Sziasztok! ❤️
Sajnálom, hogy idepofátlankodok (megint), de nagyon meg szeretném köszönni nektek azt a rengeteg megtekintést és voteot, és persze az aranyos kommenteiteket! Ez nagyon sokat jelent nekem, mivel nem nagyon érzem, hogy bármi érdekfeszítő is lenne mostanában a részekben😅
Nem lopom sokáig az időtöket, még annyit szeretnék elmondani, hogy tegnap elkezdtem egy másik könyvet is! Az egy taekook történetecske, ami rövidebb részekből áll és legfőképpen az érzelmekre helyeztem a hangsúlyt. Aki kíváncsi rá az kukkantson bele! 😉

Köszönöm mégegyszer! Puszi nektek! 💞

Jimin szemszöge :

Kook már teljesen hozzányomorított a mögöttem lévő ismeretlen tárgyhoz, közben a nyakamra tévedve. A kis sunyi, hogy tudja mi a gyengepontom!
- Akarsz egy zongorán dugni? - mormogja fülemtől alig pár centire. A villanykörte fejem felett azonnal kigyúlik: ez egy zongora! De gondolataim Jungkook szavait idézik fel, felfedezésem után. Már megint csinálni akarja?
- Nem lesz egy kicsit... Sok?

Hangom elég kislányosnak hat így kívülről érezve. Kedvesem azonnal megáll tevékenységében, majd lassan arcát enyém elé emeli. Nagyon közel.
- Sok? - hangsúlya hihetetlenséget és némi idegességet hallatt. Én csak állok mint egy szobor és próbálok valami érthetőt kinyőgni kérdésére.
- H-hát tudod mostanában n-nagyon sokszor csin-csináljuk... Meg izé... Ja.

Ennél férfiasabb már nem is lehettem volna esküszöm! De előbbi kislányos zavaromat leküzdve folytatom mondanivalóm.
- Meg itt akarod csinálni, Taehyungéknál? Elment az eszed? Bármikor ránknyithatnak, és nem hinném hogy annyira hangszigeteltek lennének ezek a falak! - mutatok rá a tényekre. Jungoo ez alatt az idő alatt végig arcomat vizsgálta, melyet eddig észre sem vettem annyira. Fekete szembogaraiból semmit nem tudok kiolvasni, arca mimikája pedig mintha arról árulkodna, hogy valamit fontolgat.

- Hát jó. - zárja le a témát ennyivel. Ellép tőlem, majd kimegy a szobából. Én csak lefagyva tekintek utána, hogy most mégis mi van. Ilyen még sosem volt, hogy csakúgy itt hagyott. Pláne, ha éppen AZT akartuk csinálni!

- Hé! Jungkook! - kapok észhez. Engem ő csak ne merjen ott hagyni! Ráadásul azt sem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot...

- Hol van az a szerencsétlen? - kérdezem a nappaliban tévéző szerelmes galamboktól.
- Azt mondta, mennie kell aztán csak úgy kiviharzott... - kezdett bele Tae, de én meg se várva mondatának befejeztét, magamra kapva kabátom rohanok ki a lakásból. Közben ahogy látom, jól beesteledett. Szuper.

Amint ki értem az utcára, szememmel a már nagyon jól ismert ember körvonalait kezdem kutatni. De sehol sem látom, egy árva lélek sincs kint ilyen későn. Egy hatalmasat sóhajtva gondolom át az útitervem, amin idefele jöttem. De valamiért - mondjuk egyik ok a hatalmas sötétség ami körül vesz - fogalmam sincs merre induljak el. Végül a jobb irányba visznek lábaim, így az utca sötétebb része felé próbálok kijutni.

Egyébként nagyon kellemes így estefelé a levegő úgyhogy mivel Jungkook sem nagyon aggódhat értem, lassabra veszem a tempót.

Nagyjából már egy órája, hogy próbálom megtalálni a haza fele vezető utat, de egy eddig teljesen ismeretlen környékre tévedtem. Nem, nem egy ijesztő elhagyatott városrész tárul szemeim elé a sötétségben, hanem egy külvárosi családi házas vidék.

Éppen, hogy elindulnék visszafele a kavicsos úton, ha nem botlanék meg a hirtelen fordulástól. Az éles kis kavicsok feltépik bőröm, amit egy hosszú szisszenéssel díjazok. Tápászkodnék fel helyemről, de nem tudok. Méghozzá azért nem mert lefagyok a mozdulatsor végeztekor.

- Van odakint valaki? - hallok meg egy női hangot mögüllem. Oh a francba! Így még futni sem tudok... Az ismeretlen szólongató felkapcsolja a kinti lámpát, mely tökéletesen megvilágítja szerencsétlen valómat.

- Hé! Jól vagy? - a hang már sokkal közelebbről jön, majd hamar meghallom a kavics csikorgását is miszerint ez a valaki épp a segítségemre siet.

- I-igen. - válaszolom halkan, majd megpróbálok felállni, ami egy kis fájdalommal de sikerül. Amióta nem voltam edzeni - ami majdnem már fél év(!) - nagyon gyenge lettem, ilyen téren. Meg sem lepődök, hogy egy kis horzsolástól már a halálomon vagyok.

- Úristen, neked vérzik a lábad! - kiált fel mellettem megmentőm. Olyan közelről jön hangja, hogy hirtelem emelem rá a tekintetem.

Fiatal, alig lehet 20 éves. Hosszú barna haja takarja majdnem fél arcát, de még így is lehet látni milyen szép. Egy hálóing van csak rajta, pedig ahhoz nincs túl jó idő.
- Inkább menj be, hűvös van. Meg fogsz fázni. - mondom neki, mire szemeit végre arcomra emeli. Látványosan megnéz magának, majd egy halvány pir kezd kibontakozni orcáján, így invitál be otthonába.

Irene - ahogy megtudtam nevét - bekötözte a sebemet,majd kérésemre haza vitt. Útközben elég sokmindent megosztott velem. Például, az apja egy nagyon befolyásos ember volt, de lassan fél éve hogy meghalt. Anyukájával és a kistesójával él, emellett a Szöuli Művészeti Egyetemre jelentkezett, így jövőre ott kezdi az évet.

Telefonszámát belepötyögte enyémbe, majd egy baráti ölelés után visszaszálva autójába elindult.

Lassan tettem meg azt a pár méter utat, míg lakásunkhoz nem érek. Óvatosan lenyomva a kilincset lépek be. Sehol senki. Egy gyors fürdés után megeszem a hűtőben talált epres joghurtot - ami egyébként Jungkooké, de hagy szenvedjen csak kedves édessége hiányától - majd pizsimet magamra kapva megyek a hálóba lefeküdni.

Olyan hajnali 1 tájékában zörgést hallok a bejárat felől. Az idegen hangos lépteivel közelíti meg a szobát, melyben jelenleg tartózkodom. És nem kell csalódnom az idegen kilétében.
- Nocsak, nocsak. Valaki hazatalált?- teszem fel költői kérdésem a nem éppen józannak tűnő Jungkooknak.

Fekete szemeiben a harag és a vágy kereszttüze látszódik, ahogy megközeliti ágyunkat.

Jobb egy részeg Jungkook ma, mint holnap egy mérges?

~dark0997 💜