarjába, hirtelen mindkét kezével magához húzott. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak védelmező kezei közül, amik egykor még biztonságot nyújtottak nekem. Mára már csak a bizonytalanság, és félelem maradt meg, ugyanakkor hazudnék ha azt mondanám nem esett borzasztóan jól. Újra érezni teste melegségét, jellegzetes fűszeres illatát és a bőre simaságát még mindig a mennyországot jelentették. Két karja erősen tartott derekamnál fogva, én pedig egy idő feladtam a küzdelmet. Az ölelése, a közelsége és legfőképp az érzelmeim ellen. Teljesen átengedtem magam a pillanatnak, és teljes testsúlyommal az előttem álló fiúra támaszkodtam. Fájdalmas zokogásban törtem ki, és biztos vagyok benne, ha Charles nem fogott volna elég erősen, a földön kötöttem volna ki másodpercek töredékei alatt. Térdeim ugyanis teljesen és véglegesen is feladták a szolgálatot a fájdalommal szemben.

Charles óvatosan hajlatom alá nyúlt, majd a szoba közepén elhelyezkedő hatalmas franciaágyhoz vitt engem. Még akkor sem voltam képes elengedni a fiú nyakát, amikor megéreztem a hátam alatt a puha ágynemű finom érintését. Baromira hiányzott. Ez akkor is így van, ha foggal-körömmel küzdök az érzés ellen. Nem tudok hazudni magamnak. Ugyanakkor a hiány, és a szerelem érzésen magasan felülkerekedett a bizonytalanság és a félelem mázsás súlya.

Charles egy árva szót sem szólt hozzám, csak szorosan magához ölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam a mellkasán. Fogalmam sincs meddig feküdhettünk így, ám a fájdalom a szívemben még akkor is megmaradt, amikor sok idő után, de abbamaradt a hangos sírásom. Merészkedtem feltekinteni a mellettem fekvő fiúra, aki bágyadtan nézett ki a fejéből egyenesen a plafon irányába. Nyaka mentén apró helyeken csillogást véltem felfedezni. Még feljebb emeltem tekintetem és akkor láttam meg, hogy a fiú némán sírt egészen eddig mellettem. Nekem pedig a szívem darabokra tört erre a látványra, még jobban mint eddig, már ha ez lehetséges.

Óvatosan arca felé nyúltam, és könnyed mozdulattal letöröltem a zöldes szemei sarkából kibuggyanó újabb könnycseppeket. Meglepett tekintettel fordult felém, nekem pedig a lélegzetem is megállt egy pillanatra, olyan közel volt hozzám. Meg akarom csókolni. Minden egyes porcikám vágyott arra, hogy újra megérezzem a fiú ízét. Charles szemei fel-alá cikáztak szemeim és ajkaim között, ezzel megerősítve azt a gyanút bennem, hogy ő is ugyanannyira vágyik rá, mint én őrá. De képtelen voltam egy milimétert is mozdulni felé, inkább óvatosan háttal fordultam neki. A fiú először mozdulatlan maradt, ám amikor megérezte, hogy testem egyre-inkább közeledik felé, bátortalanul és esetlenül, de átkarolt engem.

Teljesen kimerített a sírás, és az a rengeteg érzelem amit jelenleg egyszerre éreztem magamban. Éreztem, ahogyan egyre nehezebbé válik a szemem, a pislogásaim pedig egyre hosszabbra sikeredtek. A fiú egyenletes légzése miatt gyanítottam, hogy ő sem állhat messze az álomba merüléstől.

– Utálni téged legfárasztóbb dolog az egész világon. – suttogtam halkan magam elé. Charles nem mozdult meg a szavaimra, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta. De jó érzés volt kimondani azt ami már régóta bennem van.

Utáltam, hogy nem tudtam utálni.

❀ ❀ ❀

Teljes sötétség borította a szobát amikor felébredtem. Charles még mindig mögöttem feküdt szorosan, ugyanabban a pozícióban, mint amikor utoljára ránéztem. Az arca békés volt, ugyanakkor borzasztóan fáradtnak, és gondterheltnek tűnt. Vajon gondolt rám az utolsó találkozásunk óta? Vajon neki is én voltam az első és utolsó gondolata az elmúlt napokban? Hiányoztam neki, vagy csak feljöttek benne hirtelen az érzelmek amikor ismét meglátott?

