N I N A

Imádtam az adrenalint, ahogy végigáradt egész testemen, miközben szememet a következő akadályon járattam és figyeltem lovaimat, hogy a megfelelő pillanatban húzzam meg a szárat épp annyira, hogy reagáljanak rá és elforduljanak.

Amíg a pályán voltam, megszűnt körülöttem minden. Nem hallottam a tömeg kiabálásait, a zenét, ami a pálya melletti hangszórókból szólt, csupán a hangos bemondó tompa hangját hallottam, de azt is elnyomta segédhajtóim kiabálásai, melyek közvetlen mögülem jöttem és milliónyi instrukcióval láttak el.

Csak én voltam és a lovaim. Nem számított, milyen eredményt érek el, mennyit hibázok. Sose azért csináltam, hanem mert jól éreztem magam és mert bizonyítani akartam saját magamnak, hogy vagyok olyan jó, mint a többi bajnok. Ha pedig mégis serleggel a kezemben zártam egy-egy versenyt, örültem neki.

Most is ezt az érzést készültem átélni, de még volt előttem két versenyző, akik mind hollandok voltak. Furcsa volt ilyen nagyszabású versenyen részt vennem, de büszke voltam, amiért kijutottam a Lipcsében megrendezett fedeles kupadöntőre, ahol először indultam négyes fogattal. Eddig mindig csak két lovat hajtottam, de edzőm unszolására beadtam a derekam és kipróbáltam magam más helyzetben is. Dobrovitz Józsefre mindig számíthatott az ember. Rengeteg közös élményünk volt, ami mind csupa pozitív. Szinte családtagnak számítottam náluk, fia, Joci szintén a hugaként bánt velem. Folyton szívattuk egymást, de mindenben támogatást is nyújtottunk a másiknak. Örültem, hogy a csapatjukhoz tartozhatok, amire valószínűleg sokan vágynak még rajtam kívül.

A szüleim már négy éves koromban tudták, hogy lovas lány lesz belőlem, mikor megláttam életemben először egy barna kis pónit és félelem nélkül szaladtam oda hozzá, hogy megsimogathassam. Mint később kiderült, utálta a gyerekeket, még sem zavartatta magát, mikor már hátára kapaszkodtam fel, tovább legelt. Valami leírhatatlan kötődés alakult ki köztem és a lovak között. Édesapám lovak között nőtt fel, ahogy nagypapám is. Nem volt kérdés, hogy engem is ezen az úton indítsanak el és talán majd nekem sikerül megvalósítanom, amit nekik nem. Bekerülni a magyar csapatba, ami igen kemény kihívás volt.

Tekintve a kezdeti kudarcokat a kisebb kategóriájú versenyeken, ahol csak én nem voltam szomorú, azt hitték ez mégsem nekem való sport. Tizenhét évesen megszereztem a Pest megyei bajnoki címet, ami már kellő önbizalommal ruházott fel, hogy felhívhassam a világbajnok magyar fogathajtót és kérjem segítségét a továbbiakban, mint edzőm. Kérdés nélkül vállalta el. Elmondásai alapján, ha nem én hívom, ő tette volna meg ezt a lépést. Figyelemmel kísért, mióta megnyertem az első országos kettes fogathajtó bajnokságot. Hatalmas örömmel töltött el, amiért látta bennem azt, amiért küzdöttem és azt, hogy mennyire nem a pénz vagy a siker motivál. Persze ezt szerette volna kicsit belém plántálni, mivel ez is nagy hajtóerő lehet verseny előtt.

-Felkészültél? - teszi vállamra nagy tenyerét Józsi, miközben a pályát hibátlanul végighajtó holland srácot figyelem és azon gondolkozok, vajon én is képes leszek-e erre.

-Meglátjuk, miután lehajtottam a pályáról - kacsintok rá játékosan és visszasétálok vele fogatomhoz, ahol a csapat már vár rám.

