𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟔.𝟏𝟐.

– Kurvára kifogyott az üzemanyagunk – káromkodott Charles a kormány mögött, amit idegességében csapkodott – Meg fogom ölni az öcsémet! Direkt felhívtam a figyelmét arra tegnap este többször is, hogy nyugodtan vigye el a hajómat, csak teli tankkal hozza vissza!  – mérgelődött a fiú.

– Charles, hékás, hékás – siettem oda hozzá. Óvatosan megérintettem bal karját, és magam felé fordítottam. – Először is nem nyírunk ki senkit. Inkább higgadjunk le, és hívjunk segítséget, rendben?

Az előttem álló fiú óvatosan bólintott, és a telefonjához sietett. Kapkodva vette elő a készüléket, de miután több percen keresztül csak bámulta azt, rá kellett jöjjek, hogy valószínüleg csak úgy mint nekem, neki sincs térerője.

– Hát ez fantasztikus – huppant le csalódottan mellém a fiú.

– Valaki biztos keresni fog minket egy idő után. És gondolj arra, hogy lehetne rosszabb is – rántom meg a vállam nevetve.

Bármennyire is próbáltam mosolyt csalni Charles arcára, a fiú kezeibe temette arcát és rám sem nézett. Nem értettem mitől feszült be ennyire.

– Charles mi a baj? – guggoltam le elé.

– Az, hogy tökre elterveztem ezt a napot! Lassan már azon a rohadt helikopteren kellene lennünk, amit kibéreltem magunknak! – ütött bele a hajó oldalába Charles. A mozdulatára inkább hátra léptem párat.

Még soha nem láttam ennyire feszültnek és ingerültnek a fiút, ráadásul amit ezek az érzések kihoztak belőle, az engem is megijesztetett. Valahogy éreztem viszont a zsigereimben, hogy a probléma most nem feltétlen csak az, hogy itt ragadtunk és lemaradunk a programokról. Sokkal mélyebb dologról volt szó.

– Charles, majd bepótoljuk! – szóltam hozzá gyengéden – De nem csak ez a baj úgy érzem.. – suttogtam magam elé. Még magam sem hittem, hogy kimondtam ezeket a szavakat.

Az előttem ülő fiú lassan emelte rám tekintetét. Alig észrevehetően ökölbe szorította bal kezét, és ahogy láttam, minden erejével arra törekedett, hogy visszatartsa kitörni készülő könnyeit. Közelebb merészkedtem hozzá, és óvatosan megfogtam két kezemmel arcát. Tudatni akartam vele szavak nélkül, hogy itt vagyok mellette.

– Line – szólt hozzám halkan.

Amint találkozott tekintetünk a fiú idegesen elfordította fejét, majd hirtelen felpattant a helyéről, és a hajó oldalához sétált. Erősen megmarkolta a korlátot, fejét először lefelé szegezte, majd kis idő után az ég felé emelte. Idegesen túrt bele, a széltől már amúgy is kócos hajába.

– Charles megijesztesz – a szavakat szinte suttogva mondtam ki.

Nem álltam mellé, úgy éreztem, hogy most inkább csak ront a helyzeten a közelségem mint sem segít, így pár méterrel mögötte álltam meg. Charles lassan megfordult, majd rám nézett.

– Line nekem egyszerűen ez már nem megy – kezdett bele. Fogalmam sem volt miről beszél, de jobbnak véltem csöndben maradni, és megvárni amíg a fiú magától folytatja mondandóját – Megőrülök a közeledben. Egyszerűen ha ott vagy mellettem, képtelen vagyok józanul gondolkodni. És ez az érzés miután csókolóztunk egyre többször tör rám. Baszki, ha tudnád mennyire kibaszottul kezdek beléd esni – szorította meg tarkóját a fiú.

