𝟐𝟎𝟐𝟖.𝟏𝟐.𝟎𝟑.

Abu Dhabi mindig is az egyik legkedvesebb versenypálya lesz a szívemben. És nem feltétlenül csak a gyönyörű látványa miatt. A szezon utolsó versenye mindig is a legizgalmasabb és legszentimentálisabb az egész versenyszezon alatt. Az idei év pedig számomra különösen különlegesnek számított.

Charles ugyanis a második, de piros színekben az első alkalommal küzdhet meg a világbajnoki címért itt. A fiú a 2024-ben lejárt szerződése után, úgy érezte változásra van szüksége. Ehhez nagyban közre játszott a Ferrari kritikán aluli teljesítése az utolsó velük töltött szezonja alatt, és az, hogy Lewis Hamilton visszavonulása felszabadította az egyik legkelendőbb széket az egész Forma 1-ben. Gyanítom, ha akkor májusban a siralmas monacói nagydíj után Toto Wolff nem keresi fel Charles-t, a fiú nem igazolt volna el sehova sem. De mivel német csapat helyet ajánlott neki, három éven keresztül a Mercedes pilótája lett. Ebből a második évben szoros küzdelemben ugyan, de megszerezte az első világbajnoki címét.

Most az idei szezonban, az utolsó versenyhétvégén még mindig hatalmas homály és kérdés keringett arról, ki is lesz a 2028-as év győztese. Ezen az utolsó Abu Dhabi futamon még három, akár négy pilóta is esélyes volt a szezon megnyerésére. Az élen jelenleg egy ponttal Lando állt, aki a Mercedes színeiben küzdött a tavalyi győztes szezonja után a második világbajnoki címéért. A második helyen Max és Charles állt pontazonossággal. Maxnek ez volt a Red Bullal töltött utolsó szezonja, és minden erejével igyekezte megszerezni csapatának és magának egyaránt az ötödik címét. A negyedik helyen kevés ponttal tőlük lemaradva George állt az Audival, bár neki hatalmas szerencse, és előtte rengeteg kiesés nullázás kellett volna ahhoz, hogy megszerezze a harmadik világbajnokiját.

Charles a második helyről jó eséllyel indult, hogy az idén újra feltörő, teljesen új vezetéssel rendelkező Ferrarit több mint 20 év után ismét a csapatok legelejére juttassa. Tudtam mennyire fontos a fiúnak, hogy a Forma 1 legendás csapatát visszahozza arra a szintre, amit meg is érdemel. Habár kifejezetten szerette és élvezte a Mercedesnél eltöltött idejét, és nem is lehetne hálásabb a csapatnak, hiszen velük érte el azt álmát amit kisgyerekkora óta várt, a szíve mindig is a pirosak felé húzta.

– Romain! – kiáltottam a kis barnahajú ördögfióka után, aki huncut mosollyal próbált meg elbújni előlem a Ferrari épületének előcsarnokában. – Most meg vagy! – kaptam nevetve a karomba, miután rövid időn belül utol értem. A kezemben ficánkoló kis csoda, nevetve próbált meg kiszabadulni ölelő karjaim közül.

A kisfiam, Romain Andrea Charles Hervé Leclerc, pontosan három évvel ezelőtt csöppent bele az életünkbe. Szemei ugyanolyan rikító kékek voltak mint az enyémek, de ezen felül tiszta Charles volt. Minden egyes szava, gesztikulálása és mozzanata az apukájáé volt. Olyanok voltak, mint két tojás. Romain kicsi kora óta imádott velünk a versenypályára járni. Eleinte igyekeztük őt megóvni a médiától, de a kicsi szeme, akárhányszor meghallotta egy motor felbódulását ragyogóbban csillogott, mint bármikor. Idén kezdte el apukája menedzselésével a gokartozást, amit annyira élvez, hogy a kisautóból olykor ki sem tudjuk rángatni.

– Ne anya, tegyél le! – nevetett még mindig a karomban Rome. El sem hiszem, hogy már három éves. Olyan érzés, mintha tegnap fogtam volna először a karomba.

