𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟔.𝟐𝟎.

𝐀𝐝𝐞𝐥𝐢𝐧𝐞 𝐅𝐞𝐫𝐥𝐚𝐳𝐳𝐨

Nem a legkipihentebben keltem fel reggel, a függönyök résén átszűrődő napsugarakra, de határozottan a legboldogabban. Charles két karjával hátulról ölelt szorosan egész éjszaka, mintha csak attól félt volna, hogy mire felkel már nem leszek mellette.

Óvatosan átfordultam jobb oldalamról a balra, hogy szembe tudjak feküdni a fiúval. Elsőként a nyugodt, és egyben fáradt arcát figyeltem meg jobban, mint eddig. Sűrű szempillái miatt Charles-t már nem csak szimplán helyesnek, hanem gyönyörűnek nevezném.

Jézus, ha ezt most hallaná, tuti megdobna pár párnával!

Még mindig képtelen vagyok feldolgozni a tegnap estét. Minden olyan csodás, és tökéletes volt! Soha, de soha nem hittem volna, hogy bárki is képes lesz nálam elérni azt, hogy ne undorodjak attól, hogy megérintenek. Erre jött Ő, az édes mosolyával, a cinikus hangnemével, a gyengédségével, én pedig úgy érzem végre békére és nyugalomra találtam. Egy igazi otthonra, amit a szüleim hiába próbáltak foggal-körömmel megteremteni nekem az elmúlt években egy gyönyörű, hatalmas és méregdrága házzal. Rájöttem, hogy az otthon fogalma nem egy tárgy, hanem az a személy, aki mellett biztonságban érzi magát az ember. Aki megnevettet, amikor szomorú vagy, aki odahúz magához amikor arra a legnagyobb szükséged van. És aki egy életen át kitart melletted jóban rosszban, még olyankor is amikor kikergetitek egymást a világból.

– Jó reggelt Törpe! – simította meg az arcomat ki sem nyitva a szemét Charles, ezzel megzavarva magvas gondolatmenetemet.

Zöldes barna szemeiből csak úgy áradt a fáradtság. Bal kezével könnyedén átkarolta vékony derekamat a pólóm alatt, és egy hirtelen mozdulattal teljesen magához húzott.

– Mikor fogsz végre leállni a magasságom miatti cinkeléssel? – forgattam meg a szemem nevetve. Hiába az, hogy fülig szerelmes vagyok a srácba, valami soha nem fog változni.

– Ne tagadd, tudom hogy imádod, ha Törpének hívlak – húzott derekamnál fogva közelebb magához.

Fejét nyakamba fúrta, és apró csókokat hagyott fedetlen bőrömön. Minden egyes érintésére beleborzongott az egész testem. Ha akarnám se tudnám tagadni, mekkora hatással van rám.

– Fel kéne kelnünk, még rengeteg dolgunk van mára – szóltam hozzá, miközben megpróbáltam kibújni karjai közül, természetesen sikertelenül. – Charles, egyre a pályán kell lennünk – néztem rá komolyan, de a fiú huncut, kisfiús nézése miatt megtörtem, és csak mosolyra húztam a számat.

– Most még csak tíz óra van – csókolta meg nyakamat – Ami azt jelenti, hogy még van bő egy óránk, hogy lemenjünk reggelizni. Az még rengeteg idő. Egy óra alatt megváltom neked az egész világot – simított végig az oldalamon – Többször is.

Charles kezeit derekamról a fenekemre csúsztatta, majd egy hirtelen mozdulattal magára húzott. Nevetve dőltem mellkasára miközben kezeimmel igyekeztem felfedezni a fiú felsőtestének minden egyes részletét. A boxeralsójának vonalát megérintve Charlesból egy felszabadult sóhaj szaladt ki, aminek hatására még szélesebbre húzódott az arcomon a mosoly. Rá kellett jönnöm, hogy szeretem azt, ha én irányítok, az önbizalmamra pedig kifejezetten jó hatással van az, hogy látom, és nagyon is érzem a fiú mennyire gyönyörűnek, és kívánatosnak lát engem.

