𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟑

– Szóval miután többször is kioffoltad magát az élő Charles Leclercet, az ágyában kötöttél ki?! Van fogalmad róla mennyire szerencsés vagy? – hüledezett az előttem fekvő Chia.

A délután folyamán áthívtam Chiarat és Gent egy kis csajos délutánra, ami eddig mindössze az én faggatásomból állt Leclerről. Az egy hete történt hajnali beszélgetésünk óta nem hallottam semmit sem a fiúról, ugyanis még mielőtt ő felkelt volna, elhagytam a házát.

– Egy, nem az ágyában aludtam, hanem egy vendégszobában. Kettő, nem válthatnánk már témát? – forgattam meg szemeimet.

– Nem. Hihetetlen, hogy voltál a házában, de az még inkább, hogy elszöktél onnan! Neked teljesen elmentek amúgy otthonról? – nevetett Gen a szőnyegen ülve.

– Tudod hány lány képes lenne már csak azért ölni, hogy Charles Leclerc hozzáérjen akár csak egy másodpercre is? – szállt be ismételten a beszélgetésbe Chiara.

Utáltam, ha egy embert ennyire körbeugrálnak és rajonganak érte, főleg ha javarészt azért, mert jól néz ki. Fogalmuk sincs a lányoknak, hogy a fiú milyen is valójában, ők mégis istenítik, ez pedig engem idegesített, hiszen Charles mégiscsak egy halandó, nem pedig valami mennyei prófécia.

– Figyeljetek, én nagyon szívesen odaadom nektek, a tiétek lehet, de ha még egyszer kimondja valaki a nevét, én esküszöm leugrok valahonnan – sóhajtottam egy nagyot.

Gen és Chiara a fejüket csóválták a földön ülve. Egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy mégis hogy lehet az, hogy nem ájulok el menten a srác létezésétől. Arról nem is beszélve, hogy milyen ember vagyok már, hogy adódik a lehetőség, hogy rávessem magam, és nem élek vele.

Gondolatmenetemet a kaputelefon hangosan csörgő hangja szakította félbe. Kérdőn néztem a lányokra, hiszen tudtommal rajtuk kívül nem vártam a mai nap folyamán senkit sem.

– Igen? – szóltam bele félve a telefonba, hiszen a barátnőimen kívül senki sem tudta, hogy hol lakok.

– Charles vagyok, beengedsz? – szólalt meg az előbb említett férfi hangja, amitől teljesen kirázott a hideg. A lányok kezeiket szájuk elé helyezve próbálták visszatartani a nevetésüket. – Adeline, ha nem szeretnéd, hogy perceken belül paparazzok hada lepje el a lakásod, akkor inkább nyisd ki az ajtót – türelmetlenkedett a vonal másik végén Charles, aminek hatására azonnal megnyomtam a gombot, ami kinyitja a lenti ajtót a fiú lépcsőházba való beengedésére.

Nem akartam beengedni. Egyszerűen a jelenléte teljesen felborította a józan gondolkodásom, úgy éreztem nem tudom visszafogni magam, ha egyedül kell maradnom vele egy légtérben, akár pár percnél is tovább.

– Kell segítség, vagy magadtól fogsz véget vetni az életednek? – kérdezte nevetve Imogen miután meglátta savanyú arckifejezésem. Válaszadás helyett, szimplán csak bemutattam neki nőisen.

Perceken belül kopogtak az ajtómon. Óvatosan léptem oda a kilincshez, és lassan nyomtam le azt, hogy a lehető legtovább tudjam húzni az időt. Gondolatban igyekeztem felkészülni a fiú érkezésére, ám miután az ajtó teljesen kinyílt, földbe gyökerezett a lábam.

Charles vizes hajjal, fekete edző szettben állt előttem, aminek hatására nagyot kellett nyelnem. Az átlagosnál is sokkal jobban nézett ki. Haja kócos volt, arca borostás, zöldes barna íriszei pedig tetőtől talpig végig mértek engem. Kellemetlenül éreztem magam, hiszen rajtam csak egy fekete biciklis nadrág, valamint egy oversized bézs pulcsi volt, a hajam pedig kusza kontyban állt fejem tetején.

– Hát te? – csak ennyit tudtam kinyögni a hosszú, idegtépő néma csend után. Charles szokásosan megvillantotta gyönyörű mosolyát, aminek hatására barátnőim nagyot sóhajtottak hátam mögött.

– Futni voltam a környéken, és ha már itt voltam gondoltam benézek hozzád – lépett beljebb a kis lakásomba, majd egyenesen a konyha felé vette az irányt – Sziasztok! Gen, ugye? – nézett rá barna hajú barátnőmre, akinek már attól pír öntötte el az arcát, hogy a fiú csak ránézett. – Veled pedig még nem hiszem, hogy találkoztam. Charles vagyok – nyújtott kezet Chiara felé.