Szétrobbant a fejem a rengeteg sírástól, szükségem volt egy kis vízre, ugyanis azt éreztem menten elájulok, ha még egy percig a szobában kell maradnom. Friss levegőre volt szükségem. Határozottan.

Óvatosan kihámoztam magam a fiú védelmező karjai közül, majd lábujjhegyen a konyha felkeresésére indultam. Az ajtót igyekeztem a lehető leghalkabban becsukni magam mögött, hogy még véletlenül se ébresszem fel a békésen alvó Charles-t. Mindenre vágytam jelenleg, csak a vele való fájdalmas beszélgetésre nem.

Teljesen összezavart a fiú. Azt hittem, hogy sikerült elengednem őt. Hogy ha nem is teljesen de túl vagyok rajta. Egészen addig magabiztosan ki tudtam jelenteni azt, hogy nincs szükségem a fiúra, amíg meg nem láttam élőben őt. És csak most tudatosult bennem mennyire piszkosul is hiányzott az elmúlt hetekben. A béna poénjai, a borzasztó főztjei. Istenem esküszöm, még a kisfiús hisztije is hiányzik!

Ezekkel a nehéz gondolatokkal, valamint egy nagy pohár citromos vízzel a kezemben indultam meg a teraszajtó felé. Az egész házban néma csend honolt, de engem ez egy cseppet sem zavart. Jó volt kicsit egymagamban lenni, a saját gondolataimmal. Még akkor is ha azt éreztem, bármelyik pillanatban megőrülhetek.

A terasz hangulatos világítással volt megvilágítva. A kikövezett utat földbevájt lámpák sárga fénye világította meg, a kerti bútorok felett pedig ugyanilyen színben pompázó lampionok helyezkedtek el. Az egy szinttel lejjebb lévő medencénél egy sötét alakot véltem felfedezni. Kissé vonakodva ugyan, de apró, halk léptekkel megindultam az idegen felé.

A zöld pázsit vizes felülete csiklandozta meztelen talpam. Gyönyörű volt ez a hely, és csak most sajnáltam igazán, hogy a délutánomat ilyen keserédesen a négyfal között töltöttem.

– Adeline – szólalt meg hirtelen a tőlem pár méterre Jean-Jaques Gasly. A vérszerinti édesapám.

Egészen idáig csak képeken láttam, és a telefonban hallottam a hangját. Most, hogy előttem állt - vagyis jobban mondva ült - teljes életnagyságban, egy pillanatra teljesen ledermedtem. Óvatosan megpaskolta a mellette lévő üres helyet, én pedig habozás nélkül megindultam felé. Mindkét lábamat a medence vízébe mártottam, ugyanúgy mint a mellettem elhelyezkedő férfi. Egy fekete rövidgatyát, valamint egy ugyanilyen színű egyszerű pólót viselt, arcán barátságos mosolyt fedeztem fel a halovány fényben.

A hangulat kissé kínos, és részemről rettenetesen feszült volt. Fogalmam sem volt mit is mondhatnék neki.

– Ma különösen gyönyörűek a csillagok.

Csevegés. Oké, ez menni fog. Ebben jó vagyok. A sokévnyi üzleti- és gálavacsora végre meghozza a gyümölcsét.

– Valóban. – feleltem kedvesen, miközben egyenesen az ég felé meredtem.– Nagyon szeretek esténként a friss levegőn kinn lenni. Valahogy mindig megnyugtat.

A sóhajtásom, ami a mondatomat követte valószínüleg túl sokat is elárult a férfinak, ugyanis a következő kérdéssel fordult felém:

– Mi nyomja ennyire a szívedet?

Még levegőt venni is elfelejtettem egy pillanatra. Nem ismertem a férfit, mégis úgy éreztem valakinek muszáj elmondanom mi van bennem. Bár nem tudom ez lenne-e a legjobb kezdése az újdonsült apa-lánya kapcsolatunknak.

– Tudod, nem kell muszájból nyitnod felém, csak azért mert kiderült, hogy ugyanazzal a DNS-sel rendelkezünk – néztem óvatosan rá. Ha valamit megtanultam az elmúlt hetekben az az, hogy mindig legyek őszinte. Hiszen, ha én őszinteséget várok a szeretteimtől, nekem is viszonoznom kell ezt.

