𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟐𝟑.

𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

Reggel az ébresztő rikácsoló hangjára riadtam fel. Elkezdtem tapogatózni a készülék után, hogy minél gyorsabban abba maradjon a fülsüketítő zene, amikor is egy ismeretlen testbe ütközött a kezem. Lassan nyitottam ki szemeimet, és kellett pár pillanat, hogy látásom éles legyen. Adeline aludt mellettem békésen. Bal karjával még mindig engem ölelt.

Mi a fene történt tegnap este?

Hiába próbáltam meg azon gondolkozni, hogy került a lány az ágyamba, amikor tisztán emlékszem arra, hogy egyedül aludtam el, egyszerűen Adeline angyali arca, mindig elvonta a figyelmem. Néztem, ahogy a mellkasa fel-alá jár, ahogy egyenletesen és nyugodtan veszi a levegőt.

Istenem. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű?

Úgy éreztem megérdemlek még egy kis meghitt pillanatot vele, mielőtt felébred és megint elkezd távolodni tőlem, így fejemet visszahajtottam mellkasára, és ismét behunytam a szememet.

Versenynap. Csak ezen kattogtam. Hiába a tegnapi pole-pozíció, egyszerűen képtelen voltam nyugodtan aludni. Féltettem az autómat, hogy meg tudják-e csinálni a csoda mérnökeim, és rettegtem attól, hogy ha esetleg valamit cserélni kell az autóban, az helybüntetéssel fog járni. Tegnap sokan megvádoltak azzal — legfőképp az olyan emberek, akiknek annyi köze van ehhez a sporthoz, mint nekem a főzéshez —, hogy szándékosan vágtam oda az autómat a korlátnak, mert éreztem, hogy Max túlszárnyalhatja az én leggyorsabb körömet.

Amikor először meghallottam ezt a feltételezést, azt hittem, hogy viccelnek. Szó szerint képen röhögtem az újságírót, aki ezt kérdezte tőlem. Hiszen aki ismer egy kicsit is, az tudja, hogy soha nem csinálnék ilyet. Igen, kemény versenyzőnek tartom magam, aki a pályán amikor kell tud agresszív lenni, de én mindig is a fairplay-ben hittem, és aszerint is versenyeztem egész életemben.

Maxel is beszéltem a tegnapi incidens után, hogy bocsánatot kérjek tőle, és biztosítsam arról, egy fikarcnyi szándékosság sem volt bennem. Természetesen a srác azonnal mondta, hogy nyilván ideges és mérges volt az autóban, mert az első gyorskörében hibázott, és végre sikerült egy hibátlan első szektort mennie, de egy pillanatig sem gondolta azt, hogy direkt csináltam piros zászlót hogy megmaradjon nekem a pole.

Miközben ményen elmerültem a gondolataimban, szemeimmel az alvó lányt figyeltem. Hihetetlen, hogy lehet egy ilyen törékeny testben, egy olyan erős lélek mint az övé.

– Ne nézz miközben alszom – szólalt meg Adeline. Csak halványan elmosolyodtam, és mit sem törődve a még mindig félálomban lévő lány kérésével, továbbra sem vettem le arcáról szemeimet – Charles.

Adeline arcára azonnal pír szökött, amint tekintete találkozott az enyémmel. Elégedetten konstatáltam, hogy még mindig hatással vagyok a lányra, és ő sem közömbös felém, még akkor is, ha ezt akarja látszatni.

– Jó reggelt – simítottam meg arcát, amire a lány édes mosolyra húzta a száját. Szemeit alig bírta nyitva tartani, úgy tűnt bármelyik pillanatban visszaaludhat. – Mi történt tegnap este ami miatt végül az ágyamban kötöttél ki? – kérdeztem tőle, miközben feljebb csúsztam hozzá, hogy fejünk egy szintben legyen.

A lány egy pillanatra lesütötte tengerkék színű szemeit. Úgy tűnt nem is tudja mit is felelhetne a kérdésemre.