Képtelen voltam megszólalni. Csak álltam ott előtte némán, és kerestem a szavakat. Nem tudom kifejezni magam, egyszerűen nem megy. Rettegek magamtól, és az érzéseimtől, és most hogy megtudtam Charlesét a helyzet csak még rosszabbra fordult.

– Charles, én...

– Ne! Ne is kezdj bele – vágott közbe szavamba a fiú – Adeline muszáj lesz megtanulnod végre őszintének lenni velem! Nem bujkálhatsz örökre a démonaid mögött! Elegem van a kifogásokból, hogy mennyire sérült vagy, és hogy mennyire nem megy ez neked! Én is defektes és törött vagyok, mégis képes vagyok kizárni ezt ha rólad van szó! – Charles szinte kiabált velem.

Könnyek kezdték el mardosni a szememet. Csak el akartam tűnni a fiú szeme elől, mert igaza volt. Bármennyire is nyersen és keményen fogalmazta meg a szavakat, és bármennyire is égett a fájdalomtól a mellkasom minden egyes szó után, tudtam, hogy igaza van.

– Sajnálom – csak ennyit tudtam mondani. Szám elé helyeztem jobb kezemet, hogy ne törjön ki belőlem hangosan a zokogás. Egyenesen a lenti kabin felé vettem az irányt.

– Most komolyan elmész? – kiáltott csalódottan mögülem Charles – Line nem lehet mindenre az a kifogásod, hogy 15 évesen megerőszakoltak basszameg!

Először nem hittem a fülemnek. Tényleg azzal az egy érvvel tud jönni, ami az egyik legsötétebb része az életemnek?

– Bazd meg Charles! – mondtam megtörten, és amilyen gyorsan csak tudtam lerohantam és magamra zártam a kabin ajtaját. Nem szoktam és nem is szeretek káromkodni, de ez most nagyon kikívánkozott belőlem.

Hallottam ahogy Charles lefut a lépcsőn, majd a kabin ajtaja elé érve elkezdi dörömbölni azt, hogy engedjem be. Nem válaszoltam neki, nem akartam látni. Tudom jól, hogy nem gondolta komolyan azt amit mondott, de piszkosul fájt, és csak az ő szavait hallottam fejemben újra, meg újra. Óvatosan leereszkedtem az ajtó előtt, felhúztam térdeimet, és keserves, hangos zokogás tört ki belőlem.

– Line, kérlek nyisd ki. Nem akartam azt mondani amit. Kérlek – Charles hangja néhol elcsuklik a sírástól, de még így sem puhulok meg. Képtelen lennék most a szemébe nézni.

– Menj el Charles! – kiáltottam neki még mindig zokogva. Egy kis idő várakozás után, mivel nem hallottam, hogy a fiú elment volna, hirtelen megered a nyelvem. Valahogy így, hogy nem látom őt, egyszerűbben jönnek a szavak is. – Szerinted én nem érzem azt amit te? Minden egyes nap megküzdök a saját démonjaimmal, hogy egyáltalán egy picit is közel tudjalak engedni magamhoz. Minden reggel azzal a gondolattal kelek, hogy végre láthatlak, és minden este azzal fekszek le, hogy ma miért nem tudtam elmondani neked azt, ami bennem van. Egyszerűen nekem még rengeteget kell fejlődnöm abban, hogy hogyan kommunikáljam le veled azt, hogy mit érzek. Mert megrémít az, hogy én még soha nem éreztem ilyet. Soha nem vágytam senki csókjaira ennyire, vagy arra, hogy megérintsenek! Soha nem éreztem még magam ennyire biztonságban sehol, mint a te karjaidban. Soha nem volt még egy olyan hely sem, amit otthonnak tudtam volna nevezni, de amikor mellettem vagy úgy érzem, hogy haza tértem! – hadartam idegességemben le a bennem tomboló érzéseket – És sajnálom, ha nem elég az, hogy igyekszem. Tudom, hogy nem lehet kifogás az, hogy megerőszakoltak, de bennem az akkora félelmet és törést okozott, hogy mai napig, ha megérintenek, vagy meg akarnak érinteni ott, Nico arca ugrik be, és erről nem tehetek! Te el sem tudod képzelni, hogy amit most látsz az nem a törött képem, mert amióta megismertelek, a szétszórt darabkáim úgy érzem, hogy végre helyükre kerülnek – a mondandóm végét szinte suttogva mondom ki.

