𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟒.

Iszonyú fejfájásra ébredtem. Mintha belülről ezernyi kis katona bökdöste volna lándzsával a koponyámat. Óvatosan ülőhelyzetbe tornáztam magam, ám még így is a hányinger volt az ami elsőként elkapott. Egy pillanatot sem várva kezdtem el megközelíteni a mosdót. Szemeimet alig tudtam kinyitni, így egyéb érzékszerveimre hagyatkozva kezdtem el kitapogatni a helyiséget.

Mi az Isten történt velem tegnap este?

Évek óta egy korty alkoholt sem ittam. Tegnap viszont arra tisztán emlékszem, hogy megittam egy pohár pezsgőt a fiúkkal, de az csak nem üthetett ki ennyire...

Pár perc szerencsétlen keresgélés és mínusz egy lábujjal később sikeresen megtaláltam a fürdőszobához vezető ajtót. Azonnal a wc fölé görnyedtem, kezeimmel az ülőkén óvatosan megtámaszkodtam, és vártam, hogy a testem kiadja magából azt a rengeteg méreganyagot, amit tegnap este magába szívott. A torkom égett, a gyomrom pedig minden egyes öklendezésnél egyre jobban összeszűkült. Fájt minden egyes porcikám, a karom remegett, olyannyira nem volt erő már bennem.

Utálok hányni, már a hányás fogalmától is rosszul érzem magam, így mos úgy éreztem a poklok poklát járom meg. Miközben a wc előtt térdeltem, éreztem, hogy a lelkem nem bírja tovább, így engedtem, hogy fájdalmam könny formában is távozhasson. Keserves sírásban törtem ki. Elfogott a pánik és a félelem, amit már oly' rég nem éreztem, és most úgy véltem, hogy ez az érzés teljesen eluralkodik rajtam.

Percekkel később már a hideg csempének döntve a fejemet ültem a fürdőszoba egyik sarkában. Néztem ki a fejemből, és próbáltam összerakni a képet, hogy mit is csinálhattam a tegnap este folyamán. Rosszabbnál rosszabb összeesküvés elméletek játszódtak le a fejemben, így mély levegőt véve feltápászkodtam, megmostam hideg vízzel az arcom, és a telefonom felkutatása után indultam, gondolván, hogy ott biztosan válaszokra találok.

Már épp nyitottam volna ki a fürdőszoba ajtaját, amikor megtorpantam és feleszméltem: egy teljesen idegen helyen vagyok, nem pedig a saját apartmanomban. Hatalmas erővel téptem fel az ajtót, és igyekeztem egy ismerős tárgyat, vagy éppen embert találni az ismeretlen helyen. Kezeim remegtek, alig tudtam mozogni. Mérhetetlen nagy félelmet éreztem.

Ahogy jobban szemügyre vettem a helyet a rájöttem, hogy egy hotelszoba lakosztályában lehetek. Közelebb sétáltam a szoba közepén elhelyezkedő hatalmas kanepéhoz, ahol a paplan alól két láb lógott le félig-meddig. Óvatosan megsimítottam az egyiket, azt várva, hogy az idegen erre a mozdulatra felébred.

– Ah, jézusom! – ült föl hirtelen egy számomra teljesen ismeretlen, nagyjából negyvenes éveiben járó férfi. Mindenre számítottam csak erre nem, így teljesen lesápadtam. – Adeline, kedves jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

– Honnan, öhm honnan ismerjük egymást? – kérdeztem tőle félve. Egy jó pár méterrel arrébb álltam a biztonság kedvéért.

– Oh, akkor ezek szerint nem emlékszel rám – vakarta meg a fejét nevetve – Dominique vagyok, én voltam tegnap a taxi sofőrötök. – Hatalmas kő esett le a szívemről, ahogy kimondta ezeket a mondatokat.

– Hála Istennek, már azt hittem, hogy ön és én tudja... – hebegtem össze-vissza zavaromban. A férfi velem szemben hangos nevetésben tört ki.

– Jaj nem, ne viccelj. Házas ember vagyok, csak buliztam tegnap veletek egy kicsit! Egyébként pedig tegnap már megbeszéltük, hogy tegezzük egymást – mondta, én pedig aprón bólintottam.

Hatalmas homály fedte az estém nagy részét. Még mindig nem tudom merre jártam, vagy éppen mit csináltam, a telefonomat pedig bármennyire is kerestem, egyszerűen nem találtam.

– Dominique, ne haragudj, hogy ezt most így megkérdezem, de tudnál mesélni nekem picit arról, hogy mi is történt tegnap este? Nagyjából úgy semmire sem emlékszem – mondtam a még mindig ágyban fekvő férfinak.