– Csak akkor ha kapok egy puszit – mutattam rá a bal orcámra. A kisfiam kérdés nélkül felém hajolt, és egy nagy cuppanós puszival ajándékozott meg engem.

Hiába imádja az apját, mindig is az anyja fia lesz. Igyekszem kiélvezni ezt az időszakot, ameddig csak lehet.

– Apa! – csillant fel kék szeme, amint meglátta felénk közeledni tűzpiros overáljában Charles-t.

A fiú lassú léptekkel haladt végig a folyosón felénk. Romain meg sem várta amíg ideért, inkább apró lábaival felé futott és az apja karjai közé ugrott. Charles igyekezte úgy megfogni a kisfiát, hogy a kezében békésen nézelődő kislányunkat ne zavarja meg egyáltalán.

Romain születése után két évvel nem egészen tervezetten érkezett meg hozzánk Amelie Noëlle Jules Leclerc, ezzel teljessé téve a mi kis családunkat. Habár mindkét gyermekünket ugyanúgy neveltük, a két kicsi nem is lehetne jobban egymás ellentétjei. Rome a világ legtündéribb és szerényebb kisgyereke, aki csak velünk, a szüleivel és közeli hozzátartozóival tud olykor csintalan lenni. Amie vele ellentétben habár még csak most lesz egy éves, egy igazi rosszcsont. Mindig eléri amit akar hatalmas apukájától örökölt zöld szemeivel. Habár nagyjából mindenki szerint a kislányunk is tiszta apukája, én azért néhányszor, ha a nap úgy süt rá, látom saját magam benne.

– Lassan, lassan – ölelte át szorosan Romain-t Charles. – Vigyázzunk a húgira is.

Sokszor volt olyan pillanatom a kapcsolatunk alatt Charlessal, amikor azt éreztem nem szerethetem már ennél is jobban. De abban a pillanatban, amikor először fogta a kezébe a kisfiúnkat a méhem a szó szoros értelemben hátraszaltókat nyomott a boldogságtól. Charles-nál jobb apukát, és társat a gyereknevelésben nem is kívánhatnék. Mindent megtesz a családjáért, és mindig a gyerekei az első neki.

És ezen felül még mindig a legtökéletesebb férj. Nem csak a gyerekei anyját látja bennem, hanem azt a nőt is, akibe beleszeretett. Szerencsére a szüleink és a barátaink sokat segítenünk nekünk, így Charlessal mindig igyekszünk a gyerekek nélkül is eltölteni közös időt, ahol csakis egymásra figyelhetünk, anélkül, hogy különböző gyerekdalokra táncoljunk a nappali közepén.

– Szia szívem! – öleltem meg én is, miután pár perc eltelte után a kis családomhoz léptem. Charles egy gyors csókot lehelt ajkaimra, amit természetesen Romain, mint mostanában mindig hangos fújolással kísérte. Tudtuk jól, hogy csak szívat minket a kicsi, pontosan ezért mentünk bele mi is a játékába.

– Gyönyörű vagy – suttogta a fülembe Charles a szavakat, amik még hét év közösen eltöltött idő után is képesek voltak pírt hozni az arcomra.

– Apaaa, anyaaa – nyújtotta el a szavakat a közöttünk álló Romain, miközben kis ujjaival bökdöste mindkettőnk lábát. Úgy tekintettünk le rá, mintha nem tudnánk mire a nagy izgatottság. – Most akkor nem lesz torta? – kérdezte suttogva tőlünk a kisfiunk, miután az apukájával leguggoltunk hozzá.

– Hát nem tudom. – csóválta meg a fejét színjátszva Charles. Aprón, alig feltűnően beharaptam az alsó ajkam, hogy a belőlem feltörő nevetést visszatartsam. A velem szemben guggoló fiú arca habár csalódottságot mutatott, a szemei csak úgy ragyogtak a mosolygástól. – Miért is kellene tortáznunk ma?

– Hát mert ma lettem 3 éves apa – sóhajtott fel értetlenül Romain, miközben három ujját felemelte, ezzel is nyomatékosítva az apukájában, hogy ma ő a szülinapos.