– Öhm, szia. Izé, Chiara vagyok – hebegett össze-vissza a vele szemben álló unokanővérem. Ha jól láttam, talán még a keze is remegett. Charles csak egy jót mosolygott magában, majd tovább is haladt egyenesen az ebédlőasztal egyik székéhez, ahová könnyedén ledobta magát – Öhm, Addie nekünk mennünk kell, mert Gen anyukája még tegnap megkért minket, hogy vigyük el a cicájukat kozmetikushoz – tápászkodtak fel a lányok.

Ennél nagyobb és rosszabb hazugságot ki sem találhattak volna. Segítségkérő szemekkel tekintettem rájuk, hogy ne merjenek itt hagyni Charlessal egy szobában, de a lányok rám sem hederítve, egy gyors sziát elhabogva sprinteltek ki a lakásomból.

– Charles két kérdésem lenne: egy, miért vagy itt? Kettő, honnan tudtad hol lakok? Kezdek aggódni, hogy valami pszichopata vagy, aki a megszállottam lett – hadartam. Egyáltalán nem értettem, hogy a fiú mért nem hagyott békén.

A fiú lassan felém emelte tekintetét. Pajzán mosoly terült szét az arcán miközben szemeivel tetőtől talpig végig mért. A vér megállt az ereimben, egy pillanatra teljesen lefagytam, még levegőt is elfelejtettem venni. A One Direction-s  korszakom óta nem éreztem ekkora vonzalmat egy férfi iránt. Magam sem tudom miért, de égett a bőröm annyira vágytam az érintésére. Tekintetemet hiába próbáltam szemeire fókuszálni, valahogy mindig azon kaptam magam, ahogy dús ajkait néztem.

– A barátnőd mondta múltkor a kocsiban, hogy hol laksz, valamint gondoltam megleplek egy kis város nézéssel – mondta magabiztosan. Az apró mosoly akármennyire is dolgoztam ellene ott lapult a szám sarkában. Minden erőmmel igyekeztem azt elrejteni előle, és visszaépíteni a távolságtartó, rideg énemet.

– Szóval tényleg a megszállottam vagy – forgattam meg a szemeim – Charles egyedül is képes vagyok bejárni Monte-Carlot. Tudom, hogy nem vagyok olyan tehetős mint te, de ne aggódj okostelefonra még futja – nevettem, miközben a konyhapult felé vettem az irányt – Megkínálhatlak valamivel? – kérdeztem tőle, neki háttal állva.

– Egy kávé jól esne. – hallottam, hogy lassan felállt a székéből miközben hozzám beszélt. Teljesen összerezzentem amint meghallottam lépteit felém közelíteni. – Nem vagyok a megszállottad, de azt nem tagadom, hogy eszméletlen erős vonzalmat érzek irántad – szavait szinte suttogva mondta ki. Fejét az én fejem mellé helyezte, így minden egyes lélegzetvételét éreztem a nyakam vonalában. Szavai cirógatták a bőröm, táncra hívták az eddig békésen alvó lepkéket a gyomromban. Teljesen libabőrös lettem közelségétől.

– Hogyan szereted a kávét? – próbáltam ignorálni mondatait annak ellenére, hogy úgy éreztem a szívem majd' kiugrik a helyéről.

Charles válaszadás helyett a csípőmre helyezte kezeit, és maga felé fordított. Az orrunk egymásnak ért, arcának minden tökéletes és tökéletlen vonását egyaránt fel tudtam fedezni. Aprón, szinte észrevétlenül beleharaptam ajkamba a látványától. Egyszerűen minden porcikám akarta őt, de pontosan jól tudtam, hogy nem gyengülhetek el.

– Miért vagy ennyire ellenszenves velem? – suttogta szinte a számba a mondatokat.

– Nehezen bízok meg az emberekben. – csak ennyit tudtam mondtam neki hosszas hallgatás után.

Charles keze még mindig a csípőmön pihent meg. Enyhén megszorította azt, hogy ne tudjak kitérni tekintete alól.

– Gyere el velem ma várost nézni, ígérem nem fog fájni – mosolyodott el halványan – Eskü tudok néha jó fej is lenni!

Haboztam. Próbáltam megfejteni a fiú szándékait, de egyszerűen képtelen voltam megérteni mit miért csinál. Hogy mégis miért akar egy nyilvánvalóan defektes emberrel mint én időt eltölteni, úgy hogy tegnap óta ismer.

