𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟗.

A műszakom második szakasza meglepően jól alakult. Amíg Charles is itt volt, végig segítettük egymást a fiúval, és annak ellenére hogy legtöbbször én szorultam az ő segítségére, arra is volt példa, hogy én mentettem meg őt valamilyen kínos és cseppet sem kellemes szituációból.

Charles ragaszkodott hozzá, hogy itt marad velem a műszakom végéig, de hosszú és véres harcok árán nekem sikerült haza küldenem, mondván, hogy holnap már jelenése van a paddockban, rengeteg interjúja lesz, muszáj kialudnia magát.

Így éjféltől kezdve egyedül maradtam, de a rajongók helyét átvették az italozó fiatal felnőttek, a kép osztogatás így szerencsére abba maradt. Kettőkor már az ájuláshoz közeli állapotokban jártam, a lábamat alig bírtam megemelni a fáradtságtól, a pislogások már álló helyzetben is tovább tartottak, min kellett volna, így amikor negyed háromkor megérkezett Vivian, hogy átvegye a helyem, hatalmas megkönnyebültséggel rohantam kifelé, hogy megkeressem Gent, és végre elinduljak haza.

– Gen! – kiáltottam rá barátnőmre amikor kiszúrtam a sűrű tömegben. Nagy nehezen átverekedtem magam az embereken, és most az egyszer hálát adtam hosszú végtagjaimért, mert hamar el tudtam kapni így a lány karját.

– Jézusom, a szívbajt hozod rám csajszi! – kapott balkezével szívéhez drámain a lány. Először nem tudtam, hogy csak káprázik a szemem, vagy tényleg egy vadidegen srác kezét szorongatja, ám amikor a fiú mögüle hirtelen megszólalt, már minden világossá vált.

– Hé Gen, nem jössz? – próbálta maga után húzni az idegen barátnőmet. Gen arca másodperceken belül rákvörössé szineződött, az én arcomra viszont hatalmas mosoly ült ki. Nevetve húztam magamhoz a lányt.

– Érezd jól magad drága, és holnap részletes beszámolót kérek a mai estédről, megértetted? – mondtam neki, miközben mutatóujjamat felemeltem, hogy hatásosabb legyen a lány megfélemlítése.

– Úgy lesz! Puszi Addie – a mondat végét már csak a szájáról tudtam leolvasni, ugyanis a vele lévő fiatalember messzire húzta tőlem a lányt.

Sietősen indultam meg a bár kijárata felé, miközben gyorsan hívtam egy taxit. Bátor lány vagyok ugyan, de egyedül esténként soha nem mertem közlekedni, így sok pénz ide vagy oda, mindig a legbiztonságosabb utat választottam. Mivel a sofőr azt mondta tíz percen belül megérkezik hozzám, így lazán neki dőltem az egyik lámpaoszlopnak, és hagytam hogy a gondolataim rám ömöljenek.

Most először tudatosult bennem, hogy valószínüleg az elkövetkezendő pár évben nem lesz olyan nyugodt életem, mint amit én elgondoltam magamnak. Hiszen Charles Leclerc ex-menyasszonyaként biztosan kísérteni fog a média egészen addig, míg az évek múlásával teljesen el nem felejtik azt, hogy én valaha is léteztem.

Soha sem szerettem a középpontban lenni. Én voltam mindig az a lány, akinek mindig mindegy volt mit csinálunk, hova megyünk, mit eszünk. Aki soha nem mert hangosan nevetni vagy beszélni, mert félt attól, hogy akkor majd megbámulják és ujjal fognak mutogatni rá. Tehetős család ide vagy oda, a gyerekek gúnyolodásától még a pénz sem ment meg senkit, így rengeteg atrocitás ért engem kiskoromban. Hogy miért rövid a hajam, miért hordok gatyát, miért vagyok szeplős — egyszerűen mindenben belém tudtak kötni. Ha husis voltam azért, ha vékony voltam azért. Ha hangos voltam, akkor önteltnek hittek, ha csendes akkor, egy álszentnek. Az évek során megtapasztaltam, hogy az embereknek egyszerűen lehetetlen megfelelni, mégis annyira igyekeztem, hogy néha úgy éreztem megfulladok tőle.

