𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟐𝟏.

A csütörtöki napunk legfőképp rohanásból és idegeskedésből állt. Charles az első szabadedzésen mindössze csak egy kört tudott menni, mert probléma történt a váltójával, amit szerencsére a második szabadedzésre már kitudtak cserélni, így elsőként ért célba sokaknak meglepő módon a délutáni futamán.

Szóval a tegnapi nap egy kész érzelmi hullámvasút volt, a verseny miatt alig néhány szót tudtam csak váltani Charlessal, így legtöbb időmet Lorával töltöttem. Próbáltam érdeklődni nála Max felől, hogy mégis mi történt köztük amiért a lány ennyire haragszik rá, de Lora csak annyit mondott, hogy majd később, egy nyugodt helyen elmeséli nekem az egész történetet.

Anyáék is megérkeztek Monacóba valamikor a hajnali órákban, így Charlessal most legfőképp a pár órán belül elkezdődő közös vacsorára koncentráltunk leginkább. Örültem neki, hogy végülis jól fejeződött be a fiú tegnapi napja, az elmúlt napok elég stresszesre sikerültek neki, jó volt végre kicsit boldognak és felszabadultnak látni.

Charles éppen a konyhában ügyködött valamin, és ez alatt a kevés idő alatt már
megtapasztaltam, ha a fiú a konyhában dolgozik valamin, akkor arról jobb tudomást sem venni, így én a nappaliból feltápászkodva a terasz felé vettem az irányt.

Monaco utcái kicsit sem voltak csendesek vagy nyugodtnak mondhatóak, mégis soha nem voltam még ennyire kiegyensúlyozott mint itt. Letelepedtem a kényelmes kinti ülőgarnitúrára, és csak néztem ki a fejemből. Akarva akaratlanul a tengeren akadt meg a tekintetem, ami mint mindig, most is elvarázsolt.

– Hoztam neked valamit – állt meg előttem Charles, miközben kezeit háta mögé helyezte, hogy ne lássam meg még véletlenül sem mit rejteget.

– Jézus, mondd hogy nem él! – ijedtem meg hirtelen, ugyanis óvodás koromban egy kisfiú ilyen ürüggyel dobott rám egy békát. Charles nevetve rázta meg fejét.

– Gondoltam megérdemeljük egy ilyen hét után – mondta, majd a kezembe nyomott egy nagy tálnyi csokifagyit. 

– Juj, köszönöm Charles! Ez a kedvencem! – vettem ki rögvest a kezéből a fagyit mosolyogva – A konyha egyben maradt?

– Nagyon vicces kedvében van ma valaki, haha – öltötte ki rám a nyelvét Charles, de nem sokáig tudott haragudni rám, pár percen belül mindketten hangos nevetésben törtünk ki – Na Törpe, csússz arrébb!

Nevetve húzódtam el jobbra kicsit, hogy Charles is elférjen mellettem. Csendben, mindketten elmerülve gondolatainkban ettük egymás mellett a hűsítő édességet.

– Izgulsz? – kérdeztem tőle, miközben az utolsó csoki cseppeket igyekeztem lenyalni a kanál hátuljáról.

Nem tudnám felidézni mikor ettem utoljára bűntudat nélkül édességet. A pszichológusomnak évekbe telt csak az, hogy néha-néha belekóstoljak a hízlaló ételekbe, de vagy hét nyolc éve nem ettem pár falatnál többet belőlük. Most valahogy jól esett, és úgy éreztem ennyi örömet megadhatok a testemnek.

– Hát őszintén, per pillanat a szüleiddel való találkozástól jobban, mint a holnapi időmérőtől – túrt bele enyhén vizes barna hajába.

Nagyot nyeltem, ugyanis én nem féltem, hanem egyenesen rettegtem az esti vacsorától. Nem Charles, hanem inkább magam miatt. Soha nem tudtam hazudni a szüleimnek, és nem vagyok benne biztos, hogy nem - e fogok kudarcot vallani az este folyamán.

– Charles el kell neked mondjak valamit – szólaltam meg pár perc hallgatás után. A fiú arcára azonnal aggodalom ült ki, és alig észrevehető módon, de közelebb húzódott hozzám.