– Tényleg azt hiszed, hogy kényszerből hívtalak ide? – képed el teljesen a mellettem ülő férfi. Nem válaszolok neki, csak némán lehajtom a fejem, miközben a vízbe lógatott lábamat figyelem. – Adeline, ha nem akarnám azt, hogy életem része legyél, nem is kerestelek volna fel. Nem várom azt el, hogy apaként szólíts, vagy esetleg tekints rám, hiszen úgy gondolom ez a szerep többől áll, mintsem abból, hogy részben belőlem vagy. Ugyanakkor szeretnélek megismerni, és szeretnék az életed része lenni. Akár, mint egy menő nagybácsi – mosolygott rám kedvesen, az én szívemről pedig egy hatalmas súly esett le.

Hallanom kellett ezt a mondatot tőle.

– Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem – borultam hirtelen felindulásból a férfi nyakába. Egy pillanatra habár meghökkent a hirtelen tett mozdulatomtól, de nem kellett sok idő neki ahhoz, hogy viszonozza az ölelésem. – Nem hiszem, hogy valaha is tudlak majd apának szólítani, hiszen nekem van már egy apukám. Viszont, szeretnék rád ettől függetlenül apaként tekinteni. – szóltam hozzá egy kis idő múlva, amikor eltávolodtunk egymástól. Hatalmas megkönnyebbülés ült ki az arcára.

– Mi lenne akkor, ha azzal kezdenénk, hogy elmondod mi bánt? Tudom, hogy azt hiszed erős vagy ahhoz, hogy magadban lerendezd a dolgaid, de néha jó ám, ha valakinek elmondod mi a baj – simította meg óvatosan a felkarom Jean-Jaques.

Egy pillanatig hallgattam. Valóban elakartam mondani neki mi bánt, de nem tudtam hogyan. Max-en is Pierre-n kívül senki sem tudta mi van velünk jelenleg, és nekik is csak azért mondtam el, mert tudtam, hogy ők nem fognak kérdezni addig, amíg nem álltam készen arra, hogy beszéljek a történtekről.

Eddig nem akartam beszélni róla, túlságosan fájt. Viszont jelenleg annyira tanácstalannak éreztem magam, hogy muszáj volt kiadnom azt, ami a lelkemnek már túl nehéz és súlyos volt.

– Charlessal jelenleg külön vagyunk.

Annyira nehéz volt kimondani ezt az egy egyszerű mondatot, hogy majdnem ismételten elbőgtem magam. De a könnycsatornám a délutáni akcióm óta teljesen kiszáradt, így ha akartam volna, akkor sem tudtam volna sírni.

– Tudom. – felelte egy kis idő után egyszerűen. A meglepettséget képtelen voltam elrejteni. Hogy mivan? – Charles miután meglátogatott téged a kórházban felhívott engem. Tudod, hogy a családjaink mindig is közel álltak egymáshoz, és Hervé halála után én voltam a legközelebbi "apa-figura" az életében. Ha valami nagy baj van, amit nem tud kezelni, mindig hozzám fordul. Ezért amikor eldöntötte időt hagy nekem, felhívott engem sírva, hogy segítsek neki.

A torkom teljesen kiszáradt a hallottak után. Charles meglátogatott a kórházban? De hiszen akkor Magyarországon volt... Tudom, mert előtte lévő nap még az időmérőjüket is néztem. Pár percig meg sem bírtam szólalni. Meredten kémleltem az előttem lévő csendes és nyugodt vizet.

– Én, hm... khm. Én erről nem tudtam – krákogtam össze-vissza. Egy értelmes összetett mondat sem jött ki a számból. Szerintem egy pillanatra még az agyam is diszfunkcionálisan működött.

– Gondolom a dilemmát az okozza, hogy nem tudod vele legyél vagy sem. – Az enyémmel ellentétben a mellettem ülő férfi hangja nyugodt és magabiztos. Még mindig képtelen vagyok összerakni egy épkézláb helyes mondatot, így csak némán bólintok egyet. – Nos, azt én nem fogom tudni megmondani, hogy a kérdésedre mi a helyes válasz, de segíthetek abban, hogy meg tudd fejteni a fejtörőd.

– Kérlek. – vágtam közbe gyorsan röviden. A férfi látva a kétségbeesett arcomat, halványan elmosolyodott.