– Jó – nyögtem ki végül – Bár mondjuk azt elég nehéz elképzelni! – tettem keresztbe kezeimet mellkasom előtt reflektálva utolsó megszólalására. A velem szemben álló fiú széles mosolyra húzta a száját. Még nem tudom, hogy hibát követtem-e el azzal, hogy hallgattam a szívem diktálására.

– Remek! Lezuhanyozhatnék gyors? Büdös és izzadt vagyok a futástól – mondta Charles, majd nem is húztam tovább az idejét, gyorsan megmutattam neki a fürdőszobát.

Magam sem értem miért mentem bele ebbe a veszélyes játékba, rá sem ismerek saját magamra, ugyanis én mindig a biztonságos utat választom, nem pedig a kátyúkkal telit.

Magvas gondolatmenetemből szerencsére kimentett a telefonom hangos csörgése. Még csak az kéne hogy az alapból komplikált szituációt túl gondoljam.

– Szia Anya! – vettem fel mosolyogva a telefont.

Még csak egy hete vagyok itt, de rendkívül hiányoznak a szüleim. A mindennapos apró csevelyek, az esti nagy sétálások, vagy éppen a közös vacsorák, ebédek. Rajtuk kívül aligha maradt valaki nekem ezen a világon, mindennél és mindenkinél fontosabb nekem.

– Kincsem, szia! Várj valahogy átváltok kamera üzemmódba, hogy lássuk egymást! – mondta anya, amin jót nevettem magamban.

Na igen. Anya telefonváltása Androidról IOS-re bonyolultabb folyamat lett, mint azt előtte apával gondoltuk volna.

– Estelle a jobb oldali gombot nyomd meg – hallottam apa hangját a háttérből – Nem, nem azt! A másikat! Ahj, add ide!

– Dree, ne vedd már el! Te sem tudod jobban, hogy kell! – mérgelődött anya. Pár percig civakodtak a telefon túlsó végén, de végül sikerült valamilyen úton-módon megtalálniuk azt a bizonyos gombot aminek segítségével FaceTimeolni tudtunk.

A telefonom képernyőjén apa és anya fülig érő mosolygós arccal fogadott. Tudtam, hogy hiányzom nekik, és azt is, hogy szomorúak, de rettentő nagy örömmel töltötte meg a lelkem az, hogy mosolyogni láttam őket. Megnyugodtam, hogy jól vannak.

– Meséljetek, milyen otthon a helyzet? – érdeklődtem én elsőként.

– Hát tudod drágám a szokásos. Apád rengeteget dolgozik, mert hamarosan újításokba kezd a céggel, én pedig lassan befejezem a nyári kollekció tervezését – kezdett bele a mesélésbe anya.

– Úristen, küldd el mindenképp, ha kész lesznek – mondtam neki izgatottan.

Imádtam anya kollekcióit, a ruhatáram 90%-a az ő által tervezett ruhákból áll, és nem azért, mert az anyukám csinálta, hanem mert egyszerűen mesésen néznek ki. Anyukám egy csoda.

– Hiányzol nekünk nagyon – szólalt meg apa egy kis hallgatás után. Láttam, hogy fáj neki, hogy csak ritkán lát, és akkor is csak telefonon.

– Ti is nekem nagyon – igyekeztem tartani magam, és nem sírni, mert tudtam annak zokogás lenne a végkimenetele, mindkét félről – Képzeljétek el, tegnap volt az első munkanapon! – tereltem a témát.

Anyáék figyelemmel hallgatták az itt töltött eddigi időről a részletes beszámolómat. Elmeséltem nekik, hogy mennyien dicsérték a munkámat a bárban, hogy csodás emberekkel ismerkedtem meg, mint pl. Gen, vagy Henri és a mai városnéző túrámról is szót ejtettem. Charlesról viszont nem beszéltem. Nem azért, mert titok lenne, szimplán csak tudom, hogy mennyire féltenek, főleg a pár éve történt események után. Így a Charlessal való megismerkedésemet egyenlőre úgy döntöttem, hogy megtartom magamnak.

Negyed órát beszélhettünk telefonon anyáékkal, ám sajnos bontanunk kellett a hívást, apának közbejött valami rendkívüli ülés, és be kellett mennie azonnal a cég székhelyére. A telefont a kis dohányzóasztalra helyeztem kikapcsolt állapotban, és nagyot sóhajtottam. Eléggé megterhelő volt a lelkemnek a különlét a szüleimtől, de tudom, hogy a mentális egészségemnek ez a legjobb amit tehettem.

Charles az ajtófélfának támaszkodva nézett rám, elég hiányos öltözetben. Derekán mindössze egy fehér törölköző helyezkedett el, felsőteste teljesen szabad látványosság volt. Képtelen voltam nem a kidolgozott hasát bámulni, egyszerűen vonzott a fiú teste, mint egy mágnes.