– Ugye nem bántalmaztak a szüleid? – kérdezte összepréselt ajkakkal. Nagyon kellett tartanom magam ahhoz, hogy ne nevessek fel hangosan.

– Jézus Charles, nem dehogyis. Náluk jobbat nem is kívánhatnék – mondtam neki, amitől a fiú eddig befeszült teste ellazult kissé, és az eddig benn tartott levegőjét is kifújta – Nem ilyen dolgot szeretnék elmondani. Hazudtam neked abban, hogy a nevem Adeline Rossi – Charles kérdőn kapta fel fejét.

– Tessék?

– Kérlek hallgass végig – fogtam meg a fiú kezét, még mielőtt felpattant a helyéről – Az igazi nevem Adeline Luna Ferlazzo, édesapám Andrea Ferlazzo jelenleg Olaszország legsikeresebb üzletembere. Valószínüleg ismerősen csenghet a neve, ugyanis a Forma 1 egyik legnagyobb szponzora apa – a fiú arcáról le sem lehetett vakarni a döbbenetet – Amikor eldöntöttem, hogy elkötözök otthonról az azért volt, hogy tiszta lappal tudjak kezdeni egy idegen helyen. Nos, ez a Ferlazzo vezetéknévvel elég nehézkesen ment volna, de ez egészen addig nem érdekelt amíg azon nem kezdtem el agyalni, mégis hogyan fogok én munkát szerezni Monacóban anélkül, hogy a leendőbeli munkatársaim ne gyanúsítsanak meg azzal, hogy csak a nevem miatt kapom a pénzt. Így jött elő azzal az ötlettel apa, hogy dolgozzak az egyik barátjának a bárjában, a nagymamám lánykori vezetéknevével – meséltem el neki ide kerülésem történetét – És, mielőtt még megkérdeznéd nem, nem hamisítottam okiratot. Chiara, aki a Le Syndicatben intézi az állásinterjúkat, történetesen az unokanővérem.

Charles hosszú perceken keresztül csak némán ült velem szemben. Nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mit érezhet, vagy mit sem, hogy csalódott vagy csak mérlegeli a dolgokat magában. Jobbnak véltem felállni, és egyedül hagyni őt a gondolataival. Ám a fiú mielőtt még beléptem volna a teraszajtón, megragadta kezeimet.

– Hé Line, teljesen megértelek ne menj el – nézett bee mélyen a szemeimbe. A lelkem mintha ezzel az egy mondattal megszabadult volna attól a mázsás súlytól, ami napok óta nyomta az egész mellkasom.

– Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb, csak annyi minden történt a napokban, meg itt van a versenyed is ami miatt láttam, hogy eléggé kikészültél és – hadartam, miközben idegesen gesztikuláltam Charles előtt állva.

– Nyugi – vágott közbe – Köszönöm, hogy elmondtad. És ne aggódj, biztonságban van nálam a kis titkod.

Szavak helyett inkább cselekedtem, és a fiú nyakába borultam. Charles habár elsőre meglepődött a hirtelen tett mozdulatomtól, pillanatokon belül derekam köré helyezte kezeit, és közelebb húzott magához.

Soha nem szerettem, ha megérintenek az emberek, de Charles ölelése mintha minden gondomra és problémámra a megoldás lett volna. Amikor a karjai közé zár, olyan biztonságban érzem magam, mint még soha senki mellett. Megrémisztett ez az érzés, hiszen napról napra egyre csak erősödött bennem, és úgy éreztem bármelyik pillanatban kicsúszhat az irányítás a kezeim közül.

Hét óra előtt pár perccel még idegesen álldogáltam a fürdőszobai tükör előtt. Tökéletesen akartam kinézni a ma estére, hogy anyáék megbizonyosodjanak afelől, hogy csodásan érzem magam itt Monacóban, és hogy semmi rossz nem történt velem itt az elmúlt hetekben.

Még akkor is, ha ez nem teljesen igaz.