Nem szerettem azt, ha valamit nem tudok. Mindig is tipikusan az a lány voltam, aki mindent előre megtervezett, hogy még véletlenül se érje meglepetés az életben. Az, hogy most egy teljes éjszaka kiesett az életemből, egyszerűen hihetetlen volt számomra. Úgy éreztem, mint aki mindjárt megint elhányja magát.

– Hát, igazándiból én veled csak hajnalban, olyan 4 vagy 5 körül talákoztam, előtte Pierréket fuvaroztam, – kezdett bele - aztán ők mondták, hogy menjek el értetek a La Rascasse - hez.

– Szóval, akkor én már nem voltam együtt a fiúkkal hajnalban – gondolkodtam hangosan.

– Hát csak egy fiú volt veled, Leclerc. Tőle talán többet megtudhatsz. Együtt aludtatok el abban a szobában ott, ez biztos. Viszont nekem mennem kell, ha bármikor kéne egy taxi fuvar, beírtam a számod a telefonomba, keress bátran – mosolygott előttem a férfi, miközben összeszedte cuccait. Kikísértem egészen az ajtóig – Ja, és még egyszer gratulálok Adeline, majdnem elfelejtettem mondani!

Már épp kérdezni akartam, hogy mégis miért, ám a férfi kiviharzott a szobából. Nagyot sóhajtottam, miután becsukódott az ajtó. Megijesztett és elbizonytalanított az a tény, hogy részegen Charlessal aludtam el egy ágyban. Soha többet nem akarom látni ez az este után. Ha ő nem vett volna rá arra, hogy tartsak velük a fiúkkal egy italra, akkor most valószínüleg, sőt biztosan nem itt tartanék.

Dühösen trappoltam be a hálószobába, hogy felverjem a békésen alvó Leclercet, aki olyan nyugodtan szuszogott előttem, mintha legalább feltalálta volna a rák ellenszerét tegnap este. Nem gondolkozva egy percet sem rántottam le róla a takarót, ezzel tökéletes betekintést nyerve kidolgozott felsőtestére. Mindössze csak egy boxeralsó volt rajta.

– Leclerc ébredj! – ráztam fel, ellenvetést nem tűrő hangon. A fiú lassan nyitotta ki szemeit, valószínüleg tartom, hogy ekkor még éppen félálomban volt.

– Mi az Line? – kérdezte rekedtes, kómás hangon, amitől egy pillanatra kirázott a hideg, de akkora volt a dühöm felé, hogy ez most cseppet sem hatott meg.

– Mi az, hogy mi az Line? Téged egyáltalán nem zavar vagy érdekel, hogy félmeztelenül aludtunk el egymás mellett egy istenverte hotelszobában? – emeltem fel hangomat. Charles aprón megrázta a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal felült és mostmár az ő nyugodt arcára is aggodalom ült ki.

– Mi történt tegnap este? – nézett rám. Teljesen össze volt ő is zavarodva csak úgy, mint én.

Minden reményem elveszett. Azt hittem, hogy ő fog tudni bármilyen érdemleges információval szolgálni számomra. Most, hogy kiderült, hogy nem, úgy éreztem teljesen összetörtem.

A mellkasomra mintha mázsás súly nehezedett volna, a légzésem egyre inkább felgyorsult, szaporább lett. Minden egyes belégzésnél úgy éreztem, hogy nem jut elég oxigén a tüdőmbe. Azt hittem megfulladok. Felpattantam a hatalmas franciaágyból és egyenesen a már jól ismert fürdő felé futottam. Az egész arcom égett, legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. Hatalmas könnycseppek gördültek végig arcomon, amik pár perccel később megsokszorozódtak. Zokogásban törtem ki. A könnyektől alig láttam bármit is, a levegővétel egyre nehezebben, és egyre kevésbé sikerült.

Pánikroham tört rám.

Pánik. Ez az a különös és ijesztő érzés ami bármikor és bármelyik pillanatban lecsaphat az emberre. A légszomj, és a feszítő érzés ami most belülről mardosott, nem először éreztem. Régóta küzdök ezzel a betegséggel, de még nem sikerült megtanulnom kontrollálni a sűrűn előforduló rohamaimat. Hiszen ilyenkor nem tudok gondolkozni. Eluralkodik felettem egy nálam nagyobb és ijesztő érzés, amiből képtelenség egyhamar kikerülni. Mint egy örvény úgy keringek a félelem ijesztő és sötét tengerében, és  minél jobban kapálózok, hogy a felszínre érjek, annál nagyobb erővel húz le az a tenger mélyére.

