Kim Haneul nem létezik.- ezek a szavak cikáztak Haneul elmélyében.

A férfi egyetlen mondatával megkérdőjelezte a lány teljes létezését ami sokkolta a vele szemben ülőt.

Nem létezik? Miről beszél?-gondolta.

Értelmetlennek és abszurdnak tartotta a férfi felé tett kijelentését hiszen, hogy állíthatja ezt miközben végig a lány szemébe néz.

- Nem tudom miről beszél, nagyon is létezem itt ülök magával szemben.

- Mesélek neked egy keveset a hozzád hasonló emberekről. Nem szerepeltek semmiféle nyilvántartásban gyakorlatilag mintha nem is léteznétek a társadalomban.

- Az nem lehet ugyanolyan vagyok mint bárki más, nem lehet hogy a maguk rendszere a hibás?

- Három opció áll fenn jelenleg; az első, hogy illegálisan tartózkodik koreában. A második, hogy
a kormány egy beépített embere titkosított információkkal, és a harmadik, hogy eltávolítva
valakit ellopta a személyazonosságát.- folytatta figyelembe se véve a lány előző hozzászólását.

- Nem hazudok magának. Eltűntetni? Azt gondolja megölnék bárkit is?- csattan fel az eddig csendben hallgató lány mire a férfi kilökve székét hozzálép és elkapja csuklóját.

- Ha csak nem James Bondhoz van szerencsém nem sok más opció maradt tekintve a tényeket. Ha nem ölt meg senkit mivel magyarázza ezt...- lengeti meg a lány kezét aki gyorsan kirántja azt a férfi szorításából.

- A kezed olyan friss vér borítja ami még csak éppen, hogy megszáradt. Max másfél órát mondanék rá. Ezekkel a tényekkel már simán átadhatlak az ügyészségnek, de javíhatsz a helyzeteden ha elárulod az igazi személyazonosságod.- foglal
helyet újra a lánnyal szemben de ő csak nemlegesen rázza a fejét.

- Semmiben nem hazudtam önnek. A nevem Kim Haneul, 18 éves vagyok és itt születtem Busanban. Biztos vagyok benne, hogy a szüleim bármelyik pillanatban itt lehetnek értem!

- Rendben várjuk meg őket, addig elmondhatod miért tárcsáztad a segélyhívót.- szólal meg a
tetovált újra egy ideje most először.

- Az engem is érdekelne.- fonta karba kezeit a másik is.

- Tudják van egy nővérem, Kim Yooranak hívják. Sokan Busan angyalának is emlegetik őt.- kezdte a lány felidézni emlékeit de nővére gondolatára nem tudott nem mosolyogni. Annyira szerette és tisztelte idősebb testvérét, hogy ahányszor csak felmerült a neve büszkeséggel töltötte el a fiatalabbat.

- A Busani központi kórház főorvosa, végtelenül kedves és törődő
személy.

Míg a lány teljesen belemerült nővére elemzésébe Jeon a tetováltra nézett aki csak némán bólintott majd elkezdte felírni a lány álltal elhangzottakat. Érdekesnek tartotta a lány hirtelen változását mikor nővéréről beszélt azonban nem volt benne biztos, hogy hihet-e a szavában.

Az évek alatt ráragadt néhány olyan szakmai ártalom mint az emberek kielemzése, sokszor akarva akaratlanul már első látásból megtudta ítélni a másikat de a lány kifürkészhetetlen volt még számára is.

Úgy tűnt korábban eléggé visszahúzódó még a szemébe is alig tudott nézni viszont a nővére nevét említve mintha egy másik emberré vált volna. Bárhogy próbálta felmérni őt mindig ugyanarra jutott.

Ártalmatlan.

Mégis a tények ismeretében most először nem tudott megérzésére hagyatkozni.

Tévedne ez alkalommal?

- A nővérem mindig is nyugodt természet volt. Azonban két napja furcsán kezdett viselkedni...

- Ezt, hogy érted?

- Az adománygyűjtő bál estéjén hirtetlen nyugtalan lett és hideg. Mintha nem is önmaga lett
volna. Visszagondolva talán mert ő is látta....- komorodik el a lány mire a két férfi felkapja fejét.

-Miről beszélsz?

- Egy sötét árnyról ami követett minket...

- Követett? Láttad az arcát?

- Nem, túl sötét volt hogy bármit is lássak belőle.

