𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟓.

A tegnap este sokkal inkább hosszabbra sikeredett, mint ahogyan azt terveztük volna. Az anyáékkal való beszélgetésem után rendeztem a soraimat a barátnőimmel is, mindent elmesélve arról, hogy mi is a helyzet valójában velem és a fiúval. Chiara és Gen természetesen majd' kiugrottak a bőrükből, olyan boldogok voltak a hírtől. Elmondásuk szerint ez egy tökéletes romantikus történet kezdete, és remélik, hogy végül beleszeretek a fiúba. Nem akartam elrontani a kedvüket azzal, hogy közöljem, erre sajnos biztosan nem látok esélyt.

Charlessal nem lesz egyszerű élni, ez száz százalék. Kezdjük azzal, hogy a vacsoránál majdnem szó szerint lenyomta a falatokat a torkomon, még akkor is, ha foggal-körömmel védekeztem ellene. Arról nem is beszélve, hogy a fiú előszeretettel mutogatja a felsőtestét zuhanyzás előtt, zuhanyzás után, alváskor, reggelente, vagy igazándiból bármikor amikor lehetősége nyílik arra, hogy levehesse a pólóját. És hogy miért csinálja ezt? Tökéletesen jól látja, hogy ezzel az őrületbe kerget, ugyanis lehetetlen levenni arról a kidolgozott hasizomról a tekintetet.

Tegnap este realizálódott bennem, hogy attól függetlenül, hogy az együttéléskor szerencsére külön szobában aludhatunk, a nagydíjakon elszállásolt hotelekben egy ágyon kell majd osztoznunk. Természetesen megrémültem ettől a ténytől, mert hiába Charles jófiú viselkedése, attól függetlenül férfiből van, így a biztonság kedvéért tegnap este egy tökéletes védelmi rendszert alkottam meg. Kettőnk közé temérdeknyi párnát építettem fel, hogy a fiúnak még csak eszébe se jusson felém közelednie az éjszaka folyamán.

A reggelünk sem indult jobban. Későn feküdtünk le, és az ügyvédekkel való találkozás miatt roppant korán keltünk. Amíg Charlesnak nagyjából 10 perc kellett az elkészüléshez, addig én vagy fél órán keresztül szenvedtem a tökéletesen puha ágyból való kikelés miatt. Hát igen, sohasem mondtam magam a reggelek emberének.

– Line, iparkodj mert el fogunk késni! Még be kell ugranunk hozzád meg hozzám is, mert kezdem úgy érezni, hogy így laza másfél nap után kezd rám rohadni ez a ruha! – hallottam meg Charles hangját, miközben én még a zuhany alatt álltam, és relaxáltam.

– Egy perc és kész vagyok! – kiáltottam ki. Úgy gondolom nem mondok el túl nagy újdonságot azzal, hogy mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.

Hallottam ahogy a fiú idegesen topog lábfejével. Jó érzés volt, hogy most picit én húzhatom az agyát, és én kergethetem az őrületbe, hiszen eddig csak neki járt ez a megtiszteltetés. Éppen teljesen elmerülve gondolataimban folytattam a jóleső fürdőzést, amikor hirtelen kicsapódott a fürdőszoba ajtaja. Villámsebességgel vettem magam elé a szerencsére közelemben lévő törölközőt, mielőtt Charles anyaszült meztelenül meglátott volna.

– Normális vagy? – kiáltottam rá mérgesen. A fiú öntelt mosolyát le sem lehetett vakarni az arcáról. Az apró anyag éppen csak eltakarta fenekem alját, így mozdulatlanul álltam előtte – Megtennéd végre, hogy kimész innen?

– Ó, ne tudd meg én ezt mennyire élvezem – Charles arcán pajzán mosoly jelent meg, miközben végig mért – És egyébként is. Ha én innen most kimegyek, soha az életbe nem indulunk el, és tényleg sietnünk kéne – nézett rá az órájára.