A szavak nekem mindig is nagyon keveset értek. A "Szép vagy Adeline, könyörgöm hidd már el!", vagy a "Te tisztában vagy a dagadt szó jelentésével? Mert te eszméletlen vékony vagy" mondatokat már számtalanszor hallottam az életem során, de minidg csak leperegtek rólam. Tudom, mennyire könnyű kimondani dolgokat, amiket valószínüleg nem is gondol komolyan az ember csak tudja mit szeretne hallani a másik, így számomra a szavak jelentősége az évek során erősen hanyatlani kezdett. A cselekedetek, az arckifejezések. Ezek azok, amiket ösztönből teszünk, és amit egyszerűen nem tudunk befolyásolni. Nem véletlen, hogy azt mondjuk a másiknak, hogy "Ne is tagadd, az arcodra van írva".

– Charles, - szakadtam el tőle egy pillanatra – tudod jól, hogy mást sem csinálnék szívesebben, mintsem, hogy az egész napod veled töltsem az ágyban...

A fiú arcára széles, pajzán mosoly ült ki. Eddigi fekvőhelyzetéből most felült, így orrunk szinte teljesen összeért, minden egyes levegővételét éreztem a bőrömön. A szívem hevesen vert, és olyan hangosan, hogy azt valószínűleg nem csak a szomszéd szobában, de még az alattunk lévő szinten is hallani lehetett.

– Akkor miért is nem tesszük ezt? – kérdezte, miközben a pólóm alá nyúlt és óvatosan a csipőmre fogott.

– Tudod jól – simítottam meg az arcát, amire a fiú csak csalódottan hátra vetette magát az ágyon – Beszélned kell mihamarabb anyukáddal.

– Te aztán tudod Törpe, hogyan kell megszűntetni egy kanos férfi erekcióját – mondta Charles sértődötten, játsszva a durcás kisfiú szerepét.

Egyszerűen képtelen voltam komolyan venni, így hangos kacagásban törtem ki felette, amire Charles csak még inkább megpróbált durcás fejet vágni. Odahajoltam hozzá egy csókra, amit először igyekezett figyelmen kívül hagyni, de nem kellett sok idő ahhoz hogy nyelvem a szájába való behatoláshoz engedélyt kapjon.

– Ez, ez nem ér – szakadt el a levegőért kapkodva Charles – Így képtelen vagyok rád haragudni – csóválta meg a fejét csalódottan, miközben bal kezével orcámat simogatta apró, körkörös mozdulatokkal.

Perceken keresztül csak néztük egymást. Szinte megsemmisültünk, amint találkozott tekintetünk. Zöldes szeme rabul ejtett, és éreztem, hogy nem csak én, hanem ő is egyre szaporábban veszi a levegőt. A gyomrom összerándult, a pillangók újból felébredtek, és vadabbul csapkodtak ott, mint eddig valaha. A mellkasomra jól eső súly helyezkedett, a szám pedig akarva akaratlanul mosolyra húzódott.

Szeretlek.

Mondtam ki majdnem. Még nem mertem megtenni ezt a lépést, pedig annyira szerettem volna elmondani neki mit érzek. Akartam, hogy tudja: megőrülök érte, egyszerűen belehabarodtam a fiúba. Éreztetni akartam vele, hogy megmentett a mélybe zuhanástól, és meg akartam köszönni neki azt, hogy megmutatta nekem: valóban létezik a feltétel nélküli szerelem, akármennyire nyálasan hangzik is ez.

Akartam, hogy tudja szerelmes vagyok belé. Minden egyes hibájával együtt szeretem őt.

– De igazad van Line – zavarta meg gondolatmenetemet a fiú rekedtes hangja - El kell mennem ma anyához, hogy tisztázzuk a helyzetet. Zavarna téged, ha itt hagynálak ezidőre?

– Őszintén megmondom, nekem meg se fordult a fejemben, hogy elkísérjelek. Imádom a családodat, és tudod, hogy a melletted állok mindenben, de úgy gondolom, ha ott lennék veled, nem tudnál teljesen, kendőzetlenül őszinte lenni anyukáddal, mert azon kattognál, hogy ne mondj semmi olyat, ami nekem ne tetszene – magyáraztam neki, miközben megindultam a fürdő felé, hogy megkezdjük végre a napot. Ha Charleson múlna, soha nem keltünk volna ki a kényelmes ágyból. Mondjuk azt nem mondom, hogy könnyű volt kikászálódni mellőle úgy, hogy a fiú mindössze egy boxerben feküdt a takaró alatt – Jézusom.