- Ezután mi történt? Még mindig nem értem, hogy függ ez össze azzal, ahogy rád találtunk.- néz rá Jeon enyhe gúnnyal hangjában.

- Innentől kezdett minden furcsa lenni..

Pár órával korábban

Mély álmából telenfonjára állított ébresztője kellti fel mire a lány megnyújtózva de kikel ágyából
és gyorsan felöltözik. Mint minden hétköznap ez se kezdődött másképp és neki iskolába kellett mennie.

Már a végzős éveiben járt de továbbra se tudta mihez fog kezdeni vagy mivel szeretne foglalkozni. Az osztálytársai már mind tudták melyik egyetemre jelentkeznek és hova tart az útjuk de ő sose gondolkozott el jövőjén.

Első útja a földszintre vezette, hogy megreggelizzen ahogy azt minden reggel szokta indulás előtt azonban most először nem várta kikészített étele az asztalon.

- Ma nem mész iskolába.- hallja háta mögül mire értetlenül néz édesanyjára.- Itthon kell segítened nekem.

- Rendben, de előbb elkísérem Yoorát a kórházba múltkor ott hagytam egy könyvem.- indul az ajtó felé de anyja elkapja karját.

- Nem, majd a nővéred haza hozza ha végezett most pedig gyere és segíts nekem.

Haneul mindig is jó gyerek volt. Sose veszekedett szüleivel vagy lázadt ellenük mint azt az ő korában a tinik szokták, még úgy sem hogy sokkal szigorúbbak voltak vele mint a többi
osztálytársával.

Édesanyja mindig is különösen féltette őt, jobban mint a nővérét. Sokáig nem értette de amikor idősebb lett szülei elmondták neki, hogy 6 évesen egy baleset következtében beverte a fejét ami magyarázta miért nem voltak emlékei a hat éves korából, és az azt megelőző évekről.

Tudván ezt azóta sose zavarta a nő már már túlzó védelmezése azonban most először mintha nem tudott volna őszintén az anyja szemébe nézni. Mintha az akarta volna, hogy ne hagyja el a házat se, ami még tőle is furcsa volt.

- Most elmegyek a nővéredhez az ebédével amit itthon hagyott addig várj meg itt és zárd be az
ajtót.

- Fényes nappal van anya nem fognak betörni.- ingatta fejét a lány de az anyja magához húzta.

- Csak tedd amit mondtam, tudod mennyire szeretlek azt akarom, hogy biztonságban legyél.- suttogta mire ő csak bólintott majd mikor anyja távozott úgy tett ahogy kérte és bezárt mindent.

Míg édesanyjára várt az utcát fürkészte ablakán keresztül. Az év ezen szakában már egész korán besötétedett ami viszont jobban aggasztotta a lányt, hogy anyja még mindig nem volt otthon úgy se, hogy ő ez idő alatt már a takarítással is végzett. Idegesen nézett a faliórára...

- Már rég vissza kellett volna érnie...- gondolta majd visszafordult az ablak felé. Szemei előtt
önkéntelenül is megjelent a tegnapi árny mely őket követte minek gondolatára teljes teste
megfeszült.

Végül most először ellentmondva anyja kérésének magára húzta kabátját és kirohant az éjszakába.

Remélte, hogy csak elbeszélték az időt nővérével ahogy az már többször is előfordult korábban mégis az előző esti árny gondolata nem hagyta nyugodni őt. Csak biztosra akart menni, hogy minden rendben van.

Odamegy a kórházhoz körbenéz és ha meggyőződött róla, hogy aggodalma alaptalan, visszafordul mielőtt édesanyja meglátná.

Ez volt a terv de a lány túl türelmetlen volt.

Mehetett volna a szokásos úton ahogy mindig ha nővéréhez ment de ez alkalommal úgy döntött a rövidebb utat választja mely egy kevésbé
forgalmas elhagyatott útszakasz volt. Sose volt számára kényelmetlen a sötétség gondolata azonban most először csak minnél hamarabb a kórházba akart érni.

Ahogy lefordult a sötét sikátorba azonban léptek ütötték meg fülét.

- Elég lesz.- szakítja félbe Jeon mire a lány visszaeszmél a valóságba.

- Nem úgy tűnik, hogy ez a történet bármerre is tartana, és már hajnali egy elmúlt. Az állítólagos ,,szüleid,, nem hiszem, hogy jönnének érted.- áll fel, majd a lány karjára fog.