Szüleim a lelátó valamelyik sorában görcsölnek és izgulnak miattam, de velük ellentétben én ezt egyáltalán nem így élem meg. Tudom, hogy most görcsben van a gyomrom, de amint meghallom a bíró sípját és a csengőt, ami rajthoz invitál, nem fogok semmire odafigyelni, csak arra, hogy jól hajtsak és hiba nélkül teljesítsem a szerintem könnyű pályát. Rengeteg gyakorlás van mögöttem. Hóban, hidegben is kint voltam és hajtottam. Sosem voltam olyan, akit megrémiszt egy kis mínusz télen, nem lehetett leszedni a bakról vagy nyeregből, mikor melyik sportot űztem. Minden lovamat lovagoltam, hiszen a fogatlovak jó teljesítményét sokféle gyakorlattal lehet növelni.

Felszálltam a maraton hintóra, majd övemet bekapcsoltam és feltettem fekete sisakomat. A gerincvédőm fehér ingem és sötétkék mellényem alatt volt, sosem szerettem, ha rontja az összképet. Barna kesztyűmet gondosan húztam fel vékony ujjaimra, majd vettem kezembe a hajtószárat és a hosszú ostort. Mind a négy fekete lovam nyugodtan állt és várták indító jelzésemet, melyet számmal való cuppogással adtam meg nekik, miután a hangos bemondó nevemet szólította, miszerint hajtsak pályára.

-Tizenhatosnál óvatosan! - kiabált még utánam Józsi, ahogy a pálya bejárata felé hajtottam.

Unokatestvérem, Evelin áll közvetlen mögöttem, aki annak idején Józsi segédhajtója is volt. A balance segédhajtómat, Tomit Józsitól kaptam. Hármasunk elég jól összeszokott, pár versenyt már együtt csináltunk végig, eddig eredményesen.

Még egy utolsó pillantást vetettem az akadályokra, melyek között középen megálltam, hogy köszöntsem a verseny bizottságot, majd a csengő megszólalása után, elindultam, hogy gyorsabb tempót vegyek fel és a rajt felé irányítottam a négy lovat, akikkel csak elsuhantunk a mérőóra előtt, ami azonnal elkezdte számolni az időt.

A pálya széles volt, így tartanom kellett az iramot, hogy bele férjek az időbe, sőt minél jobbat menjek, mint a többi hajtó. Ennél a versenynél pillanatokon múlik minden. Egy rossz mozdulat és kiesek a ritmusból és ami még rosszabb, a lovaim is. Onnan pedig buktam az egészet. Most mégsem féltem, éreztem, hogy minden a helyén van és már a tizenegyedik akadálynál járok, utána csak egy hosszú egyenes, a dobogó, egy éles bal kanyar, végül az összetett akadály és a cél egyenes. Az összetett akadályra hívta fel Józsi figyelmemet, tudta, hogy szeretem lecsapni a kanyarokat, ám ez itt pont nem kedvezett volna nekem, mivel elkaszáltam volna az akadályon levő sárga labdát. Minden a gyorsaságon múlott, amivel nem volt problémánk. Lovaim kimondottan jó erőben voltak és nem kellett túlzottan biztatni őket. Tomi és Evelin a kanyaroknál bedőltek, hogy egyensúlyozzák a könnyű szerkezetű kocsit, míg én a hajtásra figyelhettem. A pályát mindig kívülről tudtam, sosem kértem segítséget, Evelin mégis mindig mondta, mikor merre kell mennem.

Az utolsó akadályon is áthaladva felpillantottam az órára, ami eszeveszettül számolt, én pedig a célegyenesben lovaim nevét kiabálva dobtam közéjük szinte a hajtószárat. Úgy nyúltak előre lábaikkal, mint a nyulak. Fantasztikus érzés volt, ahogy egyszerre indultak meg és érezték, hogy most nekik is mindent bele kell adniuk.

A célon áthaladva az óra megállt, én pedig visszafogtam a lovakat. Fejemet forgatva néztem vissza az órára, melytől tágra nyíltak a szemeim. Benne voltam az alapidőben, ráadásul eddig az enyém a legjobb idő, ezzel dobogós vagyok, igaz még négy versenyző van utánam, de reméltem a legjobbakat.