Teljesen elképedtem, amikor a tükörben megpillantottam, hogy is nézek ki igazából. A tegnap este megtörtsége tökéletesen az arcomra volt festve. A szemeim fel voltak duzzadva a rengeteg sírástól, a hajam pedig olyan volt akár egy fészek, csodálkozok hogy az este folyamán nem költözött bele pár madár. Sürgősen orvosolnom kellett a helyzetet, ha nem akartam a címlapra kerülni azzal a felirattal, hogy "Charles Leclerc bántalmazza újdonsült menyasszonyát."

– Nekem még így is te vagy a legszebb a világon – ölelt át hátulról Charles, majd belepuszilt a nyakamba és a zuhanyzó felé vette az irányt.

Mielőtt én is megtehettem volna ugyanezt, erőteljes dörömbölés hangja szűrődött be a fürdőszobába. Értetlenül pillantottunk egymásra a fiúval.

– Maradj csak, majd én megnézem, hogy ki az! – mondtam neki nagyot felsóhajtva, majd a hotelszoba ajtaja felé vettem az irányt.

– Jézus Addie! Minden rendben? Elég, hogy is mondjam...  – képedt el teljesen Max az ajtóban állva.

– Ennél azért picit diszkrétebben is kifejezhetted volna, hogy szarul nézek ki – forgattam meg a szemem a nevetve.

– Jó, na tudod milyen vagyok! – rántotta meg vállait – De nyugi, amúgy annyira nem vész. Cuki vagy – borzolta össze a már eleve kócos hajamat, majd a bevetetlen ágyhoz vette az irányt.

– Max, le kéne állnod azzal, hogy kérdés nélkül csak úgy berontasz az éppen otthonul szolgáló lakásomba – csuktam be magam mögött az ajtót, majd a szobában lévő fiú felé vettem az irányt – Mit szeretnél egyébként?

– Szokj ehhez hozzá! – mondata hallatán csak kinyújtottam rá a nyelvem. – Amúgy azért jöttem, hogy nem jöttök-e el velem reggelizni Charlessal. Lorát behívták már korán a pályára, a srácok pedig már mind ettek nélkülem.

– És honnan vetted azt, hogy én még nem reggeliztem? Mármint mielőtt még megláttad volna, hogy nézek ki.

– Addie. – nézett rám komolyan – Nincs az az Isten, aki téged kikelt az ágyból tíz óra előtt!

– Most megfogtál! – nevettem el magam – Megvárod amíg elkészülök? Sietek, esküszöm!

– Azt hiszem, amúgy sincs választási lehetőségem! –rántotta meg lazán vállait a fiú, én pedig a ruhásszekrény elé lépve elkezdtem összeválogatni az outfitem a Francia Nagydíjra.

Kétségbeesetten álltam gardrób előtt, hogy kiválasszam a megfelelő öltözéket a napra. Tökéletesen szerettem volna kinézni, hogy a körülöttem lévő emberek ne tudjanak belekötni semmi eshetőségre sem a kinézetembe. Végül egy kényelmes és lenge korall színű rövidujjas ingruhára esett a választásom. Ma valahogy nem volt kedvem a szövetnadrágokhoz, és amúgy is tikkasztó hőség honolt kint.

– Line – hallottam meg hirtelen a még mindig fürdőben lévő Charles hangját. Azonnal Max-re pillantottam, aki kétségbeesett szemekkel vizslatott engem. – Arra gondoltam, hogy még mielőtt elindulunk... – kezdett bele a mondatába miközben hallatszódott, hogy a kilincs után nyúl a keze.

Gyorsabban indultam meg az ajtó felé, mint amikor öt évesen az utolsó kocka csokiért harcoltam.

– Várj szívem! Max is itt van a szobában!

– Leclerc ki ne gyere, mert megállok a fejlődésben a meztelen testedtől! – kiáltott Max, aminek hallatán belőlem hangos nevetés tört fel.