– Szia szép lány! – zökkentett ki gondolatmenetemből hirtelen egy ismeretlen, rekedtes férfi hang.

Összerezzentem egy pillanatra. Óvatosan hátra fordultam, és egy részeg, nagyjából harmincas éveiben járó, szakadt férfit pillantottam meg. Ápolatlan volt, bal kezében egy sörös üveg pihent. Rápillantottam a kezemen elhelyezkedőn órámra, ami azt mutatta, hogy a taxi nagyjából hét percen belül érkezhet meg. Az egyedüli megoldásnak az tűnt, ha minél gyorsabban elkezdek sétálni, nem feltűnően.

– Hékás, hova sietsz? Várj már meg. Csak meghívnálak egy italra – a szavakat nehézkesen ejtette ki, a léptei neki is szaporábbak lettek. Annyira féltem, hogy azt hittem kiesik a szivem a helyéről.

Már szinte futóléptekben haladtam, amikor a férfi rákapcsolt. Lihegését szinte a fülem mellett hallottam. Én is futásnak eredtem, és hiába gondoltam azt, hogy a férfi ittas állapota miatt lassabb lesz mint én, hamar utolért, és erősen megszorította karomat.

– Kérem engedjen el, vagy hívom a rendőrséget – igyekeztem minél higgadtabb hangsúllyal kiejteni a szavakat, de nem tudtam titkolni mennyire rettegtem. A kezeim és a lábaim remegtek, mint egy kocsonya.

– Ugyan már, nem kell itt hívni senkit! Hisz csak beszélgetünk – hajolt felém közelebb.

A férfi lehelete olcsó whiskytől és cigaretta szagtól bűzlött, de nem mernék fogadni arra, hogy nem használt valamilyen egyéb illegális tudatmódosítószert is. Próbáltam kicsavarni a csuklómat a kezei közül, de olyan erősen szorított, hogy úgy éreztem menten eltöri a csontjaimat. A hirtelen ért fájdalomtól könnycseppek csordultak ki szemem sarkából.

– Kérem eresszen el, ez fáj! Mit szeretne tőlem? Pénzt? Mert ha ez kell adok, csak had menjek haza! – szinte kiabáltam vele, ám szavaim a fuldoklás szerű zokogástól alig volt kivehető. Reménykedtem benne, fohászkodtam mindenkihez, hogy valaki halljon meg minket. De az utca kihalt volt, csak a Le Syndicetből hallatszódótt ki a halk zene.

– Hm, kecsegtető ajánlat, de szerintem tudnál te nekem többet is adni, nem gondolod? – suttogta szinte a számba. Igyekeztem elfordítani előle fejemet, ám a férfi idegesen nyúlt állam felé, és erőteljesen maga felé fordította azt. – Na kicsikém. Ha ellenkezel, akkor csak jobban fog fájni.

Neki lökött az egyik ház falának, a keze pedig végig símitotta testemet. Hányingerem támadt az egésztől, és annyira lesokkolódtam, hogy még kiáltani is elfelejtettem. Csak némán zokogtam az idegen férfi karjai között, miközben próbáltam felkészíteni a testemet és a lelkemet arra, hogy meg fognak erőszakolni. Már minden erőm kifogyott a futástól és az egész napos munkától, és éreztem semmi értelme harcolnom a férfi ellen, hisz' úgysem lenne semmi esélyem. Feladtam a harcot a helyzet ellen. A férfi már a nyakamat csókolgotta, és egyre lejjebb haladt kezeivel is. Elsőként a pólóm alá nyúlt be. A melle tol kezdve végig húzta mocskos kezét, egészen a bugyit tetejéig. Megpróbáltam kikapcsolni az agyam, hátha el tudom még magammal is hitetni azt, hogy ez nem történik meg velem most, ez csak egy rossz álom. De ahogy megéreztem ujjait a szeméremdombom körül hangos, és mérhetetlenül keserves sírásban törtem ki. Tehetetlen voltam, és nem akartam, hogy ez megtörténjen.