– Tegnap este arra riadtam fel, hogy kiabálsz. És azt hittem valaki megtámadott, így bejöttem a szobádba. Akkor láttam meg, hogy valójában csak rosszat álmodtál. Amikor már vert a víz, és össze-vissza dobáltad magad, megijedtem és felébresztettelek. Te pedig amint megláttál, megkértél, hogy maradjak veled és ne hagyjalak egyedül – mesélte a velem szemben fekvő lány.

A testem megfeszült a hallott mondatok hatására. Nem akartam, hogy gyengének és elesettnek lásson. De közben meg elmondhatatlanul boldoggá tett azzal, hogy mellettem maradt az este.

– Sajnálom Line, hogy így kellett látnod – döntöttem neki homlokomat az övének. A lány mélyen szemembe nézett, én pedig mint mindig, most is teljes elvesztem azokban a gyönyörű kék íriszekben.

– Charles, szerintem még mindig én viszem a prímát a szerda hajnali eseményekkel. Ehhez képest, te tegnap kispályás voltál – mosolygott Line.

– Kispályás? – tettettem sértettséget – Még hogy én kispályás? Ne sértegess Line, mert te fogod a rövidebbet húzni, ezt megígérhetem.

– Ugyan! Láttad már a bicepszem? Ezt itt – feszített be –, nem a szél hordta össze. Szóval én nem próbálkoznék a helyedben.

Nagyon kellett tartanom magam, hogy ne nevessem el magam, de egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a lány karja leginkább egy vemhes gilisztához hasonlított.

– Igen? – néztem rá kacéran.

Egy pillanaton belül már a lány fölé magasodtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyem magamévá három másodpercen belül. A kócos elaludt hajától, az édes mosolyától, és a pólója alól kilógó hosszú combjától, olyan szinten beindultam, hogy azt éreztem bármelyik pillanatban szétrobbanhatnak a golyóim.

– Na mi van, csak ennyit tudsz? – kekeckedett velem Adeline, amitől az én mosolyom még inkább csak kiszélesedett.

Elfogadtam a kihívását. Lefogtam két kezét, ami a feje mellett helyezkedett el, majd ügyelve arra, hogy a lányt se ijesszem meg, és én se veszítsem el az önkontrollt, elkezdtem apró csókokkal hinteni a bőrét. Először a karján haladtam végig, majd amikor a kulcscsontjához értem, a lányból kiszaladó sóhaj miatt meg kellett állnom egy pillanatra, hogy ne tépjem le azonnal Line-ről a pólót.

Istenem, meg akarom csókolni őt.

– Charles, jöttünk érted a srácokkal, ahogy megbesz.. Oh. Jézus. Na ezt nem akartam látni soha – szólt a hátunk mögül Pierre.

Baszki! Elfelejtettem, hogy kilenckor jönnek felszedni minket a fiúk. Istenem, ezzel fognak szivatni életem végéig.

– Mi van már Pierre? Éhes vagyok – lépett be hirtelen Lando is francia barátunk mellé – Öhm, én most kimegyek szerintem. Megrontottátok a gyerekkorom.

– Iparkodjatok cukorbogyók, a gyerekcsinálás ráér máskor is! – kiáltott be Daniel Pierre háta mögül.

Idegesen pattantam fel és csaptam be az orruk előtt a hálószobaajtót. Adeline már ülőhelyzetbe tornázta magát, majd pár lépést felém tett és megfogta a vállam.

– Nyugi, mi tudjuk, hogy nem történt semmi.

Legalább is nálad. Én fejben már kipróbáltam veled a kámaszútra összes létező pozícióját.

– Felöltözök gyors, és összeütök nektek egy gyors reggelit. Úgy hallottam a fiúk eléggé éhesek – nevetett Line, miközben elhagyta a szobámat. Megőrjít ez a lány teljesen.

Villámsebességgel zuhanyoztam le, és kaptam magamra egy egyszerű kék farmernadrágot,  a már megszokott piros Ferraris pólómmal együtt. A hajamba csak néhányszor beletúrtam, majd nem sokat időztem a tükör előtt, indultam is egyenesen a konyha felé, ahonnan már isteni illatfelhő szállt felém.

