Reggel a hangosan szóló ébresztőjére ébredt, másnaposan. Két bortól, hogy lehet ennyire másnapos az ember? Teljesen jó kérdéssel kezdte meg a napját Wei Wuxian. A lehető leggyorsabban összeszedte magát, összedobott valami reggeli szerűséget és azonnal indult kifele.

Majdnem egy egész órával korábban ért oda az üzlethez. Fejében próbált rendet tartani és nem konstans a tegnapi találkozóra gondolni. Mélyen legbelül abban reménykedett, hogy nem lesz nagy a forgalom és lesz egy kis ideje félre hívni barátját, Wen Ninget beszélgetni. Belegondolva, már rég nem zaklatta a srácot és bűnösnek érezte magát emiatt. Ah! De hiszen annyi minden történik vele is, a saját életében nem tudja utol érni magát, nemhogy még mások életét is észben tartsa. Eddig ő volt az, aki sokszor érdeklődött mások felől, most valahogy... Nem. Megrázta a fejét és kinyitotta az iroda ajtaját. Levetette felsőjét és felvette a Lushos pulcsiját. Egy pillanatra ledermedt. Hirtelen végig futott rajta a hideg és bevillant neki pár képkocka. Wen Chao átkarolja és magához húzza. Megborzongott.

A találka során nem történt semmi kettejük között, Wei mégis úgy érezte magát, mint hazug a templomban. Kilépett az irodájából és elkezdte rendbe szedni a fürdőbombákat és az egyéb termékeket. Még jó két órán keresztül egyedül lesz, amíg barátja meg nem érkezik, addig valahogy elüti az időt. Nem is baj. Kellett neki egy kis egyedüllét. A munkába való merülés jó ötlet volt. Sajnos vannak bizonyos dolgok, amiket még a munka sem feledtet el. Wei fejében milliónyi kérdés merült fel. „Vajon tényleg jó ötlet volt elmenni a tegnapi vacsorára? Nem lesz ennek következménye? Vagy folytatása? Ezzel az egésszel mit akart elérni? És miért volt milyen feltűnően más? Kedves? Létezik, hogy egy ember hirtelen ilyen szinten megváltozzon?"

Néha-néha elbambult ezeken a kérdéseken gondolkozva. Lassan odabattyogott a kijárathoz, hogy átfordítsa a táblát a „nyitva" feliratra. Ahogy kinézett az utcára, a bolyongó tömeg megnyugtatta. Alig fordult tízre az óra és mégis tömve volt a járda és az út. Az üzlet előtti fácskák végre elkezdtek kivirágozni. A púder rózsaszín szirmok a tavaszi lágy szellőben ingadoztak, kellemes illatuk megcsapta a copfos fiú orrát. Ez az egyik kedvenc illata. A frissen nyílt tavaszi virágok illata. Tekintete lejjebb csúszott és a szembe lévő oldalon észrevette a kis kávézó dolgozóit. Rengeteg vendég díszítette a kis helyet, amitől Wei szíve összeszorult. Mindenki odaát mosolygott és vidámnak tűnt. Arra vágyott, hogy ő is ott legyen. Ott dolgozhasson. Felsóhajtott. Hátrafordult és szemével végig pásztázta a tömény illatokkal tömött helyiségen és eszébe jutott a rengeteg boldog pillanat, amit itt élt át barátaival. A napot, amikor felvették egyszerű dolgozóként, vagy az, hogy mennyire kaotikus volt az első napja menedzserként. Felnevetett. Most döbbent rá, hogy mennyire elvakította őt valami, hogy ezeket a csodálatos dolgokat elfelejtette és nem vette észre, hogy mennyire szerencsés. Van egy fantasztikus állása, megbízható barátok, egy szerető családja, akikre mindig számíthat.

Még egyszer, utoljára kinézett az utcára és visszasétált a kasszákhoz. Kellemes lofi zene szólt a rádióból és beült a pult mögé a székre.

- Akkor kezdjük meg a napot.