Nagyjából négyszer öltöztem át készülődés közben, de végül csak megtaláltam azt a szettet, amiben nem csak csinos voltam, de még jól is éreztem magam benne. Egy letisztult fehér, hosszúujjas, lenge ruhára esett végül a választásom, ami fölé egy bézs szövetkabátot vettem fel, hogy valami színt is vigyek az öltözékembe.

– Line gyere, különben el fogunk késni a vacsoráról! – kiáltott nekem Charles az előszobából. Egy utolsó pillantást vetettem magamra, bele túrtam enyhén behullámosított barna hajamba, felraktam a kész sminkemre még egy kis szájfényt, majd magamhoz képest elégedetten léptem el a tükörtől.

– Nem láttad a fehér magasarkúmat? Tegnap az volt rajtam, de most egyszerűen nem találom – kérdeztem Charlest, miközben idegesen túrtam fel a gardróbszekrényem – Semmi, meg van! – mondtam pár perc keresés után, majd miután magamra kaptam a keresett cipő párt, egyenesen az előszoba felé indultam.

Charles a telefonját bújta, fel sem tűnt neki elsőre, hogy megérkeztem, így kihasználtam ezt a kis időt arra, hogy most én tudjam tetőtől talpig végig mérni őt. A fiú világosbarna öltönyben és fehér ingben várt engem, amiben olyan piszok jól nézett ki, hogy azt büntetni kéne. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, annyira arra koncentráltam, hogy minden egyes porcikáját az emlékezetembe véssem.

Én butus, még tegnap azt gondoltam, hogy a versenyoveráljában néz ki a legdögösebben.

Hát, határozottan tévedtem.

– Wow! – szakította félbe gondolatmenetemet Charles.

A fiú zöldes szemeit le sem vette rólam, azok perceken keresztül csak engem pásztáztak. Aprón, alig észrevehetően harapta be felső ajkát amikor tekintete combomra tévedt. Már csak attól elpirultam, ahogy rám nézett.

– Te is jól nézel ki – mondtam neki, de gondolatban egész máshogy fogalmaztam meg az elhangzott mondatot.

Charles még mindig csak nézett engem, így megindultam a bejárati ajtó felé nagy lendülettel. Ám helyettem a fiú nyúlt a kilincshez, így teste szinte teljes mértékben hozzám simult. Apró sóhaj hagyta el számat. Charles közel hajolt az arcomhoz, szabadkezével hátra tűrte a jobb fülemet teljesen eltakaró hajamat. Teljesen kirázott a hideg amint megéreztem parfümének az illatát.

– Adeline annyira gyönyörű vagy. Megőrjítesz ezzel – dörmögte a fülembe – Hogyan tartsam így kordában a testemet?

Tudtam, ha egy pillanatra is elvesztem a kontrollt, annak olyan vége lesz, amit holnap megbánnék. Mégis annyira vágytam a fiú érintésére, arra hogy érezzem őt teljesen, hogy egyszerűen képtelen voltam tisztán gondolkodni. Nem csak magamat, hanem Charlest is megleptem azzal, hogy felé fordultam. Az orrunk hegye összeért, annyira közel voltunk egymáshoz. Charles tekintete hol a szemeimbe fúródt, hol pedig ajkaimat lesték. Láttam mennyire harcol magával, hogy ne essen neki ajkaimnak azonnal. Hiába próbáltam azt sugallni, hogy nem érdekel a fiú, de pontosan jól tudtam, hogy a szemeim elárultak.

– Érezzük jól magunkat ma, ne gondolkozzunk, és nézzük meg mit tartogat nekünk az este – hajoltam oda bal füléhez. A fiú halkan felnyögött, amint ajkaim bőrét érintették. – Nem ígérek semmit Charles, hisz' ismersz – mondtam neki félve. A fiú kezét a kilincsről derekamra vezette, és még közelebb húzott magához.

– Line, nem kell ígérned semmit. Mindig csak annyit teszünk meg, ami mindkettőnknek rendben van. És ha valamit nem szeretnél, ne érezd magad kellemetlenül miatta, rendben? – nézett rám gyönyörű szemeivel Charles. Annyira megleptek mondatai, hogy hosszú percek után reagáltam csak rájuk, és akkor is csak egy bólintással.