– Jaj Maxie, tudom hogy minden este úgy alszol el, hogy közben rólam álmodozol! – kacsintott Charles a fotelben ülő fiúra a fürdőből kifele menet.

A haja vizes volt, a mellkasán lassan folytak le egyesével a vízcseppek. Mindössze egy fehér törölköző takarta a derekánál, kidolgozott izmai minden egyes mozdulatánál megfeszültek. Nagyot kellett nyelnem, hogy meg tudjak mozdulni. Charles ugyanis eszméletlenül nézett ki.

– Azt hiszem most van itt az idő, hogy távozzak innen, mielőtt még kárt tesztek az ártatlanságomban! – nevettem – Meg ne merjen szólalni egyikőtök sem! – emeltem fel mutatóujjam fenyegetőzve még mielőtt a fiúk megcáfolhatták volna a mondatomat.

❀ ❀ ❀

– Ez a rántotta valami mennyei! – mosolyogtam teli szájjal az előttem ülő fiúra.

Furcsa, de egyáltalán nem éreztem rosszul magam attól, hogy kalóriát viszek be a szervezetembe. A tányérom dugig volt finomabbnál finomabb ételekkel olyannyira, hogy a Max által hozott karamellöntetes palacsinta rá sem fért. Nem éreztem szorító érzést minden egyes falatnál, nem számoltam a fejemben a bevitt kalóriákat és azon sem agyaltam, hogy emiatt ki kéne hagynom bármilyen étkezést. Valahogy, csak szimplán jól esett az evés.

És ez különösen jó és egyben fura érzés is volt.

– Jó látni, hogy rendesen eszel – mosolygott Max miközben belekortyolt a frissen készült cappucinójába.

Majdnem megakadt a torkomon a vajas croissant. – Mi, mi.. micsoda?

– Addie egyértelmű volt számomra, hogy valamilyen étkezési zavarod van. A húgom bulimiás volt, sokáig kezelték a pszichiátrián. Az, hogy szinte soha nem ettél egyenesen arányos volt nekem azzal, hogy nem szimplán kis stressz miatt van. De nyugi, nem kell róla beszélnünk! Csak szerettem volna, hogy tudd: örülök, hogy gyógyulsz. – olyan természetesen mondta ki a szavakat, mintha a bolognai receptjét mondta volna el.

De hát ilyen Max Verstappen, egy aranyszívű ember, aki nehezen és alig tudja kimutatni az érzelmeit.

– Köszönöm Max. Tényleg nagyon sokat jelent, hogy ilyen figyelmes és türelmes vagy velem. Igazán jó barát vagy – mosolyogtam rá.

– Én tényleg az egyik legjobb barátomnak tartalak Addie. Nehezen barátkozom alapjáraton. Mármint nyilván vannak barátaim, például ott vannak a srácok. Együtt nőttünk fel szinte, nyilvánvalóan kialakult közöttünk egy jó baráti viszony. Vagy ott van Daniel, aki a Red Bull-nál töltött első éveimben meghatározó szerepet töltött be az életemben, és a távozása után is egy egyfajta legjobb barátként és bátyként tekintek rá. De rajtuk kívül nincsen nagyon olyan ember, akit őszintén a barátomnak tudok nevezni, nem pedig csak egy havernak, akivel jó iszogatni néha, valójában pedig csak a nevemért használ engem – mondandója közben idegesen birizgálta a bal kezén elhelyezkedő óráját.

Mindig is a magabiztos, nagyképű énjét mutatta nekem, így muszáj volt megmosolyognom azt, hogy mennyire zavarban van most.

– Max, nekem is te vagy az egyik legjobb barátom. Teljesen őszintén mondom ezt. Igaz, hogy néha egy kanál vízbe is bele tudnálak fojtani annyira felidegesítesz, de legtöbbször mindig megnevettetsz és mosolyt csalsz arcomra.

– Valld be, hogy rendesen hiányozna az életedből, ha nem küldenék vlogokat neked minden egyes ferde estémről! – nevetett fel Max.

A fiúnak az utóbbi időben hobbija lett, hogy ahányszor berúg idióta videókkal bombázzon engem, amiben általában vagy csak nevet, vagy pedig valamit halandzsázik. Mondjuk arra még nem jöttem rá, hogy valamilyen kitalált nyelven, vagy szimplán csak hollandul beszél hozzám.

