A repülőn a stewardess már közölte, hogy valami sztrájk miatt New Yorkban le kell szállnunk, és már akkor sem voltam elragadtatva, de tudom, hogy az ilyen előfordul.
De most, amikor a kivetítőkre csak a pótlójárat folyamatos késését posztolják, kezdek egyre dühösebb lenni.
Apát és anyát is értesítettem a helyzetről, de sokat nem tudnak tenni az ügy érdekében, nyilvánvalóan, az aggódáson kívül.

5 óra várakozás után - aminek kivételesen egyetlen percét sem tölthettem zenéléssel, ugyanis hiába jártam körbe a terminált, zongorát nem találtam - úgy döntök, ideje lenne némi ennivalót magamhoz venni. A tekintetem körbejáratom az éttermek kínálatán, majd a Subwayre esik a választásom.

Két szendviccsel, egy sütivel és egy palack vízzel baktatok ki az étteremből, amiket a bőröndömmel és hátizsákommal egyetemben próbálok egyensúlyozni úgy, hogy semmit ne dobjak el. A kivitelezhetetlennek tűnő művelet végrehajtása közben körübelül 5 lépés/perc átlagot sikerül produkálnom, amíg valaki rá nem kulcsolja az ujjait a bőrönd fogantyúját szorító kezemre.
Hirtelen megfordulok, ezzel együtt pedig sikerül eldobnom az üveget. Várom, hogy a műanyag hangosan csattanjon a földön, ám ez nem történik meg: a velem szemben mosolygó fiú tigrisreflexeinek köszönhetően.
- Jó ég, Daniel! - a döbbenettel együtt egy mosoly is kiül az arcomra, ahogy realizálom, hogy a két héttel ezelőtt megismert srác áll előttem.
- Szia, Emma! - mondja kuncogva, és idenyújtja az elejtett üveget. - Ne segítsek?
- Köszönöm - pislogok hálásan, ahogy átveszi a bőröndöm, majd határozottan elindul egy irányba.
- És egyébként, te hogy kerülsz ide? - kérdezi pár másodperc után.
- A londoni gépemnek le kellett szállnia, valami probléma akadt a LAX-on.
- Akkor már ketten vagyunk - biccent kelletlenül. - LA-be utazol? Hogyhogy?
- Apukám ott él. Kéthetente utazom oda-vissza London és Los Angeles között.
- Azta - bólint elkerekedett szemekkel nem mindennapi családmodellem hallatára.
- Ez van, megszoktam - vonok vállat. - És te?
- Stúdió, utómunkálatok az albumon. Augusztus végén jelenik majd meg, de addig még hátra van Ázsia a mostani turnénkból, és van némi javítanivalónk.
- Ázsia? - most rajtam van a sor, hogy meglepődjek.
Fogalmam sem volt, hogy Daniel és a többi fiú sikere ilyen nagy, habár tény, hogy mióta a múltkori videó fennvan az interneten, a követőim száma rohamosan nő minden szociális platformon.
- Most először - mosolyodik el büszkén.

A következő fél órát a Why Don't We történetének hallgatásával töltöm, ám ezt cseppet sem bánom: Daniel hatalmas beleéléssel magyaráz a banda megalakulásától kezdve, a karácsonyi albumon át, a hamarosan megjelenő lemez részleteiig mindent.

Mint Bray, amikor a fociról beszél - mosolydom el az eszembejutott fiú magam elé képzelt átszellemült arcán.

- És most itt vagyunk - tárja szét a karját Daniel, széles vigyorral.
- Így igaz - bólintok félmosollyal.
- És nem tudjuk, mikor jön a repülő.
- És tényleg nem.
- Remélem, késik még.

happy two years
<3