Néma csend uralkodott, miután befejeztem a monológomat. Néhány könnycsepp még lefolyik az arcomon, de már nem zokogok. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy végre kimondtam azt, ami már nagyon rég óta bennem lakozik.

– Line, nyisd ki kérlek – szólalt meg Charles pár hosszú, idegtépő perc után. Magam sem tudom miért, de a kezem automatikuson a kulcs felé irányult. Elforgattam jobbra, majd kinyitottam azt.

Charles velem szemben ült az ajtó másik oldalán. Szemei vöröslöttek a sírástól. Ott ültünk a tölgyfapadlón, mindketten megtörten, és csak néztük egymást. Egyikünk sem szólt egy szót sem, nem is tudtunk volna mit. Charles egy idő után megunta a tétlenkedést, és határozottan, ám mégis a legnagyobb gyengédséddel ragadta meg derekamat és húzott az ölébe. Ajkait óvatosan enyéimre helyezte, és most én voltam az, aki nem tudott várni. Vadul, szenvedéllyel és vággyal telve csókoltam meg.

Fogalmam sincs, meddig ülhettünk ott egymásba fonódva, csak az érdekelt, hogy nem akarom elengedni őt soha többet.

– Charles – szólítottam meg, miután már hosszú percek óta csak öleltük egymást – Csak annyit szeretnék kérni, hogy várj rám, tarts ki mellettem, és ne add fel az első kudarcnál. Mert nem ígérhetem, hogy mostantól minden a legnagyobb rendben lesz. Sok mindent nem tudunk még egymásról, és meg kell tanulnunk, hogy mire van szüksége a másiknak.

– Line, Forma 1-es pilóta vagyok. Ha feladnám az első kudarcnál nem lennék most a Ferrari pilótája. De nyugodj meg, olyan tempóban fogunk haladni, amilyenben neked a legkényelmesebb - finom csókot lehel homlokomra – Amit pedig nemrég mondtam... Egy hatalmas seggfej vagyok, aki ideges volt magára, hogy nem tud neked segíteni, holott éreztem, hogy te is hasonlóan érzel mint én. Meggondolatlan volt amit mondtam, csak legszívesebben megölném azt, aki téged ennyire összetört – mondta nekem, miközben idegességében orrnyergét masszírozta – Megígérem, hogy ha nekem adod a szíved, én vigyázni fogok rá, és soha nem fogom összetörni azt.

Válaszadás helyett, csak újból megcsókoltam. Mindketten tudtuk, és éreztük is azt, hogy ez többet mond minden szónál.

– Most már legalább nem kell feszengve megjátszanunk, hogy van köztünk valami –  pusziltam meg nevetve, miközben felhúzott a földről.

– Mintha eddig meg kellett volna – forgatta meg a szemét Charles – Egyébként nyugodtan mondd ki azt, hogy együtt vagyunk – mondta, miközben közelebb húzott magához. Közelsége mint mindig, most is felébresztette a gyomromban lévő pillangókat.

– Várj, mégis ki mondta neked, hogy együtt vagyunk? Nem emlékszem, hogy megkérdezted volna – léptem el mellőle. Még mindig imádom húzni az agyát.

Charles a mondatom után neki futásból hozzám szaladt, átkarolta derekamat, és megpörgetett a levegőben. Nevetve próbáltam meg kiszakadni karai közül, de egy idő után feladtam a próbálkozást.

– Lennél a barátnőm Line? – kérdezte meg tőlem Charles. A barátnő szó egy pillanatra megijesztett, de rövid idő után jól eső megnyugvás járta át az egész testem.