Adeline a konyhapult mögött állt, és egy hadseregnek is elégnyi tojásrántottát ütött össze.  Carlos, Lando és Max a konyhapultnak neki támaszkodva figyelték Line összes mozdulatát. Daniel, Pierre és George pedig a konyhasziget előtti bárszékeken telepedtek le, és bombázták a lányt fárasztó kérdéseikkel.

– Figyelj Line, most lesz egy komoly kérdésem – kezdett bele Dan.

– Én is ettől féltem... – motyogta Adeline az orra alatt. 

– Megtudhatnánk miért is volt bent ez a serpenyő a szobátokban? Mert értem én, hogy mindenkinek vannak különös és furcsa fétisei az ágyban, de ha Charles azzal szokott elfenekelni esténként, akkor én nem kérek rántottát, akármennyire is jól néz ki! – Danielt fixen fejre ejtették amikor megszületett, ebben már száz százalékig biztos vagyok.

– Kivéve, ha te náspángoltad el vele Leclercet, mert akkor Daniel lesz az első aki szedni fog! – szólalt meg Max, én pedig úgy éreztem most kell közbelépnem, mielőtt még bármiben is kárt tesznek a fiúk.

És most a bármi alatt, legfőképp Adeline ártatlanságát értem.

– Ti nektek teljesen elmentek otthonról! – nevetett a lány miközben leemelte a főzőlapról a már elkészült rántottát – Azért volt bent a serpenyő a szobában, mert tegnap azt hittem betört valaki.

– Persze, persze – legyintett George, miközben mindenki helyet foglalt a már megterített asztal körül.

– Miért nem fogtál egy kést szimplán? Az sokkal logikusabb lenne – szállt bele a beszélgetésbe Pierre is.

– Mert azzal túl pszichopatának tűnnék, és amennyire balfék vagyok, tuti magamat vágnám meg a támadó helyett – nevetett Line.

A srácok egymás után pakolták tele a tányérjaikat a finomra sikerült reggelivel. Adeline a rántottán kívül még friss zöldségeket, és kenyeret is hozott nekünk. Már csak az ő tányérja maradt üresen.

– Te nem eszel? – kérdeztem tőle.

– Nem vagyok éhes.

Aggódva figyeltem a lányt. Anorexia. Amióta megtudtam, hogy ezzel küzd, még jobban igyekszem odafigyelni rá. Feltűnt azelőtt is, hogy keveset eszik, de betudtam annak, hogy most sok a stressz és ezért. Legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy komolyabb dolog is áll mögötte. Meg voltam lőve, mert fogalmam sem volt, hogy tudnék segíteni neki ebben.

– Ez isteni finom lett Line! Mostantól hozzátok fogok járni enni – mondta ámuldozva Lando.

– Csak ettől ments meg Istenem kérlek – néztem a plafon felé.

❀ ❀ ❀

𝐀𝐝𝐞𝐥𝐢𝐧𝐞 𝐅𝐞𝐫𝐥𝐚𝐳𝐳𝐨

A vasárnapi futam, nem igazán úgy sikerült mint ahogy azt mindannyian vártuk volna. Hiába mondták Charles mérnökei, hogy az autóval minden rendben, és nem kell váltócsere, a felvezető kör első felében mégis elromlott minden. Fájt hallgatni a Ferrari istállójában állva Charles rádió üzenetét. Könnyes szemmel bámultam a képernyőt, ahol Charles az autóban tenyerébe temette arcát, és közben csak azt ismételgeti, hogy: Nem, nem, nem.

Azóta nem beszéltünk. Csak egy néma ölelést kaptam tőle miután kiszállt az autóból. Kiderült, hogy nem tud részt venni a versenyen. Charles szemében mérhetetlen nagy csalódottságot és fájdalmat véltem felfedezni, és bármennyire is szerettem volna, hogy megosztja velem a gondjait, mégis jobbnak tartottam most az egyszer csendben maradni.