Evi nyakamba ugrott hátulról és a fülembe kiabálta, hogy 'hibátlan'. Csak akkor fogtam fel, mikor tudatosította velem, az eredményt. Olyan hihetetlen volt, hogy fiatalként ilyen időt értem el hiba nélkül a sok rutinos hajtó között. Hallottam a hangos bemondót és a felcsendülő zenét, valamint a nézők hangos kiabálásait, mely között elég sok magyar is volt. Leírhatatlan volt, még a hideg is futkosott hátamon, szívem eszeveszett tempóban vert, pedig már épp lehajtottam a pályáról, melynek szélén Józsi várt vigyorogva, aki Tomi mellé ugrott fel hátra és jött velünk az edzőpálya irányába, ahová nem jöhettek be illetéktelenek.

Szívem a fülemben zakatolt és éreztem, ahogy túlteng bennem az adrenalin. El sem hiszem, hogy megcsináltam. Ezzel az eredménnyel már esélyes vagyok, hogy bekerüljek a magyar csapatba és én is részt vehessek az Aachen-i VB-n. Addig még sok versenyt kell megnyernem, például a jövőhetit is, amit szponzorunk, a Redbull rendez. Nem egy nagyszabású verseny, de gyakorlásnak tökéletes lesz.

-Hiába mondtam, hogy lassíts a tizenhatosnál! - segít le Józsi a kocsiról, miután többiek leszálltak, hogy megfogják a lovakat.

-Úgy gondoltam, az egyenesben már nincs mit veszítenem - nevetem el magam kockázatos tettemre gondolva, ahol szerencsém volt, hogy nem farolt jobban ki a kocsi és el tudtam menni az akadály között. Életem egyik legjobb versenye volt a mai.

-Azért Aachenben ezt ne játszd el - lök oldalba, majd megölel - Ügyes voltál!

-Köszönöm! - megyek lovaimhoz és mind a négyet agyon puszilgatom, amiért ma sem hagytak cserben és maximumot nyújtottak.

Szerettem volna kifogni az eredményhirdetésig és még megnézni, hátha elcsípek egy utolsó indulót. Lovaim izzadtak voltak és habosak. Dominót én magam vezettem el a mobil boxokhoz, ahol az ötödik csere lovam, Zsivány várt minket nyihogva. Ő is olyan fekete volt télen, mint Dominó. A többiek, Pompás, Sólyom és Aladin világosabbak voltak, szinte sötét pejek.

Bevezettük őket helyükre, ahol levettük róluk a szerszámokat, amiket Evelin és Tomi mentek letakarítani, míg én a lovakat rendeztem el Józsival, s közben anyu és apu is megérkezett.

-Na hol van a legjobb hajtó, nem láttad Joci? - hallom apa vidám hangját, majd meg is pillantom Dominó nyaka alatt elnézve. Szélesen elmosolyodom és kilépek a boxból, hogy nyakába ugorhassak.

-Láttad, milyen jól mentek? - nézek rá hatalmas örömmel az arcomon, ami az övén is kirajzolódott. Anya könnyes szemekkel ölelt meg.

-Igen, de úgy hallottam, nem fogadtad meg az edződ tanácsát - biccent Józsi felé, aki szeretett volna kimaradni a beszélgetésből és inkább a lovakat kefélte le és bontotta szét bebogyózott sörényüket.

-Nincs gond Gabi, jól hajtott a lány - meglepetésemre mégis bevédett apa előtt - Ezt pedig mi már megbeszéltük, igaz Nina? - néz rám kacsintva, ezzel jelezve, hogy engedjem őt segíteni.

-Igen - bólintottam gyorsan, hogy mehessek vissza a pálya szélére.

Lovas csizmámba tűrt sötét farmeromat kicsit leporoltam, majd világoskék ingemre felvettem a Wagner feliratú sötétkék mellényemet, aminek összképét imádtam. Csinosnak éreztem benne magamat annak ellenére, hogy lovas lányként ritkán vettem fel kisestélyiket.

A behajtó folyosón sétáltam az egyre hangosabb esemény irányába, mikor Dorina barátnőm rohant felém VIP kártyájával a nyakában, ami az enyémben is ott díszelgett. Már nem viseltem kobakot és gerincvédőt, szétszedtem hajamat is, így lazán omlottak vállaimra sötétszőke tincseim.