– Miért érzem úgy, hogy ha nemet mondok, elkezdesz csikizni? – pillantottam hátra, ugyanis Charles karjai még mindig derekamat fonták körbe – De természetesen a válaszom igen. Próbáljuk meg együtt.

A fiú válaszomat a legédesebb és legszélesebb mosolyával ajándékozta meg. A pulzusom az egekben volt, úgy éreztem majd' kiugrik a szívem a helyéről. Nem gondoltam volna, hogy a mai napon ez meg fog történni, de nem is lehettem volna boldogabb mint most. Féltem, szinte rettegtem, hogy fogok teljesíteni a kapcsolatunkban, de még soha nem vártam ennyire izgatottan mit fog hozni a jövő. Ugyanis per pillanat a fiú nélkül képtelen voltam elképzelni azt.

Meghitt és idilli pillanatunkat meglepő módon Charles csörgő telefonja zavarta meg. A fiú gyorsan oda futott, majd felvette azt.

– Arthur 10 perced van, hogy ide told a kikötőbe a segged, és kivigyél minket a partra! – Charles a rövid és lényegre törő mondata után bontotta is a hívást, majd mindketten a lenti kabin felé vettük az irányt, hogy fürdőruhánkat visszaváltsuk eredeti öltözékünkre.

Öt óra felé járhattunk már, az idő Monacóban pedig még mindig kellemesen meleg volt. A fedélzeten ültünk, lábainkat lelógattuk a hajó oldalán. A fejem Charles vállán pihent meg, a fiú egyik keze pedig szoroson húzott magához derekamnál fogva. Egy szót sem szóltunk, némán néztük mindketten a nyugodt tengert, de a csönd most többet mondott minden szónál. Boldogabb voltam most, mint eddigi életemben valaha. Biztos, hogy nem lesz egyszerű az út amit ketten meg kell járnunk, de bízok benne, hogy közösen könnyedén át tudunk jutni az előttünk fellépő úthibákon.

– Sziasztok drágáim! – hallottuk meg Arthur hangját, amint leállította a motorcsónakot amivel jött – Ne ölj meg kérlek, békével jöttem – nézett feltett kézzel bátyjára a kisebbik Leclerc. Muszáj volt elnevetnem magam a velünk szemben álló fiú ijedt arckifejezése miatt.

– Ha most nem lennék jó kedvemben, már rég a vízben landoltál volna – mondta Charles az öccsének, miközben köszönésképp lepacsizott vele – Mit nem lehet érteni azon, hogy teli tankkal hozd vissza a yachtom, ha odaadom? – Charles próbált komoly maradni, de miután kimondta a nevelési szándékkal járó mondatát elnevette magát.

– Jó na, mondtam hogy nem jó a memóriám! – mosolygott pimaszul Arthur – Mi még nem hiszem, hogy találkoztunk annak ellenére, hogy rengeteget hallottam rólad – lépett elém a nálam nem sokkal fiatalabb fiú – Én lennék a legkisebbik Leclerc, ezzel együtt a legjóképűbb is. Arthur Leclerc személyesen – nyújtotta felém a kezét.

– Adeline Ferlazzo – viszonoztam előbbi bemutatkozását – Még szerencse, hogy mindegyikőtöknek egyenlően adott a jó isten a beképzeltségből. Ha ez nem lenne, mi lenne a Leclerc tesók szexepilje? – forgattam meg nevetve a szemem.

– Már most imádom – nézett Arthur Charlesra – Frère – szólt oda bátyjának franciául. Én csak csendben hallgattam, hogy mit akarhat mondani a kisebbik, aki valószínüleg abban a tudatban élt, hogy én nem beszélek franciául – Jól áll, hogy van aki lekezel. Nem vagy olyan stresszes – veregeti meg bátyja vállát Arthur.

