𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟖.

Idegesen tördeltem az ujjam miközben a Le Syndicat felé lépkedtem. Ez lesz az első éjszakai műszakom, miután fény derült a Charlessal való eljegyzésemre. Izgultam, féltem hogy az emberek megbámulnak és azon agyaltam, vajon mit szólnak majd hozzám. Elég szép vagyok egy ilyen "félisten" mellé? Délutánosként eddig könnyű dolgom volt, hiszen az idősebb generációval találkoztam legtöbbet, akiket pont nem érdekelt az, hogy Charles Leclerc kivel és mit csinál. Az éjszaka viszont a fiataloké, akik igen gyakran tudnak kemény kritériákat megfogalmazni, főleg akkor, amikor egy kis bátorító alkoholhoz jut a szervezetük.

Hétköznap ide vagy oda, a Le Syndicat esténként mindig életre kelt, így amikor fél hétkor beléptem a még mindig lehengerlően gyönyörű épületbe, sürgés-forgás fogadott. Chiarat is láttam egy fél pillanatra, de szegénykét a nyitás előtti órában szinte lehetetlen elérni, levegőt venni is alig van ideje ilyenkor, így csak távolról intettem neki mosolygósan egyet, majd tovább lépkedtem megkeresni a többieket.

– Szevasz csajszikám! – lépett mellém hirtelen Gen a semmiből. Amióta megismertem a lányt, azóta képes minden egyes alkalommal rám hozni a szívrohamot.

– Jézusom Imogen, ne ijesztgess! – nevettem – Hova vagy beosztva mára?

– Pfú, a benti bárrésznél leszek pincér. Na de engem nem érdekel ez a felszínes kis terelő beszélgetésünk, inkább mesélj el minden apró kis részletet arról, milyen a Leclerrel való jegyes élet – húzogatta szemöldökét fel-le.

A kérdés elgondolkadtató volt, ugyanis azért jónak nem mondanám, hiszen mégis egy kényszerhelyzetben kerültem oda hozzá, de egyáltalán nem érzem rossznak az együttélést. Mondjuk, ennek oka az lehet, hogy ebben a pár napban szinte nem is találkoztunk. Hiszen ő már kora reggel elindult edzésre, és onnan csak késő este ért haza.

Az egyedüli lehetőségünk arra, hogy együtt eltöltsünk időt, azok a hajnali kakaózások voltak. Kivétel nélkül minden este kiültünk a teraszra. Volt, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz, volt amikor órákat beszélgettünk a világ nagy dolgairól. Úgy tűnik ez lesz a mi kis titkunk, amiről senkinek sem kell tudnia. Hamár az egész kapcsolatunkat világ szeme láttára kell leélnünk, legalább ennyi privátszféra megadatik nekünk.

– Igazándiból jó, de semmi extra. Keveset találkozunk az edzései miatt. Ma például még nem is láttam, mert általában tíz körül szokott haza érni – rántottam meg lazán a vállam.

– Baszki, olyan mesébe illő a történetetek! – ámuldozott Gen, ami miatt csak kérdőn tekintettem rá.

– Nem tudom milyen gyerekkorod lehetett, ha nálad az jelenti a mesébe illő történetet, hogy két fiatal, részegen eljátsszák, hogy megkérik egymás kezét, majd később ez miatt kényszerből el kell játszaniuk a nagy tökéletes párost, mert a fiúnak ezen múlik a karriere – hadartam le halkan a történetet – Imogen, neked volt gyerekszobád? – öleltem magamhoz nevetve a lányt.

– Ugyan Adeline, hazudj csak magadnak ameddig akarsz, de már most látom a szemeidben, hogy ha már csak rá gondolsz csillog a szemed!

– Ezt nálunk Milánóban úgy hívják allergia – mondtam neki nemes egyszerűséggel, amire a lány csak finoman bele boxolt bal karomba.

Már csak azért nem fogom megbánni a Monacóba költözést mert ilyen csodás embereket ismerhettem meg mint Imogen, Henri, vagy az F1-es pilóták. Soha sem voltam jó az ismerkedésben, de az itteni emberek nyitott személyisége megkönnyítette a helyzetem, sőt ha jobban bele gondolok, még segített is abban, hogy icipicivel nyitottabb legyek az új emberek felé.