Az üzletbe páran betértek, volt aki vásárolt is valamit, volt aki szimplán csak érdeklődött. Ma kifejezetten jókedvű volt a fiú és végre érezte, ahogy életkedve visszatér hozzá. Minden vásárló új energiaadagként hatott rá, szája fülig ért és azt érezte, hogy megállíthatatlan. Igazán boldog volt. Lan Wangjira gondolt és bizsergető érzés futott végig testén. Nagyon várta a pénteket, a csütörtököt meg a holnapot, a mai napot...

Olyan gyorsan repült az idő a sok teendő végett, hogy észre sem vette, hogy barátja már meg is érkezett az üzletbe. Nagy örömmel fogadta és szólt neki, hogy kicsit siessen, mert a vendégek eléggé felgyülemlettek és el kéne neki segítség. Wen Ning bólintott és azon nyomban eltűnt a hátsó részen. Perceken belül már ketten álltak készenlétbe. Túl sok minden nem történt azon kívül, hogy a sok teendő miatt lélegezni sem tudtak, de mégis valamilyen csoda folytán megebédeltek, túlélték a legnagyobb forgalmat, majd síri csend honolt az egész üzletben. A két srác kipurcanva ült le a pult mögé.

- Hát erre se számítottam reggel, mikor kikeltem az ágyból. – Mondta Wei, miközben hátradőlt székében.

- Viccelsz, most először ültem le, mióta megjöttem. – Ning felnevetett és ivott egy kortyot üvegéből. – Délután négy van. Szerinted?

- Kész őrület. Mintha mindenki tudta volna, hogy csak ketten leszünk és szivatni akarnának.

- Ugye? Most gondolj bele, ha tényleg egyedül maradtál volna, ahogy az, amúgy a táblázatban is szerepelt. Most komolyan, miért vagy miből gondoltad azt, hogy egyedül bírni fogod?

- Őszintén, ma nem kellett volna ennyi embernek lennie. A csillagok nem ezt mutatták.

Wei a hasára csapott és felnyerített. Ez a felszabadult nevetése könnyen könnyezésbe fordult és alig bírta visszafojtani magát. Hirtelen megölelte a mellette ülő Wen Ninget és végre lenyugodott. Szerencsétlen srác meg se bírt szólalni a váratlan öleléstől. Mostanában nem kapta meg a szokásos Wei Ying-ölelés-adagját, és ezt túlságosan váratlanul érte.

- Köszönöm. Ez igazán jól esett. – Wei Wuxian befejezte a testi kontaktust és visszahelyezkedett a székére.

- Minden rendben? Már meg se tudom mondani mióta nem kaptam tőled egy normális ölelést. – Wen Ning szúrkolódása is épp annyira hiányzott neki, mint régi önmaga. A boldog önmaga.

- Igen. Azt hiszem. Ma reggel döbbentem rá, hogy nem is olyan reménytelen minden, mint amilyennek látszik.

- És ehhez sokkolóan sok idő kellett. Na de ezzel nem rázol le. Mi volt tegnap? Reggel olvastam el azt a valamit amit próbálok értelmes szövegként értelmezni. Ki dühített fel? UGYE NEM AZ AZ ÚRIEMBER? Hallod mesélj már, mert kiakadok! – Ahogy a barátja szavai egyre gyorsabbak és feszültebbek lettek, Wei Wuxián látta a másikon, ahogy arcszíne pillanatról pillanatra változik.

- De édes vagy, de nehogy szívrohamod legyen miattam! Rájöttem, hogy nem nagy szám az egész, csak túlreagáltam a dolgokat.

- Attól függetlenül elmesélhetnéd. – Nem hagyta magát Wen Ning és folytatta Wei Wuxian győzködését.

- Persze el fogom, ugyanis durvább a szitu, minthogy magamban tartsam. Alap infó, véletlen elfogadtam egy vacsorameghívást Wen Chaotól.

Wen Ning csakhogy nem lefordult székéről. Tágra nyílt szemekkel meredt barátjára és nem akarta elhinni miket hall. Megragadta Wei vállait és igen közel hajolt hozzá.

- Viccelsz. Április elsejéről már lemaradtál. Kicsit korábban kellett volna.