Hiába próbáltam nem tudtam visszatartani a nevetésem, Charles pedig csak tenyerébe temette arcát, hogy ne lássuk mennyire belevörösödött ebbe az egy mondatba.

– Sokkal kiegyensúlyozottabb nem? – kérdeztem a nevetéstő szemeimből potyogó könnyekkel Arthurt.

– Nem azt mondtad, hogy olasz? – nézett értetlenül a kisebbik Leclerc.

– De az anyukája francia – motyogta szégyenébe Charles. Én csak nevetve átkaroltam a két fiút, majd miután sikeresen megoldották a fellépő problémát, elindultunk vissza a kikötő felé.

Charles miután partra szálltunk egyből az autóhoz vezetett, hogy elinduljunk haza átöltözni, ugyanis elmondása szerint még nem minden veszett el a mai tervei közül. Arthurt is áthívtam magunkhoz, hogy kicsikét jobban megismerjem a "kis Lökit" , akit ugyanúgy megáldottak humorral és nyitottsággal, csak úgy mint a bátyját. Meglepően hamar oldódtam fel a társaságában, és Charles szerencsétlenségére mivel hamar megtaláltuk a közös hangot, az öccsével onnantól kezdve szét szívattuk.

– Meggondoltam magam – szólt Arthurhoz Charles, amikor leparkoltunk a házunk előtt – Mégsem jöhetsz be! Ketten túlerőben vagytok ellenem, és ez nem tetszik – rázta meg a fejét a fiú, amire én csak nevetve átkaroltam hátulról.

– Ki lesz a sofőröd, ha nem engedsz be? – húzta fel szemöldökét magabiztosan Arthur.

– Megvárhatsz minket az ajtó előtt is – rántotta meg vállait Charles, ami miatt én szúrós szemmel néztem rá – Ahj. Na told be a segged ajtón öcskös mielőtt még meggondolnám magam! – engedte maga elé Arrhurt Charles, amit az ifjabbik Leclerc egy mosolygós beszökkenéssel köszönt meg – Az asztalodon van az anyukád által készített ruha. Öltözz, készülj el, addig én is kicsípem magam! – lépett mellém a fiú, majd egy gyors puszi után szét is váltunk, hogy mindketten elkezdjünk készülődni.

Miután gyorsan lefürödtem, magamra vettem krémszínű szatén köntösöm, és egyből a sminkasztalom elé telepedtem le. Nem akartam feltűnő, vagy túl erős sminket készíteni, mindig is a természetesség híve voltam, így csak egy vékony réteg alapozót, korrektort, halvány, nude szemhéj púdert és szempillaspirált vittem fel, amit megspékeltem highlighterrel. A hajamat csak szimplán behullámosítottam, és hagytam hogy az szabadon vállaimra omoljon.

Izgatottan siettem a kibontatlan csomaghoz. Óvatosan felnyitottam a krémszínű díszdobozt, majd félve kiemeltem onnan az egyedileg nekem készített ruhát.

Leesett az állam, miután belebújtam. Egy gyönyörű fekete szaténruha foglalt helyet a dobozban. Pántos volt, szív alakú viszonylag mélykivágással. A háta teljesen nyitott volt 'v' alakban egészen a fenekem tetejéig, a bal lábamnál pedig majdnem a csípőcsontomtól elkezdve fel volt sliccelve a ruha. Nagyon merész egy darab volt, de még soha nem éreztem magam annyira szépnek, mint ebben az öltözékben. Az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy a legjobban most Charlesnak szerettem volna tetszeni, és úgy éreztem imádni fogja ezt a ruhát, amint meglát benne.

Még mielőtt kimentem volna a szobámból megmutatni magam, felkentem egy észvesztően gyönyörű vörös rúzst dús ajkaimra és felhúztam az egyszerű fekete magassarkúmat. Elégedetten néztem bele a hatalmas tükrömbe, majd magabiztosan lépkedtem a konyhában ülő fiúk felé.