– Khm – köhintettem – A hálószoba egyenesen van, ha fel szeretnél öltözni.

Charles élvezte, hogy hatással van rám, és pontosan jól tudta, mennyire zavarba tud hozni, akár csak a nézésével.

– Aranyos, hogy amikor zavarban vagy mindig a gyűrűidet birizgálod a kezeden – mondta, majd azzal a lendülettel be is vonult a szobámba. Magamban átkoztam a jó Istent, hogy miért teremtett ennyire tökéletesen festő embereket a világra.

A fiú szerencsére hamar elkészült, egy egyszerű fekete pólót és egy rövid kék gatyát öltött magára. Természetesen én is gyorsan átöltöztem, hiszen azért mégiscsak Monte-Carlo utcáira fogok lépni egy helyi nevezetességgel. Egy egyszerű bézs színű bővebb fazonú vászongatyára, valamint egy sima fehér ujjatlan croptopra esett a választásom. Hullámos barna hajamba csak beletúrtam néhányszor, és hagytam, hogy az szabadon a vállamra omoljon. Régóta most először elégedetten néztem magam a tükörben.

– Mehetünk! – léptem a fiú elé az új öltözékemben. Charles meglátva engem egy hatalmasat nyelt, majd tetőtől talpig végig mért. Arckifejezéséből kiindulva tetszett neki amit látott.

A lépcsőházból kilépve Charles egyből a tűzpiros Ferrarija felé vette az irányt, ám én megtorpantam. Kizárt dolog, hogy azzal az autóval észrevétlen tudjak maradni ebben az örök nyüzsgő városban, már pedig én pont ezért jöttem ide. Hogy elvesszek a tömegben.

Mondjuk erre pont nem a megfelelő embert találtam meg.

– Az én autómmal fogunk menni – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mire a fiú csak nagyot nézett, de látta rajtam, hogy ebben a témában nem tervezek vitát nyitni, így szó nélkül indult meg a kis Fiat 500-am felé.

– De én vezetek. Kizárt dolog, hogy beengedjelek téged a város sűrűjébe, úgy, hogy egy olyan kincset szállítasz, mint engem – pattant be a vezetőülésbe. Szemforgatva foglaltam mellette helyet.

Monte-Carlo még mindig mesésen nézett ki. A délutáni órákban rengeteg ember volt megtalálható a városközpontban. Csak néztem őket, és próbáltam beszippantani a város minden egyes lakóját és zeg-zugát.

– Line, – zavarta meg az ablakon való, videóklippbe képzelős kibámulásomat Charles. Kérdő tekintettel fordultam felé. – Este beszéltük a srácokkal, hogy elmennénk kicsit iszogatni, és mondták, hogy hívjam meg a szép pincérlányt is. – ezt a mondatát megmosolyogtam.

– Köszönöm, de éjfélig dolgozom – próbálkoztam kimenteni magam a helyzetből.

– Igen, gondoltuk. A műszakod után csatlakozhatnátok a lányokkal – mondta Charles.

– Én nem vagyok ez a nagyon bulizós tipusú lány – birizgáltam a hajam idegességemben. Mindig ezt csinálom. Ha zavarban vagyok muszáj valahogy lefoglalnom a kezeimet.

– Ugyan jó lesz! Vedd ezt is egy kis újulásnak. Carpe Diem.– rántotta meg vállait Charles.

Valamilyen szinten igaza volt abban, hogy nem élhetek egész életemben egy burokban, ugyanakkor féltem attól, hogy mi van, ha ez a biztonságos közeg ami körülöttem van egyszer csak megszűnik.

– Rendben. Gyertek éjfélre a Le Syndicat elé.

Úgy voltam vele, hogy estéből nem lehet nagy baj.

Ó, milyen rosszul gondoltam.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Először is nagyon boldog új évet! Hogy telt a szilveszter? Van bármilyen új évi fogadalmatok?

Egyébként én nem szoktam hinni ebben a ,,New Year, New Me"-ben, de idén muszáj volt tennem egy fogadalmat, mégpedig azt, hogy januártól ráfekszem az érettségire készülésre. Akármennyire is tiltakozik ellene minden porcikám!

Na, de mindegy is ez senkit se érdekel, na de az inkább, hogy megérkeztem a legújabb résszel! Tudom talán kicsit lassúnak érzitek a történet beindulását, de ígérem a következőekben már sokkal inkább beindul a sztori és elkezdődnek az igazi drámák és fejtörések.

Mit gondoltok eddig a kis kibontakozó történetemről? Osszátok meg velem gondolataitokat!

Vigyázzatok magatokra!

Millió puszi,
Windee