- Mit akar?

- Gyere velem.- rántja fel majd megindulva maga után húzza őt egészen a folyosó végéig ahol
egy szobába löki majd becsukja az ajtót.

- Mit művel? Mi ez a hely?- néz körbe a lány mire a férfi a rácsra fogva közelebb hajol.

- Minek tűnik? Egy cella. Itt fogod tölteni az éjszakát...- indul el azonban még egyszer megtorpan majd visszafordul a lányhoz.

- Én a helyedben nyugton maradnék ez nem egy egyszerű cella. Nem tudom mikre vagy képes de a helyzet komolyságát tekintve jobb biztosra
menni nem igaz? Szép álmokat...- fordít hátat követve tetovált barátját majd magára hagyják a lány.

- Nem gondolod, hogy túl kemény voltál vele? Ártalmatlannak tűnik.- néz Taehyung barátjára de ő meg se hallva szavait tovább indul.

Percekkel később egy egyenruhás foglalt helyet a lánnyal szemben ki valószínűleg az ő felügyeletével volt megbízva... Haneul megfáradva dőlt a falnak lassan a földre csúszva.

Térdeit magához ölelve próbálta összeszedni gondolatait melyek továbbra is örvényként kavarogtak
fejében. Hogy fajult minden onnan, hogy reggel felkellt egészen addig, hogy most egy hideg cellában tölti az éjszakát?

Biztos volt benne, hogy rendeződik a félreértés de ahogy teltek a percek úgy halványodott a lány reménye. Nem értette mi folyik körülötte az agya egyszerűen már nem tudott több
információt befogani azon túl, hogy felmerült benne a kérdés: hol vannak a szülei?

Már biztos feltűnt nekik eltűnése de akkor miért nincsenek itt?...

Bele se akart gondolni az amúgy is aggódó édesanyja hogy fog reagálni a történtekre de mégha meg is szidná vagy örök szobafogságra is ítélné semmire se vágyott jobban mint, hogy belépjen az előtte álló ajtón...

Miért nem jönnek?- gondolta magában azonban ahogy lehunyta szemeit ismét megjelent előtte az éjszaka szörnyetege sötét árnyékába burkolózva mire összerezzen.

Mi van ha történt velük valami?

Ha már az adománygyűjtő est napján követték mi a biztosíték rá, hogy korábban nem figyelték?

Mi van ha tudták hova jár iskolába, tudták hol lakik, és ha tudták kik a szülei?

A lány elméjét sötétebbnél sötétebb képek lepték el, a legrosszabb forgató könyvet is felvázolta már magának... Biztos volt benne, hogy a szülei eltűnése nem a véletlen műve.

Valamit tennie kell...

Elmélkedéséből az őr mozgása rántotta vissza de továbbra se nyitotta ki szemeit.

Hadd higyje hogy alszik.

Mikor hallotta a kinti ajtó hangját emelte csak fel fejét de a szék üres volt. A falon pusztán egy egyszerű falióra lógott de most pont kapóra jött a lánynak. Nem tudta pontosan mikor de biztos volt benne hogy kell lennie egy őrség váltásnak. Tekintetét a székre emelte melynek tábláján ott
lógott az öv rajta egy hatalmas kulcscsomóval amit valószínűleg a váltásnak hagytak elől.

A rácsnak dőlve próbált kinyúztózni érte, de túl messze volt. Szüksége volt még valamire...

Ekkor gondolva egyet kitépte hajából a hajgumit melynek belsejét egy merevítő drót bélelte. Felszakítva az anyagot fogta kezébe a fémet, majd egy horogra formázva újra a rácsnak feszült.

Az eddigi pár miliméteres távolságot most átvágta az apró drót, mellyel kényelmesen leakasztotta a kulcscsomót. Kezébe véve az összeset végig próbálta a zárban, mire az egyszer csak kattant egyet a ráccsal fedett ajtó pedig kitárult.

Tudta, hogy nincs sok ideje mire egy újabb egyenruhás jön az előző helyére így futni kezdett.

Átszellve az üres folyosókat rohant ki az épületből majd futott ahogy a lába bírta.

Tudta csak percek kérdése, hogy feltűnjön szökése.

_____________

©𝐊𝐈𝐌𝐂𝐇𝐀𝐄_𝐘𝐎𝐔𝐍𝐆®