– Menj a francba Leclerc! – viharoztam ki dühösen a fürdőből. Igyekeztem fénysebességgel felölöltözni és elkészülni, mielőtt őnagysága mégegyszer rám ront, hogy élvezkedjen látványomban.

❊❊❊

Idegesen kopogtattam a körmeim a hatalmas faasztalon. Egy örökkévalóságnak tűnt az ügyvédek érkezése. Óvatosan oldalra fordítottam fejemet reménykedve abban, hogy Charles arcáról is hasonló érzelmeket fogok tudni leolvasni, de a fiú mint egy robot, úgy ült a tárgyalóteremben.

Piszok nehéz lesz ez a cirka fél év, erre a mai reggel után jöttem rá igazán. Nem csak Charles miatt, akinek közelsége egyszerre ijesztő és megnyugtató, hanem a rengeteg figyelem miatt is amit kapni fogok. Miután az apartmanomhoz értünk, körübelül fél órát a kinézetemmel töltöttem el, hogy a semmiből felbukkanó újságírók nehogy bele tudjanak kötni bármibe is rajtam.

És ez nem jó. Kényszeresen meg akarok felelni mindennek és mindenkinek. Valóban maximalista vagyok, de ilyen szintű társadalmi nyomást 16 éves korom óta nem éreztem, és az az időszak nem éppen a legjobb dolgokra emlékeztett. Szóval nem tudom azt mondani, hogy nem ijesztett meg teljesen ez az előttem álló időszak.

Gondolatmenetemből szerencsére hamar kizökkentettek a tárgyalóterembe belépő ügyvédek. Meglepődtem amikor 2 férfi helyett, egy nő és egy férfi nyújtotta kezét felém bemutatkozásképpen.

– Hugo Biancheri – mondta egy nálam bő húsz évvel idősebb férfi – Leclerc ügyvédje vagyok, már jó pár éve. Bemutatom kolléganőmet, Bernadette Palmerot aki ebben az ügyben téged fog képviselni – mutatott rá a mellette álló fiatal, nagyjából harmincas éveiben járó szőke hölgyre.

– Adeline Rossi, örülök hogy megismerhetem önöket – mosolyogtam rájuk, annak ellenére hogy belül rettegtem.

– Szerintem térjünk is rá a lényegre – foglalt helyet Hugo, majd elővett egy hatalmas kupacnyi papírt – Az aláírásokra majd később visszatérünk, gondolom azt már tudja kedves, hogy titoktartási kötelezettsége van, és erről fog nyilotkazni nekünk írásban. Tehát, senkinek nem beszélhet erről a hamis eljegyzésről, amennyiben megszegi ezt, az jogi következményeket fog maga után vonni.

– Természetesen ez nem csak rád, hanem Leclerc úrra is vonatkozik – szólt közbe Bernadette. Jól esett, hogy valóban úgy éreztem, hogy ő az én oldalamon áll, nem pedig a Charlest védi.

– Így van. Tisztázzuk az önökre vonatkozó szabályokat, vagy tudják őket? – érdeklődött a férfi. Charles egész végig kerülte mindenkivel a szemkontaktus, szimplán csak maga elé meredve bólintott kettőt ezzel válaszolva az ügyvéd úr kérdésére. – Rendben. Azokat nem ismételném el, amiket már Leclercnek kiküldtünk emailben, ha jól gondolom erről már tájékoztatták önt is Adeline. Ilyenekre gondolok, hogy mikor kell megjelennie a pilótával, hol kell laknia stb.

– Igen, igen erről már beszéltünk Charlessal.

– Remek, akkor térjünk át arra, hogy ki mit közölhet le a médiában. Mindannyian tudjuk, hogy a riporterek és újságírok mennyire ki tudják forgatni egy ember mondandóját, pláne ha az illető nem jártas az interjúadásban, így Bernadettel közösen úgy gondoljuk, hogy amíg bele nem jön Adeline ebbe az új életbe, addig hagyjuk Charlesra az önökről való nyilatkozást. Biztos vagyok benne, hogy önt is bombázni fogják a kérdésekkel, főleg a közelgő Monacói Nagydíjon, de igyekezzen rövid, egyszerű válaszokat adni a kérdésekre – magyarázta Hugo.