A napunkban az egyetlen pozitívum a fiú rajongói voltak, akik a kiesése után is ugyanúgy szívvel-lélekkel és szeretettel támogatták őt, csakúgy mint előtte. Nem volt sárdobálózás, nem hibáztatta őt senki. Szimplán mindenki csak sajnálta.

Egyébként a verseny ettől függetlenül jól alakult a többieknek. Max első helyen végzett, így megelőzte Hamiltont a vb-összetettben. Carlosnak és Landonak is jól sikerült a napja, mindketten felállhattak a pódiumra. Egyedül Charles nézte megtörten az eseményeket, és próbált halvány mosolyt csalni az arcára.

Ezekkel a gondolatokkal feküdtem az ágyamban hajnalok hajnalán, és az istenért sem akart az agyam végre nyugovóra térni. A sok órányi forgolódás után úgy döntöttem inkább kiülök a teraszra kiszellőztetni a fejemet. Szükségem volt egy kis friss levegőre.

Szokásosan magam köré vettem a nappaliból kisajátított sötétkék pokrócot, majd a teraszajtón kilépve magamba szívtam Monaco illatát. A város csodás fényekben pompázott. Az utcákról pár fiatal részeg kiáltása hallatszódott, de ezen kívül a hely magához képest egészen nyugodt volt.

Bántott, hogy Charles ennyire kizárt, és ellökött magától. Annyira szeretném tudni mit gondolhat ő, hogy mi játszódik le a fejében ilyenkor!

Hirtelen lépteket hallottam magam mögül. A nappali parkettája egy két helyen nyikorgott a teraszajtó előtt, a hangra pedig azonnal felkaptam a fejem. Charles állt előttem mindössze egy bokszeralsóban és egy fehér pólóban.

– Oh, ne haragudj azt hittem már alszol. Akkor én megyek is – fordult volna meg, ám mielőtt még ezt megtehette volna, utána szóltam.

– Tudod, nem vagy fair.

Charles teljesen ledöbbenve nézett vissza rám. Nem értette miről beszélek.

– Meg sem próbálsz nyitni felém. Most is ahelyett, hogy leülnél ide mellém inkább visszavonulsz a szobádba. Nem azt kérem tőled, hogy mondj el mindent magadról most azonnal, mert hidd el ha valaki, akkor én pontosan tudom mennyire rohadtul nehéz megnyílni valaki előtt, de te meg sem próbálod! – mondtam neki, miközben az idegességtől és fájdalomtól enyhén felemeltem a hangom. Charles egész teste megfeszült, ujjait ökölbe szorította.

– Adeline, fogalmad sincs mit éltem át az elmúlt években, hogy mennyi sebet ejtett rajtam az élet – hangja nyugodtnak tűnt, de éreztem, hogy belül majd szét robban.

– Mégis, honnan tudnám? Hisz' semmit nem tudok rólad! – kiabáltam. Teljesen kikeltem magamból. Az idegtől egy pillanatra kiemelkedtem a fotelből. Óvatosan ereszkedtem vissza, miközben arcomon lefolyó könnyeimet tenyeremmel letöröltem.

– Mintha én annyi mindent tudnék rólad – jegyezte meg halkan Charles. Ezt már nem bírtam ülve kibírni. Felpattantam a helyemről, és egyenesen a fiú elé álltam. Nem számított rá, hogy sírok. Az arcomhoz akart nyúlni, de én megelőztem őt, és ellöktem kezét, még mielőtt hozzám érhetett volna.

– Charles, én legalább próbálkoztam! Tudsz arról, mi történt velem 15 évesen. Te vagy az első ember a pszichológusomon kívül akinek ezt így valaha is hangosan elmeséltem. Tudod te mekkora lépés volt az nekem? – a fiú velem szemben bűnbánóan lesütötte szemét. Tudta, hogy igazam van. – Nyilván nekem is vannak olyan múltbeli sérelmeim, amikről nem tudsz, vagy inkább részleteket tudsz csak. De attól, még hogy most nem osztottam meg veled ezeket, nem jelenti azt, hogy nem terveztem! Tényleg azt éreztem, hogy fontosak vagyunk egymásnak. De úgy látszik, neked is csak testem kellett volna – mondtam neki halkan. Meg sem vártam a válaszát, inkább nagy lendülettel megindultam a szobám felé, ahol ügyeltem arra, hogy teljes izomból bevágjam magam mögött az ajtót.