– Csajszi, Sylvia közeledik nyolc óránál. Szerintem siessünk a helyünkre a lehető leggyorsabb úton, mielőtt lekiabálná a fejünket. Ma valahogy nincs hozzá hangulatom – nevetett a velem szemben álló barátnőm, majd mindketten megfogadva a tanácsát elslisszoltunk a helyünkre.

A pultunknál a mindig fülig érő szájjal mosolygó Henri fogadott. Imádom a fiú pozitív felfogását a világról, azt hogy ő az aki mindenkinek segít mindenben egy fintor nélkül. Henrinél csodálatosabb kollégát kívánni se tudtam volna.

– Addie! – kiáltott, amikor meglátott engem – Kisanyám aztamindenit de csini vagy – mért végig mosolyogva. Csak nevetve megöleltem a fiút.

– Henri drágám, nálad senki sem néz ki jobban a ma este. Jut eszembe, készen állsz erre a laza 8 órás kis esti műszakra? – kérdeztem tőle miközben a pult mögé beállva elkezdtem leellenőrizni az ital és pohárkészleteinket.

– Erre nem lehet felkészülni – sóhajtott – Ráaadásul szerintem ma tripla annyian leszünk, mint alapjáraton, ugyanis rengeteg turista és híresség érkezik a napokban a Monacói Nagydíj miatt – forgatta meg a szemeit.

Annak ellenére, hogy a fiú oda meg vissza volt a pilótákért, javarészt kinézetük miatt, a sportot és az F1-es fanokat nem nagyon bírta elviselni. Elmondása szerint túl sokak. Nem mintha Henri nem lenne az, amikor általában arról áradozik nekem, hogy mennyire megnézné Leclerc barátunk kockahasát élőben is. Sőt, a minap kicsit leitta magát, és részegen felhívott, hogy habár nem szereti a heteró pornót, nem-e venném fel neki egyszer, hogy Leclerc milyen is az ágyban valójában.

– Előre is sajnállak drága – nézett rám Henri, miközben egy rekesz gint cipelt a pult egyik végéből a másikba.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem tőle értetlenkedve.

– Gondolj bele. A Forma 1-es fanok durván nagy rajongói nem csak a sportnak, hanem a pilótáknak is egyaránt. Olyannyira, hogy tegnap feldobott az insta egy wagsf1 névre hallgató oldalt, ami történetesen a pilóták barátnőinek készült rajongói oldal. Találd ki ki szerepel a legújabb képen! Természetesen te drága Adelinem, az eljegyzési képeitekkel. Nos ha megfelelően működnek az agysejtjeim, akkor ez egyenesen arányos azzal, hogy a mai este lányok és fiúk százai fognak sorban állni kép készítés reményében – vázolta fel nekem Henri a szituációt, ami így elég egyértelműnek és logikusnak hangzott.

Hirtelen összerándult a gyomrom, már csak attól a gondolattól, hogy mennyi ember akar majd megölelni, mennyien fognak árgus szemekkel figyelni engem. Nem tudom készen állok-e arra, hogy mosolyogva végig csináljam ezt a mai estét, miközben legbelül olyan szintű szorongás tombolt bennem, hogy azt szavakkal ki sem tudnám fejezni.

– Henri én ebben nem vagyok jó. Pontosan jól tudod, hogy pont az ilyenek miatt titkoltuk – néztem magam elé, miközben a márványpultnak támaszkodtam.

– Hékás, ne butáskodj menni fog! Csak mutasd meg a gyönyörű mosolyod és mindenki imádni fog – próbált meg megnyugtatni a mellettem álló fiú, én pedig igyekeztem a bennem feltörekvő feszültséget valahogy tompítani.

A munka gyorsan, és pörgősen ment és annak ellenére, hogy az este folyamán többen is leszólítottak és fényképet kértek tőlem, szerencsére több pozitívumot kaptam, mint negatívumot. Egy körübelül velem egyidős lány például rettentő türelmesen, több mint 2 órán keresztül várt rám és arra, hogy legyen egy percnél több időm, és csak akkor jött oda hozzám, amikor látta, hogy senkit nem szolgálok ki. Tőle még ajándékot is kaptam, egy általa készített festményt, ami engem és Charles-t ábrázol arról a bizonyos estéről. Gyönyörű volt, és szívből jövő gesztus, amitől hirtelen még a bűntudat is mardosni kezdett amiatt, hogy ez az egész csak egy kitalált történet.

