Elhaladok George mellett, nem tudom hogy nem e vett észre de a patka szélére kell húzodnom hogy ne lökjön le a járdáról. Az arca letörtnek tűnik , gondterhelten tekint maga elé így a köszönést most hanyagolom és megyek tovább a hatalmas üvegépület felé. Az épület előtt egy hatalmas furgon áll, hátrálok ahogy látok két nagyobb alakot kijönni a gallériából, egy ismerős mustár sárga kanapét hurcolnak ki majd beteszik azt a kocsiba. Besietek előttük az üvegajtón, rögtön megpillantom Narit a szinte üres terem közepén állni. A falra feszített festményeket lesi, pontosabban a festményeimet.

-Új bútorokat vásárolunk?- Nari úgy néz rám ,hogy rögtön leesik hogy ennél többről van szó.

-Tae én szólni akartam előbb..- a hangja remeg, feszülten fonja kereszbe karjait úgy hogy közben ellenkező kezeivel a karjait szorongatja. Eközben lép be a két furgonos alak és az egyik festmény két oldalára fognak hogy gondosan leemeljék azt a falról.

-Engedjék azt el! Milyen jogon mernek a műveimhez érni?- erélyesen szólok rájuk , az egyik hozzám lép és az engedélyüket feltűntetett papírokat tolja az arcom elé. Rögtön a lap jobb alsó részére pillantok és az ott dőlt betűkkel feltűntetett aláírásra meredek. Nari felé nézek, kerüli a tekintetem , végig a padlót bámulja.

- George mégis eladta a helyet..? Mikor akartatok nekem szólni..?

- Nem akartam ezt Tae annyira sajnálom, az apám nevében is sajnálom de nem volt annyi bevétel hogy tudjuk fedezni a helyet. - magam elé meredek közben a fal csupaszon mered rám, csak a vászon hűlt helye marad a festményeim után.

- A festményeit az ön címére szállítjuk.- a két nagyobb férfi kilép az utolsó festményemmel és gondosan a többi közé gyűri a csomagtartóba majd elhajtanak. Nari egy borítékba teszi a kulcsokat , türelmesen vár rám az ajtóban amíg a talpam kénytelenül a padlóhoz tapad. Csak bámulok magam elé és lassan felfogom ,hogy az álmaimat épp most rombolta szét egy teherautó. Hat éves munkám került a kukába mind ez azért mert nem értékelték eléggé a műveimet. Nem tudom ,hogy a kudarcom fáj jobban vagy az ,hogy George a tudtom nélkül döntött a galléria sorsáról. Egy meggyűrt sóhajt hallatok , Narira pillantok aki továbbra se mer a szemembe nézni. Látom rajta ,hogy magát okolja mind ezért amit tulajdonképpen George tett. Ha nem lennék ennyire letőrve meghívnám egy kávéra de csak felé biccentek és elindulok a másik irányba. Nari utánam kiállt , újra bocsánatot kér és reméli ,hogy ettől függetlenül tartjuk még a kapcsolatot. Nem felelek csak haladok tovább.

Az esti fények kialudtak a fejemben szálló gondolatokkal együtt. A hold fénye vetült a függönyök közé és vékony sávot képzett a vörös perzsa szőnyegen. Egészen az ágyon lelógatott lábujjamig kúszik. A szoba falai össze zártak a magánnyal, a reménytelenséggel és az ezekből fakuló halálvággyal. Az ujjaim behálózzák a viszki üveg felületét. Az átlátszó üveget félig színezi be a halvány barna folyadék. Ettől kezdve kénytelenül a halálba taszítom magam. Lábaimra billenek , egyről a kettőre. A látásom egyre csak homályosabb, a falak ingadozva folynak szét körülőttem. Mintha víz alatt próbálnék látni. A talpam alatt hűsít a márvány padló lap. Sikerült kijutnom a fürdőbe, egészen a tükörbe állok. Az arcom duzzadt , piros foltok hangsúlyozzák ki bőröm felszínét. Émelygek , a fejem úgy fáj mintha másnapos lennék. Fizikailag gyengének érzem magam de lelkileg olyan szinten felkészült vagyok ,hogy a halált úgy fogom fel mintha csak egy nyaralásra készülnék. Pár perc múltán a földre zuhanok levegő után kapkodva. A testem előbb cselekszik mintha az agyam előbb utasítást adott volna ennek. Felfoghatatlan fájdalom szorul a torkomba , súlyként ékelődik a halál a légcsövem közé. Aztán a hold fénye is lassan elhalványulni készül...