– Tudom, hogy borzasztó nehéz újból bizalmat szavazni egy olyan embernek, aki egyszer a múltban megbántott téged. Mindenki követ el hibákat az életben, nagyobbakat és kisebbeket is egyaránt. Te is, én is és Charles is fog majd olyat mondani amit percekkel később megbán azonnal. Emberek vagyunk, hús-vér emberek, nem pedig fikciós hősök a romantikus filmekből, ahol mindig mindenki azt csinálja és mondja amit kell. Az emberi létünkhöz hozzátartozik a hiba is. – Jean-Jaques szavai, még ha fájtak is, borzasztóan igaznak bizonyultak. – A kérdés amit fel kell tenned magadnak azaz, hogy felül tudsz-e kerekedni a saját sérelmeiden, azért az emberért akit a legjobban szeretsz?

És ez az a kérdés, aminek hallatán köpni-nyelni nem tudtam. Az eszem és a szívem szöges ellentétben álltak egymással, a belső harcom önmagammal pedig végeláthatatlannak bizonyult.

– De hiszen hazudott nekem... – szólaltam meg olyan halkan, hogy csodálkozom, hogy a férfi egyáltalán meghallott engem.

– Petite – sóhajtott nagyot mellettem Jean-Jaques nagyot – Nem fogok hazudni neked, akkor is ha nagyon keményen is fognak hangozni a következő mondataim. Biztosan lesznek még veszekedéseitek, és nem fogtok gondmentes boldogság felhőben élni életed végéig. Megfogjátok akaratlanul is bántani egymást az elkövetkező remélem minél hosszabb időszakban. Verd ki a fejedből az álomszerű, tökéletes kapcsolat fogalmát, ugyanis ilyen nem létezik. Ha valaki ezt állítja az hazudik.. De Kölyök. Ha szeretitek egymást, ezek a fájdalmak mind megérik – Jean-Jaques minden egyes szava élesen hasított belém. Egyik szavát sem tudtam megvétózni.

– Istenem – temettem a kezembe arcomat – Annyira önző vagyok.. – motyogtam magamban.

– Dehogy vagy önző! Fiatal vagy. Teljesen természetes ahogy reagáltál – karolt át óvatosan a már őszülő férfi mellettem. – Szereted ugye?

Annyira a tökéletességet kerestem az életemben, hogy megfeledkeztem az alapelvemről: semmi és senki sem tökéletes. Egy ideális világban talán, de a való élet minden, csak ideális nem. Egy a fejemben kitalált képhez próbáltam hasonlítani Charles-t, ami egyáltalán nem volt fair, hiszen ő semmilyen kritériumot vagy elvárást nem állított velem szembe.

– Igen. És azt hiszem felül tudok kerekedni azon, hogy megbántott. Jobban szeretem, mint saját magamat – vallottam be hangosan az egyértelműt. Hihetetlen, hogy egy ilyen elfuserált nap kellett ahhoz, hogy erre tudatosan is ráeszméljek.

– Remek, mondd el neki addig amíg nem késő – simította meg bal oldali felkaromat, nekem pedig nem kellett ennél több, azon nyomban felpattantam. – Hé Adeline – szólt utánam Jean-Jaques, miközben elindultam a terasz felé. – Örülök, hogy végre rendezted magadban az érzéseidet. Rajtatok kívül mindenki tudta, hogy tiszta szívből szeretitek egymást. Csak ti nem.

Halványan elmosolyodtam a kimondott mondata után. Közelebb léptem hozzá pár métert, majd szorosan magamhoz húztam. – Köszönöm Jean-Jaques. Igazán jó apa vagy.

Nem tudom csak beképzeltem-e, de a férfi látása egy pillanatra homályossá vált. Szívesen itt maradtam volna még vele beszélgetni, de meg kellett tennem azt, amit már réges-rég meg kellett volna.

A legmagabiztosabb léptekkel indultam meg a kőépítésű mediterrán villa felé, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém. Charles szívét.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Tudom, ezeregy év telt el a legutolsó rész óta, de a vizsgaidőszak teljesen kimerített. Arról nem is beszélve, hogy olyan írói válság kapott el mint még soha.

Lassacskán a történet végére érünk, amire ma eszméltem rá. Mindössze már csak 1-2 rész van vissza, nekem pedig a szívem megszakad. Imádom minden egyes sorát ennek a könyvnek. Nem tudom ki maradt még velem, de remélem elnyeri tetszéseteket a mai rész, szívem-lelkem benne van!

Írjátok le nekem véleményeteket a könyvről, borzasztóan kiváncsi vagyok!

Mit vártok az idei szezontól? Izgultok? Ki lesz a legesélyesebb a világbajnoki győzelemre szerintetek?

Millió puszi Kedveseim,
Windee