-Kurva jók voltatok! - visítja fülemben, miután úgy ugrott nyakamba, hogy majdnem elestünk.

-Köszi - nevetem el magamat és hálásan tekintek rá amiért itt van velem. Kevés közeli barátom volt a sport miatt, de aki a barátom volt, arra igenis számíthattam bármikor. Dorina nagyon sokat segített, hogy az edzések és versenyek miatt ne maradjak le a suliban és fel tudjak zárkózni. Az érettségi után szerettem volna halasztani és jól átgondolni a tovább tanulást a sport miatt, hiszen minden időmet és energiámat ebbe fektettem, szerettem volna minél jobb lenni és kijutni Aachenbe. Arra pedig nem sok lehetőségem lett volna egyetem mellett.

-Igazi handsome boyok a bal oldali lelátó aljában - hajol Dorina fülemhez, miközben a kordonon támasztva kezeimet figyelem az utolsó hajtót, amint pályára hajt szürke lovaival. Azonnal a hallott irányba fordítom fejemet, ahol meg is pillantom, kikről is beszélt barátnőm sötétbarna tincseit igazgatva és szerintem abban bízott, majd kiszúrnak minket.

-Ugyan kérlek, ezek a Redbull Leipzig focista csillagai - legyintek, amint felismerem Willi Orbant, mivel én is nézek néha napján válogatott foci meccseket. Szemet szúr a mellette ülő sötét hajú srác, aki megállás nélkül telefonját bújta és nem úgy tűnt, mint akit érdekelnek az események. Bunkó.

-Na és? - neveti el magát Dorina. - Attól még kukkolhatom őket, nem?!

-Felőlem - vonok vállat és hatalmas akaraterővel elveszem szemeimet a fekete hajúról, aki még mindig nem nézett fel egy pillanatra se a pályára, mikor megszólalt a versenyzőt rajthoz szólító csengő. Az ilyen, minek jön el nézőnek?! A Redbull mindig küld játékosokat is, akiknek ez csapatépítő tréningként van elkönyvelve, ha itt Lipcsében vagy Salzburgban rendeznek versenyt. Nem sokan ajánlkoznak, legtöbbször a fiatalok jönnek el, vagy friss igazolások, hogy ezzel is azt mutassa a szponzor, milyen összhang van nála a különböző sportágaknál is.

Az utolsó induló vert néhány labdát, így már nem volt kérdés, hogy valóban dobogóra kerültem. A pontos eredményt azonban nem tudtam, mivel nem kísértem figyelemmel mindenkit. Józsi is visszatért a pálya mellé szüleimmel, akik arcán levakarhatatlan mosoly terült szét. Én sem voltam különb. Tudtam, hogy ezzel közelebb kerültem ismét a célom eléréséhez és csak ez számított.

Fűtött volt a stadion, én mégis remegtem az izgalom miatt, amint felsorakoztam a többi hajtóval a bizottság előtt és vártam az eredményhirdetést. Szerettem, hogy a németek nem időztek az unalmas felvezetőszövegekkel, inkább a lényegre tértek, hiszen nekünk csak ez számított. Mint mindig most is hátulról előre felé haladva mondták el az eredményeket és adták át a szalagokat, majd a 6. helyezettől serleget is minden kategóriában. Mivel ma csak kettes és négyesfogathajtó versenyt rendeztek, utolsóként vártam, hogy végre kimondják nevemet és minimum a harmadik helyezést elérjem. Mikor viszont már a harmadik és második helyezett is fent állt a dobogón, megfordult fejemben, talán kifelejtették a nevemet, de mikor kimondták egy enyhe akcentussal a Wagner Nina nevet és, hogy első helyezés, szám elé kapva kezemet sétáltam remegő lábaimmal ki a sorból és álltam fel a dobogó legtetejére.

Ezzel részvételt nyertem az aacheni kvalifikációs verseny sorozatba. El sem hiszem. Ez egy valóra vált álom!