Lerogytam a földre. Egyszerűen annyira fájt, hogy nem akarja belátni azt, hogy igazam van, hogy nem akar változtatni a helyzeten! Megértem, hogy szar napja volt, de nekem sem volt túl fényes! Ez viszont nem egyenesen arányos azzal, hogy azokkal akik próbálnak törődni vele, úgy bánjon mint egy szar darab.

A hangos zokogásomtól meg sem hallottam azt, hogy az ajtóm kinyílt. Csak Charles kezeit éreztem derekam körül. Minden erőmmel megpróbáltam kimászni karjai közül, de Charles olyan erővel szorított magához, hogy egyszerűen képtelenség lett volna kiszabadulnom onnan. A fiú maga felé fordított, majd nyakamba fúrta fejét. Éreztem, ahogy a sós könnycseppjei végig szaladnak meztelen bőrömön.

– Annyira sajnálom Line – motyogta. A sírástól nehezen és furán vette a levegőt. Igyekeztem simogatással lenyugtatni őt. – Egyszerűen csak – húzódott el tőlem, hogy szemeimbe tudjon nézni –, nehéz napom volt nagyon. Annyira közel volt a győzelem, de én megint kudarcot vallottam.

Szavai még nekem is fájdalmasak voltak.

– Charles, túl kemény vagy magaddal. A mai nap fájó volt, és nem volt szerencséd ez tény. Viszont sportoló vagy, benne van a pakliban, hogy veszíteni fogsz párszor. De ezekből fogsz tudni építkezni! És hidd el, sikerülni fog majd az Monacói Nagydíj – simítottam meg gyengéden arcát. A fiú tenyerét a kezemre helyezte, hüvelykujjával pedig körkörösen simogatni kezdte azt.

– Tizenkilenc voltam amikor apukám meghalt – sóhajtott nagyot Charles, miközben kezemet még mindig szorította.

– Hé, nem muszáj elmesélned. Tudod jól, hogy nem ezért mondtam.

– De szeretném, hogy tudj róla – mondta, én pedig teljes figyelmemet neki szenteltem – Régóta betegeskedett már, így valamilyen szinten várható volt, hogy el fog menni, de nem akartam elfogadni. Nem tudtam rá felkészülni. Jézusom kit áltatok? Erre nem lehet – kiáltott fel. A könnyeim égették a szememet. – Apa is versenyzett régen, így ő volt a legnagyobb támogatóm és rajongóm, már akkor amikor kicsi koromban elkezdtem. Az összes versenyemen ott volt és szurkolt nekem. Egyedül csak akkor hagyta ki, amikor már olyan gyenge volt, hogy ki sem bírt kelni az ágyból. Nagyon megterhelő volt nekem akkoriban a versenyzés, még az is megfordult a fejemben, hogy abba hagyom egy kis időre, hogy minél több időt vele tölthessek. Természetesen amikor felhoztam neki ezt, kinevetett, és közölte, hogy meg ne próbáljam – emlékezett vissza Charles mosolyogva – Azt mondtam neki mielőtt meghalt, hogy leigazolt a Ferrari, holott akkor még szóba sem került ez. Sokáig éreztem bűntudatot emiatt, de most, hogy már itt vagyok, sokkal könnyebb. Én csak büszkévé akarom tenni őt. Nem csak azért vágyom a monacói győzelemre, mert ez hazai futam nekem, hanem mert ez volt apa kedvenc pályája is. Akárhányszor kudarcot vallok itt, olyan érzésem van, mintha cserben hagynám apát.