– Azonnal szállj le róla! – zökkentett ki hirtelen egy hang. Éreztem, ahogy a férfit kirántja valaki előlem, az én térdeim pedig feladták a szolgálatot, és a zokogástól reszketve estem le a földre – Adeline?

Csak a nevem hallatán nyitottam ki a szemeimet és néztem rá a megmentőmre, aki amint megbizonyosodott róla, hogy valóban én ülök a földön, elengedte az eddig torkánál megragadott férfit, és egy utolsó ütést követően ott hagyta a félájultan fekvő idegent, és azonnal hozzám sietett.

– Max? – néztem rá a velem szemben lévő fiúra, és többször is becsuktam a szememet, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg Charles egyik barátja áll előttem.

Amint tudatusolt bennem ez a tény, a megkönnyebbüléstől még hangosabban kezdtem el sírni. Láttam a fiú arcán, hogy hirtelen azt sem tudta mit csináljon, és hogy mennyire idegen volt neki ez a helyzet, ám pár perc leforgása után, magához húzott, és hagyta, hogy vállaiba fúrva kisírjam valamennyire magam. Miután már vállaim nem reszkedtek annyira, térdeim alá nyúlt, felkapott, és egyenesen a kocsijába ültetett. Ő is helyet foglalt mellettem, becsatolta az övem, és gázt adva, szélsebesen a házam felé vettük az irányt.

Képtelen voltam megszólalni, egyszerűen az agyam nem bírta feldolgozni az este eseményeit. Rég éreztem magam ennyire nem biztonságban, és olyan volt, mintha még mindig rajtam lennének a férfi kezei. Beleborzongtam minden egyes képbe amit az elmém felidézett, és halkan szinte némán zokogtam az anyóson Max mellett, aki néha az utat, néha pedig engem nézett aggodalomas arckifejezéssel.

– Charles! Baj történt, öt perc és nálatok vagyok, gyere ki a ház elé – szólt bele Max a telefonba. Charles nevére még jobban rám tört a sírás.

– Max ne szopass már, ezt múltkor is eljátszottad, most nem veszem be! Háromnegyed három van. Miért nem alszol ahelyett, hogy az én idegeimen táncolsz? – kérdezte álmos hanggal Charles a telefon másik végéről.

– Addie is itt van velem – csak ennyit mondott Max, Charles máris bontotta a vonalat, én pedig az ülésen összekuporodva vártam, hogy megérkezzünk haza.

𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

A lábaimmal idegesen kopogtattam miközben a bejárati ajtóm előtti márványlépcsőn ülve vártam, hogy Max kocsija ráforduljon a garázsfelállómra. Elképzelni sem tudtam mi történhetett Line-nel, ami ekkora baj lehet, de ha egy hajszála is görbült, kitekerem valaki nyakát, azt megígérhetem.

Rövid idő alatt, de fontos része lett a lány az életemnek, még ha ilyen áron is kellett ennek történnie. Adeline olyan nekem mint egy keresztrejtvény, amit senki sem tud megfejteni, és a lényeget leíró poén csak úgy jön ki, ha tippelgetjük a hiányzó betűket. Hiszen mindig mutat valamit magából a lány, de nem a teljes egészet, ami megnehezíti az embernek azt, hogy megismerje őt igazán. Tökéletesen jól ismertem ezt a technikát, hiszen ha nem is olyan profi módon mint ő, de én is alkalmazom ezt. Forma 1-es pilótaként muszáj az embernek felvennie egy álarcot, mert ha azt nem tenné, a média és a sport teljesen kicsinálná.