Mindenfelől hallottam a magyarok ujjongását és kiabálásait, amitől libabőrös lettem. Lehajoltam, hogy a bizottság elnöke nyakamba akaszthassa a medált, majd a lovak kantárfejére tűzendő szalagot és a hatalmas serleget, amit a magasba emeltem. Szinte folytak a könnyeim az örömtől. Most jött ki rajtam az elmúlt hónapok feszültsége, mert kezemben tarthattam munkám gyümölcsét és tudtam, hogy jó úton haladok.

Hatalmas tapsvihar kíséretében sétáltam le a többiekkel, hogy a pályához érkező riporterekkel elkészítsem az elmaradhatatlan interjúkat. Valószínűleg sokan kíváncsiak voltak rá, ki vagyok. Lipcsei Betta hatalmas mosollyal arcán várt rám szüleim és a csapat mellett, akik átvették a díjakat, hogy elvégezhessem a kötelező beszélgetést. Tudtam, hogy valószínűleg élőben megy a közvetítés, szóval nem szabad hibáznom, de még mindig a nemrégiben történt események hatása alatt voltam.

-És máris itt van velünk Wagner Nina, aki mindössze húszévesen megnyerte a Lipcsében megrendezett fedeles fogathajtó selejtező versenyt négyesfogat kategóriában - beszél rutinosan a kamerába, ami elhangzott mondata után egyenesen felém fordul - Nina, először is gratulálunk neked, nem semmi teljesítményt nyújtottál ma! - mosolyog, majd elém tolja mikrofonját is.

-Köszönöm szépen a csapat nevében is - mosolygok a vékony nőre, aki érzem, sok kérdéssel fog elhalmozni. Általában semmilyen problémám nincsen az interjúkkal, számtalanszor volt már benne részem, most mégis idegesen tördeltem ujjaimat.

-Hogy érzed most magad? Milyen érzés első helyezettnek lenni? - kérdezi izgatottan, én pedig komolyan elgondolkodok rajta.

-Szerintem még nem nagyon fogtam fel, ami most történt - nevetek kínosan, hiszen tényleg így éreztem.

-Persze ez elég nagy lépés, mivel ezzel bekerültél a lehetséges hajtók névsorában, akik képviselhetik hazánkat a 2021-es Aachenben megrendezett világbajnokságon!

-Igen, tulajdonképpen ez egy hatalmas felelősség és még igen hosszú út áll előttem, de megteszek mindent annak érdekében, hogy ott lehessek - mosolyomat, ha akarnám se tudnám leplezni. Most nem.

-Úgy érzed megfelelően dolgozott össze ma a csapatod?

-Teljes mértékben - bólintok határozottan - A csapatom szinte a családból, az edzőmből és a közeli barátokból áll, akik mindenben segítséget tudnak nekem nyújtani és mérhetetlen hálával tartozom nekik, nélkülük nem lehetnék most itt!

-Azért kicsit kiélezett volt a helyzet, hiszen előtted sokan mentek hibátlan kört remek idővel. Könnyű volt ezek tudatában végig hajtani a pályát?

-Nem gondoltam erre, amíg fent voltam - vonok vállat lazára véve a témát - A pályára és a lovaimra koncentráltam.

-Tudatosan zárod ki a környezetedet ilyenkor?

-Szerintem ez nekem ösztönösen megy - nevetem el magam. Sosem értettem azokat, akik azzal tudnak foglalkozni hajtás közben, hogy milyen zene szól közben.

-Jövőhéten rendezik a Redbull Cup-ot, amire téged is neveztek. Mire számítasz a versenyt illetően?

-Nem számítok semmire - rázom fejem mosolyogva - Szeretnék egy jót hajtani, a többi meg majd jön magától.

-Nina, nagyon sok sikert kívánunk neked!

-Köszönöm szépen! - bólintok mosolyogva, majd megkönnyebbülve sétálok el, miután Betta az adás végeztével is gratulált, mint civil és váltottunk néhány szót még a versenyről.

Vissza akartam menni a lovakat még megnézni, mielőtt a szállodába mentem volna, hogy átöltözzek valami kényelmes ruhába, de amint megláttam Dorina mocskos vigyorát, tudtam, hogy erre nem lesz semmi szükség. Állandóan járt az agya valamin.