Erős fény hasít szemeimbe. Talán a kórházi lámpa vagy egy hirtelen ért idegrendszeri rángás érhetett a halottasházban. De nem..ez egészen más. Nem vesz körül semmi, minden fehérnek tűnik akár ha minden oldalamat megvilágítanák és a saját árnyékomba taszítanák a testem. Egy ideig csak sétálok az ürességben míg messze kiemelkedik egy hatalmas széles épület. Az ajtaja kétszeresen nagyobb egy átlagos ajtójénál. Valyon ez a mennyország kapuja vagy a pokolé? Nem számít , betörök hogy minél hamar elvesszek teljesen a halálba. De magam körül csak színes festményeket látok. Mind külön színekben emelkednek ki a hófehér falról. Közelebb lépek az egyikhez, egy hatalmas tanyát ábrázol , az eget felette beborítják a pehelysúlyú felhők. A kép idéző illatokat és hangulatot vetít felém ami egészen ismerősnek érezhető. A hely kiléte jobban foglalkoztat minthogy fel ébresszem a tudatomban ezt a deja vu érzést. Haladok tovább a végtelen folyosón és a színes festmények mellett. Ahogy elsétálok mellettük némely kép ismerős érzéseket idéz elő. Talán mind az életemet ábrázolná? Mi ez a hely? Miért nem haltam már meg?

Folyosóról folyosóra haladok , nem találok sehol se kiutat , hátam mögül is hűlt helyét látom már a bejáratnak. Túl mélyre merészkedtem ahhoz ,hogy könnyebben kitalálhatnék innen. Egy kisebb terembe tévedek , itt már nincsenek festmények csak hófehér falak vesznek körül. Megfordulok hogy körbe szemléljem az üres helyet és rá eszmélek ,hogy magam mögött minden eltűnt , a folyosók és a festmények. Amint vissza fordulok hirtelen egy öreg hölgy terem előttem, nekem háttal ülve egy festő állvány előtt. Ügyesen bánik az ecsettel, a vászonra kent árnyalatok mellett nem vonja el a figyelmemet az örökös kristályszínű víz amelybe akárhányszor bele mártja a festékbe mártott ecsetet az színtelen marad.

- Oh végre itt vagy, mondanám hogy örülök a találkozásnak de úgyhiszem udvariatlan lennék. - amint fel áll azzal egyidőben tűnik el minden körülötte ami eddig ott volt. Ahogy meglátom őt arcon csap a felismerés.

- Mrs.Hong?- az arcom átveszi a körénk zárt falak színét. Általános iskolás korom óta nem láttam Mrs.Hongot. Ő volt a rajztanárom és egyben ő határozta el bennem ,hogy egykor híres festővé válok. Ironikus ,hogy végülis ő vezetett ide.

- Alkohol allérgiába ritkán lesznek öngyilkosok az emberek. Mi vezetett rá erre?

- Nincs értelme élnem tovább ha az álmaimnak véget vetettek. Senki sincs már mellettem , a szüleim látni se akarnak amióta elhagytam Koreát és New Yorkba költöztem mert nem hittek az álmaimban. Nincsenek barátaim ,se családom, se álmaim. Mi értleme lett volna folytatnom tovább?

-Azt hiszem itt választ kereshetsz a kérdésedre. - Mrs. Hong felemeli karját és a falak leereszkednek körülöttünk. Újra festmények és folyosók vesznek körül.

-Mi ez a hely? Hol vagyunk?

-Ez itt az Élet Gallériád, most éppen élet és halál közt vagy. Esélyed van itt arra ,hogy megváltoztathasd az életed amíg fent áll ez az épület. - karját háta mögé teszi majd úgy kezd sétálni a festmények között mintha csak egy kiállításon lennénk.

- Mégis hogyan? - hirtelen eszembe jut az örök kristályszínű víz.

- Ezek a festmények mind a te életeid. Az életed során sok döntés elé kerülsz és az alapján ahogy döntesz mindig egy újjabb dimenzió nyílik az életedben. -Ezek mind te vagy csak különböző körülményekben aszerint ahogy döntesz és aszerint hogyan alakul ezáltal az életed. - a szemeim kétszeresre tagulnak. Egyszerre annyi információval kell szembe nézzek ,hogy az agyam nehezen tudja rávennie magát ezeknek a hitelességére.

- Szóval válassz egy életet , és én átvezetlek oda. - a festmények egyidőben kezdenek el a falakon mozogni körülöttünk. Hátra lépek , szédülni kezdek és próbálok egy olyan pillanatra összpontosítani az életemben ahol talán jobbra fordulhatott volna az életem.

-Rendben , meg van- eszembe jut Mrs.Hong, New York , a galléria , a festészet és ,hogy akár ezek nélkül mit kezdhettem volna az életemmel.

-Szeretném azt az életet amikor még Koreában éltem és nem döntök úgy ,hogy elutazom New Yorkba. - Mrs. Hong bólint és amint pislantok egyet egy festmény előtt termünk. Nem tudom eldönteni ,hogy maga a kép vagy mi kerültünk ide. Az a festmény kerül elém amit legelőször pillantottam meg a gallériában. Hirtelen nyugalmat érzek és egyszerre izgatottságot. Mrs. Hong csettint és a kép megindul felém majd elnyel magába.