Charles egy apró csókot lehelt homlokomra, majd mindketten a garázs felé vettük az irányt, hogy elindulhassunk végre a Blue Bay elnevezésű étterembe, ami Charles elmondása szerint "Monte-Carlo legelőkelőbb és legjobb étkezdéje".

Nem kellett sok idő, hogy megérkezzünk a kiválasztott helyre. A lépcsőn egy fiatal férfi várt minket, akinek Charles odaadta a Ferriraja kulcsát, hogy parkolja le, majd miután kiszedte az anyáéknak vett ajándékokat, kinyitotta a kocsiajtót nekem. Kézen fogva léptünk be a gyönyörű épületbe. A pincér miután meglátott minket egyenesen az asztalunkhoz vezetett. Biztos vagyok benne, hogy a mi asztalunk volt a legszebb a helyen. A terasz legszélső sarkában volt egy kisebb kiemelkedőbb rész, amiről tökéletes belátást nyerhettünk a közvetlen mellettünk elhelyezkedő tengerre. A helyet egy üvegkorlát fogta körbe, felettünk pedig egy bézs színű ponyva helyezkedett el, amikre itt ott lampionok és fényfüzérek voltak felhelyezve. Az asztalunk mesésesen szép volt, a terítés egyszerű volt, és színben tökéletesen passzolt a bézs színű, roppant kényelmes székekhez amik körbe vették a kerek asztalt.

– Hozhatok esetleg valamit? – lépett oda hozzánk egy harmincas éveiben járó pincér.

– Csak egy vázát a virágnak, a rendeléssel megvárjuk a menyasszonyom szüleit, köszönjük – mondta Charles illedelmesen. A pincér bólintott, majd el is tűnt, hogy beszerezze azt, amit Charles kért tőle.

– Annyira gyönyörű ez a hely – ámuldoztam még mindig. Egyre inkább beleszeretek  ebbe a kis városállamba.

– Örülök, ha tetszik – mosolyodott el halványan mellettem Charles – Nagyon izgulok – suttogta alig hallhatóan nekem.

Mint mindig most is a kisujján lévő fekete gyűrűjét birizgálta, idegességében az asztal alatt toporgott lábaival. Megnyugtatásképp jobb kezemet combjára helyeztem, és hüvelykujjammal elkezdtem simogatni óvatosan. Charles hálás tekintettel nézett rám.

– Itt vannak – mondtam neki halkan, amint megláttam anyáék alakját közeledni felénk már messziről.

A szüleim mesésen festettek egymás mellett. Anya egy saját készítésű fekete overált viselt, nude színű magasarkúval, míg apa fekete öltönyt húzott fekete inggel. Charles idegesen köszörülte meg torkát mellettem. Miután felállt, megigazította a ruháját, és a legszélesebb mosolyt varázsolta az arcára. Amint odaértek elénk, a szüleim nyakába borultam. Nem hittem volna, hogy ennyire fognak hiányozni pár hét elteltével. Hosszú perceken keresztül csak szorítottuk egymást.

– Anya, Apa bemutatnám nektek a vőlegényemet Charles Leclert. Charles, ők a szüleim Andrea és Estelle – mutattam be őket egymásnak.

– Jó estét, örvendek a találkozásnak uram – fogott kezet Charles apával először – És önnek is kedves Estelle – nyújtotta kezét anyának, de ő ahelyett hogy azt elfogadta volna, ölelésbe vonta a fiút, és adott két puszit az arcára.

– Ugyan Charles, tegezz minket kérlek! Hisz' már családtag vagy – karolta át apa mosolyogva, amitől nekem egyből hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.

Szörnyű érzés látni és érezni azt, hogy a szüleim mennyire örülnek annak, hogy "végre megtaláltam az igaz boldogságot", holott ez az egész csak egy színjáték. Egy hazugság, amibe lehet, hogy még én is túlságosan beleélem magam.

– Estelle, úgy hallottam, hogy a kedvenc virágod a fehér rózsa, így kérlek fogadd el ezt tőlem ajándékul. Andrea neked pedig egy isteni finom vörösbort hoztam, köszönöm hogy eljöttetek velünk vacsorázni – adta át Charles a tegnap vett ajándékokat. Anyáék teljesen meg voltak hatódva a gesztustól, és már most láttam, mennyire oda vannak a fiúért.