A hangja többször is elcsuklott miközben beszélt. Hagytam, hogy a fiú feje ismételten vállaimba fúródjon. Míg ő hangosan, én némán zokogtam mellette. Gyönyörű volt hallgatni, hogy mekkora tisztetelettel és szeretettel beszél az édesapjáról.

– Charles apukád nagyon büszke lenne rád. Bocsánat, rosszul fogalmaztam: nagyon büszke rád. És soha ne érezd úgy, hogy valaha is cserben hagyod, mert ez nem így van. Te mindent megtettél a versenyen, és azt ő is tudja jól, hogy benne van a nagyon akarásban a hibázási lehetőség! – mondtam neki, miközben kezemmel tarkójánál fogva még erősebben magamhoz szorítottam – Ez miatt ne gyötörd magad. Ő minden hibáddal, veszteségeddel és sikereiddel szeret téged, ezen semmi nem változtat.

– Bárcsak itt lenne, hogy megismerjen téged. Imádna – szólt a fiú halkan, nekem pedig a szívemben mintha egy újabb kést forgatott volna meg.

– Csodás ember lehetett – súgtam halkan, megtörten a fülében.

Már nem tudtam halkan sírni. A légzésem egyre szaporább lett, a könnyeim pedig megsokszorozódtak. Charles kezei közé helyezte arcomat. Mélyen a szemembe nézett, homlokát az enyémnek döntötte. Ujjaival bőrömet cirógotta, az érintésétől, mindent elfelejtettem. Nem kellett sok neki, hogy lecsapjon ajkaimra. Az ijedségtől először nem reagáltam, de a vágy túlszárnyalta a józan gondolkodásomat. Nyelvünk szenvedélyesen járt táncot. Kezeimet Charles nyaka köré fontam, és úgy próbáltam minden köztünk lévő távolságot behozni. Amikor a fiú pólóm alá nyúlt, hirtelen eszembe jutottak az emlékek Nicoról, amint erőszakosan próbálja meg lerángatni rólam a felsőmet. Azonnal megszólalt a vészvillogó a fejemben.

Ziháltan, levegőért kapkodva szakadtam el Charlestól.

– N..Ne haragudj – sírtam el magam – Nekem, ez.. ez még túl gyors, nem megy ilyen egyszerűen. Lassítsunk kérlek – suttogtam szinte a fiú szájába a mondatokat. Hiába vágyott minden egyes porcikám a fiúra, hiába akartam őt, egyszerűen érzelmi szinten nem bíztam még benne annyira, hogy teljes mértékben neki adjam magam.

– Line, nyugodj meg nincs semmi baj. Gyere, aludjunk egyet. Fárasztó napunk volt – húzott fel a földről.

Engem az ágyhoz vezetett, betakart, és sokáig simogatott. Ő az ágyam szélén ült, majd amikor azt hitte, hogy már alszom, megpróbált kiosonni a szobámból.

– Ne menj el. Maradj – nyúltam utána. A fiú csak némán bólintott egyet, majd bebújt mögém az ágyba, és derekamnál fogva magához húzva aludtunk el egymás karjaiban.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Megérkeztem a legújabb résszel!! Hogy tetszik eddig nektek a történet? Mit gondoltok mi lesz ezután?

Elérkezett az április, a végső hajrá az érettségivel kapcsolatban. Egész nap készülök és tanulok, a teendőim végeláthatatlanok, és minél több minden anyaggal végzek, úgy érzem annál kevesebbet tudok. Ha valaha legközelebb kitalálok valami olyan nagy hülyeséget, mint azt hogy történelemből emeltezzek, akkor kérlek üssetek agyon!!

Na mindegy nem sajnáltatni jöttem magam, rajtam kívül még több száz végzős küzdd ezzel, szóval ha netán egy vagy közülünk, tudd: mindenki szenved.

Mai napi idézet tőlem nektek:
,, Ha madár lennék, tudnám kinek a fejét kellene leszarni." - unknown

Na jó, ma kicsit bolondosra vettem a végét, hihi.

Legyen csodaszép napotok!

Millió puszi,
Windee