Utálok várni.
Jó, mondjuk, nem hinném, hogy bárki is különösebb rajongója ennek az "elfoglaltságnak" (nem is tudod elfoglalni magad, csak vársz!), de én egyszerűen ki nem állhatom.
Tegyük fel, hogy a világ összes emberének van x ideje, amit várakozással tölt az életében. A buszra, a vonatra, egy elkéső barátra, egy mozifilm kezdetére, egy album megjelenésére, egy bármilyen rendezvényre.
Azt hiszem, én ezt a bizonyos "x időt" körübelül nyolcszorosan léptem már túl, ráadásul alig 17 év alatt.

De az, hogy sajnáltatom magam, az ég világon semmin sem fog változtatni - ülök le a terminálba helyezett zongora elé. Tulajdonképpen talán a hangszer mentett meg az idegösszeroppanástól, amit a néha több órás késéssel érkező vagy induló repülők okozhattak volna. Végigsimítom az ismerős billentyűket, majd némi gondolkodás után belevágok a Holdfény szonátába. 13 éves korom óta játszom a darabot, így szinte hibátlanul szól. Akik elhaladnak mellettem, mind mosolyognak, sőt van, aki meg is áll, hiszen itt egyikőnk sem siet sehova - várunk.
Egy kislány tágra nyílt szemekkel, elbűvölve figyeli ujjaim gyors mozgását a hangokon. Abbahagyom a játékot, és intek neki, hogy jöjjön közelebb, mire felmászik mellém a zongoraszékre. Kezemet az övére téve kezdek bele egy egyszerű, rögtönzött dallamba, majd észreveszem, hogy - feltehetőleg - a kislány anyukája meghatódva filmez minket a telefonjával. Az apróság néhány perc után már egyedül is eltalálja a hangokat, majd csillogó szemekkel néz rám.
- Nagyon ügyes vagy - mosolygok rá biztatóan. Ekkor az anyukája lép oda hozzánk, megköszöni, hogy zongoráztam a lányával, és a videofelvételről is tájékoztat - természetesen semmi ellenvetésem sincs ellene. A kislány kézenfogva a nőt sétál el, de visszafordul, és vigyorogva integet.
A következő, aki megáll a hangszer mellett, egy tizenkét éves forma fiú, egy totyogó kezét szorongatva. Félénken kérdezi meg, hogy el tudnám-e játszani a Star Wars zenéjét, mire elmosolyodva kezdek bele Williams jól ismert művébe. Anno apa unszolására kellett megtanulnom az intrót, aki a mai napig is odavan a Csillagok háborújáért.
Miután a gyerekek elmennek, a karórámra pillantok, és örömmel konstatálom, hogy a kedvenc Liszt-darabomra még pont jut idő: így finoman kezdem el a Liebesträume harmadik noktürnjét. Csak a darab végén eszmélek fel, néhányan megtapsolnak, amit egy bólintással köszönök meg, majd a hátizsákom vállamra csapva, bőröndömet magam után húzva indulok az A36-os kapu felé.

A repülőút most sem több vagy kevesebb, mint máskor: körübelül 10 és fél órát rabol el az életemből. Vagyis tulajdonképpen csak kettőt, hiszen a telefonom kijelzője a visszakapcsolást követően azonnal 8 órával kevesebbet mutat, mint a karórám, aminek mutatóját rutinos mozdulattal állítom hátrébb.
Kisétálva a repülőtérről, azonnal megpillantom Mr. Egan lesötétített üvegű, fekete autóját. Ő udvariasan kiszáll, berakja a bőröndöm a csomagtérbe, kinyitja nekem a hátsó ajtót, majd miután bekászálódtam, be is csukja. A reptérről apa házáig tartó, 20 perces úton ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint mindig: hogy utaztam, milyen a suli, összejött-e Robert és Nina a múltheti buliban Zelindánál, és hogy Thomas Petriksont végül kirúgták-e a graffitis incidens után. Mr. Egan imádja a gimis pletykákat.
Mire elmesélem neki, hogy Robert végül nem jött el Zelinda partijára, ezért Nina azt reméli, hogy a ma esti összejövetelen csak ott lesz; oda is érünk a Newmont-otthonhoz. Mr. Egan előre viszi a csomagjaimat, én pedig nevetve hagyom, hogy Zaj összeugrálja a lábam. A kutya persze lelkesen követ a házba is, további simogatás reményében.
- Sziasztok! - kiáltom el magam, hiszen a hatalmas házban legtöbbször így kommunikálunk. - Apa!
A hívott személy helyett azonban Odelle jelenik meg, mögötte a friss hétéves Nate-tel.
- Emmie! De jó, hogy itt vagy! Hogy utaztál? - a mostohaanyámból őszinte szeretet és vidámság sugárzik, ahogy mindig. Óvatosan felemelem a kisöcsém, aki hadarva üdvözöl, majd a legújabb játékáról kezd mesélni. Pár pillanattal később megjelenik a másik három öcsém is: Noah és Nolan valami videójátékon vitatkozva robognak le a lépcsőn, Nelson pedig egy könyvvel a kezében bukkan fel a nappaliból.

Az együtt töltött nap után apával lezárásként közösen megsétáltatjuk Zaját, miközben a fontosabb londoni dolgokról számolok be neki, például a jegyeimről, de ide tartozik anya és a másik új családom tagjainak hogyléte is. Fejemet rázva mesélem el neki Caroline legújabb hóbortjait, és hogy a húgommal még mindig nem felhőtlen a viszonyunk.

Este már arra sincs időm, hogy az ébredező londoni barátaimmal foglalkozzak, hiszen hiába vagyok hozzászokva, már vagy egy napja nem aludtam.