𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟔.𝟏𝟐.

Június tizenkettő.
Másnak talán egy semmit mondó dátum, kivéve a szüleimnek, akik ezt a napot nagy piros karikával jelölték mindig a naptárban. Hiszen, hogy az ő szavaikkal éljek, ez az a nap, ami örökre megváltoztatta az egész életüket. Az én születésnapom.

Soha nem szerettem nagy felhajtást csinálni belőle, és csak a közeli családtagjaim tudták ezt az dátumot. Nem voltak soha rossz élményeim a gyerekkoromból ez a nap miatt, mindössze valahogy soha nem vált számomra annyira különlegessé, mint a többieknek. Nekem kimaradtak az életemből a születésnapi zsúrok a barátokkal a magántanulóságom miatt általános iskolában, a gimnáziumban pedig egyéb nehezítő körülmények miatt nem tartottam hatalmas ivós partikat. Mindig anyáékkal ünnepeltem egy vacsora keretében esténként, amit egyáltalán nem bántam, sőt.

Ezeknek a tudatában a reggelem nyugisan telt, számítva arra, hogy ez a napom is pont ugyanolyan lesz mint a többi, hiszen itt tartózkodásom óta senkinek sem említettem, mikor is születtem valójában.

A házban síri csend honolt. Számítottam rá, ugyanis ez a hétvége azon kis csoportba tartozott, ahol egyikünknek sem volt különös elfoglaltsága. Ilyenkor nyugodtan aludhattunk addig, ameddig csak bírtunk.

Különös módon magamhoz képest egészen korán keltem fel, kilenc környékén. Soha sem mondtam magam a reggelek emberének, gyűlöltem a korán kelést, de hogy őszintén bevalljam nem is sokszor gyakoroltam azt, hogy jobban menjen. A szokásos pizsamámban, azaz Charles egyik pólójában rohamoztam meg egyenesen a konyhát , ugyanis majd' meghaltam egy kis reggeli koffeinért.

Élveztem a csendet. Csak a kávéfőző gép halk zaja hallatszódott, háttérzajként pedig csak a kint csiripelő madarakat lehetett hallani. Fáradtan, de meglepően hatalmas nyugodtsággal néztem kifelé a hatalmas üvegablakokon keresztül, és mint mindig most is megcsodáltam Monanco gyönyörű fővárosát.

Hirtelen két erős kéz ragadott meg hátulról. Ijedten kapaszkodtam meg a fiú karjaiban, miközben ő a levegőbe kapott és többször is megpörgetett engem.

– Boldog szülinapot te csoda! – puszilt bele a nyakamba, amitől az egész testemen egy jóleső bizsergő érzés futott át – Gyere fújd el a gyertyát, és kívánj valamit! – mondta miközben kivezetett a teraszra.

A kisasztalon két főre volt megterítve, és volt minden amit az ember megkíván reggelire. Palacsinták sokasága, különböző féle muffinok, és egy kis adagnyi tojás rántotta is megjelent az asztalon. Az én tányéromon egy csokis muffinba belefúrt 22-es gyertya égett, ami csak arra várt, hogy elfújjam azt. Behunytam a szemem, és azon gondolkoztam mit is kívánhatnék. Hisz' mindenem meg van az életben.

Bárcsak ilyen jó maradna minden ahogy van örökre.

– Hé, ne fotózz – takartam el az arcom, amint megláttam, hogy Charles elővette a telefonját – Most keltem, és nem vagyok valami fotogén.

– Szerintem gyönyörű vagy – pillantott ki a készülék mögül. A szívem szerintem egy pillanatra megállt, amint tekintetünk találkozott egymással – Mosolyogj. Csak magamnak szeretném megőrizni a képet nem fog kikerülni sehova, megígérem –- mondta Charles, én pedig megpróbáltam a legédesebb mosolyt arcomra helyezni, és lehetőleg nem kancsalul vagy bután nézni a kamerába.

– Köszönöm Charles. A köszöntést is meg a reggelit is. Egyáltalán nem számítottam rá. Honnan tudtad hogy ma van a születésnapom? – kérdeztem tőle miközben a fiú helyet foglalt velem szemben.