– Nyilván – nevettem el magam miközben belekezdtem a karamellaöntetes amerikai palacsintámba – Már lassan az életemet se tudnám elképzelni nélküled, na meg persze a többiek nélkül!

Max meghatódottságot színlelve jobb kezét a mellkasára vezette – Jaj, ne már Addie, még a végén elszállok magamtól!

– Max ne aggódj, képtelenség hogy annál jobban beképzeltebb legyél mint most!

– Na ez. Ez most fájt Addie. Sok mindenkitől számítottam volna arra, hogy ilyen szinten megbántson de tőled nem – vágott sértődött fejet a velem szemben ülő fiú.

– Ha akarnál se tudnál rám haragudni! – öltöttem ki rá a nyelvem viccelődve.

Max csak mosolyogva megforgatta szemeit, majd szájához emelte az előtte gőzölgő espressoját.

– Maxie! – hallottunk meg egy hangot tőlünk nem messze.

Mindketten egyből a hang irányába kaptuk a fejünket. Szemeim megakadtak egy gyönyörű, hosszú lábú, szőke hajú tökéletességen. Kényelmetlenül kezdtem el ficánkolni a székemben. Az ismeretlen lány szinte futott az asztalunkig, Maxnek pedig nem sok kellett, hogy arcon köpjön a szájában maradt kávéjával. Úgy nézett ki, mint aki szellemet látott.

– Jaj Maxie olyan rég láttalak! – mosolygott széles vigyorral a szőkeség, miközben két nagy puszit adott a fiú arcára, ezzel hatalmas vörös rúzsfoltokat hagyva Max két orcáján – Ő az új áldozat? – nézett rám lesajnálóan.

Habár lövésem sem volt arról ki is az asztalunk mellett álló ismeretlen, legszívesebben azonnal felálltam volna az asztaltól. Remekül indult a napom, és semmi szükségem arra, hogy valami random lány Max múltjából már csak a nézésével is a földbe tiporjon.

– Lottie, te meg mit keresel itt? – kérdezte hideg, és feszült hangon Max.

– Jaj Maxie – nyújtotta el a fiú keresztnevét – Hát jöttem a Francia Nagydíjra. Annak ellenére, hogy Charles és én már nem vagyunk együtt, nyilván eljövök a hazai nagydíjra. Semmi pénzért ki nem hagynám! – kacsintott a lány viháncolva.

Most én voltam az, aki félrenyelte a kávét. Tehát ő az a lány, aki felelős azért, hogy Charles nehezen bízik meg az emberekben. Ő az, aki végig hazudott egy olyan embernek, aki még a csillagokat is lehozta volna neki az égről.

Szörnyű ember vagyok attól, hogy legszívesebben megtépném?

– Khm. – köhintettem egyet, hogy felhívjam a lány figyelmét arra, hogy én is az asztalnál ülök éppenséggel.

– Bocsi, de épp beszélgetünk – mutatott magára és Maxre, miközben úgy nézett rám, mintha valami fogyatékos lennék.

– Először is: mi beszélgettünk – emelkedtem meg picit a székből, hogy testtartásom magabiztosnak látszódjon – Másodszor pedig csak bemutatkoznék. Adeline vagyok, Charles menyasszonya – nyújtottam felé a kezem mosolyogva.

Max velem szemben inkább meghúzta magát. Pontosan jól tudja, hogy a nők ügyébe jobb, ha inkább bele sem szól. Többet segít a bíztató tekintetével, mintsem bármelyik szavával.

– Ó, – emelkedtek égbe szemöldökei a meglepettségtől – ó hát igazak a hírek! Azt hittem valami részeg vicc volt az egész – nevetett, bennem pedig pattanásig feszültek meg az erek. Nem sok kellett ahhoz, hogy képen töröljem a lányt, de meg kellett őriznem a hideg vérem.

– Sajnálom, ha ezzel nyugtattad magad csak azért, mert neked nem került gyűrű az ujjadra.