Charles szinte feltépte a fürdőszoba ajtaját olyan lendülettel lépett be rajta. Láttam az arcán, hogy látvány teljesen sokkolta és megrémisztette. Egy másodpercet sem gondolkodva térdelt le mellém, és húzott magához. Hiába kapálóztam kezeimmel, hiába próbáltam meg kiszabadulni védelmező karjai közül, ő nem engedett.

– Adeline hékás, nézz rám – fogta meg a csuklómat. Lassan emeltem rá tekintetem, amitől egy újabb fulladásos sírógörcs tört rám. – Lélegezz kérlek. Nagyokat be, majd ki. Csináld velem együtt. Be – szívta be a levegőt – És ki. – vele együtt csináltam én is, ahogy kérte. – Ügyes vagy, folytassuk.

Nem tudom mennyi időn keresztül ülhettünk a hotelszoba fürdőjének a padlóján, de biztos vagyok benne, hogy sokat. Nem volt egyszerű normalizálni a légzésemet, de Charles kitartóan és türelmesen mellettem maradt, ami őszintén szólva, nagyon meglepett.

– Ne haragudj – néztem rá teljesen megtörve. A szüleimen kívül senki sem látott még így, és ez nem akartam, hogy megváltozzon, így most roppant kínosan éreztem magam a fiú mellett.

– Ugyan Line, ne butáskodj. Nagyon megijesztettél – sóhajtott, miközben a hideg csempének döntötte a fejét – Feltettem a telefonom töltőre, azáltal megnézhetjük majd, hogy egy ideig merre jártunk. Megígérem, hogy ki fogjuk deríteni mi történt tegnap. Hidd el, engem is ugyannyira, hanem még inkább zavar, hogy teljesen kimaradt az este. Kitudja, akár a karrieremnek is búcsút mondhatok – rántotta meg vállait szomorúan, miközben lenézett kezeire, amit apró hegek, és dulakodásra való nyomok díszítettek.

Annyira el voltam foglalva a saját nyomorúságommal, hogy eszembe se jutott, hogy a velem együtt szenvedő fiú mit élhet át. Ha saját bőrön nem is, de apán keresztül megtapasztalhattam azt, hogy az újságírok és paparazzik mennyire ki tudják készíteni egy ember idegrendszerét, és tehetik tönkre akár az életét.

– Hékás, ne gondolj a legrosszabbra. Lehet, hogy megmentettél egy kóbor macskát egy csúnya medvétől – próbáltam meg felvidítani picit a fiú kedvét. Halk nevetés hagyta el a száját.

– Lehet. De, ha valamivel megnyugathatlak, akkor had mondjam el, hogy képtelenség, egyszerűen isteni csoda lett volna, ha én a tegnapi állapotomban bármi érdemreméltót is tudtam volna alkotni a kissráccal – mondatai sikeresen lenyugattak kicsit – Na meg azért egy velem eltöltött éjszaka felejthetetlen. Kizárt dolog, hogy ne emlékezz rá – kacsintott rám, amire én csak halványan mosolyogva beleboxoltam.

Csak úgy mint én, ő is visszavette álarcát védekezésképpen.

A hálószobába visszaérve egyből lecsaptunk Charles telefonjára, hátha találunk benne bármilyen érdemleges információt. Először a galériában próbáltunk kutakodni, ám mindössze csak pár elmosódott selfie féleségre bukattunk rá, amiből sok mindent nem igazán lehetett kivenni. Már kezdtük feladni a reményt, amikor is egy ismeretlen számról lévő üzenetre bukkantunk rá. Az üzenet azt írta, hogy kész lett a javításra szoruló telefon, és hogy átvehetjük azt az üzletben.

– Összetörtük a telefonom? – képedtem el teljesen.

– Hé, nézd a jó oldalát. Legalább megjavíttattam – nevette el magát Charles, majd egy rövid magam elé meredés után én is csatlakoztam hozzá, és hangos kacajban törtem ki, hogy mégis hogy lehetek ennyire szerencsétlen.

Ezzel a jó kedvvel kezdtünkel felöltözni, és összeszedelőzködni az elinduláshoz, gondolván arra, hogy ennél rosszabb úgysem történhet. Charles fejére húzta a fekete felsőjének kapucniját, valamint fekete napszemüvegét. Nevetve mentem utána a hotel folyosóján.

– Min nevetsz ennyire? – kérdezte, miközben kezeit zsebre dugta.

– Bocsi ismerjük egymást? – szinte folytak a könnyeim a nevetéstől. Charles először értetlenül nézett rám – Ne haragudj, olyan jó az álcád, hogy hirtelen fel sem ismertelek – és itt már le is esett neki, hogy mért nevetek oly' hangosan, és annyira, hogy abba sem tudom hagyni.