– Na de meséljetek, hogyan is alakult ki ez az egész köztetek? Ugyanis úgy néz ki, úgy egy évvel le vagyunk maradva – nevetett fel anya, Charles pedig belekezdett a "nagy" történet mesélésébe, amit a szüleim csillogó szemekkel hallgattak végig.

A vacsora felettébb jó hangulatban telt. Anya rengeteget érdeklődött a Forma 1-ről, hogy mik a fiú hobbijai, apa pedig vagy egy fél órán keresztül csak sportkocsikról és órákról beszélt Charlessal, de nagyon jól elvoltak, aminek kifejezetten örültem, ugyanis apát nehéz lenyűgözni. Közben kikértük az ételeket, meg egy üveg pezsgőt, hogy koccintani tudjunk ünneplésképpen.

– Kincsem, de jó látni hogy ennyit eszel! – szólalt meg hirtelen apa, amitől az éppen számban lévő villa megállt egy pillanatra. Charles kérdőn kapta rám tekintetét.

– Charles, el sem hiszed mióta küzdünk vele, hogy legalább egy gyerekadagnyit megegyen. Úgy néz ki igaz, hogy a szerelem legyőz mindent, még az anorexiát is! - mosolygott anya, miközben bele ivott méregdrága vörösborába.

Charles arcáról alig feltűnően, de eltűnt a mosoly. Aggódva néztem rá, hogy vajon mit fog lépni, de a fiú csak szótlanul evett tovább. Dühös voltam magamra, hogy így kellett megtudnia a betegségem, sőt. Nem is akartam, hogy valaha tudomást szerezzen ennek a "defektemnek" a létezéséről. Ugyanis a barátságunk nagyon jó irányba haladt az utóbbi időben, és éreztem ha erre a titokra fény derül, akkor ő egyből távolodni kezd majd. Hiszen az embereket az a szó, hogy anorexia megrémítette.

Charles viszont újból bebizonyította, hogy ő nem olyan mint a többiek. Bal kezét nyugtatásképp combomra helyezte, és aprón megszorította azt, hogy rá emeljem tekintetem. Ki tudtam olvasni szemeiből, hogy azt mondja nekem épp, hogy nyugodjak meg, meséljek el neki mindent, de én erre még nem álltam készen. Túl nagy fájdalom és küzdelem ez az életemben, amit szégyelltem. Nem akartam felfedni neki még jobban a gyengeségeimet.

– Jaj, anya! El is felejtettem kérdezni, hogy hogyan halad a nyári kollekciód! – tereltem el a témát a lehető leggyorsabb módon. Charles vette az adást, hogy nem szeretnék az előbbi dologról még beszélni, de kezét nem vette el ennek ellenére sem a combomról.

Miután befejeztük az evést, apa kibontotta az eddig jégben pihenő pezsgőt, majd mindenkinek a poharába töltött, sajátját pedig a magasba emelte.

– Igyunk a drága kislányunkra, és újdonsült pótfiúnkra! Remélem nektek is olyan boldog házas éveitek lesznek, mint nekünk édesanyáddal – pillantott rá apa anyára. Hihetetlen mennyire képesek szeretni egymást, még 21 év elteltével is.

– Egészségünkre! – emelte Charles is poharát a magasba. Koccintottunk, majd belekortyoltunk az isteni finom és lágy pezsgőbe.

– Jó társaságban csak úgy repül az idő! – pillantott az órájára apa – Lassan mennünk kéne, neked Charles holnap nagy nap lesz, valamint mi is korán kelünk majd, hogy megnézzük a futamaidat. A te szüleid is itt lesznek? Jó lenne megismerkedni velük.

Charles egy pillanatra lesütötte szemeit, majd fájdalmas arccal nézett vissza szüleimre. Nekik fel sem tűnhetett, hogy a fiún megváltozott valami, hiszen gyönyörű mosolya még mindig ott ragyogott az arcán, ám a szeme számomra mindent elárult. Láttam rajta, hogy bántja valami.