-Na hol ünnepeljük meg, hogy bajnok lettél? - csatlakozik mellém, miközben elindulok anyáék után, akik pár méterrel előttünk jártak és épp Józsival vitattak meg valamit. Imádtam a lipcsei stadiont. Olyan szép és hangulatos volt. Jövőhéten ugyanilyen jól kell hajtanom itt. De ma már nem foglalkozom ezzel, ráérek holnap.

-Lehetne a szállodai szobánkban egy üveg pezsgővel? - kérdezem félve, de úgyis tudom, hogy nem lesz a válasza. Nem volt problémám a bulizással, viszont az életvitelem nem engedett meg sűrűn ilyeneket.

-Ugyan kérlek! - csapott vállon nevetve - Most nyertél meg egy fontos versenyt! Még szép, hogy elmegyünk valahová. Ki is néztem egy szupi helyet - veszi elő telefonját izgatottan, hogy nekem is megmutassa.

Tulajdonképpen a lovas élet kicsit erről is szólt. A nagy versenyek voltak a legjobbak, ahol három nap, három különböző versenyszám volt. Esténként mindenki kint volt a kamionja előtt és iszogatott, beszélgetett. Emlékszem, mikor egyszer Józsi berúgatott a pálinkájával egy holland hajtót és mi sem voltunk már szín józanok, de másnap mindenki úgy ült a bakon, mint akinek semmi baja nem volt. Végül is ezt is lehet mondani bulizásnak. Csak mi kicsit másképp csináltuk.

-Figyeld már! - lök oldalba barátnőm, aminek hatására kicsit kibillenek egyensúlyomból. - A helyes palik a te lovaidat csekkolják! - mutat irányukba, én pedig elkapom kezét, nehogy észrevegyenek minket, hogy róluk beszélünk. Ez a nő folyton leéget.

-Ne aggódj hozzájuk se mernek nyúlni, még a végén lószőrös lesz a kezük. - forgatom szemeimet, mikor meglátom a lelátón még telefonját nyomkodó fiút, aki magasságával is kitűnt a többiek közül. De nem csak ez miatt vonzotta tekintetemet, hanem az egész lénye volt vonzó és rohadtul nem értettem miért. Talán mert arcon csapott a felismerés, mikor eszembe jutott a neve, amit nemrég hallottam a tévében és már az arca is beugrott. Szoboszlai Dominik. De ez nem változtatott a tényen, hogy csak egy nagyképű focista ő is. Márkás cipőt és ruhát viselt a széthúzott kabát alatt. Felvágós.

VIP kártya lógott az ő nyakukban is, velünk ellentétben ők kabátot viseltek, hiszen egyiküket sem fűtötte az adrenalin, mint engem. Dorinát pedig a miattam ért izgalom melegítette. Utáltam a túlzott városi embereket, sőt inkább fiatalokat, akik fintorogva sétáltak el a lovak mellett, holott ezért váltották ki a VIP kártyát, hogy bemehessenek ilyen helyekre.

Tudomást sem véve róluk mentem be Dominóhoz a boxba, hogy rátegyem a lótakarót éjszakára, hiszen télen csalókás az idő még idebent is. Dorinát megkértem, hogy a többiekre is tegye rá, minél hamarabb végezzünk itt. Nem tudom szüleim és edzőm hová lettek. Evi és Tomi éjszakára mentek hozni maguknak vacsorát, mivel ők maradnak itt vigyázni a lovakra annak ellenére, hogy gondoskodtak az egész területen biztonsági őrökről. Éreztem magamon a tekinteteket és tudtam, hogy a négy főből álló focista társaság figyeli minden mozdulatomat, miközben beszélnek valamit a háttérben, de nem vagyok képes kivenni, mit, pedig értem a németet nagyon is.

Lovam hasa alatt áthúzva a takaró övét csatolom rá, hogy ne tudja lehemperegni az éjszaka folyamán a faforgácsból álló alomban. Félve néztem fel, ki az, aki rajtam legelteti szemeit, de ekkorát még sosem csalódtam. Szoboszlai simogatta Dominó puha orrát, majd rám nézett, mikor észlelte, hogy figyelem.