- Nem. Fáradt voltam, éjnek éjén hívott az a barom és én meg azt hittem Lan Zhan hívott el. Persze, hogy elfogadtam azt a tetves meghívást. – Mélyen felsóhajtott. Utólag belegondolva egy elég nagy szerencsétlenség egy emberi testbe beleszuszakolva. – Szóval eljött értem kocsival és elvitt egy nagyon menő étterembe, amiről, mint kiderült, Xue Yangé. Őt még a Wen Chaos korszakból ismerem. Egész este normális volt, figyelte minden mozdulatom és úgy bánt velem, mint a kapcsolatunk elején. Szinte a tenyerén hordott. Kicsit úgy éreztem magam, mintha visszarepültünk volna az időbe és ebbe a gáz az, hogy voltak olyan pillanatok. Mármint tudom, azok... a... Mint...

- Időugrás?

- Ja?

- Jó csúnyán leitathatott. Sajnállak.

- Pedig csak két pohárka volt. – Hatalmas sóhaj után elterült a pulton és kezével megtámasztotta magát. – Most mond meg. Tiszta szappanopera egy középsuliból.

- Ezt aláírom. De mi történt még, hogy ennyire kiakadtál tegnap? Nagyon aggódtam miattad.

- Volt pár érdekes megszólalása. Konstans flörtölt velem, mintha újra fel akarna szedni. De sohasem fog megváltozni. Képzeld, fogalmam sincs mikor, de az egyik alkalommal, hogy kimentem a mosdóba, kikapcsolta a telefonom. Érted? Őrült állat.

Wen Ning felnevetett, majd felállt helyéről. Megpaskolta barátja vállát és kiröppent a pult mögül. Pár ember épp akkor lépett be az illatokkal elárasztott üzletbe. Mielőtt beindult volna a nagy tömeg, a fiú gyors írt egy invitáló sms-t Jiang Chengnek, ugyanis az olvasatlan üzenete már reggel óta ott virított a képernyőjén.

„Ha ráérsz gyere át ma. Van alkohol, tea, kávé, amit akarsz. Ne haragudj, sok minden volt. Akkor mesélek."

Mindezt sok szívvel, meg emojikkal. Sajnos onnantól szüneteltetnie kellett Wen Ninggel a beszélgetést és a munkára kellett koncentrálnia mindkettőnek.

Késő délutánig csak időnként tudtak pár szót váltani, úgy kellett Weinek elmesélnie mindent arról az estéről. A legkisebb részletek ugyan nem fértek bele, de átjött minden infó Wen Ningnek és megértette miért akadt ki. Az óra hatott ütött. Wei összeszedte kis cuccát és búcsút intett barátjának.

- Ha bármi gond adódik, hívj bátran!

- Zárással még nem volt gondom. – Elmosolyodott Wen Ning és felmutatta hüvelykujját.

Wei Wuxian boldogan indult meg hazafelé. Szép tavaszi idő volt. A meleg időt lágy szellő kísérte, amitől a virágszirmok útra keltek. A szokottnál kevesebb ember volt az utcán, aminek most rettentően hálás volt. Tekintete üzletről a fákra szállt, néha egy-egy gyerekre, akinek hangos kacajára kapta fel a fejét. Majd vele szembe jött egy kis család. Anyuka és apuka egymás mellett sétáltak, apuka nyakában pedig ott üldögélt egy kislány. Mindegyik arcán hatalmas mosoly és nevettek. Wei Wuxian szíve majd megszakadt, olyan aranyos volt ez a jelenet. Mélyen legbelül mindig is akart egy gyereket. Sokáig ez volt a legnagyobb álma. Ám hamar fel kellett nyitnia a szemét, hogy ez a lehetőség egyre csak távolodik tőle. Az első indok akkor keletkezett, mikor magának is bevallotta, hogy a férfiakhoz vonzódik. Itt nagyot bukott. Majd az örökbefogadás gondolata sem tűnt stabilnak, kezdve ott, hogy párt is alig tud találni, ha meg talált is valakit, igazi kihívás volt megtartani. Valahogy sose jöttek össze ezek a dolgok. Ahogy a család elhaladt mellette kihallott egy aprócska mondatot.