Általában nem szoktam bunkó, és ennyire szabadszájú lenni, de Charles exe valahogy a legrosszabb énemet hozta elő belőlem. Minden erőmmel azon dolgoztam, hogy mérgemben még véletlenül se borítsam rá az asztalt. Vagy törjem ki a bokáját.

– Charles még mindig nem tudta túltenni magát rajtam? Ez frusztrál téged ennyire? – biggyesztette le száját Lottie.

– Hát, ha ezt úgy érted, hogy mindenkiről azt hiszi, hogy csak kihasználják és hazudnak neki, csakúgy mint te, akkor igen. – mosolyogtam rá mézédesen.

A lány meglepődött arcra felért nekem minden pénzzel. Nem ez volt a megszokott válasz amit kapni szokott, így egy hang sem jött ki a torkából. Diadalittasan néztem Maxre, akinek le sem lehetett vakarni a vigyort az arcáról.

– Lotti, mennünk kéne!

Az ismerő hang felé kaptam a fejem. És akkor, megláttam őt.

Fekete borostás arccal, göndör hajjal. Fehér pólóban és egy egyszerű farmerban támasztotta a hotel ajtaját, miközben bal lábával türelmetlenül kopogtatott. Előttem állt az a fiú, vagyis inkább már férfi, akit reméltem, soha többé nem látok az életemben. Nico Romano pontosan ugyanolyan vonzerővel bírt, mint ezelőtt öt évvel.

A vér kifutott a fejemből, teljesen fal fehér lettem. A tárgyalás óta nem láttam a fiút, aki tönkre tette az egész életemet. A mellkasom szorítani kezdett, és semmire sem vágytam volna, mintsem arra, hogy Charles magához öleljen. Ugyanis hiába voltunk nyilvános helyen, fényes nappal, még mindig belülről szétfeszítő félelem tört rám amint megláttam. A képkockák amiket eddig igyekeztem az agyam leghátsó bugyrában elrejteni és elfelejteni, most filmszerűen játszódott le a fejemben. Elég volt csak egy pillantás Nicótól, mintha ismét átéltem volna a megerőszakolásom minden egyes pillanatát.

Bevillant ahogy kulcsra zárja az ajtót és nem engedi, hogy kimenjek. Ahogy a a csuklómat szorítja a kemény matrachoz, és erőszakosan végig csókolja a testemet. Ahogy belecsúsztatja a gatyámba a mocskos kezét. Nem érdekelte egy percig sem mennyire sírtam. Mennyire kérleltem, hogy könyörgöm hagyja abba. Csak a vágy látszódott a szemében, és az, hogy a ház akár a feje tetejére is állhat, ő szexelni fog velem. Tisztán emlékszem arra a pillanatra amikor feladtam. Amikor elernyedt az egész testem, kikapcsoltam az agyam, és hagytam, hogy csak megtörténjen, miközben fájdalmam néma könnyek sokszorosában távozott a testemből. Aznap este mintha egy részem elhagyott volna.

– Max, azt hiszem mennünk kell – álltam fel az asztaltól, miközben a semmibe meredtem.

Levegőre volt szükségem és legfőképp arra, hogy egy perccel se tovább legyek egy légtérben sem Lottieval, sem pedig Nicóval.

Soha nem hittem volna, hogy így fogom viszont látni őt. Charles exének az oldalán állva. De hát ez a sors fintora nem? És ha jobban belegondolok, talán össze is illenek.

Remélem teljesen tönkre teszik egymást.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Tudom, javában folyik épp az időmérő, de csak most van időm kirakni az új részt, így fogadjátok sok-sok szeretettel tőlem ezt!

Á, el sem hiszem, hogy végre hivatalosan is itt a nyár!! Leérettségiztem, lementek a szóbelik, és én életemben nem éreztem magam ennyire szabadnak, mint most. Igyekszem érkezni nektek a részekkel, de tudjátok milyen a nyár! Spontán. Szóval nem igérek semmi biztosat, csak azt hogy igyekezni fogok!

Kinek mi a tippje a hétvégére? Mi az álom pódiumotok a Brit Nagydíjra?

Legyen csodás hétvégétek, igyatok sok vizet!!

Millió puszi,
Windee

Ui.: Addie + Max friendship a mindenem <3