Tizenegy felé viszont már teljesen leszedált a folyamatos mosolygás és kedves kis beszélgetések a semmiről, miközben a vendégek megállás nélkül jöttek és adták le a rendelésüket nekem. Úgy éreztem magam, mint aki menten összeesik a sok stressztől és megpróbáltatástól. Fizikailag teljesen jól voltam. Lelkileg viszont teljesen el voltam veszve.

Gondolatmenetemből a telefonom hangja zavart meg. Charles hívott, így gyorsan elfutottam a mosdóba, hogy meghallgassam mit akar mondani. Szinte lerogytam a wc ülőkére a fáradtságtól.

– Szia Charles, mondjad! – szóltam bele a telefonba elsőnek én.

– Szia Line! Hé figyelj van még hely a Le Syndicetben? Pierrerel beülnénk meginni egy italt. Nem maradnánk sokáig, mert holnap már megjelenésünk van a pályán, de szükségünk lenne egy kis lazításra. – hangja fáradtnak, és különösen furcsának hangzott. Az utóbbi napokban a szokásosnál jóval szótlanabb és magába fordulónak tűnt Charles, de egészen mostanáig azt hittem, csak szimplán hozzám nincs ereje az edzések mellett. Most viszont úgy éreztem ennél jóval több van a dologban

– Helyet tudok nektek szerezni a VIP-ban, ez nem is kérdés, viszont tele vagyunk Forma 1-es rajongókkal. Vagy negyvenen csináltak már velem képet ezalatt a röpke 5 óra alatt, és vagy még dupla ennyien csináltak rólam lesifotót a telefonjaikkal. Szóval nem tudom mennyire hiányzik ez nektek.

– Jól vagy? – csak ennyit kérdezett. Mindössze két hete ismerjük egymást, de pontosan jól tudta mennyire nem bírom a tömeget, az embereket, vagy csak szimplán azt hogy idegenek néznek meg.

Sokat gondolkodtam a válaszon. Ha őszinte leszek vele, akkor biztos vagyok benne, hogy öt percen belül eljön értem, beültet az autójába, és haza visz. De én ezt nem akartam, így hát egy köztes utat választva adtam neki választ.

– Nem tudom Charles, tényleg nem tudom.

– Foglalj nekünk asztalt, tíz percen belül ott vagyunk – mondta, majd mielőtt még megszólalhattam volna, rám rakta a telefont.

Mire elintéztem Sylviaval az asztalfoglalás nehézkes procedúráját, Charlesék meg is érkeztek a bárba. Abban a pillanatban hogy leparkolt a Ferrarival, mindem szem rá, és egy idő után rám szegeződött. Úgy éreztem, hogy az emberek figyelik minden egyes mozdulatom, és tűkön ülve várják mit fogok lépni a fiú érkezésére.

Egy lépést nem tudtam mozdulni, a lábam a földbe gyökerezett, a szememet pedig lesütöttem. Mintha ezzel láthatatlanná tudnék válni a körülettünk ülő és álló emberek számára.

Charles és Pierre néhány emberrel kezet fogott, ezek közül párral képet is csinált, majd egyenesen felém vették az irányt. Segélykérő tekintettel pillantottam Charles felé, aki természetesen vette a lapot, és megmentette mindkettőnket ettől a roppant kínos helyzettől. A fiú felém lépett, bal kezét könnyeden derekamra helyezte, közel húzott magához, és lágy csókot lehelt hajamba. Úgy tűnt, mintha nálunk ez egy mindennapos mutatvány lenne, amikor fáradtan hazaérünk a munkából.

– Minden rendben mia cara, itt vagyok és azért jöttem, hogy segítsek – szólt hozzám Charles olaszul, alig hallhatóan.

Csak rámosolyogtam, megfogtam a kezét, és elkezdtem húzni magam után. Pierre lemaradt tőlünk egy pár lépéssel, valószínűnek tartom, hogy ezt Charlessal így beszélték meg. Úgy szorítottam a fiú kezét, mintha ő lenne az utolsó reményem ebben az eszeveszett világban. valahogy sokkal jobban nyugodtnak éreztem magam attól, ha ő a közelemben volt.