„Milyen helyes volt az a bácsi! Apu, én is ilyen férjet akarok!"

Wei Wuxian majdnem megbotlott. Tágra nyílt szemekkel sétált tovább és nem sok választotta el attól, hogy fel ne nevessen. Ilyen bókot sem kapott még életében, de jól esett neki. Igazi etalon lett egy hölgy szemében! Széles mosollyal fordult be a következő utcába és pár perc alatt már az épülete előtt találta magát. Előkapta kártyáját. Lakása ajtaján belépve megkönnyebbült, de valami nyomasztotta. Mintha elfelejtett volna valamit. Mivel nem jutott eszébe megvonta a vállát és nekiállt valami vacsoraszerűséget összedobni. Közben bevillant mit akart! Azonnal telefonjáért nyúlt, hogy felhívja Lan Zhant. Pár csengés után már hallotta a férfi mézédes hangját.

- Wei Ying drága. - Wei Wuxian már ettől el tudott volna élvezni. A mai napig nem tudja feldolgozni, hogy ez az ember létezik és van.

- Lan Wangji, ah de jó hallani a hangod. Már nagyon hiányoztál ám. – Zavarában ujjai közé fogta egyik tincsét és megcsavarta. „Aaaa, hogy lehet ilyen jó!" Gondolta magában.

- Te is nekem. Milyen volt a napod?

- A napom? Egész jó. Viszont ahhoz képest sokan bejöttek. Ne haragudj, ki kell hangosítsalak, mert közben főzök és a kettő egyszerre nem megy.

- Nem gond.

Mielőtt rányomhatott volna Wei a gombra, azonnal jött a videóhívás Lan Zhantól. A fiú arca vörös lett és szívverése azonnal felugrott. Mintha ez lenne az első ilyen... Lassan ujjával a képernyőre bökött és a két aranyló szempár kővé dermesztette. Az elé táruló látvány túl sok volt a kicsi szívének. Lan Zhan otthon volt, egy gyönyörű világoskék hanfut viselt. A haja kiengedve, ami festőien hullott vállaira, mosolya akár egy angyalé, arca enyhén piros. Wei nem tudta, hogy alapból vagy miatta vörösödött el.

- Woah... Wangji ez iszonyú jól áll rajtad. – Beakadt a lemez, és nem bírta abbahagyni a bólogatást. Össze-vissza pislogott.

- Elég könnyű téged lenyűgözni. – Cukkolódott. a fiúval Lan Zhan. – És mi jót főzöl?

Wei elővett pár edényt és tálat, majd a hűtőhöz indult. Zavara minden mozdulatára kihatott.

- Még nem tudom, de valami egyszerűt, gyorsat és finomat. Ha minden igaz, nemsokára itt lesz a testvérem és hát... fel kell készülnöm arra. – Visszatért a kamera elé, és most Wangjin volt a sor, hogy meggyönyörködjön a sürgő-forgó Wuxianban.

- Sajnos nem ismered eléggé. Szinte sose lehet a kedvére tenni, főleg ha rólam van szó. – Drámaian homlokához emelte kezét. – Majd egyszer megismered, persze ha nem hagysz el.

- Ne butáskodj. – Wangji lágy hangja megnyugtatta a fiút. Akaratlanul is közelebb hajolt a telefonhoz és a képernyőt bámulta. Egyenesen az aranyló szemekbe bámult és le se vették egymásról szemeiket. Leírhatatlan az a mennyiség, amennyire Wangjit szerette Wei Wuxian. Egy hirtelen felugró üzenet zökkentette ki a fiút. Jiang Cheng írt neki, hogy öt perc és a lakáshoz ér.

- Oh... Ne haragudj, de félbe kell szakítanom a beszélgetést, mindjárt itt van a tesóm és hát... kicsit le vagyok maradva.

- Aggodalomra semmi ok, menj csak nyugodtan, hiszen megkaptam mindent, amit akartam. – Egy pillanatra félrepillantott, és a kamerán keresztül is látszott, ahogy a félig meztelen mellkasa felemelkedik és visszasüllyed. Wei Wuxian nagyot nyelt. – Vagyis egy részét megkaptam. – Lan Zhan kacsintott és elköszönt.