Charles már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de Romain amint megpillantotta a fiú háta mögött felé közeledő, tűzijátékkal díszített piros színű tortát, egyből az asztal felé kezdett rohanni. Charlestól átvettem az eddig kezében üldögélő kislányunkat, aki a fények láttán hangosan felkuncogva kémlelt hol engem, hol pedig a bátyját az apukájával.

Az egész csapat, aki csak számított a Ferrarinál, most összegyűlt itt, hogy megünnepljük a kisfiúnkat. Romain imádott a csapat garázsánál ólálkodni, a mérnökökkel és a stratégiai vezetőkkel különösen jó kapcsolatot ápolt.

– Tanti auguri a te, tanti auguri a te, tanti auguri a Romain, tanti auguri a te – énekelte közösen az épületben tartózkodó összes ember. Romain büszkén, kihúzott háttal ült Charles kezében, arcára a legédesebb mosoly ült ki, amitől az anyai szívem túlcsordult a boldogságtól.

Körülöttünk mindenhol piros pólóba bújt, mosolygós arcok álltak. Sokukat nem ismertem, ha igen akkor is csak látásból, de igazán jól esett, hogy a kisfiam boldogsága érdekében megjelentek a mai délelőtt itt, hogy velünk együtt ünnepeljenek. Sokadszorra ugyan az elmúlt évek alatt, de ismét bebizonyosodott számomra, hogy a száguldó cirkusz nem csak egy sportág, hanem egy igazi nagy család. Csak egy kakukktojás állt a tömegben, kék, Red Bull-os sapkába bújtatott fejjel. Valószínüleg ha az itt dolgozók nem lennének tisztában azzal, hogy Max Verstappen a családunk jó barátja, kinézték volna. De annak ellenére, hogy órákon belül a két fiú ugyanazért a trófeáért fog megküzdeni, ezt most teljesen mértékben félretették.

Max kezében egy tejfölszőke hajú kislány üldögélt, egy fehér rajzlappal a kezében. A két pici között, mindössze tizenegy hónapnyi különbség van Romain javára. Szerencsésnek mondhatja magát a társaságunk, hiszen a gyerkőcök pár év vagy hónap különbséggel, de egyszerre érkeztek, így a picik egymás társaságát élvezve nőhettek fel.

– Maxie! – kiáltott fel Romain, miután felfedezte a tömegből felénk tartó keresztapukáját. – Hát eljöttél!

– Ki nem hagytam volna a kedvenc keresztfiam harmadik születésnapját – borzolta össze a haját Max Romainnek – Boldog születésnapot nagyfiú! Lora is puszil, perceken belül bármikor befuthat. Odette – bökdöste meg óvatosan a kezében ülő teljesen megszeppent kislányt.

– Boldog szülinapot Ro – motyogta halkan, szinte az apukája nyakába szégyenlősen Odette a szavakat, miközben Rome felé nyújtotta az eddig kezében szorongatott lapját.

– Köszönöm szépen – köszönte meg elpirulva Romain az ajándékot.

A két kicsi oda meg vissza voltak egymásért, én pedig imádtam nézni, ahogy együtt felnőnek. Charles természetesen mindig azzal cukkolja Maxet, hogy fog még az ő nagyfia egyszer félmeztelenül kisétálni a nappalijába a lánya szobájából, amire visszavágva a holland mindig figyelmezteti a monacóit, hogy ne feledje el neki is van egy lánya. Mindketten eszméletlenül féltik a lányaikat, Lorával mindig azon viccelődünk, hogy már előre féltjük azokat a fiúkat, akik megpróbálnak majd Amelie és Odette közelébe férkőzni. Addig álljanak fél lábon.

– Kincsem kívánj valamit – simítottam meg felkarját, miközben a torta közepén égő hármas számú gyertyára mutattam.

Romain egy pillanatra behunyta a szemét, erősen összeszorította öklét, és egy jó nagy levegővétel után, igaz kissé köpködve, de elfújta a halvány lánggal égő gyertyát. A hely tapsviharban és fütyöléssel töltődött fel. Charlessal mindketten egyszerre adtunk puszit a kisfiunk arcára, aki csak mosolyogva átölelt minket.