– Köszönöm, és öhm ne haragudj amiért leblokkoltam, többet nem fog előfordulni – motyogtam szégyenkezve magam elé.

– Line ne butáskodj! Azért vagyunk egymásnak, hogy az ilyen helyzetekben kisegítsük egymást – állt meg velem szemben, miközben eltűrt egy kósza tincset szememe elől – Figyelj, nem tudok sokáig maradni, maximum egy órát, de mi lenne ha lenne egy jelünk arra, ha valaki totál kész van, elege van, sok neki és menekülni akar az adott szituáció elől?

– Az nagyon jó lenne... – sütöttem le szemeimet, kerülve a fiúval lévő szemkontaktust – Mivel valami egész feltűnő kéne, így mit szólnál mondjuk a nyújtózkodáshoz? Tudom, bugyután hangzik, de legalább könnyen észrevehető – rántottam meg vállaim. Charles csak hangosan felnevetett velem szemben.

– Jólvan Line, akkor legyen a nyújtózkodás – karolt át mosolyogva, miután homlokomra egy gyors puszit adott. Minden egyes mozdulatába beleremegett az egész testem. Megijesztett, hogy hirtelen miért reagálok így Charles közelségére.

Már lassan nem tudom eldönteni, hogy ebből mi az igazi és mi nem. Elvesztettem a való világgal lévő összes létező kapcsolatot. Bele burkolóztam a Charles által nyújtott "álomvilágba".

– Most pedig futás vissza a pultba, kemény vagy és kibírsz mindent – simított végig a hátamon, amitől ismételten teljesen kirázott a hideg.

– Ugye tudod, hogy te is? – kérdeztem vissza, amire a fiúnak egy pillanatra eltorzult az arca. Nem akartam elrontani a jó kedvét, így gyorsan eltereltem a témát – Egyébként, hozhatok valamit nektek?

– Két Line féle Moscow Mulet szeretnénk – mosolygott rám Charles – Ügyesen – súgta a fülembe, mielőtt adott volna az arcomra egy puszit.

Vöröslő fejjel, bizsergő testtel és különösen gyorstempóban verő szívvel érkeztem vissza a pultba. Miközben az italokat készítettem, nyakon vágott a valóság, miszerint nem jó úton haladnak a Charlessal kapcsolatos néha napján feltörő érzéseim.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Valahogy mindig megkések a rész publikálásával, ezért előre is bocsánatot kérek!

Annyira hálás vagyok értetek. Minden egyes kis "csillag", minden egyes kis apró hozzászólás a világ legboldogabb emberévé tesz. Nem sokan tudják rólam azt, hogy írok. Mert szégyenlős vagyok. Talán, vagy valószínűnek tartom, hogy emiatt, nem a saját nevemen írok. Mert félek attól, hogy nem vagyok elég.

Ezt próbáltam a mai részben egy kicsit megmutatni. Hogy milyen is az a megfelelési kényszer, és milyen az amikor a félelem átalakul szorongássá.

Nehezen nyílok meg az új emberek felé. Ezt a kicsiny részemet Line karaktere is megkapta, ugyanis ha valamiben, na ebben kiköpött ugyanolyan vagyok mint a főhősnőm!

Vagyis ő olyan mint én. Na értitek!

A lényeg az, hogy jelenleg ebben is próbálok meg fejlődni. Hogy ne legyen gyomorgörcsöm attól, ha új emberek közé "vetnek be". Hogy ne féljek attól, hogy mindenki arra vár, hogy végre hibázzak. És el kell mondjam, egészen jól haladok ebben.

Mondjuk tegyük azt is hozzá, hogy sokszor segít egy icipici C2H5OH!

Remélem jól vagytok, és minden rendben veletek. Meséljetek nekem valamit! Annyira szívesen megismernélek titeket, és a gondolataitokat is!

A mai napi idézet tőlem nektek:
,,Hogy szereted magad, hogyan tanítasz meg másokat szeretni téged."
- Rupi Kaur

Millió, millió puszi nektek!
Windee