Kellett volna még idő Wei Wuxiannak, hogy összeszedje magát ez után, de perceken belül csengethet hozzá Jiang Cheng. Nincs erre idő! Folytatta a kaja készítést. Az utolsó simításokat végezte, mikor megcsörrent a telefonja. Fel se vette, csak a bejárathoz sétált és beengedte a barátját. Náluk már ez megszokott volt. Wuxian az ajtajában várt rá, hamar betessékelte és azonnal leültette a kanapéjára. A férfi igen meglepődött a másik felkészültségén. Az asztalon rengeteg kisebb nasi fogadta és még pár pia is díszelgett mellettük. Meg se merte kérdezni mi van. Éppen Weire nézett és megszólalt volna, amikor a fiú két nagy borospohárral a kezében lehuppant mellé és már töltötte is a poharakat.

- Nem semmi! – Csóválta a fejét Jiang Cheng és elfogadta a félig töltött italt. – Meg se érkeztem, aztán már pia van a kezemben.

- Hidd el, a te érdekedben igyál! – Wei a tesójával szembe fordult és törökülésbe leült.

Ezzel pedig megkezdődött a nagy beszélgetés. Wei Wuxian szépen, nyugodtan elmesélte a randi minden egyes részletét, amit testvére szó nélkül végighallgatott. Jiang Cheng a nagy beszámoló közben barátja felé nyújtotta poharát, ami olyan gyorsan fogyott el, mint az előző.

- Wei Ying, meg kell hogy mondjam, de úgy őszintén tényleg, hogy TE AKKORA BAROM VAGY AMIT MÉG A FÖLD NEM LÁTOTT! Kezdjük azzal, te mennyire voltál betépve, hogy ez megtörtént? Kettő, miért mentél el? Oké, hogy eljött érted, de egy szavadba került volna, hogy idejöjjek és segítsek. Ha ezzel megint kezdődik minden előről, én úgy képen foglak törölni, hogy a kórházban fogod tölteni az év másik felét.

Wei Wuxian lemerevedett, bár pontosan ilyen reakciót várt tőle. Ő sem akarta, hogy a múltbeli dolgok megismétlődjenek. A pohár borok már kezdtek beütni nála és egyre jobban érezte, hogy a melankólia kezd kiülni rajta. Lehajtotta fejét és beleszürcsölt poharában. Rengeteg dolog volt, ami miatt örökké hálás lesz neki is és családjának. Arcán lecsordult egy könnycsepp. Jiang Wanyin azonnal megölelte a barátját. Wei teste remegett és zokogott a feltörő emlékektől. Jiang Cheng óvatosan elvette tőle a poharat és letette az asztalra.

- Wei... – Eltelt egy kis idő, mire meg mert szólalni. Megsimogatta barátja fejét és vette egy mély lélegzetet. – Még... még mindig látszik?

Ezzel a mondattal teljesen elveszett nála minden. Pontosan tudta mire gondol. Forgott körülötte a világ. Lassan csípőjére tette jobb kezét.

- I-igen. É-és nem is fog... eltűnni. – Alig lehetett hallani szavait. Könnyeit nem tudta megállítani. - Az orvosok ezt mondták. 

- Nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen. Azt sem, hogy ez újra kezdődjön.

Wei Wuxian bólintott. Fél órával később álomba sírta magát legjobb barátja karjai közt. Jiang Cheng minden erejét összeszedte és szobájába vitte. Gondosan lefektette és betakarta, majd az ágy szélére ült és addig várt, amíg biztosra nem ment, hogy testvére mélyen nem alszik. Azután, már rutinosan, az egyik szekrényből kivett egy takarót és párnát, majd nem törődve semmivel, lefeküdt a kanapéra aludni. 

// hello mindenki!

Sajnos az utolsó félévem nem olyan lett, amire számítottam. De kit is érdekel. Végre vettem egy kis erőt magamon és befejeztem ezt a részt, amit már február óta halogatok, hogy befejezzem. Nem tudom még ki olvassa ezt, de nagyon szépen köszönöm, hogy kitartotok a ficcem mellett :3