– Vannak kapcsolataim – kacsintott rám, ami miatt muszáj volt felnevetnem – Na, a viccet félretéve egyébként anyukádék buktattak le – mondta, én pedig értetlenül tekintettem rá.

– Anyáék? Mikor beszéltél velük?

– Még múlt héten hívtak fel Bakuban, hogy pontosan mi is a címünk, mert ide szeretnének postázni valamilyen ruhát, amit fel tudsz venni a szülinapodra – magyarázta a fiú.

– Úristen, anya idén is varrt nekem ruhát? – kaptam kezeim szám elé a meglepettségtől – Láthatom?

– Na csak nyugi, nyugi! Sok mindennel készültem még mára, ne szaladjunk annyira előre! Először egyél kérlek valamit – nézett rám kérlelő szemekkel.

A tányéromban heverő muffint félre raktam, viszont a tojásrántottából szedtem magamnak egy keveset. A betegségem kezdete óta az édességek voltak azok, amik a leginkább mardostak a bűntudattól, így azt kihagytam inkább a mai étkezésemből, de láttam a fiú arcán, hogy ő már annak is örült, hogy egy kicsit is ettem.

– Úristen ez isteni finom! Te csináltad? – kérdeztem tőle félve.

– Nem dehogy! A közeli kis reggelizőből hoztam mindent amit itt látsz.

– Huh, szóval akkor ehetőek.

Charles sértődött fejjel nézett rám. Nem bírtam komoly arcot vágni, muszáj volt elnevetnem magam amint találkozott a tekintetünk. Nem is kellett több a fiúnak, egyenesen rám vetette magát, két kezemet fejem fölött leszorította, és elkezdett csikizni, ahogy csak bírt. Vergődtem alatta, kiabáltam, és minden erőmmel próbáltam kiszabadulni karjai közül. A végén már sem ő, sem pedig én nem bírtuk, mindketten nevetésben törtünk ki. Behunytam szemeimet, és megpróbáltam magam teljesen átadni a pillanatnak.

Mire újból kinyitottam a szemem, Charles már nem nevetett. Fél mosolyra húzott szájjal nézett egyenesen a szemeimbe. Bal kezével félresöpörte a birkózásunk miatt arcomba került hajamat és ahelyett hogy elvette volna kezét onnan, orcámon hagyta azt, és hüvelykujjával kezdett el apró körkörös mozdulatokkal simogatni. Áramütésszerű meleg bizsergés járta át egész testem az érintésére. Merészkedtem belenézni gyönyörű zöldes barna szemeibe és hiába láttam már több százszor azokat, most is ugyanúgy vesztem el bennük, mint a legelső találkozásunkkor.

– Annyira kibaszottul megcsókolnálak – suttogta bal fülembe, én pedig a meglepettség miatt egy fél pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni.

Hihetetlen volt számomra, hogy mennyire vonzódok a fiúhoz. Soha nem éreztem még ilyen fajta vágyat senki felé. Ha nincs velem, azon gondolkozom mit csinálhat éppen. Ha már csak rám néz, azonnal elpirulok amint találkozik a tekintetünk. Arról meg inkább ne is beszéljünk mi játszódik le akkor a testemben amikor megérint, vagy éppenséggel a fülembe súg valamit...

– Mi tart vissza? – suttogtam alig hallhatóan vissza neki. Magam sem tudom, honnan jött meg a bátorságom hozzá, hogy ezt a kérdést feltegyem. Világossá vált számomra, hogy a fiú jelenlétében képtelen vagyok józanul gondolkodni. Már a látványa önmagában bódító hatása, arról nem is beszélve, hogy minden egyes kimondott szava és érintése, olyan számomra, mint valamilyen drog. A függőjévé tesz.

Charles arcán egy pillanatra meglepődöttség ült ki, de ez csak mindössze egy másodperc töredékéig tartott. Óvatosan kezdett el közeledni felém. Szemei ajkam és szemeim között cikázott. Mindennél jobban vágytam arra, hogy behozza azt a kis távolságot, ami köztünk volt még.