– Elmondhatom mit kívántam? – suttogta nekünk izgatottan.

Tudom, hogy ilyenkor az a babona, hogy ha elmondjuk mit kívántunk akkor az nem válik valóra, de egy három éves kisgyereknek ezt sehogy sem tudnám elmagyarázni, és amúgy is túl izgatott volt, hogy megossza velünk a hírt, nem volt szívünk ezt elrontani.

– Na mit? – mosolygott rá a bal oldaláról Charles.

– Azt, hogy ma apa nyerje meg a versenyt. – bújt oda az apukája arcához.

Charles szemei kissé elhomályosodtak a kisfiunk mondatára. Kívánhatott volna bármit a világon, ami saját magának szól, ő mégis inkább az apukájára gondolt. A legédesebb és legjószívűbb ember számomra a világon ez 100 cm-es kis tömör csoda.

❀ ❀ ❀

A régi hetes fogatból, mára már csak négyen versenyeznek az autóversenyzés top kategóriájában. És ebből a négy srácból egy valaki ma, a 2028-as év világbajnoka lesz. A 20. Abu Dhabi Nagydíj különlegessége alkalmából a baráti társaságunkból ma mindenki tiszteletét tette itt. Pierrék velünk ültek a Ferrari garázsában, Carlos és Isa a Mercedesnek kijelölt Paddock részen foglaltak helyet, Daniel pedig Lora társaságában drukkolt Maxnek és a Red bullnak. Habár minden egyes porcikám szurkolt és izgult azért, hogy a mai napon Charles kerüljön ki a futamból győztesként, egy aprónyi kis csalódottsággal ugyan, de bárki is nyerne közülük, én örülnék. És ezzel szerintem ma mindenki így van.

A versenyek nagy része túl hosszú Romain-nak ahhoz, együltében végig nézze. Mindig talál magának valami egyéb elfoglaltságot, és csak fél szemmel szokott a képernyőn lenni a tekintete. Ma viszont a legmesszebb ahova ment az ölemből, az legfeljebb annyi volt, hogy átült Pierre-hez. Ezen kívül kék szemeit le sem vette az előttünk elterülő hatalmas képernyőről. Minden egyes előzésnél ujjongásban tört ki, és egyfolytában Pierre-t zaklatta a különféle kérdéseivel, hogy mi miért történik épp. A bátyám hősiesen állta az unokaöccse ráakaszkodását. Mellettünk a baba kocsiban Amelie békésen aludt, csak a futam végéhez közeledve kezdett el ébredezni. Születése óta imád a versenyautók hangos zúgására elaludni, sokszor otthon is bekapcsoljuk neki a tévén, hiszen ez tökéletes fehér zaj forrást biztosít neki egy békés ki szundikáláshoz.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem az utolsó tíz kör versenyautózását. Csak abban reménykedtem semmi ütközés nem lesz, és nem a FIA-nak kell beleszólnia a végeredmény kialakulásába.

Az egész verseny során a pole pozícióból induló Lando, és a mögüle rajtoló Charles vezetett felváltva. Max és George ebbe a játszmába ma lényegesen nem tudtak beleszólni, a brit és a monacói volt még versenyben a világbajnoki címért. Charles az utolsó tíz körben egy jóval frissebb gumiszettel igyekezett felzárkózni Lando mögé, aki minden erejével próbálta életben tartani a már lassan harminc körös keményeit.

Charles az utolsó előtti kör ötös kanyarjában vetődött be magabiztosan Lando mellé úgy, hogy a DRS zóna alatt ráadásul ő legyen az aki tudja nyitni a hátsószárnyait. A garázs megőrült, a mérnökök torkaszakadtukból kiabáltak, Romain a nyakamba ugorva ujjongott, még Amelie is sikítozott örömében, bár szerintem ő még nem nagyon foghatta fel mi is történik körülötte.