-Vigyázz, nehogy egy porszem kerüljön a cipődre - figyelmeztetem teli iróniával, amiért egy nem túl kedves pillantást kaptam. Ó szegény, azt hiszi, engem meg tud ezzel hatni. Mekkora pofára esés lehet ez most neki.

-Miért te vagy a sportoló, ha ők végzik a munkát helyetted? - kérdezi cseppet sem kedvesen, amire én is hangnemet váltok. Kösd fel a gatyát labda után futkosó hülye gyerek.

-Tessék? - kérdezem kissé elkerekedett szemekkel, ugyanis valamiért gratulációt vártam tőle, nem pedig egy ilyen bunkó megnyilvánulást. Ő tette fel a megválaszolandó kérdést, most mégis én vártam magyarázatra.

-Nem nagy dolog fent ülni azon a kocsin. Komolyan ez sportnak számít? - ismétli meg kicsit másképp a kérdést, amitől felmegy bennem a pumpa. Kicsit közelebb lépek a nálam jóval magasabb fiúhoz, aki egy tapodtat sem mozdul, pedig barátai már odébb álltak.

-Látom a nagyképűség mellé osztottak egy kis bunkóságot is. Lehet, hogy te kétszer is sorba álltál? - kérdezem rezzenéstelen arccal, amit sikerül megőriznem, pedig legszívesebben akkorát kevertem volna le neki, hogy fejjel esik bele Dominó itató vödrébe. Hozzátenném, megérdemelte volna. Pofátlan.

-Lehet, hogy azért választottad ezt a "sportot" - rajzol macskakörmöket a levegőbe hosszú ujjaival - , mert másban nem voltál elég jó?

-Ezt én is kérdezhetném tőled! - fonom keresztbe kezeimet melleim alatt, miközben kijöttem és bezártam a box ajtaját.

-Szóval tudod, ki vagyok - vigyorodik el győztesen. Apró borostái hívogatóan kacsintanak felém, melyek sármosságot kölcsönöztek fiatalos arcának.

-Igen, egy kibaszott seggfej, akire nincs több szabad percem - sétálok el szorosan mellette, ami miatt nekimentem edzett vállának. Büszke voltam magamra, amiért meg tudtam őrizni hideg véremet és beszóltam neki. Hátra sem nézve hagytam ott a megsemmisült srácot és mentem oda Dorinához, aki figyelemmel kísérte az eseményeket és árgus szemekkel várta, hogy mondjak neki valamit. Közben szemeivel mögém nézett és barna párjainak mozgásából tudtam, hogy Szoboszlai tovább állt. Jól tette.

-Tudod te ki volt ez a csávó? - mutogat utána döbbent arccal és szerintem jobban jártam volna, ha vele beszélget a focista gyerek, mert engem kurvára felpaprikázott.

-Egy pöcs - vonok vállat mellékesen. - Mehetünk? - intek fejemmel a kijárat felé, hiszen ha buliba akar menni, muszáj lesz lezuhanyoznom.

Sziasztok Mindenkinek!  🤗

Nos, ez lett volna az első rész. Tudom, még nem történt annyi minden ebben a fejezetben, de szerettem volna, ha egy kicsit jobban megismeritek főszereplőnket és az ő sportját, amit képvisel. Mit gondoltok a karakteréről ebből a részből? Na és Dorina kinek szimpi?😁

Mit szóltok ahhoz, hogy ilyen kissé elcseszett módon találkoztak főszereplőink egymással és D elég keményen odaszólt N-nek. Ti is úgy látjátok, hogy egy bunkó, ahogy Nina mondta? 🧐🤭

Nagyon várom kommentjeiteket, mit gondoltok erről az első részről és persze hogy mit reméltek, hogyan lesz a továbbiakban. ☺️

Köszönöm, hogy már ennyien felvettétek könyvtáraitokba a könyvet, nagyon hálás vagyok! Remélem tetszeni fog és nem okozok csalódást senkinek. További szép hetet kívánok mindenkinek! 🌸

Millió puszi & ölelés! ❤️