– Nem, sajnos anyukám Franciaországban tartózkodik éppen, és apukám sem tud eljönni a versenyre – mondta Charles.

– Jaj drágám, sajnáljuk. Akkor dupla annyira fogunk szorítani neked – érintette meg anya a fiú karját, amivel Charlest jobb kedvre derítette.

Miután apa és Charles leboxolta egymás között, hogy ki rendezze a számlát, mind a négyen megindultunk az étterem kijárata felé. Charles óvatosan derekamra helyezte bal kezét sétálás közben. Miközben az autóinkra vártunk a lépcsőn, anya egy dobozt húzott ki a táskájából.

– Sokat gondolkoztunk azon, hogy mit adjunk nektek eljegyzésetek alkalmából, de végül úgy döntöttünk egy élménnyel ajándékozunk meg titeket, és meglepünk titeket egy Görögországi nyaralással. Apáddal húsz éve voltunk ezen a helyen, a nászutunk alkalmából, reméljük nektek is annyira emlékezetes utazás lesz, mint nekünk – mondta anya, mire én meghatódottan a szívemhez kaptam a kezem. Egyre inkább felerősödött bennem az az érzés, hogy nekem vannak a világon a legjobb a szüleim.

– Köszönjük szépen. Ez.. én nem is találok szavakat – öleltem meg őket könnyes szemmel. Amíg anyát szorongattam, addig Charles apának fejezte ki, hogy mennyire hálás.

– Ezt a dobozt, pedig majd otthon nyissátok ki közösen. Én készítettem őket – kacsintott rám anya, amire én csak elnevettem magam.

Hosszas búcsúzkodás után, fáradtan szálltunk be Charlessal az autóba. Ránk telepedett a néma csend, a súlya annak, hogy mennyi titok, kérdés és kimondatlan szó van még a levegőben.

❀ ❀  ❀

Sziasztok Kedveseim!

Hogy vagytok? Hogy telik eddig a tavasz nektek?

Őszintén meg kell mondjam, hogy ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy márciusban újból boldog leszek és fogok tudni őszintén mosolyogni, akkor azt lehet kinevetem.

Pedig mennyire igaz lett!

Tudom borzasztóan közhely lesz amit most mondani fogok, de drágáim tényleg soha de soha ne adjátok fel, mert ahogy mondani szokás, nincs szivárvány egy kis eső nélkül.

Hogy vagytok? Ki mennyire izgatott a hétvégi futam miatt? Mik a tippek, had halljam!

Én őszintén nagyon nagyon remélem, hogy a Ferrarinak sikerült idén egy jó autót összeraknia, és remélem többen bele fognak szólni majd a vb alakulásába. Annyira izgulok, hogy majd' kiugrok a bőrömből!!

Na de, hogy azért mára is hozzak valami nagy okosságot nektek:

,, Ha a választott út nem válik be, mindig elkanyarodhatsz másfelé."

— A szív útvesztői c. film

Miért is ezt az idézetet választottam mára? Egészen egyszerű az oka. A napokban meg kellett hoznom egy fontos döntést, amivel a körülöttem lévők, a kívülről szemlélők mind azt mondták, hogy rossz az amit szeretnék. Az eszem és a szívem mást diktált. Én mégis kiállva a saját érzéseimért, szembe menve a tömeggel a szívemet választottam.

Nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e. De vállalom a felelősséget érte, bármi is lesz a végkimenetele.

Kérlek csak azért ne dönts valahogy mert mások azt mondják, hogy úgy a helyes. Nyilván hallgasd meg őket, gondold át az egészet, de mindig úgy dönts, ahogy neked a legjobb. Ahogy te szeretnéd. Biztosan fogsz hibázni. Biztos lesznek olyan helyzetek ahol rosszul választasz. De kockázat nélkül nem fogsz tudni teljes életet élni

Én pedig jelenleg, boldogabb vagyok, mint valaha.

Vigyázzatok magatokra!

Millió puszi,
Windee

ui.: Láttátok milyen csodás borítót készített nekem a csodálatos Abeth98 ? Egyszerűen én imádom, szerelmes vagyok belé, és őszintén minden elképzelésem túl szárnyalta. Ezer hála neki!🤍