A tenyerem izzadt, levegőt is alig mertem venni, amikor az élen autozó piros kocsi ráfordult az utolsó kört megkezdő egyenesre. Igaz, hogy Charles egy bő tizenöt körrel frissebb gumikon autózott, de sokat koptak az abroncsok a tíz körös intenzív felzárkózása alatt. Lando öregebb gumijai jóval kíméltebb állapotokban voltak, így tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy a brit biztosan vissza fog még támadni.

A nyolcas kanyart követően Charles mélyebbet fékezett a kelleténél, így rosszabbul tudott kigyorsítani, ezzel esélyt adva a mögötte szorosan autózó Landonak a vezetés visszaszerzésére. Pár másodperc erejéig a két autó egymás mellett haladt, ám Charles keményen ott tartotta a kilences kanyar bejáratánál a Ferrariját, és sikeresen kivédekezte a brit támadását. Itt már mindannyian tudtuk, hogyha Charles nem hibázik a visszamaradó kevesebb mint félkörös távban, Lando már nem fog tudni visszatámadni.

– És már csak egy kanyar, Leclerc ráfordul a tizenhatosba! És a 2028-as év világbajnoka Charles Leclerc! Micsoda szezon, micsoda utolsó futam! – a kommentátor hangja szinte üvöltötte a még mindig fülünkön tartott fülesen keresztül.

Könnyek sokaságában törtem ki, és azt sem tudtam kit öleljek meg először. Romain örömében körbe futotta vagy háromszor a tágas garázst,a mérnökök egymást szinte fellökve indultak meg a kijárat felé. Pascale, Arthur és Lorenzo szinte egyszerre indultak meg felém, mindannyian sírtunk az örömünkben. Kimi Räikkönen 2007-es világbajnoki címe óta Charles az első Ferrari pilóta, aki az élre tudta vezetni a pirosok csapatát. Akaratlanul is Julesra és Hervére gondoltam, akik fentről nézve most biztosan nagyon büszkék a fiúra.

Fel sem fogtam, hogy a tömeggel a bokszutca felé vettük az irányt. A Ferrari kinti itányító pultjánál a csapatfőnök, és a stratégiai vezetők tomboltak, egymás szavába vágva kiabáltak. Verratti kiszúrva minket a gyerekekkel magához hívatott. Elsőként engem ölelgetett meg miközben könnyeit törölgette, majd Romain-nal pacsizott le. A Pascale kezében ártatlan szemekkel néző kislányom feje búbját csak óvatosan megsimogatta. Affonso Verratti második éve volt mindössze csak a Ferrari csapatfőnöke, de jelentőst változásokat hozott az olasz istálló számára. A kezemből hirtelen kikapta Romain-t, hogy átemelje a minket elválasztó alacsony korláton, majd engem is odahívott az irányító pult elé magukhoz. A fejünkre két mikrofonnal felszerelt fülest rakott, Charles ugyanis még nem végzett a versenyt követő tiszteltkörrel, és még mindig az autóban ülve ült.

– Szia apa! – szólt kiabálva a mikrofonjába Rome, miután Affonso lenyomta a rádiózásért felelős gombot. – Annyira ügyes voltál ma, nagyon szeretlek, ez volt életem legjobb szülinapi ajándéka.

Charles hangos zokogásban tört ki, amit meghallotta kisfia rádióüzenetét. A szívem összeszorult, a könnyek megsokasodtak az arcomon. Most rajtam volt a sor, hogy a szerelmemhez szóljak, de egy hang sem jött ki a torkomból.

– Büszkék vagyunk rád – mondtam neki elcsukló hangon. – Szeretlek, ünnepelj mert megérdemled! – a végét már szinte kiabáltam.

– Annyira szeretlek titeket! – Charles csak ennyit tudott mondani, de szavak nélkül is tudtam mit érez és gondol. Nem kellett hangot adnia neki.