– Sziaszt... – hallottuk meg Max hangját a teraszajtó mögül – Hihetetlen, hogy titeket mindig akció közben lehet csak elcsípni! Olyanok vagytok mint a nyulak – nevetett az ajtóban álló holland. Annak ellenére, hogy Charles a lehető leggyorsabb módon mászott le rólam, a hatalmas üvegablakok miatt Max valószínüleg az egész kis akciónkat végig nézhette – Aztán csak óvatosan, engem majdnem feljelentettek egy hasonló szituáció miatt, mert hogy elvileg ez "közszeméremsértés" vagy mi.

Égő, vérvörös fejjel fordultam Charles felé. Amint találkozott tekintetünk mindketten hangos kacagásban törtünk ki. Tényleg csak mi lehetünk ennyire szerencsétlenek, hogy a fiúk már másodszorra találnak ránk a legkellemetlenebb pozíciókban.

– Szerintem nem akarjuk tudni a teljes sztorit Max.

– Igen, valószínűleg mindketten jobban járunk! – kacagott a holland srác – Egyébként csak beugrottam, hogy felköszöntsem ezt a pindúr leányzót huszonkettedik születésnapja alkalmából! – lépett elém – Boldog szülinapot Addie! Ajándékra idén nem futotta, tudod nem fizet túl jól ez az energiaital gyártó cég! – nevetve öleltem meg Maxet.

– Figyelj haver, adjak kölcsön? – veregette meg Charles Max vállát. A holland csak nevetve beleboxolt a mellette álló fiú bal karjába.

– Na mielőtt még eldurvulna a helyzet, akkor had mondjak csak annyit, hogy nem is baj, hogy nem hoztál semmit. Jobban értékelem a tetteket, mintsem a millió dollárokat érő tárgyakat –mondtam Maxnek mosolyogva.

Fiatal koromban apa munkatársai, ismerősei minden egyes szülinapomra hoztak valamilyen ajándékot. Meg sem tudnám egy kezemen számolni hány arany órát és több ezer dolláros ékszert kaptam az évek során. Csakhogy hiába voltak gyönyörűek, soha nem hordtam őket. Mert nem azért kaptam, aki vagyok, hanem azért, hogy bevágódjanak Andrea Ferlazzonak.

– Na jólvan gerlepár, én szerintem tovább indulok. Csináljátok csak tovább azt amit elkezdtetek – nevetett Max, én pedig csak megforgattam szemeimet.

Kikísértem a hollandot az ajtóig, majd miután még pár szót váltottunk a fiúval elindultam ismételten a terasz felé, hogy segítsek Charlesnak elpakolni a mosatlanokat, és a rengeteg megmaradt ételt.

– Húzz valami kényelmes cuccot, indulunk tovább! – karolt át hátulról Charles, miközben én a hűtőben pakolásztam.

A gardróbom előtt állva, próbáltam minden erőmmel arra összpontosítani, hogy mit vegyek fel, de gondolataim túl könnyedén tértek át Charlesra. Furcsa érzés volt az, hogy valaki ennyire figyel rám, ennyire törődik velem, és hogy meglep anélkül, hogy nekem egy szót is kellett volna szóljak. Azt a bizonyos széles mosolyt amit mostanában csak ő tudott kiváltani belőlem most sem lehetett levakarni az arcomról. A szívem vadul, elképszetően gyors tempóban dobogott, és csak az volt bennem, hogy mennyire hihetetlenül szerencsés ember vagyok attól, hogy ismerem a fiút.

– Kész vagyok, mehetünk! – öleltem át izgatottan hátulról a fiút, miután a tükör előtt állva a sokadik outfitemre végre rábólintottam nagy nehezen. Egy egyszerű fehér nike rövidgatyát húztam fel egy fekete ujjatlan croptoppal. Láttam, hogy Charles szeme megakadt a melleimre feszülő felsőn, ettől pedig mint mindig most is teljesen elpirultam.