Hatalmas kő esett le a szívemről ezen mondatok hallatán, ugyanis ha valamit nagyon utálok még, az a nyilvános beszéd. Biztosan mindig belekavarodok, és elrontom, szóval kitűnő ötlet, hogy nekem ne kelljen beszélnem.

– Ami pedig még fontos. Az eljegyzés felbontásáig nem lehet egyikőjüknek sem érzelmi, sem pedig szexuális kapcsolata másik partnerrel. Ez fontos a pletykák elkerülése végett, szóval kérjük önöket erre figyeljenek oda nagyon. Már egy kis ártatlannak tűnő flört is tönkreteheti az egész felépített tervet és illúziót – mondta Bernadette, miközben orrán megpihenő szemüvegét levette, és kezében tartva mutogatott vele.

– Bármi probléma adódik, megadjuk a számunkat, keressenek minket bátran. Novemberben össze kell majd ülnünk még egyszer, hogy átnézzük az eljegyzés felbontásának részleteit, de ez még igencsak a jövő zenéje, egyenlőre írják alá ezeket a papírokat – nyújtott felénk két nagy tömbnyi papírt.

– Szignóval, vagy teljes névvel? – kérdeztem meg az ügyvédektől félve.

– Elég szignóval, csak nézzen ki ugyanúgy az összes papíron.

Kifújtam az eddig benn tartott levegőt, és kicsit lenyugtattam szapora szívverésem. Ha Hugoék azt mondták volna most, hogy teljes névvel kell aláírnom a papírokat, lehet leesek a székről. Még mindig örlődtem belül, hogy mégis hogyan mondjam el az igazat Charlesnak, vagyis pontosabban mikor. Soha nem voltam jó az ilyesfajta beszélgetésekben így meg kell mondjam picit féltem tőle.

Charles az egész haza fele vezető utunkon sem tervezett hozzám szólni. Fogalmam sincs mi lehet egész pontosan a baja, de ha ő így akarja eltölteni ezt a fenn maradandó időt az én társaságomban, hát akkor én nem fogok erősködni.

Nem igazán értettem a fiú hirtelen pálfordulását. Rajtam is nehéz kiigazodni, ezt pontosan jól tudom, na de Charleson! Mintha minden egyes másodpercben megváltoznának a gondolatai, érzelmei. Egyik pillanatban még a szemével is levetkőztet, a másikban meg rám sem mer nézni. Tudom, hogy milyen nehéz megnyílni egy új embernek, hiszen nekem soha nem ment, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is fog, de legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy a nagymenő Forma 1-es sztár, Monaco hőse Charles Leclerc is hasonló problémákkal küzd.

Az ügyvédekkel való találkozás után elváltak a fiúval útjaink. Én a régi apartmanom felé vettem az irányt, míg ő Pierre-hez tartott. Úgy érzem besokallt, de nem akarja hogy lássam milyen az, így legjobb barátja társaságába menekült.

Mint ahogy tegnap apáékkal is megbeszéltem, nem fogom kiadni a lakásomat másnak, attól még, hogy ideiglenesen Charleshoz költözöm. Kell egy menedék, ahová a legrosszabb napjaimkor is elbújhatok, ahol senki sem látja, ha épp levegőt alig kapva sírok, ahol nyugodtan bele üvölthetek a párnába anélkül, hogy Charles aggódó tekintetével találjam szembe magam.

Fura lesz ez az együtt élés. Soha nem volt még igazán komoly párkapcsolatom, és annak ellenére hogy ez sem igazi, valamilyen szinten mégis az. Hiszen ha nem is szerelmi szinten, de társak leszünk a következő fél évben, és ha tetszik nekünk, ha nem, jóban rosszban támogatnunk kell egymást. Ez pedig nekem új dolog, nem tudom hogyan kell jól csinálni. Még saját magamat sem tudom helyre hozni, hogy segíthetnék egy másik embert?!