Charles és Arthur valamilyen videót néztek az egyikük telefonján. A cipőm kopogására mindketten felnéztek, és Charles szája a szó szoros értelmében tátva maradt. Mint mindig most is pofátlanul, tetőtől talpig végig mért.

– Azta.. – motyogott Charles, miközben elkezdett felém lépkedni – Gyönyörű vagy Line. Annyira, hogy én most először életemben képtelen vagyok megszólalni – mondta, amivel sikeresen elérte, hogy a paradicsomot megszégyenítő piros színben tündököljön a fejem.

– Azért te sem panaszkodhatsz – mértem én is végig szemeimmel.

Piszkosul jól nézett ki. Egy egyszerű fehér ingben és fekete öltönyben állt előttem, de egyszerűen megőrjített a kinézetével.

– Charles, hogy te mekkora mázlista vagy! – rontott bele idilli szemkontaktusunkba a konyhapultot támasztó kis Löki.

– Ne is merj ránézni sem! – fenyegetőzött Charles, amire én csak nevetve bele bokszoltam jobb kezébe – Na induljunk, mert el fogunk késni! – tessékelt ki minket a fiú a lakásból.

A kocsiban Arrhur foglalt elől helyet, Charles a hátsó ülésre ült velem. Jobb kezét könnyedén combomra helyezte, amit először furának éreztem, de rövid időn belül megszoktam, és a szorongás érzetét átvette a megnyugvás.

Hamar megérkeztünk a Charles által kiválasztott helyhez. Úriemberhez méltóan kinyitotta nekem a kocsiajtót, én pedig egyből felismertem a helyet ahol jártunk. Hatalmas meglepetésemre a Le Syndicat előtt álltunk. Kérdőn tekintettem a fiúra, ugyanis Sylvia már múlt héten elmondta, hogy a bár a mai napon karbantartás miatt zárva lesz.

Charles kezét szorongatva lépkedtünk a hely gyönyörű bejárata felé. Jaques, a biztonsági őr miután aprón biccentett egyet, kinyitotta előttünk a hatalmas üvegajtót. A márványpadlón csak a mi lépteink hallatszódtak. Még mindig értetlenkedve sétáltam a fiú mellett, amíg el nem értünk a nagyteremhez.

– Meglepetés! – kiáltották egyszerre a barátaink. A meghatódottságtól kezemet szám elé helyeztem, majd Charles nyakába borultam, és csak egy szót ismételtem sírás közben: köszönöm.

Mindenki itt volt aki számított. Anyáék, Charles anyukája és testvérei, Max, Lando, Daniel, Carlos, George, és Pierre, meg természetesen a lányok: Gen, Cia és még Lora is. Egyesével mindenkinek a nyakába borultam, és megköszöntem azt, hogy eljöttek megünnepelni ezt a napot velem.

– Gyönyörű vagy Line – lépett mellénk Pierre, amikor ő hozzá értünk éppen.

– El a kezekkel Pierre! Ő az enyém – húzott közel magához derekamnál fogva a fiú.

Igaza volt, tényleg az övé voltam. A lábujjaimtól kezdve, a fejem búbjáig csakis az övé. És nem csak azért, mert a mai napomat felejthetetlenné tette. Hanem, mert menthetetlenül és visszafordítatlanul beleszerettem.

Szerelmes vagyok Charles Leclercbe.

❀ ❀  ❀

Sziasztok Kedveseim!

Megérkeztem a legújabb résszel, remélem elnyeri a tetszéseteket! Igyekszem utol érni magam mindenben, az írással is így vagyok. Nyakamon vannak még a szóbelik, igyekszem túl tenni magam egy elég komoly szakításon, de itt vagyok, nem tűntem el, és nem is fogok. Még ha ritkábban is lesznek részek, Line és Charles története folytatódik!

Legyen csodás hétvégéteket, hálás vagyok értetek, kedves olvasóim!

Millió puszi,
Windee