A kocsiban ülve majd' megőrültem a kiváncsiságtól, hogy vajon a fiú mit tervelhetett ki mára. Soha nem volt még ennyire különleges szülinapom, mint olyan, amilyennek a mai napom ígérkezik. És az, hogy nem méregdrága tárgyakkal haboz el, az különösen jól esett. Hiszen megtehette volna, nem éppen szorul anyagi segítségre, sőt. De ahelyett, inkább időt szeretne velem eltölteni, emlékeket szerezni szeretett volna velem, amiket a tárgyakkal ellentétben senki sem vehet el tőlünk. Bárhol, bármikor elővehetjük, ha szükségünk van rá. Lehet hogy az évek során megkopnak, és elhalványulnak, de a halálos ágyunkon nem azon fogunk sajnálkozni, hogy de kár, hogy ezt meg azt mért nem vettem meg. Hanem azon, hogy azokkal az emberekkel akiket nagyon szeretek miért nem töltöttem elég időt, miért nem figyeltem rájuk jobban.

– Izgulsz? – kérdeztem Charlestól, mert különösen furcsa volt, és az út alatt alig szólt hozzám.

A fiú megköszörülte a torkát, és alig láthatóan, de megszorította az előtte elhelyezkedő fekete kormányt.

– Ennyire látszik? – nevetett fel halkan – Csak kicsit feszült vagyok, hogy minden úgy legyen, ahogy én azt elterveztem – mondta, miközben leállította a motort.

– Meg is jöttünk? – szálltam ki meglepetten az autóból. Egy parkolóban álltunk meg közel a kikötőhöz – Úristen hajókázni megyünk? – kérdeztem boldogan, reménykedve abban, hogy a fiú válasza igen lesz. Miután Charles bólintással a tudtomra adta, hogy eltaláltam az elsőnek kitalált programot, gondolkodás nélkül a nyakába ugrottam.

Előtörtek bennem a gyerekkori emlékeim, és potyogni kezdtek a könnyeim a boldogságtól. Kiskoromban a szüleim nem voltak elég tehetősek, mondhatni annyi pénzünk nem volt, hogy haza gyalogoljunk, így nyaralni vagy utazni sem volt sokszor lehetőségünk. Nagyjából 6-7 éves koromig a nagypapám hajóján töltöttem el a nyaram nagyrészét. Egy egészen pici, régi jármű volt, de én imádtam. A kedvencem volt a tenger illatta, a szél ahogy átjárta a testem, és a vízbe való ugrálás a hajóról. A nagymamám főztjei, a nagypapával lévő horgászások és barkácsolások nagyban hozzá járultak ahhoz, hogy olyan ember vagyok ma amilyen. Rettentő hálás voltam azért, hogy egy pillanatig sem éreztették velem, hogy nekem nélkülöznöm kéne.

Miután apának elkezdett beindulni az üzlete, egyre többet utaztunk, és eközben a nagypapám is elhunyt, így nagyjából 10 éve nem hajókáztam.

– Kaptam egy kis segítséget anyukádtól, ezt azért be kell valljam neked – mondta nekem a fiú, miközben még mindig erősen magához húzva ölelt engem.

– Annyira köszönöm – néztem mélyen gyönyörű szép szemeibe. Charles kézen ragadott, kivett a csomagtartóból egy kisebb méretű utazótáskát, és egyenesen a kikötő mélyébe húzott.

Ámulattal néztem a rengeteg gyönyörű, méreg drága yachtok sokaságát. Néhányuk annyira piszkosul drágának nézett ki, hogy lehet egy kisebb ország élelmiszer ellátását ki lehetett volna fizetni az egy járműre elkötött pénzből. Az ilyesfajta embereket soha nem értettem meg igazán. Miért nem vesznek meg egy eggyel kisebbet, és adományozzák el a rászorulóknak a pénzt?

Egy kisebb, de egy rendkívül elegáns és gyönyörű hajó előtt álltunk meg. A yacht legnagyobb része fehér volt, mindössze csak a tetejét borította egy kis barnás rész. Az oldalán ezüsten fénylő betűkkel volt kiírva a hajó neve, ami számomra különös módon Monza elnevezést kapta.