Max fekete Aston Martinja egy hirtelen bevett kanyarral érkezett meg a ház elé. A gyomrom az idegtől teljesen összeszűkűlt, kezeimet ökölbe szorítottam. A sportautó lámpáitól nem láttam a kocsiban ülő lányt, Max pattant ki elsőnek a vezetőülésből. Elkezdett felém közeledni gyors, hosszú léptekkel, ám mielőtt hallótávolságon belül kerülhetett volna, az anyósülés ajtó csapására lettünk mindketten figyelmesek.

Adeline remegő lábakkal szállt ki az autóból. Haja kócos volt, az a parányi smink ami arcán volt lefolyt, a ruhái pedig kissé szétszórtan álltak rajta. Rám pillantott, és amint tekintetünk találkozott, kezeit szája elé kapta, és hangos zokogásban tört ki. Térdei feladták a szolgálatot, a lány összecsuklott és a földre esett. Maxel mindketten a lehető leggyorsabb módon siettünk oda hozzá.

Letérdeltem a reszkető lány mellé, és amilyen szorosan csak tudtam magamhoz húztam. Line az ölemben ülve zokogott megállás nélkül. Azt éreztem, hogy megszakad a szívem attól, hogy a lányt így látom.

– Line, nyugodj meg. Bármi is történt, most már itt vagyok, nem tud senki sem bántani – suttogtam fülébe, miközben a haját simogattam. A lány, habár nehezen és gyorsan vette még mindig a levegőt, mintha a hangomtól picit lenyugodott volna, de még mindig szorosan fúrta fejét a nyakamba, egy pillanatra sem emelte rám tekintetét. Kérdőn néztem Max felé. – Mégis mi a franc történt?

– Charles tudom, hogy most nagyon pipa leszel, de akármit is mondok majd most, te nem mehetsz innen sehova, most Adeline mellett a helyed. Minden mást én intézek, megértettük egymást? – nézett rám Max félve, amitől egyre nagyobb aggodalom uralkodott el rajtam. Nagy nehezen bólintottam kérdésére. – Éppen haza felé indultam a Blue Ginből, amikor furcsa hangokat hallottam a parkoló felől, és úgy gondoltam elnézek oda, hátha bunyó van, vagy valami ilyesmi. De nem két dulakodó részeg, idióta tinit láttam, hanem azt, hogy egy idősebb részeg fazon egy fiatal lány gatyájában matat, aki emiatt hangosan sír. Így odamentem, letéptem a faszit a lányról, és két öklös között mikor kinéztem megláttam, hogy Addie az akit megtámadtak. Így ott hagytam az ájult férfit, és ittas vezetés ide vagy oda, beraktam Adeline-t magam mellé az autóba és egyenesen ide hoztam. Haver, marha nagy mázli volt hogy ott voltam, fogalmam sincs mi történt volna ha nem, Adeline elég tehetetlen helyzetben volt.

Minden egyes szó után mintha egy kést forgattak volna meg a szívemben. Elképzeltem az egész szituációt, ahogy valaki fogdassa, miközben nyilvánvalóan ő nem szeretné, ahogy sír a fájdalomtól és egyszerűen meg akartam ölni azt az embert aki ezt tette vele. Minden egyes izmom megfeszült, és már épp fel akartam állni, hogy beszálljak az autómba és megkeressem a fickót, hogy addig üssem amíg csak mozog, amikor a kezemben lévő Adeline erőteljesen kezdett el belém kapaszkodni.

– Kérlek ne hagyj itt egyedül. Kérlek – mondta elcsukló, alig hallható hangon Line. Amekkora lendülettel felakartam pattani, azzal az erővel emeltem fel a lányt, és szorítottam még jobban magamhoz.