❊❊❊

Éjjel kettő körül ébredhettem fel egy szörnyű, régóta kísértő rémálomból. Az ügyvédek óta nem láttam Charlest, fogalmam sincs merre lehet, de most hálát adtam az Istennek, hogy egyedül lehetek a házban. Csapzott hajjal, a rémülettől még mindig remegő testtel igyekeztem megközelíteni a konyhát, hogy csináljak magamnak egy finom kakaót. Kiskorom óta ez az egyetlen dolog, ami az éjszaka közepén meg tud nyugtatni.

Nem telt sok időbe amíg elkészítettem, és már éppen indulni is akartam vissza a szobámba, amikor tekintetem megakadt a nappaliból nyíló teraszról beszűrődő apró fénycsíkon. Közelebb léptem pár lépéssel, hogy jobban megnézzem mi is okozza. Charles ült kint egyedül egy gyertya társaságában. Üres tekintettel nézte a gyönyörű fényekben tündöklő Monte-Carlo utcáit.

Tovább akartam menni. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy ő ott van, de egyszerűen képtelen voltam rá. Helyette lábaim ismét a konyhába vezettek, hogy a fiúnak is készítsek egy finom nyugtató kakaót, majd a nappalian talált sötétkék pokrócot a vállamra terítettem. Így léptem ki óvatosan hozzá a teraszra.

– Zavarhatlak? – kérdeztem tőle halkan, szinte magam elé suttogva. Charles rám emelte tekintetét, aprón, alig észrevehtő módon mosolyra húzta a száját és bólintott. Arrébb csúszott a kint található kényelmes kerti bútoron, ezzel helyet adva nekem. Miközben leültem az eddig kezemben tartott bögréket az előttünk lévő üvegasztalra helyeztem.

– Azok mik? – mutatott rá a két meleg italra. A hajnali órákban Monaco utcáit hűs szellő fújta be, amitől még szorosabban burkolóztam be a takaró alá.

– Kakaó – láttam a fiú arcán, hogy először nem hiszi el amit mondok – Nem tudtam aludni, és ilyenkor nekem mindig csak a kakaó segít. Valahogy megnyugtat – vontam meg a vállam – Csináltam neked is. Kóstold meg, még jó meleg.

– Köszönöm – mosolygott kisfiúsan.

Hihetetlen, hogy már egy apró gesztus is, ami jóformán természetes, mekkora örömet tud okozni egy embernek. Nem tudom Charles, hogy élheti meg a hírességét lelkileg, de nagyon úgy néz ki, hogy sok mindenkitől nem kaphatott őszinte szeretetet. Minden kedvességnek lehetett egy utómondata, amiben szivesség, vagy kérés hangozhatott el. Legalábbis, ha a 15 éves énemből indulok ki, akkor biztosan.

Egy darabig csendben ülve egymás mellett iszogattuk az istenire sikerült kakaónkat, miközben a Monte-Carlo lenyűgöző városát néztünk. Nem hittem volna soha, de úgy érzem beleszerettem ebbe a városba. Egyszerűen az itt zajló éle, pörgés és csillogás teljesem beszippantott. Úgy érzem, soha nem akarom elhagyni már ezt a helyet.

Egy idő után óvatosan Charlesra tekintettem. Nem tudtam eldönteni, hogy szimplán csak fáradt vagy valami nagyobb dolog is gyötri a lelkét. Soha nem csináltam még ilyet, mert tudom mennyire rossz érzés amikor kikérdeznek, de most valahogy nem tudtam magamban tartani a szavakat.