Charles maga elé engedett a lépcsőn. Ameddig a fiú rendezkedett meg átnézte, hogy minden rendben van a járművel, addig én megcsodáltam a hajó fedélzetét. Az egész gyönyörű tölgyfa burkolattal volt befedve. Különösen tetszett benne az, hogy nyitott volt, és a naptól mindössze csak egy kis részen lévő bézs színű ernyő félesség védett minket. Charles beindította a motort, majd már el is indultunk kiifelé a kikötőből.

Leültem a hajó oldalán található bőrhatású ülőkékre, behunytam szemeimet, és csak élveztem ahogy a kellemesen hűvős szél átjárja egész testemet. Megcsapott a tenger enyhén sós és tipikus illata. Azt akartam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget.

– Gyönyörű ez a hajó Charles – léptem a kormány előtt álló fiú mellé.

– Kicsi korom óta vonzott a tenger. Emlékszem régebben apa mellett álltam miközben ő kormányozta a régi hajónkat. Volt egy kis sámlim, amit ilyenkor mindig magammal hoztam, mert annyira kicsi voltam, hogy nem értem el a kormányt. Apa mindig elhitette velem, hogy én egyedül vezetem a hajónkat – nevetett Charles miközben visszaemlékezett. Nem szóltam egy szót sem, vártam hátha van benne még valami. Tudom, hogy nehezen beszél a múltjáról, hagytam hogy a saját tempójában tudjon haladni – Miután meghalt, az első egy évben képtelen voltam hajóra szállni. Aztán, szerelembe estem ezzel a drágával – simította végig óvatosan a kormányt. Leállította a motort, mivel már eléggé bent voltunk, majd pedig leült az egyik bőr kanapéra – Annyira hiányzik az életemből.

Óvatosan mellé guggoltam, és hátulról átkaroltam. Tudtam jól, hogy mennyire kegyetlen érzés egy olyan ember elvesztése, aki mindennél és mindekinél fontosabb nekünk, és az hogy Charles ezeket el is mondja nekem, az a leggyönyörűbb az egészben. Megsimítottam a széltől össze kócolt haját, és apró csókot leheltem homlokára.

– Te vagy a legerősebb ember akit ismerek. Tudom, hogy nagyon hiányzik, de gondolj arra, mennyire boldog attól, hogy te még az ő hiányától szenvedve is tudod élvezni az életet és boldognak láthat – mondtam neki, miközben elé álltam és megfogtam két kezét. Charles a szemeimbe nézett és minden erejével próbálta visszatartani feltörni készülő könnyeit.

– Gyere, ússzunk inkább egyet! Hoztam neked fürdőruhát – rántott fel Charles.

A kabin részhez vezetett, ahol kezembe nyomta a gardróbomból kihalászott két részes fehér bikinimet. Miközben rövid gatyámat toltam egyre inkább lejjebb, éreztem Charles tekintetét a hátamon. Nem mertem hátraforduni, inkább csak megpróbáltam minden önbizalmam összeszedni és letolni a bugyimat, ami így is alig takart el valamit a fenekemből. Miután a felsőmtől is megszabadultam szinte hallottam Charles mekkorát nyel.

– Be tudnád kérlek kötni a bikini felsőmet? – fordultam a fiú felé magam elé fogva a fürdőruhámat.

Charles lassan mögém sétált. Amikor kezei csupasz hátamat érintették, az egész testemet egy forró, áramütés szerű löket szelte át. Kínzó volt az, hogy a közelemben lehet a fiú, de mégsem érinthettem meg. Soha senki iránt nem éreztem még ekkora vágyat és vonzalmat, és őszintén nagyon megijesztett ez az újdonsült bennem feltörő érzés, miszerint nem akarom, hogy a fiú távol legyen tőlem.

– Gyönyörű vagy – súgta a fülembe, miután végzett a fűző bekötésével. Nagyot nyeltem, és hogy még véletlen se csináljak semmilyen hülyeséget, inkább megindultam a hajó fedélzetére, és egyből a tengerbe vetettem magam.

Ahogy a kellemesen hűsítő víz körbe fonta a testem, hirtelen azt éreztem, hogy megérkeztem erre a világra.