El sem tudja képzelni, mennyire sokat számított nekem már csak ez az egy mondat is.

Sietősen megköszöntem Maxnek mindent, és megbeszéltük, hogy holnap összefutunk a paddockban az interjúink előtt, hogy átbeszéljük a ma hajnalban történteket. Adelinnel a kezemben léptem be a kellemesen hűs hőmérsékletű házba, és kérdést fel nem téve a szobám felé vettem vele az irányt. Befektettem a hatalmas franciaágyamba, és habár egy hat fős család is elfért volna a bútoron, a lány a bal szélén, összekuporodva, felhúzott lábakkal feküdt magzat pózban. Óvatosan lehúztam róla a cipőjét és a zokniját, majd egy gyors kutatás után kivettem neki a fiókból, egy még rám is nagy szürke pólómat. Felé nyújtottam, majd hátat fordítottam neki, hogy nyugodtan át tudjon öltözni és ne érezze feszélyezve magát. Miután tudtomra adta, hogy megfordulhatok, befeküdtem mellé az ágyba, és a derekánál fogva magamhoz húztam.

Ahogy a kezem csupasz bőréhez ért, mintha egy szikra ment volna végig a testemen. Gyönyörű volt még így is, a és főleg a félhomályban tündököltek csak igazán tengerkék színű szemei. Egy ideig csak néztük egymást, a lány hol sírt egy kicsit, hol pedig csak szorosan hozzám bújt, mintha nem érezné máshol biztonságban magát, csak az én mellkasomon. A hosszas csendet végül ő törte meg elcsukló hangon.

– Tudod, nagyon rég nem féltem ennyire – kezdett bele, nekem pedig automatikusan összeszorult a szivem hangja hallatára – 15 évesen megerőszakoltak – mondta ki, testem pedig teljes egészében megfeszült a lány mellett. Nem szóltam semmit, hagytam, hogy olyan ütemben mondja el, ezt a mély töréspontját az életében, ahogy neki a legjobb. – Volt az iskolánkban egy menő fiú, aki akkor volt végzős, amikor én odakerültem abba az iskolába, és habár soha nem vallottam be magamnak, de nagyon tetszett. Én viszont nagyon visszahúzódó voltam, kevés barátom volt, így amikor a fiú elhívott randizni, nagyon meglepődtem, de természetesen én naív belementem. Az elején nagyon rendes volt, ám egyik alkalommal amikor elhívott magához, elmondta, hogy le akar feküdni velem, de én mondtam neki, hogy nem állok még erre készen. Erre ő először kedvesen próbált elcsábítani, majd egyre inkább eldurvult a helyzet, és amikor már ott akartam hagyni akkor szorított az ágyra, és erőszakolt meg. Mai napig emlékszem tisztán az egészre, hogy mennyire szörnyű érzés volt tehetetlennek lenni. Amikor haza értem anyáékkal elmentem a rendőrségre feljelenteni a fiút, de a bíróságon engem állítottak be hazugnak, hogy én csak a szülei pénzét akarom elvenni, azért mert akkor apukámnak volt egy kisebb bukása az üzleti életben, és én voltam az aki kihasználta a fiút és nagyon akarta az egészet. Természetesen mivel a fiú szülei akkor Olaszország egyik legbefolyásosabb politikusai voltak, így elvesztettem a pert és az elkövetkezendő éveimet megkeserítették az iskolába járó diákok sokasága, mert egy hazug libának tituláltak be. Ezért nem bírom elviselni, ha megérintenek és ez az egyik oka, hogy rettegek nyitni az emberek felé – a történetét hallva teljesen lesokkolódtam. El sem bírom képzelni, hogy tehet bárki ilyet egy lánnyal, legfőképp Adelinnel. Hiszen ő csak egy ártatlan kislány volt, aki rosszkor volt rossz helyen. – Fú, szerintem soha nem mondtam még ki ezt így hangosan – sóhajtott mellettem a lány, miközben a könnycseppek csak úgy folytak le az arcáról.