– Kapd be Line – lökött meg picit, majd sietve tovább indultunk mindketten.

Charles mögött lépkedtem pár méterrel. Csak fél szemmel néztem körül a gyönyörű hotel előterében, ám a látvány még így is lehengerlő volt. Charles beszélt pár percet a recepcióssal, aláfirkantott néhány papírt, majd fejével intett, hogy induljunk meg kifelé a parkolóba. Egy gyönyörű matt fekete Ferrarihoz vezetett, aminek jobb oldali ajtaját illedelmesen kinyitotta előttem. Mosolyogva fogadtam el gesztusát, majd  ő is bepattant mellém a vezetőülésre.

– Te most komolyan vettél egy Ferrarit erre a pár perces útra? Taxit is hívhattunk volna – túrtam bele nevetve a hajamba, miközben a fiú épp az úticélt ütötte be a GPS-be.

– Persze, és ültem volna bele egy Mercibe – tettetett komolyságot Charles – A viccet félretéve, csak bérelem az autót, jobban járunk, ha minél kevesebb ember tud a kis magánakciónkról.

Valamilyen szinten persze igaza volt, ám nem gondolom, hogy az elvegyülés legjobb módja egy matt fekete Ferrari lenne. Mert Monaco ide vagy oda, hiába áll minden második ház előtt luxusautó, ha Monte-Carlo utcáin az emberek Ferrarit látnak, arról ösztönösen Charles Leclerc, a monacói két lábon járó Isten jut eszükbe.

– Biztos vagy benne, hogy nem vagy már részeg? Nem akarnék így meghalni melletted – húztam fel szemöldökeimet, miközben becsatoltam magam előtt a biztonsági övet.

– Line ne sértegess kérlek! – tette szívére drámaian kezét – Hétvégente 300 km/h-s sebességgel vezetek autókat. Ezt a pár perces utat nemhogy másnaposan, még csukott szemmel is levezetem – mondta Charles, miközben végig mért szemeivel.

Szemei még a legnagyobb stresszben is mosolygósak és kacérak voltak. A negyven fokos hőségben is libabőrös lettem tekintetétől. Nevetve toltam el a fejét, hogy helyettem inkább az utat vizslassa. Charles gyújtást adott, majd pillanatokon belül már úton is voltunk remélhetőleg oda, ahol megtudhajtuk mi is történt valójában kettőnkkel az előző este folyamán.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Kicsit megcsúszva, de megérkeztem a legújabb résszel, remélem elnyeri tetszéseteket.

Tudjátok, régebben azért nem fejeztem be egyik történetemet sem, mert nem akartam rosszat a főszereplőimnek. Nem akartam, hogy összevesszenek, hogy betegek legyenek, vagy hogy bármi rossz érje őket. Mert féltem a hibáktól, és azt akartam, hogy azokban amiket én írok, tökéletes legyen minden. Az írás volt az egyedüli mentsváram, és ha már a való élet tudtam, hogy nem ilyen, azt akartam, hogy ahová menekülök gond, és baj nélküli legyen.

Ezért van, az hogy mindig úgy kezdem, hogy elolvasom a könyvek utolsó lapját. Ha az boldog, és happy-end elolvasom a könyvet, ha nem akkor bele sem kezdek. Ezért van az, hogy ha sorozatot nézek vagy egy történetet olvasok, a rossz, veszekedős részeket mindig átpörgetem. Mert egy kicsiny része a lelkemnek még mindig az a kislány, aki azt hiszi az élet tökéletes, és hogy a szerelemben már nincsenek gondok és hibák.

Ezt viszont mindannyian tudjuk, hogy nem igaz.

Talán ezért is kezdtem el írni ezt a történetet. Ahol semmi, és senki sem tökéletes. Ahol az emberek akarva akaratlanul megbántják egymást. Ahol a főszereplőim sérültek, hibáznak és maguk is tele vannak hibával.

A mai részben ha nem is nagyon, de megjelent egy igen komoly betegség. A pánikbetegség. Sokan nem szeretnek erről beszélni. Hogy milyen és átélni ezt. Viszont remélem át tudtam nektek valamennyire adni azt, hogy mennyire megnyugtató egy szerettünk jelenléte ilyenkor.

Kérlek, ha ismertek olyat, aki ezzel küzdd figyeljetek rá oda nagyon! Legyetek mellette, és tartsatok ki vele.

Köszönöm, ha elolvastátok ezt a kis szösszenetet itt a végén.

Kicsit igaz összeszedetlen, de kemény egy héten vagyok túl, remélem megértitek. Jól esett kiírni ezeket magamból.

Legyetek jók, figyeljetek egymásra, és szeressetek!

Millió puszi,
Windee