A családunk társaságában futóléptekkel indultunk meg a pódium elé, hogy első sorból ugorhassunk Charles nyakába, amint kiszáll a díszhelyre parkolt tűzpiros Ferrariból. A monacói másodpercekkel azután kászálódott ki a vezetőülésből, hogy mi odaértünk. Romain-t szorosan fogtam a korlátra ültetve, hogy a nagy örömködésben még véletlenül sem essen le. Charles az autója tetején megállva emelte mindkét öklét fel, miközben fejével az ég felé nézett. Tudtam, hogy azokra a szeretteire gondol, akik ma nem ünnepelhetnek vele.

Lando szorosan mögötte érkezett be, és halvány mosollyal az arcán gratulált Charles-nak miután megölelte. A csalódottság az arcán teljes mértékben kivehető volt, de tudtam hogy nem bánja, hogy így kellett veszítenie. A verseny évek óta nem volt ennyire kiélezett, és a pilóták is jobban élvezték a folyamatos harcot, mint a húsz másodperccel való megnyerést. Ugyanakkor sportemberek, akik mindig nyerni akarnak, így természetes volt, hogy aki ma nem elsőként ért a célba, az bosszankodott. Második lenni a legrosszabb, mondhat bárki bármit.

Charles-t ezek után a szerelői és mérnökei kapták el. A fiút szinte elemelték a földtől annyira elmondhatatlanul extázisban égtek. Habár Charles iszonyú hálás volt a csapatáért, és az egész éves munkájukért, láttam hogy miután levette a fejét szorító szoros sisakját, szemeivel minket keresett. Amint tekintetünk találkozott, arcára még szélesebb mosoly ült ki mint eddig. Gyors léptekkel haladt felénk, és óriási lendülettel borult a nyakunkba. Egyik karjával engem tartott szorosan, másikkal Romain-t igyekezett ő is fogni.

Charles újabb zokogásban tört ki, és már én sem tudtam némán sírni mellette. Annyira büszke és boldog voltam rá, hogy azt sem szavakkal, sem tettekkel nem tudtam kifejezni. Romain az apukája nyakába csimpaszkodott, és hiába próbáltam meg leszedni a fiúról, mondván hogy hagyja az apukáját ünnepelni, ő az élete árán is szorosan kapaszkodott a fáradt és izzadt Charles-ba. Egy idő után feladta, és a monacói is csak intett nekem, hogy nyugodtan hagyjam. Charles ezután megölelgette a másik családját, és az ott álló barátainkkal is igyekezett lepacsizni. Ameliet kivette édesanyja kezéből, és hatalmas puszit nyomott a kis arcocskájára, amitől a kislányunk hangos nevetésben tört ki. A beérkező pilóták sorra veregették meg Charles vállát, Max pedig nem csak őt, hanem engem is szorosan megölelgetett.

Romain még az interjúzás alatt sem engedte el az apukája kezét, de mentségére szóljon nagyon ügyesen és csendben végig hallgatta Charles mondandóját. Felipe, aki az interjút készítette Charlessal még a kisfiunk felé is tartotta a mikrofont egy kérdés erejéig, aki csillogó szemekkel áradozott az apukájáról. Amelie a kezemben nagyon jól viselte a nagy nyüzsgést és a hangzavart, a kameráknak pedig úgy pózolt, mint egy igazi kis díva.

Verratti megengedte Charles-nak, hogy a kisfiunk vele együtt ünnepelhessen a fenti nagy pódiumünnepségben. Elsőként Maxet szólította a bemondó a harmadik helyre, majd Lando futott fel a második helyre. Utolsóként Charles nevét kiabálták, aki Romainnel a kezében integetett a lentállóknak. A kisfiunk mielőtt elfoglalta volna a helyét az apukája mellett, még lepacsizott Landoval és a keresztapjával. Pillanatokon belül felcsendült a monacói nemzeti himnusz, amit Charles könnyek között énekelt.

Charles végig a tekintetemet kereste, nekem pedig szintén könnyek mardosták szemeimet. Büszke voltam rá, és arra amit elért az életében.

A legszerencsésebb és legboldogabb embernek éreztem magam, ezen a sokaknak semmitmondó, ám számomra mégis több okból is különleges naptól.

Azt hiszem erre mondják azt, hogy igen, megcsináltuk.

V É G E