– Charles – szólítottam meg, amire a fiú rám emelte a félhomályban még gyönyörűbbnek látszó szemeit. – Nem tudom bánt-e valami, de ha igen, akkor szeretném, hogy tudd elmondhatod nekem. Tudom, hogy ezt könnyű mondani, ezért is egy opcióként ajánlom fel, tényleg nem fogok erőltetni semmit. Nem szeretnék utána lélekbeható motivációs beszéddel untatni, oktatni sem szeretnélek. Csak tudom, néha mennyire jól esik valakinek kimondani a gondjainkat, és picit leemelni a vállainkról őket. Szóval, ha te is úgy gondolod, akkor egy kis időre szivesen átveszem a téged összenyomó dolgokat.

Charles egy pillanatra teljesen lesokkolódott, és nem találta a megfelelő szavakat.

– Ez remélem tudod, hogy fordítva is igaz. Én nem tudnám ilyen szépen megfogalmazni, de tényleg számíthatsz rám Line. Viszont későre jár, holnap te is dolgozol, nekem pedig edzésem lesz ideje elmenni aludni – állt fel mellőlem a fiú. Még nem állt készen arra, hogy megossza velem a gondjait, ami teljesen érthető. Majd úgyis mondja, ha érzi eljött az ideje.

Charles felém nyújtotta kezét, hogy felsegítsen a kis kinti kanapéról, és egyszerre indultunk meg befelé. Hiába voltunk szinte végig csendben a kint töltött idő során, soha nem éreztem még magam ilyen közel talán senkihez sem, mint abban a pillanatban hozzá. Ez pedig egyszerre volt csodás, és rémisztő is egyben.

– Charles – szóltam neki, mielőtt még befordulhatott volna a szobájába. A fiú kérdő tekintettel nézett vissza rám.

Végig futott az agyamon rengeteg opció. Hogy kitálalok neki arról ki vagyok, honnan jöttem, mit éltem át. Egy másodperc töredékéig tényleg azt hittem, hogy mindent elmondok neki, hogy el kell mondjam mi történt velem. De a szavak egyszerűen nem jöttek. Belülről szinte üvöltöztem, ám egy hang sem jött ki a számból. Így kétségbeesetten csak odafutottam hozzá, és szorosan karjaimba zártam.

Fejemet vállaiba fúrtam, és megpróbáltam minél közelebb húzni magamhoz. Hallottam ahogy a fiú halkan felsóhajt a megkönnyebültségtől. Mindkettőnknek szüksége volt most erre a mozdulatra, hogy a sok rossz után ami az elmúlt napokban történt, a hetet pozitívan és motiváltan tudjuk elkezdeni. Ez az ölelés kellett arra, hogy tudjunk miből töltekezni.

Én pedig még soha nem éreztem ennyire biztonságban magam, mint az ő ölelő karjaiban.

❀ ❀ ❀

Sziasztok Kedveseim!

Megérkeztem a legújabb résszel! Ha tetszik, jelezzétek nekem, nagyon kiváncsi vagyok a véleményetekre!

Hogy vagytok?

Én képzeljétek, egyre jobban. Igaz, most lépett ki a legfontosobb ember az életemből - a semmiből -, de a barátaim mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne roskadjak teljesen magamba. Úgy érzem sokat fejlődtem, és habár még mindig fáj az illető hiánya, igyekszem minél inkább elfoglalni magam.

Ha ti is hasonlón mentek keresztül jelenleg, akkor tényleg csak annyit tudok tanácsolni, hogy fel a fejjel, és ne legyetek egyedül semmiképpen! Legyetek a barátaitokkal, tanuljatok, edzettek, csináljatok olyan dolgokat amik boldoggá tesznek titeket! Tudom, hogy ez piszok nehéz. De az ilyen helyzetekben tényleg a túlélésre kell hajtani! És a legnagyobb mission impossible az, hogy el kell fogadni az elfogadhatatlan.

Lezárásképp, egy idézetet hoztam nektek, ismételten a Kis hercegből.

"Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele."

Vigyázzatok magatokra!

Millió puszi,
Windee