Óvatosan felé nyúltam, megérintettem puha arcát, és hüvelykujjammal elkezdtem simogatni bőrét.

– Annyira sajnálom Line – mondtam neki megtört hangon – Soha többé nem fogom engedni, hogy bárki is ártson neked – suttogtam a hajába, miközben szorosan mellkasomra húztam.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Fhú, hát nem is tudom mit mondjak, azon túl hogy megérkeztem a legújabb résszel.

Nem mondom azt, hogy nem volt kemény megírni. Mert nagyon is az volt, főleg lelkileg. Nekem szerencsére ugyan nem kellett ezt soha megtapasztalnom (lekopogom), viszont két ismerősömmel igen. Valamilyen szinten miattuk is szólalok fel, miatta is írok erről.

Sokat olvastam utána, beszélgettem az áldozatokkal (ha lehet ilyet mondani), és őszintén szörnyen keveset beszélünk a megerőszakolásról. És most nem arról beszélek, hogy a social médiában megosztjuk sajnálatunkat azokkal a nőkkel és férfiakkal, akik ezt átélték. Nem azokról beszélek, akik nézettséget generálnak a Tik Tok-on egy ilyen traumából (tisztelet a kivételeknek!).

Arról beszélek, hogy milyen az amikor valaki évekig hallgat. Milyen az amikor valakit teljesen tönkretesz lelkileg és testileg ennek a traumának a hordozása.

Hihetetlen, hogy sokan azért nem mernek felszólalni, mert nagy az esély arra, hogy senki sem fog nekik hinni. Szomorú bele gondolni, hogy hány olyan ember él jelenleg a világon, akik évek óta csendben szenvednek, és próbálják feldolgozni a történteket.

És nem feltétlen csak a megerőszakolásról beszélek most. Hanem az összes szexuális zaklatásról amit nap mint nap át kell élnünk. Hogy milyen az, amikor utánad fütyülnek a munkások az utcán. Vagy azt, hogy az iskolában/munkahelyen nem szabad kihívó ruhákban megjelennünk, mert az a férfi tanárokat zavarba hozzák.

Miért egy lány tehet arról, hogy hozzá nyúlnak úgy, hogy ő nem akarná? Miért a lányoknak mondjuk azt, hogy öltözz másképp, mert magadnak hozod a bajt? Miért nem a fiúknak mondjuk, hogy ne erőszakoljanak, vagy nyúlkáljanak?

Ezért írtam bele Line karakterébe ezt a mély traumát. Hogy megmutassam mikkel küzdd meg nap mint nap egy lány.

Tudom kicsit deep lett ez a rész, de remélem elnyeri a tetszéseteket és át tudtam adni azt amit szerettem volna.

A mai napi idézet tőlem nektek:
,,Megérdemelte. Tudhatta volna.
Miért ült mellé? Miért állt szóba?
Túl későn sétált. Túl rövid szoknya.
Miért ment arra? Miért nem mondta?
Kiprovokálta. Ő is élvezte.
Sőt, ő akarta. Direkt ő kezdte.
Várható is volt. Úgy volt öltözve.
Az ő hibája. Még örülhetne.
Miért, mire gondolt? Mi fog történni?
Eléggé naív volt. Vagy szeret kefélni.
Megtörtént. Ez van. Minek rinyálni?
Ha akar, hogyhogy nem tud kiszállni?
Csak kitalálta. Méghogy ő tette?
Ki hitte volna? Oly rendes ember.
Nem hinném róla. Nem így ismertem.
Az én lányommal nem történhet meg."

— Kárász Eszter

Vigyázzatok magatokra, millió-millió puszi!
Windee

btw,
Remélem ti is hallottatok arról, hogy Charles bébink milyen jól szerepel a Barcelonai teszteken!!