– Na gyere be! Annyira jó a víz! – kiáltottam ki neki, miközben megkapaszkodtam a hajó létrájában, hogy egy kicsit meg tudjak pihenni. Charlesnak nem kellett kétszer mondani, hogy ugorjon be mellém, perceken belül egy hatalmas csobbanás keretében érkezett meg a vízbe.

Nevetve figyeltem a víz alól felbukkanó fiút, akinek haja sokasága szeme elé tapadt, és percekig csak szerencsétlenül próbálta meg visszanyerni újból látását. Természetesen amint meglátta mennyire kegyetlenül jól szórakozom rajta, mint egy öt éves kisgyerek, úgy kezdett el fröcskölni engem. Nem adtam azért könnyen magam, lendületből a hátára vetődtem, de hiába próbáltam minden erőmmel leszorítani a fiú kezeit, végül ő került ki győztesen a csatánkból.

– Na mi van te kis puding? – húzta fel szemöldökét nevetve Charles.

– Hékás, nem is vagyok puding! – kértem ki magamnak – Csak hagytalak! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy egy lány erősebb nálad – mondtam neki, mire a fiúból olyan hangos kacagás tört ki, hogy szerintem körülöttünk pár hajó egy pillanatra megállt és visszafordult.

– Hiszem, ha látom – kacérkodott velem Charles, én pedig elfogadva a kihívást minden erőmmel azon voltam, hogy a fiú fölé tudjak kerekedni.

Minden egészen jól ment, amíg Charles nem kezdett el engem csikizni. Minél gyorsabban menekülni próbáltam, de szerencsétlenségemre, ahogy felfelé kezdtem mászni a létrán, az utolsó fokot elvétettem, és egy hatalmasat borultam előre. A fejem nagyot koppant a tölgyfapadlón, Charles pedig sietve térdelt le mellém.

– Jézusom, jól vagy Line? – ültetett fel óvatosan, miközben gyengéden megsimította hajamat.

– Persze, csak kérhetnék egy kis jeget? – nyögtem fel fájdalmasan, miközben a fájó ponthoz tettem tenyerem.

– Basszus, nincs jegünk! Ahj – mérgelődött a fiú – Elindulok visszafelé.

– Ne, ne, ne! Kérlek ne! – kérleltem a fiút.

– Line, nem hagyhatom, hogy miattam bármi bajod legyen, és amúgy is ne aggódj van még programunk mára, csak meg kell győződjek arról, hogy biztosan jól vagy. Megígérem, hogy a Francia Nagydíj után, eljövünk megint, rendben? – kérdezte, én pedig egy rövid gondolkodás után aprón bólintottam. Charles gyengéd csókot adott bal orcámra, majd ismételten a kormány elé állt, hogy elindítsa a hajót – Baszki, baszki! Putain! – káromkodott a fiú több nyelven.

– Minden rendben? – kérdeztem tőle aggódva.

– Kurvára kifogyott  az üzemanyagunk.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Tudom, tudom nekem is egy örökkévalóságnak tűnt az új rész megírása! Nagyon sajnálom, hogy megvárattalak titeket, de egy olyan gonosz és csúnya dolog kopogtatott az ajtómon múlt héten, akit valószínűleg sokan ismerhettek. Az érettségi.

Sikeresen kijelenthetem, hogy a holnapi földrajz érettségim után kész vagyok az írásbelikkel!! Kérlek, ne higgyétek el azt az urbánus legendát, hogy a földrajz érettségi egyszerű! Mert jelentem, nem az.

Szóval a héttől újból megpróbálok visszaállni a rendszeres posztolásra. Köszönöm nagyon, hogy itt maradtatok!

Hogy vagytok? Hogy tetszett a rész? Írjátok le nekem a véleményeteket!

Egy nagyon kis kedves idézettel zárom a mai részt, ami az elmúlt héten jött velem szembe az Instagrammon:

,, — És mit szeretsz benne?
   — A szemét.
   — A szemét? De hát rengeteg embernek ilyen a szeme.
   — Ugyan nem a színéről beszélek.
   — ?
   — Csupán arról van szó, hogy egyedül az ő szemében látom a jövőmet. Senki máséban."
Réty Attila

Legyen csodaszép hetetek!

Millió puszi,
Windee